A vámház 2 page folyamán fölhalmozódott új földrétegek.
Körülbelül száz év óta a tengert járják, apáról fiúra öröklődik a hivatás. Minden nemzedéknek
megvan a maga ősz hajóskapitánya, aki megtér a családi tűzhely mellé, és a helyét az árboc
tövében átadja a tizennégy éves fiúnak, hogy most már az állja a sós tajtékot és szelet, amely
apái és nagyapái arcát marta. A fiú fokról fokra emelkedve tölti viharos férfikorát a tengeren,
és világbolygásából végre hazatér, hogy otthon haljon meg, és porait szülőföldje porával
egyesítse.
Ha egy család ilyen hosszú ideig él ugyanazon a helyen, minden tagja ott születik, és ott tér
vissza a földbe, érthető módon rokoni kapcsolat támad az ember és a hely között, egészen
függetlenül a hely szépségétől és egyéb érzelmi körülményektől. Nem szeretet ez, hanem
ösztön. Az új lakos, aki idegenből jövet itt letelepszik, vagy akinek csak apja vagy nagyapja
vándorolt ide, nem is igazi salemi. Lehet, hogy ő is szereti a várost, de fogalma sincs arról,
milyen piócaszerűen tapad hozzá az ősi telepes, akinek elődei már a harmadik évszázada
vertek itt gyökeret.
És ha örömtelen is számára ez a hely, ha unja is az ódon faházakat, a port és sarat, a környék
és az élet egyformaságát, a hideg keleti szelet és a még fagyosabb társadalmi légkört, ha
rengeteg valódi és képzelt hibát lát is - hiába, érzésén ez mit sem változtat. A varázs éppen
olyan leküzdhetetlen, mintha szülővárosa maga lenne a földi paradicsom.
Így voltam én is. Úgy éreztem, végzetem kívánja, hogy Salemben éljek. Hogy az arc- és
jellemvonások, amelyeket a régi városban mindenki ismer hosszú évtizedek óta (mert hiszen
valahányszor a családnak egyik képviselője sírba szállt, a másik már komoly lépteivel ott
járkált a főutcán), most se vesszenek ki, amíg én itt időzöm.
De éppen ez az érzés mutatja, hogy e betegessé vált ragaszkodásnak végét kell szakítani. Az
ember fejlődésének sem használ jobban, mint a krumpliénak, ha mindig újra meg újra
ugyanabba a kiélt földbe plántálják nemzedékről nemzedékre. Az én gyermekeim másutt
születtek, és amennyire sorsukat módomban lesz irányítani, gyökereiket nem a régi földbe
fogják ereszteni.
Ez a furcsa, tehetetlen, örömtelen ragaszkodás vezetett a régi kúria derűs csendjéből a
téglaházba is, hogy Uncle Sam nevében ott hivatalt vállaljak. Mert nyugodtan mehettem volna
máshová is. De mintha így lett volna megírva a sors könyvében.
Nem egyszer, nem is kétszer hagytam itt szülővárosomat, mindig abban a tudatban, hogy
örökre otthagyom. És visszakerültem, mint a hamis krajcár vagy mintha Salem a világegyetem
középpontja lenne az én számomra. Egy szép reggelen tehát fölsétáltam a gránitlépcsőkön,
zsebemben az elnök kinevezésével, hogy bemutatkozzam a derék úriemberek testületének,
akik felelősségteljes állásomban, mint a vámház fő végrehajtó közegét, támogatni fognak.
Nem hiszem, hogy akad egyetlen polgári vagy katonai képviselője az Egyesült Államoknak,
aki ilyen veterán hivatalnoki karral dicsekedhetett. Ahogy végignéztem rajtuk, azonnal
tisztában voltam vele, hol található a város Legöregebb Lakosa.
A salemi vámszedő függetlenségét körülbelül húsz éven át sikerült a politikai áramlatok
hullámzásától megóvni, amely az Unióban a hivatalnokok helyzetét általában olyan
bizonytalanná teszi. Mint Új-Angliának egyik legjobb katonája állt kiváló érdemeinek szilárd
talapzatán, és miután megnyerte az egymásra következő kormányok bölcs jóindulatát,
alantasai is biztonságban megúszták a veszedelmeket és ijedségeket.
