A börtönkapu

Egy kopott faépület vaspántos, szegekkel kivert tölgyfa kapuja előtt hatalmas tömeg csődült

össze. Szakállas férfiak komor színű öltözetekben, tornyos kalapokban, és asszonyok

fejkötőben vagy hajadonfőtt.

Új gyarmatok alapítói, ha még olyan utópisztikus elgondolásaik voltak is az emberi erényről

és boldogságról, föltétlenül rájönnek hamarosan, hogy a legelső és legfontosabb gyakorlati

feladatokat nem tudják megoldani, amíg a szűz talajból egy darabot temetőnek, és egy másikat

a tömlöc helyének ki nem szakítanak. Éppen ezért majdnem biztosra vehetjük, hogy Boston

alapítói is idejekorán felépítették első tömlöcüket valahol a Cornhill szomszédságában, és

körülbelül ugyanakkor kijelölték az első sírhelyet is Isaac Johnson telkén, és ez a sírhely volt a

mag, amely köré azután a King’s Chapel nagy temetője nőtt. Annyi bizonyos, hogy alig

tizenöt-húsz évvel a város keletkezése után a börtön faépülete már elég kopottnak és viharvertnek

látszott, komor, szigorú homlokzatát az idő nyoma még sötétebbnek mutatta. Tölgyfa

kapujának súlyos vasveretén a rozsda öregebbnek látszott mindennél egész Új-Angliában. Aki

ránézett, el se tudta képzelni, hogy valaha ifjúkorát élte ez az épület, de ez általában jellemző

mindenre, aminek a bűnhöz köze van. A csúf faház meg az út kerékcsapása között gyepes

földdarab terült el, amit sűrűn benőtt a dudva, bojtorján és csalán, mintha ez a dísztelen

növényzet kedvező talajra lelt volna abban a földben, amelyből a civilizált társadalom fekete

virága, a börtön, olyan hamar kinőtt. De a kapu egyik oldalán, mintha csak a küszöbbe

gyökeredzett volna, vadrózsabokor állt, és most, június havában, csak úgy piroslott az üde

bimbóktól, mintha illatával és tűnő szépségével meg akarná ajándékozni a foglyot, aki ott

belép, és a halálra ítélt bűnöst, aki onnan utolsó útjára indul, jelezve, hogy a természet még

őket is szánja, és szívébe fogadja.

Ez a vadrózsabokor különös véletlen folytán megmaradt hosszú évtizedeken át. De hogy csak

véletlenül élte-e túl az ősi vadont, óriási tölgyeket és fenyőfákat, amelyek valamikor elfogták

előle a napot, vagy amint azt szavahihető emberek állítják, csakugyan a kegyes életű Ann

Hutchinson10 lába nyomából nőtt, amikor az a börtön kapuján belépett - ezt most nem is

próbáljuk eldönteni. De ha már éppen itt találjuk annak a barátságtalan kapunak a küszöbén,

ahonnan történetünk is elindul, szakítsunk róla egy virágot, és nyújtsuk át az olvasónak. Talán

a szelíd erkölcs virágait jelképezi éppen, amelyeket majd utunkon találunk, és egy kis fényt

vet a gyarlóságnak és szenvedésnek erre a szomorú történetére.

10 Ann Hutchinson - (1591-1643) új-angliai antinomista vallási vezető; miután mint eretneket száműzték

Massachusetts Bay gyarmatról, híveivel megalapította a Rhode Island-i Portsmouth városát.

II.

A piactér

Körülbelül kétszáz esztendővel ezelőtt, egy bizonyos nyári reggelen, a tömlöcépület előtti

gyepes térségen Boston lakóinak ezrei tolongtak, és minden szempár a vaspántos tölgyfa

kapura szegeződött. Másfajta népesség között, vagy Új-Anglia történetének egy későbbi

korszakában, ha az ember ezt a komor, rideg kifejezést látja a szakállas arcokon, okvetlenül

valami borzalmas dologra következtetne. Nem is gondolhat mást, minthogy valami közismert

gonosztevőt fognak kivégezni ott rögtön, mégpedig olyat, akit a nép már régen halálra ítélt,

még előbb, mint a bírák. De a puritán erkölcsöknek ebben a korai időszakában nem kellett

okvetlenül ilyesmire gondolnia. Talán csak egy lusta szolga vagy engedetlen gyermek

