A vámház 1 page

NATHANIEL HAWTHORNE

A SKARLÁT BETŰ

FORDÍTOTTA BÁLINT GYÖRGY

TARTALOM

ELŐSZÓ

A MÁSODIK ANGOL KIADÁSHOZ

A VÁMHÁZ

(BEVEZETÉS A SKARLÁTBETŰ-HÖZ)

I.

A BÖRTÖNKAPU

II.

A PIACTÉR

III.

A FELISMERÉS

IV.

A BESZÉLGETÉS

V.

A TŰ HESTER KEZÉBEN

VI.

GYÖNGY

VII.

A KORMÁNYZÓ HÁZA

VIII.

A TÜNDÉR-GYERMEK ÉS A PAP

IX.

A FELCSER

X.

AZ ORVOS ÉS BETEGE

XI.

EGY SZÍV BELSEJE

XII.

A LELKÉSZ VIRRASZTÁSA

XIII.

ÚJ KÉP HESTERRŐL

XIV.

HESTER ÉS AZ ORVOS

XV.

HESTER ÉS GYÖNGY

XVI.

ERDEI SÉTA

XVII.

A PÁSZTOR ÉS BÁRÁNYA

XVIII.

VERŐFÉNY

XIX.

A GYERMEK A PATAKPARTON

XX.

A LELKÉSZ TÉVELYGÉSE

XXI.

ÚJ-ANGLIA ÜNNEPE

XXII.

A FELVONULÁS

XXIII.

LELEPLEZÉS

XXIV.

VÉGSZÓ

ELŐSZÓ

A MÁSODIK ANGOL KIADÁSHOZ

E mű szerzőjét rendkívül meglepte, és (legyen szabad őszintén kimondania, ha ugyan nem

tetézi ezzel a bűnét) nagyon jól mulattatta is az a példátlan izgalom, melyet A skarlát betű-höz

írt bevezetője váltott ki az őt körülvevő tisztes közösségből, mégpedig a hivatali élet rajza

következtében. Ez az izgalom akkor sem igen lehetett volna nagyobb, ha szerzőnk történetesen

felgyújtja a vámházat, s a legutolsó füstölgő zsarátnokot egy bizonyos tiszteletre méltó

személyiség vérében oltja el, aki ellen állítólag különleges rosszindulatot táplál. Mivel a

közönség elítélő véleménye igen súlyosan érintené, ha az lenne az érzése, hogy megérdemli, a

szerző előbb közölni szeretne valamit. Gondosan átolvasta a bevezető oldalakat, azzal a

szándékkal, hogy amit tévesnek ismer fel bennük, azt kiigazítja vagy kihúzza, s amennyire

csak erejéből telik, jóváteszi mindazon rémtetteket, amelyekben bűnösnek találták. Úgy látta

azonban, hogy a bevezetőt nem jellemzi egyéb, mint igaz és szívből fakadó humor, valamint

az, hogy a benne leírt alakokat, illetve a róluk kialakult őszinte benyomásait általában híven

sikerült visszaadnia. Hogy ellenséges érzület, személyi vagy politikai rosszindulat vezérelte

volna - ezt a szerző a leghatározottabban tagadja. A bevezetőt talán el is lehetne hagyni, s a

közönség mit sem vesztene, és a könyv sem látná kárát; mivel azonban már meg van írva, a

szerző kijelenti, hogy a lehető legjobb indulattal írta, a legderűsebb szellemben, s amennyire

képességeitől telt, a leghívebben tükrözve az igazságot.

Éppen ezért a szerző nem tehet mást, mint hogy egyetlen szónyi változtatás nélkül ismét

közzéteszi a bevezetést is.

Salem, 1850. március 30.

A vámház

(BEVEZETÉS A SKARLÁTBETŰ-HÖZ)

Elég furcsa, hogy - bár sose szerettem magamról és ügyeimről beszélni (még intim baráti

körben sem) - most már másodízben fogott el a vágy, hogy valami önéletrajzfélét adjak a

közönségnek. Először - vagy három-négy évvel ezelőtt - arról meséltem, hogy telt életem egy

régi kúria mélységes, nyugalmas csöndjében; az ilyesmire pedig sem az elnéző olvasó, sem a

tolakodó író nem találhat mentséget. De tudja isten, hogy miért, mégis akadt egy-két türelmes

lélek, aki érdememet túlbecsülve figyelmesen meghallgatott, és most újra karon ragadom az

olvasót, hogy elmondjam mindazt, amit három év alatt egy vámhivatalban tapasztaltam. Soha

senki sem követte hívebben a híres „P. P. egyházközségi tisztviselő” példáját.

Úgy látszik, az író, amikor leveleit így elhullajtja a szélben, nem azokra számít, akik könyvét

félredobják vagy talán elő sem veszik - mert ilyen biztosan sok van -, de arra az egy-kettőre,

aki jobban megérti, mint akár iskolatársai vagy életének társai.

