A vámház 3 page

bizonyos udvarias érdeklődés csillant meg; ez is arra vallott, hogy szellemének lámpása nem

aludt még ki, csak a külső ernyő fogja fel a sugarakat.

Mennél mélyebben hatolt az ember a lelkébe, annál épebbnek tapasztalta. Ha se beszélnie, se

figyelnie nem kellett (mert mind a két művelet láthatólag erőfeszítésébe került már), néhány

perc alatt arcára megint az előbbi derűs nyugalom ült ki. Nem volt fájdalmas látvány: tekintete

bizonytalan volt ugyan, de csöppet sem bárgyú, mint az aggastyánoké gyakran. Erős és szilárd

alkata még mindig nem dőlt egészen romba.

De a jellemét megrajzolni annak alapján, ami megmaradt belőle, elég nehéz munka lenne.

Mintha az ember képzeletben fel akarná építeni Ticonderoga2 régi erődjét, amelynek csak

düledező romjait látja. Egyes helyeken talán épen megmaradt még a fal, másutt viszont

szakadék tátong, vagy egészen benőtte a gizgaz, hiszen a béke hosszú évei alatt senki feléje se

nézett.

De mivel nagy szeretettel figyeltem az egykor hős katonát (sokat nem érintkeztünk, igaz, de

minden két- és négylábú lény, aki közelébe került, okvetlenül megszerette), talán sikerül

mégis arcképe lényeges vonásait helyesen eltalálnom.

2 Ticonderoga - amerikai kisváros New York államban, több csata színhelye a franciák és az angolok

elleni háborúkban.

Amikor közelebbről megismertem, mindjárt felfedeztem nemes, hősi tulajdonságait, és biztosra

vettem, hogy nem véletlenül, de joggal dicsőítették annak idején. Azt hiszem, sose lehetett

nyugtalanul aktív ember, mindig szüksége volt egy lökésre, ami mozgásba hozza, de ha

egyszer nekiindult, és volt komoly célja, amire törekedett, egész biztosan szembeszállt minden

akadállyal, csüggedetlenül. Az egykori tűz, mely még nem aludt ki benne egészen, sohasem

volt hirtelen lobbanó szalmaláng, hanem valami mély, állandó vörösizzás lehetett, olyan, mint

a hevített vasé. Még most is, amikor már csak romja volt régi magának, komoly, biztos

nyugalom és becsületesség ült az arcán, ha így üldögélt, csöndesen.

Könnyen el tudtam volna képzelni, hogy ha erősebb hatás éri, mondjuk egy trombitaszó,

amely elég hangos, és felriasztja szunnyadó, de még nem egészen kihalt érzékeit, egyszerre

lerázza magáról minden rokkantságát, mint egy kórházi köpenyt, bot helyett kardot ragad, és

katona lesz megint.

Azt is biztosra vettem, hogy ha elkövetkeznék ez a kritikus pillanat, nyugalmából nem

lendítené ki. De az ilyen lehetőség persze csak az én képzeletemben élt, és nem is lett volna

kívánatos a világért sem. Rendületlen kitartás és erő ült a vonásain (ebben is a fent említett

Ticonderoga erődre emlékeztetett), ami valamikor talán konokság lehetett, és törhetetlen

becsületesség. Olyan volt az egész ember, mintha súlyos tömör anyagból gyúrták volna, ami

kemény és formálhatatlan, akár egy hatalmas tömb vasérc. De amellett éreztem, hogy legbelül

jó ember, még ha szuronyrohamot vezetett is Chippewánál vagy Fort Erie-nél, még ha saját

kezével gyilkolta is az embereket - mert biztosan úgy hullottak előtte, mint a fű a kasza alatt,

amikor lelkesen rohamra indult -, hiszen éppoly őszinte érzések vezérelték, mint a kor

bármely emberbarátját. De egy pillangó szárnyáról nem tudta volna letörölni a hímport, mert

kegyetlenségnek nyoma sem volt a szívében. Igazán mondom, sose találkoztam még emberrel,

akinek ösztönös jóságára olyan nyugodtan rábíztam volna magamat.