megfenyítéséről volt szó, akit gazdája, illetőleg szülei átadtak a polgári hatóságoknak. Vagy

holmi antinomista eretneket, kvékert, új vallásalapítót korbácsolnak ki a városból. Az is lehet,

hogy csak egy kóbor indiánt fogtak el, akinek fejébe szállt a fehér ember tűzitala, és most

ostorral kergetik majd vissza az erdők sűrűjébe. Sőt arra is gondolhatott az ember, hogy

valami boszorkányt akasztanak, olyat, mint Hibbinsné, a békebíró gonosz lelkű özvegye. Mert

a tömeg viselkedése éppilyen komor és ünnepélyes lett volna bármelyik esetben. Nem is igen

képzelhető másként ott, ahol törvény és vallás úgyszólván azonos a nép felfogásában, és

éppen ezért a közélet legszelídebb és legkegyetlenebb tényei egyformán kiváltják a tisztelet és

komor áhítat érzését. Bizony, nem sok együttérzésre számíthatott itt az akasztófa alatt álló

bűnös. De másrészt az olyan büntetés, amit manapság gúnyos röhejjel, gyalázkodással

kísérnének a nézők, ugyanazt a komor méltóságot váltotta ki belőlük, mint akár a halálos

ítélet.

Meg kell jegyeznünk, hogy azon a bizonyos nyári reggelen, amelyen történetünk elkezdődik,

az asszonyok még feszültebb kíváncsisággal várták a bekövetkező eseményeket, mint a

férfiak. Az ízlés nem volt még olyan kényes, mint manapság, és bizony a rokolyás, abroncsszoknyás

nézők egy csöppet se restelltek előfurakodni ilyen nyilvános alkalmakkor, sőt ha

módjukban állott, egész terjedelmes alakjukkal utat törni akár az akasztófa közvetlen

közeléig. Egyáltalában ezek az angol születésű hölgyek testileg-lelkileg keményebb kötésűek

voltak, mint szépséges utódaik, akiket hat-hét generáció választ el tőlük. Minden következő

nemzedék anyái egy fokkal sápadtabb virágzást, kényesebb és mulandóbb szépséget,

törékenyebb testalkatot hagytak örökségül leányaikra, sőt törékenyebb és gyengébb jellemet is

a magukénál. Hiszen ezeket az asszonyokat, akik most a börtön kapuja előtt tolongtak, alig

félszázad választotta el a férfias Erzsébet királynőtől, aki nemének egyáltalában nem volt

méltatlan képviselője. Ugyanaz a föld nevelte őket is, a jó angol sör és marhahús, és az éppen

ilyen kemény erkölcsi táplálék meglátszott külső alkatukon is. A vakító délelőtti nap széles

vállakra, duzzadó keblekre, pirospozsgás, kerek arcokra sütött, amelyeket még a távoli,

elhagyott sziget napja érlelt, és Új-Anglia levegője nem fonnyasztott meg. Sőt a derék családanyák

- mert hisz legtöbbjük annak látszott - ráadásul olyan nyelvkészséggel is rendelkeztek,

hogy ma ugyancsak ijedten hallgatnánk őket. Nemcsak azt, amit mondanak, de érces hangjukat

is.

- Én bizony kimondom, ami a nyelvemen van, komámasszony - mondta egy kemény arcú,

ötven év körüli hölgy a szomszédjának. - Higgye el, csak a közjót szolgálnák vele a derék bíró

urak, ha a mi kezünkbe adnák az ilyen kártékony nőszemélyeket, mint Hester Prynne. Mi,

érett korú, hitbuzgó asszonyok, akik jó hírünket meg tudtuk őrizni, majd elbánnánk vele. Nem

igaz? Ha mi öten ülnénk törvényt felette, ahogy most itt állunk egy csomóban, aligha

szabadulna olyan enyhe büntetéssel, mint amilyent derék bíráink róttak ki rá. De nem ám.

- Mondják - szólt közbe a másik -, hogy Dimmesdale tiszteletes úr, aki a lelkipásztora volt,

komolyan szívére vette a dolgot, mert hogy éppen az ő gyülekezetében történt a rút botrány.

