A vámház 5 page

egykor, mint derék kartársamból, az öreg inspektorból. Ha így töltöm a hivatal undorító

egyhangúságában a napokat még néhány évtizeden át, mi egyéb lehet belőlem? Az én napjaim

egyetlen fénypontja is az ebéd lesz, és a többi időt árnyékban szunyókálva töltöm, mint a vén

kutya.

Pedig valamikor hittem és hirdettem, hogy a boldogság nem egyéb, mint kifejteni minden

tehetségünket és hajlandóságunkat. Kecsegtető kép, mondhatom.

De fölöslegesen aggódtam, amint az hamarosan kiderült. A Gondviselés jobban megoldotta a

kérdést, mint ahogy én magam tehettem volna.

Felügyelőségem harmadik esztendejében nevezetes esemény történt: Taylor tábornok került az

elnöki székbe. Nem figyelhetjük meg valakin jól a hivatali élet hatásait, amíg nem láttuk, hogy

viselkedik az illető az ellenpárt hatalomra jutásának pillanatában. Helyzete a lehető legkínosabb

és legfélszegebb. Jó nemigen érheti, bár talán éppen az bizonyul ránézve a legjobbnak,

amitől a leginkább félt. Viszont érzékeny és önérzetes ember nehezen tud beletörődni, hogy

érdekeiről kizárólag olyanok döntsenek, akik nem értik, és nem is szeretik. Mintán csak két

lehetőség van: vagy megbánthatják, vagy lekötelezhetik, ilyen körülmények között inkább az

előbbit választja.

Még furcsább, ha az ember rendületlen nyugalommal nézte végig az egész küzdelmet, a

győzők vérszomjas előretörését, és akkor tudja meg, hogy ő maga is az áldozatok között van.

Az ember legrútabb tulajdonsága talán az, hogy kegyetlenkedik csak azért, mert alkalma

nyílik rá, mert van, akinek árthat. Tapasztaltam ezt olyanoknál is, akik semmivel sem voltak

rosszabbak a többinél. Sokszor gondoltam, hogy ha a lenyakazást szó szerint és nemcsak átvitt

értelemben használnák a hivatalnoki kar megújításánál, a győztes párt tagjai boldogan rohannának

ránk, bárddal a kezükben, sőt hálásan megköszönnék az Úristennek, hogy ezt megérhették.

Én azt hiszem - nyugodtan mondhatom ezt, mert igazán érdeklődéssel és elfogulatlanul

néztem végig a győzelmeket és vereségeket -, azt hiszem, hogy a mi pártunk nem volt olyan

kegyetlen és bosszúálló, amikor hatalomra került, mint a whigek. Demokrata, ha hivatalt

vállalt, azért tette, mert szüksége volt rá, vagy mert hosszú évek politikai harcainak gyakorlata

ezt kívánta, és amíg ez meg nem változik, gyengeség és gyávaság volna, ha az ember ez alól

kivonná magát. Nagylelkűvé tette őket, hogy sokáig uralkodtak. Alkalomadtán kíméletesek is

tudtak lenni, és ha lecsaptak egy fejre, megélesítették a bárdot, de élét ritkán mártották a

gonoszság mérgébe. Azzal se vádolhatta őket senki, hogy valaha aljas módon megrugdosták a

lehullott fejet.

Szóval, bár a lehető legkínosabb helyzetbe kerültem, mégis örömmel üdvözöltem magamat a

legyőzőttek között. A világért se szerettem volna a győztes párthoz tartozni. Addig sose

voltam valami lelkes pártember, de most, a megpróbáltatás és veszedelem óráján, hirtelen

ráeszméltem, milyen szoros szálak fűznek a demokratákhoz. Sőt titokban egy kicsit restelltem

is, hogy a saját helyzetemet biztosabbnak hittem, mint demokratapárti testvéreimét. De hát

senki se lát az orránál tovább a jövőbe. Bizony úgy esett, hogy éppen az én becses fejem

hullott le elsőnek.