De sajnos, amikor én találkoztam vele, igen sok jellemvonása már elhomályosult vagy egészen

eltűnt, talán éppen azok, amelyek a képmás hasonlóságát teszik. Hiszen a legmulandóbbak

éppen azok a jellemvonások, amelyek egy emberi lélek szépségét megadják. A természet

az emberromot nem ruházza fel új szépséggel, mint ahogy a ledőlt falakat repkénnyel és

virággal díszíti. De az öreg tábornok még ebben a tekintetben is érdekes alak volt, a

szépségnek és a lelki bájnak egy-egy vonása sokszor megcsillant rajta. Megesik, hogy a tompa

dermedtségen áthatol néha egy örömsugár, és felragyog az arcunkon. Ez a törődött aggastyán

úgy tudott örülni a virágok szépségének és illatának, mint valami fiatal leányka. Csak

gyerekekben vagy serdülő fiúkban láttam még annyi ösztönös bájt, mint benne. Férfiban soha.

Pedig azt mondják, a katona csak a véres babért szereti, amit homlokán visel.

Ott üldögélt, mondom, a kályha mellett a jó öreg tábornok, míg a felügyelő pár lépésnyire állt

tőle, és figyelmesen vizsgálta félig álmodó arcát. Beszélgetésbe ritkán elegyedtek, ez

meglehetős fárasztó munka volt mindkettőjüknek. Ilyenkor éreztem, miken messze van

tőlünk, bár csak pár lépés választ el egymástól. Egész külön, magánosan ül ott a székén,

amelyet kezemmel meg is érinthetek, elérhetetlen távolságban, még ha ujjaimmal hozzáérek

is.

Talán igazibb élet volt az, amit így gondolataiban élt az öreg, mint az, ami ott folyt körülötte a

hivatali helyiségben. Díszmenetek, csaták forgataga, régi harmincéves hősi indulók lüktetése -

ki tudja, milyen élesen látta és hallotta mindezt belső érzékeivel. És közben kereskedők és

hajóskapitányok, piperkőc gyakornokok és durva képű matrózok jöttek-mentek körülötte,

morajlott a vámház jelentéktelen üzleti élete, de neki sem az emberekhez, sem ügyeikhez nem

volt köze a legtávolabbról sem. Úgy illett ide erre a helyre, mint egy rozsdás, öreg kard,

amelynek pengéje még itt-ott meg-megvillan a vámfelügyelő asztalán levő tintatartók,

papírvágók és mahagóni vonalzók között.

Amikor így megpróbáltam újra felépíteni és kiformálni a régi hős katona egyszerű, erőteljes

alakját, arra gondoltam, amit sokszor hallottam róla, a néhány emlékezetes szóra, amit a

kétségbeesett hősi vállalkozás pillanatában mondott: „Megpróbálom, uram!” Úgy éreztem,

hogy ebben a pár szóban benne van Új-Anglia szelleme, a bátorság, amely ismeri a veszedelmet,

és szembeszáll vele. Ha itt, nálunk is szokás lenne címerrel jutalmazni a hősiességet,

szebb jelmondatot nem választhatott volna címerére az öreg, mint ezt a két szót. Azt hinné az

ember, könnyű volt kimondani, és mégse mondta ki senki más, csak ő a dicsőség és kockázat

pillanatában.

Erkölcsi és szellemi épségünk szempontjából talán semmi sem olyan hasznos, mintha olyan

emberek közé kerülünk, akik nagyon különböznek tőlünk, céljainkhoz semmi közük, és ha

meg akarjuk ismerni őket, szinte ki kell vetkőznünk magunkból.

Engem életem viszontagságai elég sokszor juttattak ilyen kedvező helyzetbe, de talán sohase

olyan mértékben, mint akkor. Volt egy kartársam, aki a tehetségnek egy egészen új fajtáját

ismertette meg velem. Elsősorban üzleti kvalitásai voltak: éberség, gyorsaság, éles elme.

Rögtön meglátta mindenütt a nehézséget, de megvolt a tehetsége, hogy azonnal el is tüntesse

azt, mintha csak varázsvessző lenne a kezében.

Kisfiú kora óta a vámházban nevelkedett, itt volt igazán otthon. És az üzleti életnek az a

rengeteg apró szövevénye, az a sok kellemetlenség, ami annyira megrémíti a jövevényt, az ő

szemében egy tökéletesen értett rendszer szabályos velejárója volt. Még ma is benne látom a

tökéletes vámszedő ideálját. Sőt ennél többet mondok: ő volt maga a vámház, vagy legalábbis

a legfőbb rugó, amely a sok forgó kereket mozgásban tartja. És az ilyen hivatalban, ahová nem

érdemeik és tehetségeik szerint kerülnek a tisztviselők, hanem inkább a saját hasznukért és

kényelmükért, még kétszeresen fontos, hogy meglegyen valakiben az a rátermettség, ami

belőlük hiányzik.