- A törvény urai istenfélő, derék úriemberek, de nagyon is könyörületes szívűek, annyi szent -

tette hozzá egy harmadik, élemedett hölgy. - Még ha legalább a homlokára sütötték volna

tüzes vassal a bélyeget. Azt majd csak nem állta volna nyöszörgés nélkül a szépséges Hester.

De így? Ugyan, nem sokat törődik majd vele a gyalázatos, hogy a ruháján viselnie kell a jelet!

Legfeljebb eltakarja holmi csillogó melltűvel vagy más pogány ékességgel, és éppen olyan

fölemelt fejjel járkál az utcán, mint eddig.

Most egy szelídebb hang szólalt meg, és egy fiatal nő lépett közéjük, gyermekét kézen fogva.

- Ugyan, jó asszonyok, hiába takarja el a szégyenjelet, szívében ott ég örökké.

- Mit beszéltek itt szégyenjelről meg tüzes bélyegről, hát nem mindegy, a ruháján viseli, vagy

a homlokán! - kiáltott egy csúnya öreg nő, a legkönyörtelenebb az önkéntes bírák között. - Ez

az asszony szégyent hozott valamennyiünkre, halált érdemel. Hát nincs törvény az ilyesmire?

Dehogyis nincs. Benne van a Szentírásban is, meg a törvénykönyvben. Most aztán ne csodálkozzanak

majd a bíró urak, ha a saját feleségük meg a lányuk is rossz útra tér. Mért nem

érvényesítették a törvényt?

- Az Isten irgalmazzon nekünk, jó asszonyok - szólalt meg most egy férfi a tömegben -, hát

nincs más női erény, mint az, amit az akasztófa félelme szül? Bizony, keserű igazság, ha így

van, de most csönd legyen, látom, fordul a retesz a börtönajtón, mindjárt itt lesz maga Prynne

asszony.

És csakugyan, kitárult a börtön kapuja. Elsőnek egy fekete árnyék tűnt fel a vakító napfényben,

a városi poroszló sötét, ijesztő alakja. Oldalán hosszú kard, kezében a hivatalos

pálca. Külsőleg is híven képviselte a szigorú, puritán törvényeket, amelyeket neki kellett

végrehajtania a bűnösökön. Bal kezében a pálcát előrenyújtva, jobbját egy fiatal nő vállára

tette, akit ilyenformán előretolt. De a küszöbön a nő hirtelen lerázta a poroszló kezét, ebben a

mozdulatában ösztönös méltóság és sok lelkierő nyilatkozott meg, és abban is, ahogy kilépett

a napvilágra, mintha csak szabad akaratából tenné. Körülbelül háromhónapos kis csecsemő

volt a karján, erősen hunyorgott szegényke a vakító világosságban, látszott, hogy addig csak a

börtöncella vagy más sötét tömlöchelyiség félhomályát ismerte.

A fiatal anya most ott állt szemek prédájául a kíváncsi tömeg előtt, és első ösztönös mozdulatával

melléhez szorította csecsemőjét, talán nem is annyira anyai érzésből, mint inkább

azért, hogy egy bizonyos jelet eltakarjon vele, amelyet elöl a ruháján viselt. De a következő

pillanatban maga is bölcsen belátta, hogy gyalázatának egyik jelével bajosan takarhatja el a

másikat. Fél karjára fektette tehát a gyereket, és lángvörös arccal, de gőgös mosollyal lépett ki,

egyenest szemébe nézve szomszédainak és polgártársainak. Látszott rajta, hogy nem akarja

földre szegezni a pillantását. Ruháján elöl, éppen a szíve fölött, egy bíborvörös, nagy A betű11

ragyogott, finom, vörös szövetből kivágva, körülötte fantasztikus aranyhímzés. Olyan művészi,

olyan pompás és finom volt ez a hímzés, hogy azt hihette volna az ember, csak a ruhát

díszíti. Maga a ruha is pompás ízlésre és képzelőtehetségre vallott, és jóval meghaladta azt,

amit ebben a pompakedvelő korban a gyarmat fényűzést korlátozó szabályai megengedtek.

