A vámház 4 page

feljegyzést böngésztem, amelynek a pergamenlap csak borítéka volt, Pue felügyelő úr lelkéből

és tiszteletre méltó koponyája belső munkájából többet ismertem meg, mint amennyit a

göndörített paróka takart odalent a föld alatt.

Rögtön láttam, hogy nem hivatalos feljegyzésekről van szó, hanem magántermészetűekről.

Elődöm magánemberi minőségben és saját kezével írta őket. Nem is tudtam mással megmagyarázni,

hogy odakerült a vámházi ócska íráscsomók közé, csak azzal, hogy Pue váratlanul

halt meg, és a feljegyzéseket nyilván hivatali asztalának fiókjában tartogatta, és így örökösei

nem is tudtak róla, vagy talán azt hitték, hogy üzleti természetűek. Amikor aztán az egész

levéltár Halifaxbe vándorolt, valaki belenézett ebbe a csomóba, látta, hogy nem közérdekű, és

itt hagyta. Azóta senki sem nyúlt hozzá.

Régi elődömet valószínűleg nem sokat zaklatták annak idején hivatalos ügyekkel, és üres

óráinak egy részét, hogy úgy mondjam, helyi régiségek gyűjtésére és más, hasonló kutatásra

szánta. Lehet, hogy szüksége volt az ilyen pepecselésre, nehogy szellemét egészen megegye a

rozsda. (Feljegyzéseinek egy része nagy segítségemre volt Fő utca című elbeszélésem megírásakor.)

Nem lehetetlen, hogy Salem történetét is meg lehetne írni az itt talált adatok alapján, sőt talán

én is hozzáfogok egyszer, ha a szülőföldem iránti szeretet elég erőt ad ilyen kegyes munkához.

Addig pedig rendelkezésére bocsátom bárkinek, ha megfelelő ember akad, és hajlandó magára

vállalni helyettem ezt a kevéssé jövedelmező munkát. Végső szándékom pedig az, hogy

átengedem az essexi történelmi társulatnak.

A különös csomagban volt egy még különösebb holmi, ami nagyon fölkeltette érdeklődésemet.

Egy finom vörös szövetdarab, elnyűtt és kopott. De a szélén aranyhímzés nyomait

fedeztem fel. Szálai kirojtosodtak és megfakultak, úgyhogy már alig csillogott. De azt nem

volt nehéz megállapítani, hogy csodálatos ügyességgel hímezték és - amint azt később szakértő

hölgyektől megtudtam - valami egész különös öltéssel, amit ma már nem ismerünk, és

akkor sem tudunk utánozni, ha a szálakat fölfejtjük.

Az idő, a hosszú koptatás és a szentségtörő molyok alig hagytak egyebet a skarlátszínű

szövetből ócska rongydarabnál. Nézegettem, vizsgáltam és végre rájöttem, hogy betűformája

van. Egész határozottan felismertem benne a nagy A betűt. Pontosan megmértem: minden lába

három és egynegyed hüvelyk hosszú.

Egész biztosan ruhadísznek viselték valamikor, de hogy milyen rangot, tisztséget, méltóságot

jeleztek vele abban a régi korban, hogy mit jelentett, az rejtély volt előttem, és egyelőre nem is

mertem remélni, hogy nyitjára jutok. Hisz ebben a tekintetben különösen múlandó a földi

divat. De hallatlanul érdekelt a furcsa holmi, nem tudtam levenni a szememet róla. Biztosra

vettem, hogy mélységes jelentősége van a skarlát betűnek, amit érdemes volna kikutatni. Úgy

éreztem, hogy érzékeimmel teljesen felfogom a titokzatos jelképet, bár agyammal képtelen

vagyok hozzáférni.

Sokféle föltevés jutott eszembe. Töprengtem, tűnődtem, és eszembe jutott az is, hogy hátha

azoknak a ruhadíszeknek egyike, amelyeket a fehér emberek azért találtak fel, hogy az indiánokat

megigézzék. És önkéntelenül a mellemre tettem. Ebben a pillanatban - nem bánom, ha

mosolyog rajtam az olvasó, de arra kérem, ne kételkedjék szavamban -, ebben a pillanatban

úgy rémlett, mintha perzselő forróságot éreznék, nem egészen, de majdnem fizikai értelemben.

Mintha a skarlát betű nem vörös szövetből, de izzó vasból lenne. Önkéntelenül összerázkódtam,

és leejtettem a földre.