Miller tábornok úr mélységesen konzervatív volt; olyan ember, akinek jóságos lelkét a szokás
hatalma irányítja. Rendületlenül ragaszkodott minden ismerős archoz, és a legkisebb változástól
is idegenkedett, még ha az lényeges javulást jelentett volna is. Éppen ezért, amikor hiva8
talomat átvettem, alig találtam ott mást, mint öregembert. Nagy részük kivénült hajóskapitány
volt. Eleget hányódtak a tengeren és az élet kemény viharában, most már végleg visszavonultak
ebbe a nyugalmas kis zugba, ahol igazán nem zavarta őket semmi, legfeljebb az elnökválasztás
szabályos időközönként visszatérő rémségei, és ahol valamennyien új egzisztenciát
találtak.
Nem tudom, miféle talizmánnal tartották távol a halált, mert amennyire láttam, a kor éppúgy
kikezdte őket, mint más közönséges halandót. Volt kettő vagy három, akit a köszvény vagy
reuma ágyhoz szögezett, és az év legnagyobb részében eszükbe se jutott jelenlétükkel megtisztelni
a hivatalt. Csak amikor a rideg tél után szépen sütött már a májusi vagy júniusi nap,
akkor totyogtak elő meleg szobáikból, hogy utánanézzenek úgynevezett kötelességüknek is.
Csak amennyire éppen jólesett. Aztán visszabújtak megint az ágyba.
Megvallom, az én lelkemen szárad, hogy a derék veteránok közül néhányan rövidebb ideig
szolgálták a Köztársaságot, mint ahogy szándékuk lett volna. Így az én közbenjárásommal
hamarabb térhettek pihenőre a kimerítő munka után, és mintha csakugyan kizárólag hazájukért
éltek volna addig, alighogy munkálkodásukat beszüntették, visszavonultak egy jobb
világba. Titokban azzal vigasztalódom, hogy ilyenformán elég idejük maradt megbánni a sok
bűnös és tisztességtelen lépést, amit minden vámszedő elkövet föltétlenül. Bizony a vámházaknak
sem első, sem hátsó kijárata nem nyílik a Paradicsom felé vezető útra.
Kartársaim legnagyobb része republikánus volt, és bizony örülhettek, hogy az új felügyelő
nem aktív politikus. Elvben hűséges demokrata voltam ugyan, de hivatalomat sose rendeltem
alá politikai szempontjaimnak. Mert ha másként van - ha aktív politikus kerül erre a
befolyásos helyre, és ki akarja túrni onnan az öreg republikánus igazgatót, aki már amúgy is
megrokkant, és régen nem maga intézte a dolgokat, igazán könnyű dolga lett volna. Az egész
tisztes veterántestület egy hónapon belül kiűzetett volna a vámházi Paradicsomból, a pusztító
angyal megjelenése után.
Ha meggyőződéses politikus vagyok, egyszerűen kötelességemnek tekintem a hóhér bárdja alá
juttatni egytől egyig az ősz fejeket. Sőt rögtön láttam, hogy tartanak is valami efféle kellemetlenségtől
a jó lelkek. Kínos volt, de egyben mulatságos is, milyen rémült arccal fogadtak.
A félszázados vihar tépázta, barázdás ábrázatok szinte hamuszürkére váltak, amikor ártatlan
személyem ott megjelent. Egyik-másiknak még a hangja is remegett, pedig valamikor szócsövön
át ordította a parancsokat olyan keményen, hogy még a szelek is lecsillapodtak
ijedtükben.
Jól tudták a kitűnő öregek, hogy a szabályok értelmében és munkaképtelenségük miatt régen
át kellett volna engedni helyüket fiatalabb és politikailag megbízhatóbb elemeknek, akik
hasznosabban szolgálják hazájukat. Én is tudtam ezt, de sose vitt rá a lelkem, hogy a
szabályokat végrehajtsam.
Hivatali lelkiismeretemnek talán nem válik éppen dicsőségére, de bizony főnökségem alatt
tovább is nyugodtan totyogtak föl-le a partokon meg a vámház öreg lépcsőin. Idejük nagy
részét bóbiskolva töltötték, ki-ki a maga megszokott szögletében, székét a falnak támasztva,
aztán hébe-hóba - legfeljebb kétszer egy délelőtt folyamán - felébredtek, hogy valami régi
hajóstörténetet meséljenek el ezeregyedszer, vagy holmi ódon adomát, ami azóta szállóigévé
lett közöttük.