Nem a legkellemesebb pillanat az ember életében, amikor lenyakazzák, ez kétségtelen. De

minden bajnak van jó oldala is, legyen bár mégolyan súlyos. Csak az áldozat igyekezetén

múlik, hogy a bajból, ami rászakad, haszna és ne kára legyen.

Az én esetemben például nem is kellett olyan nagyon igyekezni, hogy vigasztaló mozzanatokat

találjak. Régóta felmerültek már bennem e kézenfekvő gondolatok, még mielőtt szükség

lett volna rajuk. Előbbi meggondolásaimat számba véve, és azt, hogy titokban már önkéntes

lemondás gondolata is foglalkoztatott, sorsomat körülbelül annak az embernek a sorsához

hasonlíthatom, aki öngyilkosságra gondol, és váratlanul szerencsésen meggyilkolják. Három

esztendőt töltöttem a vámházban, ugyanannyit, mint előzőleg a régi kúriában, ami éppen elég

ahhoz, hogy fáradt agyunkat megpihentessük, vagy régi intellektuális hajlandóságainkat

levessük, és újaknak engedjünk tért. Ahhoz is elég, sőt talán sok is, hogy az embert egészen

kiforgassa magából, olyan munkára szoktassa, amiben semmi haszna és öröme senkinek a

világon nem lehet, és leszoktassa arról, ami nyugtalanságait talán bizonyos mértékig levezette

volna.

Éppen ezért senki se csodálhatja, hogy a derék vámfelügyelő úr nem verte fejét a falba, amikor

a whig-pártiak minden teketória nélkül kitették hivatalából mint veszedelmes ellenséget.

Addig úgyis nagyon lagymatagon kezelte a politikát, szívesebben csavargott a tágas mezőkön,

ahol az egész emberiség találkozhatik, mint a keskeny ösvényeken, ahol még az édestestvérek

is kitérnek egymás elől. Politikai barátai között bizony voltak olyanok is, akik már nem is

számították maguk közé.

Most aztán, hogy a mártírkoszorú fejére került, vagy jobban mondva, fejét se hagyták meg,

hogy azt viselje, ez a probléma végképpen megoldódott. És mivel sohasem volt hősies természetű,

még örült is, hogy pártjával, amellyel együtt haladt, bukott el, és nem kell magányosan

túlélnie a többieket. Különben is elég nehéz dolog olyan esetben, ha az ember négy évet

kihúzott az ellenséges kormányzat kegyelméből, a következő fordulat alkalmával megint újra

biztosítani állását, és barátaitól kegyelmet kérni, ami kétszeresen megalázó.

A sajtó is magáévá tette ügyemet. Egy vagy két héten át végigvonultam az újságok hasábjain

lenyakazott állapotban, komoran és kísértetiesen, mint ahogy sírba kívánkozó politikai

halotthoz illik. De ez becses személyemre csak átvitt értelemben vonatkozik. A valóságban

ezalatt fejem meg biztosabban nyugodott a vállamon, mint addig, és titokban az a kellemes

meggyőződés érlelődött meg bennem, hogy minden így van jól, ahogy van, bevásároltam

tintát, tollat, papirost, és kinyitottam régóta elhagyott dolgozóasztalomat, hogy megint írónak

csapjak fel.

Most aztán elővettem Pue felügyelő úr átvirrasztott éjszakáinak gyümölcsét. Igaz, hogy a

használatlanság éveiben alaposan berozsdásodott szellemi masinám, és bizony idő kellett

neki, amíg újra elindítottam. De aztán nekifogtam az elbeszélésnek, és tűrhetően haladtam

vele. De azért sokszor megakadok a színek komorságán még most is, amikor gondolatban

annyira benne élek. Sokszor úgy érzem, hogy hiányzik belőle minden derűs napsugár, minden

gyöngédség és melegség, ami még a való élet képeinek komorságát is enyhíti, és éppen azért