11 A betű - az adulteress (házasságtörő asszony) rövidítése.

Karcsú, magas volt az asszony, alakja minden ízében előkelő. Sötét, dús haja ragyogva verte

vissza a napfényt, és arcát nemcsak a vonások szabályossága, a színek gazdagsága tette

széppé, hanem az érdekes szemöldök és a mély, fekete szemek megkapó kifejezése is. Igazi

úrhölgynek látszott a szó akkori értelmében, amikor az előkelő családok hölgyeit inkább

bizonyos méltóság és a fellépés biztonsága jellemezte, nem az a finom, könnyű báj és a

mozdulatok gráciája, ami manapság. És Hester Prynne talán soha életében nem látszott olyan

előkelőnek, mint most, amikor a börtön kapuján kilépett a tömeg elé. Akik régebbről ismerték,

és azt hitték, hogy most majd összetörten és a csapás súlya alatt görnyedezve látják viszont,

szinte dermedten bámultak rá. Szépsége csak még vakítóbban ragyogott, és valóságos

dicsfénnyel vette körül a fájdalmat és gyalázatot. Lehet, hogy az érzékenyebb szívűeknek

kínos volt ez a látvány. Az asszony ruhája, amit nyilván a börtönben készített erre az alkalomra

saját elgondolása szerint, mintha híven kifejezte volna lelkiállapotát, kétségbeesését,

nyugtalanságát szilaj, furcsa színeivel, festői formáival.

És mellén elöl ott virított a skarlát betű. Ez volt a pont, amelyre ezernyi szempár szegeződött,

és egészen kiforgatta régi valójából viselőjét, úgyhogy akik közelről ismerték, mintha először

pillantották volna meg. Olyan volt ez az aranyszálakkal ékesített ragyogó betű, mint valami

igézet, ami kiragadta minden eddigi közösségből azt a fiatal teremtést, és egy külön bűvkörbe

zárta.

- Ügyesen bánik a tűjével, annyi bizonyos - jegyezte meg az egyik nő. - De melyikünk merné

így fitogtatni ezt a tudományát, mondjátok csak? A mindenét ennek a szemtelen nőszemélynek!

Hát persze hogy csak szemébe kacag derék bíráinknak, úgy, amint mondtam,

ékességnek hordja, amit azok szégyenjelnek szántak büntetésül.

- Nem ártana lerángatni formás vállairól azt a cifra ruhát! - mormogta az egyik kemény arcú

öreg családanya. - Ami pedig azt a bíbor betűt illeti, hát kár volt annyira kicifrázni, én

mondom, majd varrnék én helyette jobbat egy flanellrongyból, amit reuma ellen használok.

- Csöndesen, jó asszonyok - suttogta a legfiatalabb -, még meg találja hallani. Én azt hiszem,

nincs azon egy öltés, amit a szívében ne érzett volna.

A sötét poroszló most fölemelte pálcáját.

- Utat, jó emberek, utat, a király nevében! - kiáltott. - Helyet adjatok, és ígérem nektek, hogy

olyan helyre állítom Prynne asszonyt, ahol férfiak, asszonyok, gyerekek jól láthatják.

Mostantól fogva, délután egy óráig. Áldasson az igazságos Massachusetts gyarmat, amelynek

törvényei napfényre derítik a gyalázatot. Gyerünk, Hester asszony, mutasd meg skarlát betűdet

a piactéren!

A tömeg szétvált, és utat engedett nekik. Hester Prynne lassan lépkedett a poroszló sarkában a

bűnhődésre kijelölt hely felé, mögötte komor képű férfiak és rideg arcú asszonyok sokasága.

Fürge és kíváncsi iskolás gyerekek ugráltak előtte. Nem sokat értettek ugyan az egész históriából,

legfeljebb annyit, hogy ma ennek köszönhetik a szabadnapot, de ott futkostak előtte,

minduntalan hátrafordítva fejüket, hogy arcába bámuljanak, vagy a hunyorgó kis csecsemőt

megcsodálják a karján, vagy a szégyen betűjét a mellén. Abban az időben nem esett messze a

piactér a börtön kapujától, de a fogolynak azért biztosan éppen elég hosszú volt az út odáig.

Hiába hordta fönn a fejét gőgösen, minden lépés külön kínszenvedést jelentett, amíg így

elhaladt a kíváncsiak tömege előtt, akik mind azért tódultak oda, hogy szégyenét lássák. Az se

lett volna irtózatosabb, ha meztelen szívét dobja lábuk elé az út porába. De a természet,

mintha csodálatos módon, könyörületből gondoskodott volna róla, hogy az ember sohase

érezze teljes erejében a kínt magát, csak sajgó helyét. Hester Prynne is majdnem derűs arccal

tette meg útjának ezt a legnehezebb részét, amíg odaért az emelvényhez; a piactér nyugati

sarkában. Boston legöregebb templomának a fala mellett állt ez az alkotmány, mintha csak

annak toldaléka lett volna.