De azt hiszem, hamar rájöttek, hogy az új felügyelő nem túlságosan veszedelmes. Abban a
boldog tudatban, hogy hasznos munkát végeznek (ha nem is annyira a köz, mint inkább a saját
zsebük szempontjából), nyugodtan folytatták addigi működésüket, szigorúan megtartva persze
a legapróbb formaságokat is. Szemüvegüket feltéve alaposan végigvizsgálták a hajóknak
minden zegét-zugát. És micsoda galibát csaptak a legapróbb szabálytalanság miatt! Viszont
néha bámulatra méltó ügyetlenséggel tudták észre nem venni a komoly visszaéléseket. Ha
megtörtént például, hogy egy hajórakomány értékes portékát csempésztek a partra, úgyszólván
pápaszemes orruk előtt, egy órával később megfeszített éberséggel és alapossággal siettek
lelakatolni, még egyszer lelakatolni, lepecsételni és leragasztani a bűnös hajó minden nyílását.
És ilyenkor eszükbe se jutott, hogy talán szemrehányás illetné meg őket a hanyagságért, sőt
ellenkezőleg, mintha dicséretre számítottak volna az óvatosságért és gondosságért, amit a
baleset után kifejtettek, amikor már annak senki hasznát nem látta.
Megvan az a balga szokásom, hogy általában szeretem az embereket, hacsak nem túlságosan
kellemetlenek. Ami jó van a jellemükben - ha egyáltalában van valami jó -, azt hamarabb
meglátom és ennek alapján alkotok képet róluk. Derék vámházi tisztviselőim bizonyos jó
tulajdonságokkal föltétlenül rendelkeztek, és miután az érintkezésünk inkább apai és baráti
volt, nem csoda, ha gyorsan összebarátkoztam velük és megszerettem őket.
Szívesen elhallgattam egy-egy nyári délelőtt, amikor a hőség úgyszólván minden élőlényt
megolvasztott, de az ő kiszáradt testüknek éppen csak jólesett a kellemes meleg, mondom,
szívesen elhallgattam motyogásukat a folyosókon, ahogy diskurálgattak a fal mellett sorban
ülve. Mintha évszázadok óta befagyott adomák olvadtak volna fel, hogy kibuggyanjanak
szájukból a nevetéssel együtt.
Külsőleg az öregember és a gyerek jókedve nagyon hasonlatos. Sem az észnek, sem valami
különösebb humorérzéknek nincs köze hozzá. Csak a felületen látszik valami kis fénysugár,
és éppen úgy felragyogtatja a friss zöld gallyat, mint a szürke, mohos törzset. De az egyik
esetben igazi napfény ragyog, a másikban csak korhadt fahasábok foszforeszkálnak.
Rút igazságtalanság lenne, ha derék öreg barátaimat csak így rokkantságukban mutatnám be
az olvasónak. Először is nem voltak mind egyformán öregek. Akadt köztük erőteljes, ügyes és
energikus munkatársam is, aki messze fölötte állt annak az áporodott, alárendelt helynek,
ahová rossz csillaga vezette. Igazán mondhatom, az ezüstös fürtök sokszor igen jó, okos
koponyát fedtek. De mivel a testület nagy része mégiscsak veteránokból állott, nem követek el
talán hibát, ha így jellemzem őket. Bizony a legtöbbjük unalmas öregember volt már, aki élete
érdekes tapasztalataiból alig őrzött meg valamit. Mintha szélnek eresztette volna a gyakorlati
tudás arany magvait, amelyeket oly örömmel aratott le valamikor és a pelyvát gondosan
megtartotta volna magának. Sokkal nagyobb érdeklődéssel meséltek aznapi vagy tegnapi
reggelijükről, holnapi ebédjükről, mint a negyven-ötven év előtti hajótörésről, amit átéltek, és
a világ ezernyi csodájáról, amit ifjúkorukban láttak.
A vámház atyja (a legöregebb nemcsak ebben a testületben, de az Egyesült Államok egész
tiszteletre méltó vámszedői karában is, ezt nyugodtan állíthatom) egy inspektor volt, egy örök
érvényű inspektor. Bátran nevezhetném a vámrendszer törvényes gyermekének, első sarjának,
sőt bíborban született vámos-trónörökösnek is, mivel apja ezredes volt a forradalomban, és
valamikor a vámház élén állt. Ő alapította fia számára ezt az állást, valamikor a ködös időkben.