így kellene lennie a való élet ábrázolásában is. De ha nem is túlságosan megnyerő így a kép,

mégis érthető, ebben a rideg, küzdelmes korban, közvetlenül a forradalom után, amikor

minden fel volt még kavarva. Mert hiszen történetem ideje ez a kor. Nem szeretném, ha valaki

azt hinné, hogy az író lelkéből hiányzik a derű. Hosszú évek óta nem volt olyan boldog, mint

amikor ezek a sötét, napfénytelen képek gomolyogtak körülötte. A jelen kötetben foglalt

kisebb cikkek egy részét ugyancsak a közélet viharaitól és dicsőségeitől való akaratlan

megválásom után írtam, a többit pedig oly régi keletű évkönyvekből és folyóiratokból szedtem

össze, hogy bizonyára beteljesedett már rajtuk a lét körforgása, s így ismét az újdonság

erejével hatnak.9

Hogy a politikai élet guillotine-jának megszokott hasonlatával éljek, e kötetet teljes egészében

Egy lenyakazott vámszedő posthumus írásai-nak nevezhetném. És ha talán életemben szerénytelenség

lett volna ennyire szubjektív természetű dologgal lépni a nyilvánosság elé, most

mindenki készséggel meg fogja bocsátani egy úriembernek, aki a síron túlról küldi. Béke

veled, világ; áldásom reátok, akik barátaim voltatok; megbocsátok ellenségeimnek, mert íme,

átléptem a béke és nyugalom világába.

A vámház élete messze mögöttem van már, mint egy régi álom. A vén inspektor (akit, sajnos,

nemrég agyontaposott egy ló, különben talán örökké élt volna), ő és a többi derék veterán,

akik ott szedték velem együtt a vámot, már csak mint árnyalakok lebegnek körül; hófehér

hajukat, ezer ráncú arcukat képzeletem néha felidézte játékosan, azóta rég félrehajította. És a

nagy kereskedők: Pingree, Phillips, Shepard, Upton, Kimball, Bertram, Hunt meg a többi,

akiknek nevét hat hónappal ezelőtt betéve tudtam, akár a klasszikusokat, a kereskedelmi élet e

nagyságai, akik olyan fontos helyet foglaltak el akkori világomban - milyen távol vannak!

Szinte hihetetlen, hogy elszakadtam pár hónap alatt tőlük, nemcsak a valóságban, de már

gondolatban is. Valósággal össze kell szednem magam, hogy ezt a pár alakot is fel tudjam

idézni emlékezetemben.

Nemsokára vén szülővárosomat is már csak az emlékezet ködén át fogom látni, mintha nem is

a való világ egy része lenne, mintha ócska faházaikban képzelt alakjaim tanyáznának, magányos

utain és kietlen, hosszú főutcáján kísértetek járnának. Mostantól kezdve ez sem valóság

többé számomra. Egy más világ honpolgára lettem, derék salemi földijeim nemigen fognak

búsulni utánam, mert bár nem tagadom, irodalmi pályámon sokszor kecsegtetett az is, hogy az

ő szemükben megnövök ezáltal, és szeretettel fogják emlegetni a nevemet ott, ahol olyan sok

ősöm pihen, de voltaképpen sose találtam meg itt azt a levegőt, amire íróembernek szüksége

van, hogy lelke termését megérlelhesse. Nekem biztosan jobb lesz másutt, ahol új arcok vannak

körülöttem, ők pedig - talán mondanom sem kell - éppen olyan jól meglesznek nélkülem is.

9 E cikk megírása idején a szerző úgy tervezte, hogy A skarlát betű-vel együtt néhány rövidebb elbeszélést

és karcolatot is közzétesz. Később jobbnak látta, ha eláll ettől a szándékától. (Hawthorne

jegyzete)

És mégis lehet - ó, felemelő, boldogító gondolat! -, hogy kortársaim ükunokái jóindulattal

fognak megemlékezni az egykori firkászról, mikor az eljövendő korok régésze a város

történelmi nevezetességei között rámutat majd a vámházra, a város szivattyújára is!

I.

Date: 2016-01-14; view: 569