Annyira elmerültem eddig a vörös betű nézegetésében, hogy el is felejtettem kibontani a

piszkos papirost, amelyik köré csavarták. Most, hogy végre kibontottam azt is, megtaláltam az

öreg felügyelő keze írásával az egész titok magyarázatát.

Számos, sűrűn teleírt nagy ívet olvastam végig, és megtudtam sok mindent arról a bizonyos

Hester Prynne-ről, aki, úgy látszik, elég nevezetes asszony volt ősapáink idejében, a XVII.

század második felében. Pue felügyelő idejében egyes igen öreg emberek még emlékeztek rá;

mesélték, hogy az ő gyerekkorukban már nagyon öreg asszony volt, de egyáltalán nem

rokkant, sőt méltóságos, komoly alak. Azt is tudták róla, hogy emberemlékezet óta önkéntes

ápolója az egész környéknek; ahol csak lehet, jót tesz, és magára vállalja mindenki gondjátbaját,

tanácsot ad, főleg szívügyekben. Gondolom, hogy ha sokan imádták is ezért, és angyalt

láttak benne, lehettek elegen, akik tolakodónak tartották, és haragudtak rá.

Ahogy tovább kutattam az írásban, egyebet is megtudtam ennek a különös asszonynak viselt

dolgairól és szenvedéseiről.

A skarlát betű című elbeszélésemből mindent megtudhat róla az olvasó. De még egyszer

ismétlem: a történet lényege nem kitalálás, hanem valóság, adataim hitelességét Pue felügyelő

úr feljegyzései bizonyítják. Az eredeti kézirat, a vörös betű maradványaival együtt, még birtokomban

van, és szívesen meg is mutatom mindenkinek, akit érdekel. Nem akarom azonban

elhitetni, hogy az elbeszélés felépítésében vagy az alakok rajzában és a cselekvések motiválásában

kizárólag az öreg felügyelő adataira szorítkoztam. A régi kézirat mindössze hat árkus

papirosra terjed, és én igen sok mindennel kiegészítettem, sőt mondhatnám, szabadon használ18

tam fel, mintha csak a magam képzeletéből vettem volna a tényeket is. De a történet nagyjában,

főbb körvonalaiban feltétlenül hiteles.

Ez az incidens bizonyos tekintetben visszalendített a régi kerékvágásomba. Rögtön éreztem,

hogy érdekes elbeszélés magját fedeztem fel, sőt mintha tiszteletre méltó elődöm jelent volna

meg előttem, száz év előtti ruhában, fején a halhatatlan parókával, amely a sírban is megmaradt.

Igen, ott állt az üres lomtárban, s egész magatartása elárulta, hogy királyi kézből

nyerte hivatalát, és a trón ragyogásának egy sugara így őrá is hullott. Bizony, milyen más a

Köztársaság hivatalnoka! Az lesunyítja a fejét, mint a kutya, tudja, hogy a nép szolgája, és így

alacsonyabb a legutolsónál is gazdái közül.

Homályosan láttam csak, de így is kivettem méltóságos alakját és szellemkezét, amellyel a

kéziratra meg a vörös ereklyére mutatott. Kísérteti hangon felszólított, hogy juttassam végre a

nyilvánosság elé a molyette, dohos írást, átvirrasztott éjszakái munkáját, hisz ez részben fiúi

kötelességem, mivelhogy egyenes utódja vagyok ott a hivatalban.

- Tedd meg - szólt hozzám hivatali ősapám, és komolyan bólintott impozáns parókájával -,

tedd meg, és a haszon egyedül a tiéd. Úgyis meglehet, hogy szükséged lesz rá hamarosan,

mert a te idődben az ilyen tisztség nem életfogytiglan tart, sőt örökölni sem lehet, mint az én

időmben. Ezennel megbízlak tehát, hogy Prynne asszony ügyét közöld a nyilvánossággal, és

szerezd meg elődöd munkájának a hitelt, amelyet megérdemel.

És én ezt feleltem a kísértetnek: - Igen, megteszem!

De a történet maga sok gondolkodnivalót adott. Ezen töprengtem hosszú órákon, fel-alá

járkálva szobámban, vagy száz- meg százszor egymás után odakinn, a vámház főkapujától az

oldalbejárásig. A jó öreg inspektor és kollégái nagy bajban lehettek, mert sokszor felzavartam

őket szundikálásukból oda-vissza kopogó lépéseimmel. Ilyenkor eszükbe jutott a régi életük,

és azt mondogatták, hogy a hátsó födélzet deszkáit recsegtetem.