Igaz, hogy egyes írók néha nagyon is elvetik a sulykot, és olyan intim részleteket teregetnek ki

a nyilvánosság elé, amiket az ember legfeljebb azzal közölhet, aki testben-lélekben tökéletesen

egy vele. Talán abban bíznak, hogy az ily módon szélnek eresztett nyomtatott betű

ráakad okvetlenül lelküknek elvesztett jobbik felére, és így lényüket kiegészíthetik, életüket

teljessé tehetik.

Megvallom, szerény véleményem szerint egyáltalában nem dicséretes dolog mindent elbeszélni,

még ha személytelen formában tesszük is. De mivel a gondolat dermedt és béna, amíg

a beszélő igazi kapcsolatot nem talál hallgatóival, megbocsátható, ha azt képzeli, hogy egy

megértő, együttérző, ha nem is egészen bizalmas jó barát figyel a szavára. Így fölenged az

ösztönös tartózkodás, az ember elmond egyet-mást arról, ami körülötte, és arról is, ami benne

van, anélkül, hogy legbensőbb énjéről letépné a fátylat. Ilyen értelemben és ilyen határok

között, azt hiszem, jogos az önéletrajz is, és nem sértjük vele sem a magunk, sem az olvasó

érzéseit.

Ki fog derülni egyébként az is, hogy ez a vámházi elbeszélés megmagyarázza, milyen módon

jutott birtokomba az utána következő regény anyagának nagy része, és hitelességét is igazolja.

Az ilyenfajta magyarázatot pedig az irodalom mindig jogosnak ismerte el.

Főleg azért keresem tehát a személyes érintkezést az olvasóval, hogy azt lássa bennem, aki

valóban vagyok: a történet kiadóját - vagy legalábbis ennél nem sokkal többet. Néhány külön

vonással megpróbáltam kiemelni a lényeget, és halvány körvonalakban jellemezni egy olyan

életformát, amelyet tudtommal eddig még senki sem írt le. Alkottam egy-két figurát, akiknek a

történetben szerepük van, és akik között magam is ott vagyok. De ez talán nem hiba.

Szülővárosom, Salem, fél századdal ezelőtt, a nagy „Derby király” idejében mozgalmas

kikötő volt még. De az egykor eleven rakodóparton most korhadozó raktárépületek állnak, és

kereskedelemnek jóformán nyoma sincs. Legföljebb egy-egy bárka, teherhajó köt ki néha a

kietlen part középső részén, bőröket rakodva. Odább, egy új-skóciai szkúner áll parthoz, vagy

a brit gyarmatokról érkezik egy-egy tűzifarakomány. Az elhagyott rakodópart felső végén,

amelyet gyakran elönt a dagály, kopott épületek sorakoznak, és tövükben a haszontalan gizgaz

hosszú, tunya évek nyomát hirdeti.

Itt, a parttól nem messze, áll egy terjedelmes téglaépület. Ablakai a fönt leírt, nem éppen

lélekemelő képre nyílnak, és teteje legmagasabb pontjáról minden áldott délelőtt pontosan

három és fél óra hosszat lengedez a köztársaság zászlaja, szélben csakúgy, mint csendes

időben. De a tizenhárom sáv függőlegesen áll, nem vízszintesen, ami arra vall, hogy „Uncle

Sam”1 kormányának nem katonai, hanem polgári állomása van ezen a helyen. A homlokzatot

fél tucat faoszlop díszíti, fölöttük kiugró terasz, amelyről széles gránitlépcső vezet le az

utcára.

A bejárás fölött az amerikai sasnak egy óriási példánya őrködik kiterjesztett szárnyakkal,

pajzzsal a mellén, és ha jól emlékszem, egy csomó horgas nyilat és villámot tart karmaiban.

Rendszerint nagyon mogorva kedvében van szegény madár, csőrével, szemével, egész dühös

magatartásával mintha fenyegetné az ártatlan polgárokat, és azt akarná tudtukra adni, hogy

akinek élete kedves, át ne merje lépni a küszöböt. De, úgy látszik, akármilyen barátságtalan,

mégse tudja elriasztani az embereket, hiszen ebben a pillanatban is elég sokan gyűlnek a

szövetségi sas védőszárnyai alá. Azt remélik nyilván, hogy keble puha és meleg, mint a

pehelypárna. De a madár egyáltalában nem gyöngéd természetű, és előbb-utóbb - inkább

előbb, mint utóbb - egész biztosan lerázza védenceit, sőt még egy alapos karmolást, csípést

vagy nyíldöfést is kapnak tőle útravalóul.

A téglaépület körül - már most nyugodtan megmondhatjuk, hogy a kikötőváros vámházáról

van szó - fűcsomó zöldell minden kis repedésben, ami arra vall, hogy mostanában nem sok láb

taposta ott a földet. De az évnek bizonyos szakaiban azért megesik, különösen délelőtt, hogy

kicsit élénkebb a forgalom. Ilyenkor az öregebb polgárok visszaemlékeznek a régi időre, mert

hiszen az Anglia ellen legutóbb viselt háború előtt Salem még önálló kikötő volt. De azóta

lehanyatlott, saját kereskedői és hajótulajdonosai is megvetik, nyugodtan nézik, hogy rakodópartja

omladozik, és vállalkozásaikkal a bostoni és New York-i kereskedelmi forgalmat

dagasztják fölösleges és haszontalan módon.