Mint ahogy a mágnes a vasforgácsot vonzza, úgy vonzotta magához ez a mi üzleti lángelménk

az összes nehézségeket, amelyek csak adódtak. Kedvesen és türelmesen alkalmazkodott a mi

ostobaságunkhoz, pedig az ő lelki és szellemi alkata mellett ezt majdnem bűnnek kellett

tekintenie. És ujjának egyetlen érintésével néha a legérthetetlenebb dolgot is világossá tette. A

kereskedők éppen úgy becsülték, mint mi, az ő beavatott barátai. Tökéletesen korrekt hivatalnok

volt, de nem elvből vagy elhatározásból: ez természeti törvény volt benne. Nem is lehet

másként. Ha valakinek az agya ennyire világosan és pontosan működik, az hivatali dolgait is

csak szabályosan és becsületesen intézheti. Az ilyen ember, ha lelkifurdalást kell éreznie

hivatali magatartása miatt, körülbelül olyanformán szenved, csak sokkal hevesebben, mintha

egy számadási hibát vagy tintafoltot talál az üzleti könyvek fehér lapján. Egyszóval olyan

embert ismertem meg benne, aki tökéletesen illett a helyére - s ezt ritkán tapasztaltam az

életben.

Ilyen emberek között töltöttem tehát ezt a három esztendőt. És nem vettem rossz néven a

sorstól, hogy kilódított a megszokott helyemről, sőt komolyan iparkodtam lehetőleg minél

több hasznot húzni a dologból. Eleget bíbelődtem keresztülvihetetlen tervekkel, a Brook

Farm-i álmodozó testvérek körében.

Három évet egy olyan kifinomult szellem közelében töltöttem, mint Emerson.3 Éltem vadon,

szabadon az Assabeth partján, ahol rőzseláng mellett fantasztikus képzelgésekbe merültünk

Ellery Channinggel.4 Hosszú beszélgetéseket folytattam Thoreau-val5 az indián régiségekről

meg a fenyőfák fajtáiról a waldeni remetemagányban. Úgy megszerettem a klasszikus kultúrát

Hillard6 mellett, hogy végül megcsömörlöttem tőle. Minden porcikámat átitattam poézissel

Longfellow7 tűzhelye melegénél. Tényleg ideje volt végre, hogy a többi képességeim is

szóhoz jussanak, és olyan táplálékot próbáljak most már, amihez addig sose volt étvágyam.

Nem csoda, hogy az öreg inspektor is kívánatos szellemi diétaváltozás számomra, aki még

Alcottot8 is ismertem. És hogy aránylag ilyen jól megvoltam másfajtájú emberek között, sőt

nem is kívántam vissza régi társaimat, az bizonyos mértékig szervezetem épségét és jól

fegyelmezett egészségét mutatta.

Az irodalom sem mint cél, sem mint eszköz nem érdekelt most. Sem az írást, sem az olvasást

nem tartottam fontosnak, a könyvek egészen távol estek tőlem életemnek ebben a szakaszában.

A természet (az emberit kivéve) mintha jóformán eltűnt volna a szemem elől: a föld és az

ég és mindaz, amivel a képzelet felruházza. Ha nem is szűnt meg teljesen a régi hajlandóságom

és tehetségem, de mindenesetre megdermedt, kikapcsolódott.

Voltaképpen lesújtó és szomorú lett volna ez az állapot, ha nem tudom, hogy bármikor

visszatérhetek a múltam értékeihez. Büntetlenül nem folytathatja sokáig az ember az ilyen

életet, mert hiszen akkor végleg kivetkőzik a régi formájából, anélkül, hogy új formát öltene.

De én jól tudtam, hogy csak átmeneti az állapot. Szinte prófétai ösztönömmel éreztem, mintha

fülembe súgta volna valami, hogy nem tarthat soká, és ha tényleg fontos lesz számomra a

változás, akkor az be is fog következni.

Addig azonban a vámház felügyelője voltam, éspedig nem a legrosszabb, amennyire az ember

az ilyet maga megítélheti. Különben is hiszem, hogy gondolkozó, értelmes ember - még ha

tízszer olyan gondolkozó és értelmes is, mint a fönt említett vámfelügyelő - gyakorlatilag is

feltétlenül megállja a helyét, ha rászánja a fáradságot.

Hivatalnoktársaim meg a kereskedők és kapitányok, akikkel tisztem révén érintkezésbe

kerültem, csak a vámellenőrt látták bennem, és eszükbe se jutott, hogy más is lehetek.