Biztosra vették, persze, hogy kitartó sétámnak csak egy célja lehet: étvágyamat akarom fokozni

ebéd előtt. Máskülönben miért sétál egy egészséges férfiember egyedül? És megvallom:

egyelőre nem is volt más eredménye a testmozgásnak. Étvágyamat valóban fokozta, különösen

ha jó friss keleti szél fújt odakinn.

A vámház levegője egyáltalán nem segíti elő a képzelet és belső elmélyedés kényes termését.

Biztosra veszem, hogy ha még tíz elnökválasztást túléltem volna ott, ez az elbeszélés akkor

sem születik meg. Képzeletem olyan volt, mint a megfakult tükör, csak homályosan vagy

sehogy sem adta vissza az alakok képét, akikkel benépesíteni igyekeztem. Nem sikerült gyúrhatóvá

melegíteni őket agyam kovácsműhelyében. Hullamerevségük makacsul megmaradt,

sem a szenvedély izzását, sem az érzés melegét nem vették fel, és kísérteties vigyorgással,

kihívó megvetéssel meredtek rám.

„Mit akarsz tőlünk? - mintha ezt mondták volna. - Ha volt is talán valami kis hatalmad a nem

létező dolgok felett, az rég megszűnt. Magad cserélted el pár darab rongyos aranyért! Eredj

inkább, söpörd be a fizetésedet!”

Egyszóval, önnön képzeletem szülöttei tehetetlenséggel vádoltak, és nem is egészen

alaptalanul.

Uncle Sam csakugyan nemcsak napi három és fél órát követelt az időmből. Ez az átkozott

fásultság sehogy sem akart elmúlni rólam, akár a tengerparton sétálgattam, akár a környéken

csavarogtam; sőt, ha nagy néha kedvem támadt a természet csodatevő szépségéhez menekülni,

amely valamikor úgy felfrissítette a gondolataimat, akkor sem tudtam lerázni. A szellemi

bágyadtság elkísért mindenüvé, haza is, a dolgozószobámba, amelyet igazán nevetséges volt

most így nevezni.

Éjszaka néha órák hosszat üldögéltem a néma szobában, amelyet ilyenkor csak a szénparázs

meg a hold fénye világított be. Próbáltam magam elé idézni a képeket és figurákat, hogy majd

holnap papírra vessem - de hiába.

Pedig ha a képzelet ilyenkor is felmondja a szolgálatot - reménytelen az eset. Mert ennél

alkalmasabb órát nem választhat az író, ha alakjaival ismerkedni akar. Fehér holdfény önti el a

szoba szőnyegét, élesen kiemel minden tárgyat, de egészen másnak mutatja, mint a nappali

világosság. Ott van körülötte a megszokott otthoni környezet, megszokott bútoraival; minden

szék külön egyéniség, az asztalon egy-két könyv meg a eloltott lámpa, a pamlag, könyvszekrény,

falikép - minden tárgy aprólékosan éles, de valósággal átszellemül a szokatlan

világításban. Mintha anyag mivoltukból kivetkőzve gondolatokká változtak volna hirtelen.

Nincs olyan apró, jelentéktelen dolog, ami át ne alakulna ilyenkor. Egy gyerekcipő vagy a

baba a játékkocsiban, a hintaló és minden játék és használati eszköz most furcsán eltávolodik,

idegen lesz, pedig éppolyan jól látszik, mint nappal. Szobánk padlója semleges terület a való

és mesevilág között, létező és képzelt dolgok találkoznak itt, és felveszik egymás vonásait.

Az ember nem csodálkozna rajta, nem is ijedne meg, ha kísértetek látogatnának be hozzá. Sőt

nagyon odaillenék a képbe, ha mondjuk, egyszerre megpillantanánk egy eltávozott kedvesünket

a pamlagon a bűvös holdfényben, talán el se tudnánk hinni, hogy olyan messziről jött, és

nem azóta üldögél ott szép nyugalmasan.

Részben a parázs homályos csillogása idézi elő ezt a különös hatást. Tompa vöröses árnyalattal

von be mindent, a falat, a mennyezetet, és visszaverődik a padlóról a bútorokra. Ez a

meleg fény a hold fagyos, kísérteties fehérségével egyesülve, mintha eleven szívet dobogtatna

meg, meleg emberi érzéseket keltene a képzelet felidézte alakokban. Hószobrokból férfiakat

és asszonyokat varázsol.