Ma már csak a hagyományokból ismerjük, és legfeljebb múzeumokban látjuk a pellengért, ezt

a különös büntető készüléket, de akkoriban nagyapáink és dédapáink a jó polgári erkölcsök

egyik hathatós eszközének tartották, mint ahogy a francia forradalmárok a guillotine-t. A

pellengér emelvénye fölött ott lógott egy ravasz szerkezetű fakeret, amelybe a bűnös fejét

szorították, hogy ne tudja elfordítani a tömeg kíváncsi pillantásai elől. Mintha csak a megalázás

eszményét akarta volna kifejezni ez a fából és vasból való szerkezet. Mert nincs

szörnyűbb erőszak az emberi természet ellen, nincs kegyetlenebb büntetés, mint ha megtiltjuk

a bűnösnek - bármit követett is el - hogy arcát elrejtse szégyenében. Mert ez volt a büntetés

lényege, amit igen sok esetben alkalmaztak. Hester asszony esetében azonban az ítélet úgy

szólt, hogy bizonyos számú órán át ott kell állnia az emelvényen, de anélkül, hogy nyakát a

fakeretbe, az ördögi masinába helyezné, amelynek legördögibb tulajdonsága az volt, hogy a

fejet előrehajtotta. Ő jól tudta, mit kell tennie, fölment a néhány falépcsőn, és megállt a

dobogón, körülbelül vállmagasságra a sűrű tömeg előtt.

Ha véletlenül katolikus vallású akadt volna a puritánoknak ebben a sokaságában, az egész

biztosan a boldogságos Szűzanyára gondol, amikor ezt a gyönyörű, fiatal teremtést látja festői

öltözetében, nemes arckifejezésével, karján a csecsemővel. A Szűzanyát, akit annyi híres festő

próbált már vásznára vetni, a bűntelen anyaság szentséges megtestesülését, és a gyermeket, aki

megváltja a világot. Itt most éppen azt jelölték meg a bűn bélyegével, ami az emberi életben

mindennél szentebb, és mintha ennek az asszonynak a szépsége mellett a világ még sötétebbnek

tűnt volna, és a bűnben fogant gyermek csak a kárhozat feneketlenségét akarta volna

hirdetni.

Komoly borzalom ült az arcokon, amit természetes módon kivált egy embertársunk bűne és

gyalázata olyan korokban, amikor a társadalom még nem züllött odáig, hogy borzadás helyett

mosolyogva nézze az ilyet. Hester Prynne gyalázatának nézői nem jutottak még idáig.

Egyszerű lelkek voltak. Éppen ilyen komoran nézték volna végig a halálát is, ha úgy szól az

ítélet, senki egyetlen halk szóval nem tiltakozott volna szigorúsága ellen. De az a szívtelenség,

amit ma tapasztalunk, hogy az ilyen kipellengérezésben csak holmi mulatságos eseményt

lássanak, idegen volt tőlük. És még ha valakiben föl is ébredt volna a hajlandóság, hogy

gúnyolódjék vagy mosolyogjon, a város nagyjainak jelenléte rögtön elnyomja benne. Mert

nem kisebb személyiségek voltak ott jelen, mint maga a kormányzó és tanácsosai, a bíró, a

katonai parancsnok és a város lelkészei. Ott ültek valamennyien a városháza erkélyén, amely

éppen az emelvényre nézett.

Mindenki tudhatta, hogy ha ezek a magas állású személyiségek részt vehetnek a látványosságban,

és azt nem tartják tekintélyükhöz vagy hivatalos tisztükhöz méltatlannak, egész

biztosan komoly és fontos jelentőségű az ítélet. Éppen ezért a tömeg is komolyan, nyugodtan

viselkedett.