Biztosra veszem, hogy soha egy sort nem olvasott tőlem egyikük sem, de nem is értem volna

többet a szemükben, ha az összes könyveimet végigolvassák. Sőt egy fagarassal nem taksálnak

többre akkor sem, ha Burns vagy Chaucer írói tehetsége lakik bennem. Azért említem

éppen őket, mert vámhivatalnokok voltak ők is, mint én.

Ez ugyan sokszor kemény lecke, de hasznos. A magamfajta ember, aki irodalmi hírnévről

álmodott, és a tollával remélt magasabb fokot elérni a világi méltóságok létráján, ha egyszer

kikerül abból a szűk kis körből, ahol ismerik és egyetértenek vele, ilyenkor látja csak, milyen

végtelenül jelentéktelen ezen a szűk kis körön kívül minden, amit eddig elért vagy amire

3 Emerson - Ralph Waldo Emerson (1803-1882), amerikai költő, esszéíró és filozófus.

4 Ellery Channing - William Ellery Channing (1780-1842), amerikai unitárius hittudós és író.

5 Thoreau - Henry David Thoreau (1817-1862), amerikai író és filozófus

6 Hillard - George Stilman Hillard (1808-1879), amerikai ügyvéd és irodalomtörténész.

7 Longfellow - Henry Wadsworth Longfellow (1807-1882), amerikai költő.

8 Alcott - Amos Bronson Alcott (1799-1888), amerikai tanár és filozófus.

törekedett. Nem hiszem, hogy különösképpen rászolgáltam a leckére, hogy szükségem lett

volna intésre vagy dorgálásra ebben a tekintetben. De annyi tény, hogy a leckét alaposan megtanultam.

Örömmel gondolok rá vissza, és nyugodtam mondhatom, hogy amikor egészen ráeszméltem

új helyzetemre, soha nem bántott, még csak egy sóhajtást sem kellett elnyomnom.

Ami az irodalmi témákat illeti, volt kartársaim között egy igen kitűnő ember, a tengerészeti

megbízott, aki körülbelül velem egy időben került oda, és nem sokkal tovább maradt; ez

gyakran vitatkozott velem Napóleonról meg Shakespeare-ről. És az igazgató titkára is szeretett

könyvekről beszélni velem: rebesgették, hogy az ifjú legényke a kincstár levélpapirosát

néha olyan ákombákommal mázolja be, ami messziről versnek látszik. Nyilván biztosra vette,

hogy járatos vagyok az efféle kérdésekben, és azért gyakran terelte az irodalomra a szót.

Művelt társalgás tekintetében ennyivel kellett beérnem. És mondhatom, nem keveselltem.

Sokszor mosolyogva gondoltam arra, hogy amióta nem próbálom a nevemet az újságok

hasábjain világgá kürtölni, a hírnévnek egy másik módját élvezem. A vámház altisztje bélyegzővel

és fekete festékkel rányomja nevemet a borsoszsákokra, szivarosládákra és különféle

vámköteles árut tartalmazó bálákra, annak bizonyságául, hogy a tarifát lefizették, és nyugodtan

folytathatják útjukat. A hírnévnek ez a furcsa szekere olyan helyekre is elviszi most a

nevemet, ahová sose jutott eddig, és remélem, nem is jut ezentúl sem.

De múltam azért nem halt meg bennem. Nagy néha megmozdultak újra a gondolatok, amelyek

valamikor lázasan dolgoztak, fel-felébredtek olyankor halotti nyugalmukból. Főleg egy

érdekes epizód váltotta ki újra a régi lelki szokást, éppen az, amivel kapcsolatban ez az

elbeszélés a tulajdonomba került, hogy a nyilvánosság elé juttassam.

A vámház második emeletén tágas terem van, amelynek durva téglafalát és csupasz tetőgerendáit

sose fedte vakolat. Annak idején a kikötőváros lüktető forgalmához szabták az

épületet, abban a reményben, hogy a további fejlődés a várakozásnak megfelel, és így bizony

sokkal több volt benne a hely, mint amennyit felhasználni tudtak.

Ez a tágas csarnok, ott, az igazgató irodája felett, befejezetlenül maradt, és bár pókhálói és a

gerendák vastag porrétege hosszú évekről beszélnek, még mindig mintha az ácsot és

kőművest várná.

A szoba egyik végében egy sereg ládát találtam felhalmozva, tömve hivatalos írásokkal.