Ha a tükörbe nézünk, ott is látjuk a félig kihunyt parázs vöröslő fényét meg a padlón a holdfény

fehér nyalábját és az egész szoba képét úgy, mint előbb, de még egy árnyalattal közelebb

a szellemvilághoz és távolabb az anyagitól.

Akinek ilyenkor nincsenek csodálatos látomásai, az ne is próbáljon regényt írni.

Én pedig így voltam egész idő alatt, amíg a vámház szolgálatában álltam. Napfény, holdfény,

parázsló tűz fénye nekem tökéletesen mindegy volt, egyik sem ért többet a faggyúgyertya

pislogásánál. A fogékonyságnak egy egész nagy területe és a hozzá kapcsolódó képesség, nem

éppen egetverő, de mégis, tőlem telhető legjobb tehetségem - teljesen eltűnt.

Viszont egészen bizonyos az is, hogy ha sikerül más lelki beállításra szert tennem, a képességeim

sem bizonyulnak ennyire mulandónak. Nem kellett volna egyebet tennem például, mint

leírni egyik öreg kartársam elbeszéléseit. Szégyen, hogy eddig nem említettem a derek

veteránt, hisz alig múlt el nap, hogy meg ne nevettetett és csodálatba ne ejtett volna, olyan

nagyszerű mesélő volt. Ha sikerül megtartanom stílusának festői erejét és azt az istenáldotta

humort, amivel átszőtt minden apróságot - igazán mondom, valami új és eredeti dologgal

gazdagítottam volna az irodalmat.

De választhattam volna ennél nehezebb és komolyabb feladatot is. Dőreség volt talán, hogy

mindenáron egy más korba akartam beleélni magam, amikor ennek az életnek durva

anyagisága olyan tolakodó súllyal nehezedett rám. Miért próbáltam mindig újra meg újra ilyen

légies anyagból egy külön világ képmását megformálni, amikor tudhattam, hogy színes

szappanbuborékom úgyis minduntalan beleütközik valami durva, mindennapi keménységbe.

Sokkal okosabban teszem, ha erőmet inkább arra fordítom, hogy képzeletem és gondolataim

fényével áthassam és így áttetszővé tegyem a hétköznapok fakóságát. Így talán a kínosan rám

nehezedő teher is megkönnyebbedett volna.

Nem is iparkodtam megkeresni az unalmas apró események mögött rejtőző értéket, a

hétköznapi emberek érdekességét. Csak én voltam a hibás. Az élet kinyitotta előttem könyvét,

de én csak közhelyeket láttam azon a lapon, mert nem hatoltam valódi értelmükig. Kezemben

volt a könyv - sokkal különb minden könyvnél, amit én valaha írni fogok -, úgy, ahogy a

valóság frissen megírta lapjait, a múló pillanat betűivel, amelyek rögtön eltűnnek. Agyam

megragadhatta volna, kezem lemásolhatta volna őket, hogy megörökítse - de nem tettem.

Lehet, hogy ha valamikor eszembe jut egy-két töredék, papírra vetem, és minden betű arannyá

válik a lapon.

De ezt mind csak nagyon későn értettem meg. Akkor csak annyit tudtam, hogy kilátástalan

vesződség minden, ami egykor gyönyörűség volt. És nem is volt különös okom panaszkodni a

veszteség miatt. Elvégre azelőtt tűrhető elbeszéléseket és esszéket írtam, most pedig tűrhető

vámszedő vagyok. Ennyi az egész.

Mindamellett nem valami kellemes állapot, ha az ember úgy érzi, hogy szellemi képességei

napról napra fogynak, észrevétlenül elpárolognak, mint az éter. És minduntalan szeretné megállapítani,

mennyi maradt még belőlük. Ami magát a tényt illeti, hát nemigen kételkedhettem

benne. És ha kartársaimon vizsgáltam a közhivatal-viselés léleknemesítő hatását, az eredmény

akkor sem volt kedvezőbb. Erről talán lesz módom még többet is mondani más alkalommal.

Itt csak annyit, hogy ha valaki sokáig űzte ezt a foglalkozást, aligha lehet nagyon dicséretre

vagy tiszteletre méltó személy, méghozzá több okból; az egyik ok az a hűbéresi viszony,

amelynek állását köszönheti, a másik meg éppen a munkájának a természete, mert ha becsületesnek

tekintem is - annak akarom tekinteni -, az ilyen munkát végző ember nem vesz részt

az emberiség közös erőfeszítésében.