A szerencsétlen bűnös igyekezett, amennyire asszonyi erejétől telt, hősiesen elviselni a

mellére szegezett merev pillantások borzalmas súlyát. De már-már alig bírta. Talán ha szidják

és gyalázzák, könnyebben tűri a közmegvetés nyilainak fájdalmas szúrását, de ez még sokkal

irtózatosabb volt. Szinte vágyott rá, hogy a merev, ünnepélyes arcok gúnyos vigyorgásra torzuljanak,

és néma csönd helyett szitkok röpködjenek feléje. Ha gúnyos röhej tör fel a tömegből,

ha minden férfi, asszony és visítozó kisgyerek külön csúfolja, Hester Prynne talán keserű

és megvető mosollyal fizet vissza. De a gyalázatnak ez az ólomsúlya már-már sok volt neki.

Egy-egy pillanatban úgy érezte, hogy teli torokból fel kell ordítania vagy leugrania az

emelvényről a földre, különben mindjárt megőrül.

De közben sokszor, hosszú pillanatokra, mintha eltűnt volna szeme elől az egész jelenet,

amelynek középpontjában ő maga állt szégyenszemre, az arcok, mint kísérteti árnyak, homályosan

ködlöttek csak. Agya és főleg emlékezete a rendesnél sokkal erősebben működött, más

képeket idézett eléje. Eltűnt a nyugati őserőkből kihasított városka poros kis utcája. A tornyos

kalapok karimája alól néző, rideg, szakállas arcok helyett mások vették körül. Emlékek

tolultak fel benne, megannyi futó, könnyű apróság, kisgyerek korából vagy az iskolából, játék,

apró civódás, és később, lánykorából a házimunka hétköznapi kicsiségei. Megrohanták a

képek, összekeveredtek későbbi életének legsúlyosabb emlékeivel, egyik csakolyan elevenen

élt, mint a másik, minden egyaránt fontos volt most, vagy egyaránt játék. Talán lelkének

ravasz fogása volt csak, így akart, képzelete tarka képeinek felsorakoztatásával, megszabadulni

a jelen kegyetlenségétől.

Akárhogy volt is, Hester Prynne a pellengér magaslatáról végigtekintette egész addigi útját,

boldog gyerekkorától kezdve. Míg ott állt a nyomorúságos deszkákon, ó-angliai szülőfaluját

látta, és a szürke kőházat, ahol felnőtt. Fala kopott és szegényes, de a kapu fölött töredezett

címer: ősi nemesség jelvénye. Látta az apja kopasz, magas homlokát, tiszteletre méltó fehér

szakállát, amely ódivatú Erzsébet-kori nyakfodrán omlott alá, és az anyja aggodalmas, szerető

pillantását, ami azóta is olyan sokszor állt előtte akadályként az útján, mint gyöngéd szemrehányás.

És látta önmagát a megszokott öreg tükörben, amely egészen megtelt lányos szépségének

ragyogásával.

Aztán még egy arc bukkant fel előtte: egy sápadt, beesett idősebb férfiarc, amolyan tudósfej.

Két homályos, gyulladt szem, amelyeknek fényét megzavarta a lámpavilág mellett való sok

olvasás, de amelyek átható, sokszor megdöbbentő erővel tudtak olvasni az emberi lélekben.

És az ócska fóliánsoknak ez a kolostori alakja, akit Hester asszonyi képzelete most felidézett,

hibás növésű volt, bal válla egy gondolattal magasabb a másiknál. A következő kép egy

kontinentális város zegzugos, szűk utcáit hozta eléje; nagy szürke házakat, hatalmas

templomokat, szeszélyes, ódon középületeket. Ez volt a város, ahol új élete várta a ferde vállú

tudós oldalán. De ez az új élet csupa régiséggel táplálkozott, mint zöld moha, amely omladozó

falak repedésében nő. És most végül, mint utolsó kép a galériában, visszatért a puritán

gyarmati főváros sivár piactere, az odagyűlt városi nép, és a komoly szemek, amelyek mind

egy pontra szegeződnek - igen, őrá, aki ott áll a pellengéren, gyermekével a karján, és mellén

az aranyfonállal ékesített skarlát betűvel.

Valóság ez vagy álom? Olyan hevesen szorította szívéhez a kicsit, hogy az felkiáltott. Most

lenézett ő maga is a skarlát betűre, meg is érintette ujjával, hogy meggyőződjék, valódi-e a

gyermek és a szégyen. Igen - ez a valóság, a többi - tűnő álomkép volt!

III.

Date: 2016-01-14; view: 571