Körös-körül a földön is szanaszét hevert az ilyenféle haszontalanság. Elszomorodva gondoltam

rá néha, hány napot, hetet, vesződséges évet pazaroltak erre a sok hitvány papirosra,

ami most csak láb alatt van, és azóta senki bele se nézett, itt hever elfelejtve egy pókhálós

szögletben. Viszont hány másféle kézirat jutott éppen ilyen sorsra - mégpedig nem ostoba

hivatali formaságok, de nagyeszű és nagyszívű emberek munkája -, és azokat éppen úgy

elfeledték, éppen úgy nem szolgálták senkinek javát, sőt ami még szomorúbb, nem is

biztosítottak kényelmes megélhetést íróiknak, míg a vámház tisztviselői szépen megélnek

ebből a haszontalan irkafirkából. „De talán mégsem olyan egészen haszontalan - gondoltam

aztán -, talán a helyi történet szempontjából érdekes lehet.” Hátha találok benne statisztikai

adatokat Salem hajdani üzleti forgalmáról és nagyjairól. Talán megismerem belőlük az

egykori pénzfejedelmeket, a nagy „Derby királyt”, az öreg Billy Grayt, Simon Forrestert és a

többieket, akiknek púderes feje alig került a föld alá, vagyonuk aranyhegye máris inogni

kezdett, és hamarosan eltűnt.

„Salem arisztokrata családjainak alapítói okvetlenül szerepelnek ezekben a följegyzésekben -

gondoltam -, talán kinyomozhatom életük folyását, legelső jelentéktelen kis üzleti vállalkozásuktól

kezdve, ami már jóval a forradalom utáni időkre esett, de amelyre utódaik már

mint ősi családok sarjai tekintenek vissza.”

A forradalom előtti korszakról viszont alig maradt valami adat. A vámház levéltárából annak

idején nyilván mindent átvittek Halifaxbe, ahová a király hivatalnokai a menekülő angol

hadsereget követték. Sokszor gondoltam, hogy ez bizony elég kár. Mert talán ha Cromwell

idejéig visszamehetnénk a kutatásban, sok elfelejtett vagy híres emberről és régi szokásokról

tudhatnánk meg egyet-mást. És az ilyesminek éppen úgy tudnék örülni, mint amikor a régi

kúria közelében egy indián nyílhegyet találtam.

Egy borús, lomha napon azonban elég érdekes dologra akadtam. A fölhalmozott poros lapok

között kotorászom, belenézek egyik-másikba, és olvasgatom a hajók neveit, amelyek azóta rég

a tenger fenekén pihennek, és a kereskedőkét, akikről sose hallottam a tőzsdén, de még sírkövükön

sem igen lehet már kibetűzni a nevet - mondom, amikor így kicsit búsan, bágyadtan,

kelletlen érdeklődéssel nézegetem a régi lapokat, és igyekszem rávenni a tétlenségben

elernyedt képzeletemet, hogy a porladó csontokból megalkossa a régi város ragyogó képét,

amikor India még új világrész volt, és Salem az egyetlen kikötő, ahonnan oda hajók indultak,

kezem véletlenül egy ócska sárga pergamenbe csavart kis csomagra akadt. A külső borítás arra

vallott, hogy valami régi, hivatalos jelentés lehet, amikor a titkárok merev, cikornyás betűi

még fontosabb és érdekesebb dolgokról adtak számot, mint manapság.

Magam se tudom, mért, de hirtelen kíváncsiság fogott el, kibogoztam a kopott zsineget, és

titokban szinte biztosra vettem, hogy a csomag kincset rejt, amelyet én fogok napvilágra

hozni.

Kibontottam a pergamenboríték merev lapjait, és ahogy belenézek, látom, hogy Shirley

kormányzó saját kezű pecsétes írása, amelyben Jonathan Pue-t őfelsége vámházi felügyelőjévé

nevezi ki Salem kikötővárosba, Massachusetts tartományban.

Eszembe jutott, hogy Pue haláláról, mely úgy nyolcvan évvel ezelőtt következett be, olvastam

valamit a Felt-évkönyvben. Nemrég az újságokban láttam megint a nevét, amikor földi

maradványait kiásták a Szent Péter-templom átépítése alkalmával.

Semmi lényeges nem maradt meg, tudtommal, tiszteletre méltó elődömből, csak csontvázának

egy része és egy díszes paróka, és talán ruhájának egy-egy foszlánya. De amikor ezt a régi

Date: 2016-01-14; view: 808