Azt hiszem, minden hivatalviselt emberen megfigyelhető, hogy ha túlságosan sokáig támaszkodott

a Köztársaság hatalmas karjára, a maga lábán nemigen tud már megállni. Saját ereje

fokról fokra elhagyja, kisebb vagy nagyobb mértékben, aszerint, hogy milyen erős volt eredetileg.

Ha vele született energiája rendkívül sok volt, és a hivatali élet bűvös idegrombolása

nem túlságosan hosszú ideig hat reá, esetleg kipótolhatja még az erőveszteséget. Az elbocsátott

tisztviselő, akit egyszerűen sorsára bíznak, hogy most már küzdjön a küszködő világban,

az államhatalom barátságtalan rúgásának köszönheti, hogy módjában áll visszaszerezni régi

formáját, és az lehet újra, aki volt. De ez aránylag ritka eset. A legtöbben elég sokáig ülnek

bent ahhoz, hogy belsőleg megrokkanjanak, és ha aztán kiteszik őket, lankadt inakkal,

rogyadozó térddel támolyognak tovább az élet ösvényén.

Az ilyen ember maga is jól tudja, hogy tehetetlen, hogy ruganyossága, acélos ereje odavan.

Nem is csoda, hogy kétségbeesett vágyakozással tekinget széjjel, és egyetlen reménysége az,

hogy találkozik még valakivel, aki gondoskodik róla életfogytiglan. Rögeszméje lesz valósággal,

hogy előbb-utóbb visszakerül még a hivatalába; ez a remény nem hagyja el soha, bajai

közepette szakadatlanul ezzel áltatja magát, ebben él utolsó pillanatáig, sőt talán azután is,

mint ahogy a kolerás kihűlt teste tovább rángatózik még egy darabig.

Pedig ez a rögeszme magában is elég, hogy minden tervét és próbálkozását haszontalanná és

erőtlenné tegye. Mért vesződjék, mért erőlködjék, mért próbáljon kivergődni a sárból, amikor

ez olyan fárasztó dolog, és a hatalmas Uncle Sam előbb-utóbb úgyis karon fogja, és megint

rátámaszkodhatik. Ostobaság lenne itt megélhetést keresni, vagy elmenni aranyásónak Kali21

forniába, amikor nemsokára megint boldogan élhet, és minden elsején zsebre vághatja Uncle

Sam csillogó aranyait.

Szomorú, de érdekes dolog megfigyelni, milyen gyorsan megfertőzi a hivatal levegője a

szerencsétleneket: elég, ha egyet szippantanak belőle. „Sam bácsi” aranya - zokon ne vegye a

derék öregúr - bizonyos tekintetben hasonló a Sátán aranyához. Aki hozzányúl, jól vigyázzon,

különben nagyon ráfizethet. Ha lelke talán nem is, de sok jó tulajdonsága könnyen rámehet az

üzletre - keménység, erő, igazságszeretet és önbizalom, szóval mindaz, ami egy férfi

egyéniségének súlyt és jelentőséget ad.

„Szép kilátás!” - gondoltam néha. De nem vettem magamra a tanulságot. Eszembe sem jutott,

hogy engem is így semmivé lehetne tenni, akár megtartanak, akár kidobnak. De azért kellemetlen

gondolatok bántottak gyakran.

Nyugtalanság és kedvetlenség vett erőt rajtam, minduntalan vizsgálgattam saját lelkiállapotomat,

tudni akartam, milyen képességeim szűntek meg, és milyen mértékig kezdte ki a

romlás azt, ami még megmaradt. Akárhányszor azon kaptam magam, hogy számlálgatom,

meddig űzhetem még foglalkozásomat, anélkül, hogy emberi mivoltomból egészen kivetkőzzem.

Megvallom: semmitől se féltem annyira, mint hogy ott fogok megőszülni és megvénhedni a

vámházban. Mert hogy a magamfajta jámbor polgárt politikai okokból kitegyék, az nem

valószínű, viszont hogy egy államhivatalnok önként lemondjon az állásáról, az majdnem

elképzelhetetlen. Szóval a legfőbb aggodalmam az volt, hogy belőlem is olyan állat lesz

Date: 2016-01-14; view: 658