A legöregebb emberek se emlékeztek arra az időre, amikor az inspektor még nem volt
ott.
Mikor én megismertem, úgy nyolcvanéves lehetett, de kétségtelenül a legcsodálatosabb példánya
az örökifjúnak, akit valaha láttam. Arca pirospozsgás, délceg alakján még szépen megfeszült
a fényes gombos, kék kabát, ruganyosan lépkedett, és csak úgy sugárzott róla az
egészség. Fiatalnak nem mondhatta volna az ember, az igaz, de Természet anyánknak igazi
mesterfogása volt, az évek nem tudták kikezdeni. Hangja, nevetése örökké ott visszhangzott a
vámház ódon folyosóin, és nyoma sem volt benne a remegésnek vagy hápogásnak, ami az
öreg ember hangját jellemzi. Sőt ellenkezőleg, büszkén tört elő a tüdejéből, mint a kakas
kukorékolása vagy a kürt diadalmas hangja.
Ha csak mint állatpéldányt szemléljük (mást bajosan láthatunk benne), határozottan díszpéldány
volt, tökéletesen ép és egészséges, és úgyszólván minden élvezetre képes még, ami
fontos volt neki. Itt a hivatalban gondtalan biztonságot és rendes jövedelmet élvezett,
eltávolítás veszedelmétől nemigen kellett tartania, és részben talán ez is könnyítette számára
az idő múlását. De csodálatos épségének mélyebb, erősebb okai éppen állati lényének
tökéletességében rejlettek. Szellemi képességekből igen szerény adagot kapott, erkölcsi és
érzelmi zavaró mozzanatoknak pedig jóformán nyoma sem volt benne. Éppen csak annyi,
hogy ne kelljen négy lábon járnia az öregúrnak.
Súlyos gondolatok, mély érzések, érzékenységek nem bántották. Egyáltalában nem volt benne
más, mint a legáltalánosabb ösztönök. Ezek pedig derűs temperamentumával együtt, ami a
tökéletes testi jóléttel mindig együtt jár, nagyszerűen eligazították, teljesen pótolták nála a
szívet.
Három asszonyt temetett el, és húsz gyermeke is majdnem mind a föld alatt porladt. Egyik
kicsi gyerekkorában halt meg, a másik később, érettebb korban. Az ember azt hinné, ennyi
csapás a legderűsebb lelket is megzavarja, sötét színekkel vonja be. De a mi öregünknél erről
szó sem volt. Néha felsóhajtott, és ezzel mintha lerázta volna minden szomorú emlék súlyát
magáról. A következő pillanatban már megint tréfált, akár egy gondtalan kisgyerek. Az
igazgató titkára tizenkilenc éves létére jóval öregebb és komolyabb ember volt.
Soha életemben még ember nem érdekelt annyira, mint ez a különös öreg, akivel itt megismerkedtem.
Valóban elég ritka tünemény volt. Egy bizonyos szempontból úgyszólván
tökéletes, más tekintetben üres, semmitmondó, tökéletesen értelmetlen senki. Megállapítottam
róla, hogy nincs se szíve, se lelke, se agyveleje, semmije sincs az ösztönein kívül, és a
természet mégis olyan ügyesen alkotta meg ebből a kevés anyagból a jellemét, hogy az ember
sosem érezte a tökéletlenségét, sőt ellenkezőleg, teljesen kielégítette, amit benne talált.
Nehezen tudtam ugyan elképzelni, mi lesz belőle a túlvilágon, hiszen annyira földi, annyira
pusztán csak érzéki lény volt, de el kellett ismernem, hogy ha utolsó leheletével csakugyan
megsemmisül is, ezt a földi létét nem szűkkeblűen mérték. Erkölcsi felelősségről semmivel se
tudott többet, mint az erdők vadjai. De élvezeti lehetősége több volt, mint azoknak, és az
öregség komor ködét éppen úgy nem ismerte, mint azok.
Egy tekintetben meg éppenséggel határozott előnyben volt a négylábú testvérei fölött: vissza
tudott emlékezni a finom ebédekre, amelyek életében annyi gyönyörűséget okoztak neki, és ha
egy jól sikerült rostélyosról mesélt, előadása oly ínycsiklandozó volt, mint a saláta vagy az
osztriga. Nem voltak magasabb rendű szellemi képességei, tehát nem is volt kár, hogy minden
energiáját és tehetségét a gyomra örömeinek szentelte. Milyen örömmel hallgattam, ha rajongva
beszélt néha egy halról, szárnyasról vagy húsról. Milyen nagyszerűen el tudta magyarázni
az elkészítés módjait. Ha még olyan régen volt is a lakoma, ő úgy tudott beszélni az egyes
fogásokról, hogy szinte orrunkban éreztük a malacpecsenye vagy pulykasült szagát. Hatvanhetven
éves ízeket őrzött az ínyén, és ezek éppen olyan frissek maradtak, mint az ürücomb,
amit aznap reggel fogyasztott el. Akárhányszor megnyalogatta a száját szemem láttára, olyan
ebédek emlékére, melyeknek egyéb résztvevői azóta egytől egyig a férgeknek szolgáltak már
eledelül.
Mintha a régi lakomák kísértetei lengtek volna körülötte állandóan. De nem szemrehányóan,
sőt ellenkezőleg: hálából az egykori elismerésért, az örömöknek ezzel a végtelenbe nyúló
sorával akarták kárpótolni. Csodálatos volt az élvezésnek ez a nagyon is érzéki és egyben
álomszerű módja. Pontosan emlékezett egy marhaszegyre, borjúcombra, malacbordára, egy
bizonyos csirkére vagy különösen ízletes pulykára, amit valamikor az idősebbik Adams elnök
idejében látott az asztalán. Viszont mindaz, amit az emberiség azóta átélt, sőt a saját egyéni
pályafutásának bajai és örömei úgy múltak el fölötte, mint a futó esti szellő. De volt egy
tragikus eseménye a jó öreg életének, egy bizonyos libával kapcsolatban, amely húsz vagy
negyven évvel ezelőtt élt a földön. Életében nagyon sokat ígérőnek látszott, de a tálon annyira
szívósnak bizonyult, hogy a kés nem fogta földi maradványait, és fejszével, fűrésszel kellett
nekilátni. Amennyire megítélhettem, ez volt a legnagyobb szomorúság, ami valaha érte.
Azt hiszem, ideje abbahagyni ezt a jellemzést, bár őszintén szólva, szívesen folytatnám akármeddig.
Mert soha életemben nem találkoztam még emberrel, aki annyira tökéletes volt éppen
vámházi tisztviselőnek. A legtöbbnél erkölcsi károkat okoz ez a foglalkozás; hogy miért,
miért nem, arra most nem szeretnék kitérni. De a mi örökös inspektorunk ezt az érzést nem
ismerte. Nyugodtan folytatta volna hivatalát az idők végéig, és azt hiszem, mindennap éppen
olyan jó étvággyal ült volna asztalhoz.
És van még egy arckép, amely nélkül ez a vámházi galéria egészen hiányos lenne. De sajnos,
csak nagy vonalakban rajzolhatom meg, mert aránylag kevés alkalom nyílt megfigyelésére.
Derék öreg tábornokunkra, a vámigazgatóra gondolok, aki ragyogó katonai pályafutása után
előbb egy vadnyugati vidék kormányzója volt, majd ide került vagy húsz évvel énelőttem,
hogy változatos, gazdag élete alkonyát itt várja be.
Már amikor én ide kerültem, legalább hetvenéves lehetett. Nehezen bírta a kor görnyesztő súlyát,
amelyet emlékeinek harci zenéje sem tudott csökkenteni. Valamikor legelöl járt a sorban,
de most bizony lassan szedegette a lábát. A vámház gránitlépcsőjén csak a szolgára támaszkodva
tudott felvánszorogni üggyel-bajjal, vagy úgy, hogy teljes súlyával a vaskorlátra nehezedett.
Aztán külön erőfeszítésébe került végigmenni a szobán, és elfoglalni szokott helyét a
kályha mellett. Mert ott üldögélt mindig. Bizonytalan, de derűs tekintettel nézegette a jövőmenő
alakokat. Körülötte papiros zörgött, üzleti ügyeket tárgyaltak, feleket eskettek, de
mindez alig hatott érzékeire, mélyebb tudomást meg éppenséggel nem vett róla. Arca szelíd és
nyájas volt, amikor így pihent. És ha véletlenül utasításért fordultak hozzá, arcvonásain
Date: 2016-01-14; view: 790
|