De néha, egy-egy ilyen forgalmas délelőttön három-négy hajó is érkezik egyszerre Afrikából,

Dél-Amerikából, vagy pedig éppen indulóban vannak arrafelé. Ilyenkor sűrűbben kopognak a

lépések a gránitkockákon.

Itt üdvözölhetjük, várakozó feleségét megelőzve, a most befutó hajó kapitányát, tengeri széltől

pirosra mart arcával, hóna alatt a bádogdobozzal, amely hajója okmányait őrzi. És itt van a

hajó gazdája is, derűs vagy komor ábrázattal, aszerint, hogy a hajó útja eredményes volt-e. Ha

üzleti tervei sikerültek, hamarosan arany vándorol a zsebébe, ellenkező esetben viszont egy

sereg gond és baj szakad rá, amit senki le nem vesz róla. És itt láthatjuk a tejfölösszájú kis

gyakornokot, a palántát, amelyből egyszer deres szakállú, gondbarázdás öreg kereskedő lesz;

ő is megízlelte már az üzlet és kockázat ízét, mint farkaskölyök a vért. A maga szakállára

spekulál a gazdája hajóján, ahelyett, hogy papírcsónakokat eregetne a malompatakban. És

vannak más jellemző alakjai a képnek: az induló hajóra elszegődött matróz, aki irataiért jött,

vagy az éppen imént érkezett, aki sápadtan támolyog be, hogy a kórházba kérjen beutalást.

Nem szabad megfeledkeznünk a rozsdás kis szkúnerek kapitányairól sem, akik az angol

gyarmatokról tűzifát hoznak, nyers képű, otromba fickók ezek, nem olyan mosolygósak, mint

a jenkik, de a hanyatló üzleti forgalomnak elég fontos alakjai.

1 Uncle Sam - az amerikai kormány beceneve. Állítólag egy Samuel Wilson nevű katonai ellátmányfelügyelő

nevéből ered, akinek pecsétjét („U. S.” - United States) tréfásan Uncle Samként (Sam

bácsi) emlegették a rakodómunkások az 1812-es háborúban.

Gyűjtsük össze ezt a sok különböző figurát, melyek néha valóban így összeverődnek, és hogy

e csoport még változatosabb legyen, keverjünk közéjük még egy-kettőt. Íme a salemi vámház

eleven, mozgalmas képe.

De legtöbbször, ha felmegyünk a lépcsőn, akár nyáron, akár zimankós télidőben, a szobákban

csak egy sereg tiszteletre méltó öregurat találunk. Régimódi, magas támlás székeken ülnek

sorban a fal mellett, többnyire bóbiskolva, de néha az is megesik, hogy szólnak egymáshoz.

Hangjuk inkább hortyogás, mint beszéd, hiányzik belőle minden erő. Általában az a

lankadtság van bennük, ami a szegényházak lakóit jellemzi és minden olyan embert, aki

támogatásból vagy jótékonyságból, vagy mások munkájából él, szóval, nem saját független

erőfeszítésével szerzi kenyerét. Ott ülnek a tisztes öregurak, mint egykor Máté, a vámszedő,

de aligha fogják jelenlegi hivatásukat valaha is az apostolival fölváltani. Ők a vámház

tisztviselői.

Ha a főbejáraton lépünk be, bal kéz felől egy körülbelül tizenöt láb széles és ugyanolyan

hosszú, elég magas helyiséget találunk, amelynek két ívelt ablaka az elhagyott rakodópartra

néz, a harmadik pedig egy szűk sikátorra és azon túl a Derby utca egy darabjára.

Akármelyiken nézünk is ki, mindenütt szatócsüzleteket, pálinkaméréseket, hajófelszerelési

boltokat látunk, és ajtóik előtt pletykáló, röhögő öreg tengeri medvék csoportjait, a

kikötővárosok ismert alakjait.

A helyiség maga csupa pókháló, falairól lemállott a festék, és padlóján valami szürke homok,

ami másutt már régen nem divat. Általában meglátszik az egész rendetlen helyiségen, hogy

asszonyféle ritkán teszi be a lábát ebbe a szentélybe seprűvel, törlőronggyal és más efféle

bűvös szerszámmal. Ami a berendezést illeti, van itt egy kályha, hatalmas kéménycsővel, egy

fenyőfa asztal, mellette háromlábú, magas szék, és azonkívül még vagy két-három rozzant,

sánta ülőalkalmatosság, sőt könyvszekrény is - ezt ki ne felejtsük -, polcain néhány sor vaskos

törvénykönyv és a vámtarifák egy testes kötete. Egy vékony cső nyúlik a mennyezeten át a

felső szobába, ez a szóbeli érintkezés eszköze az épület különböző helyiségei között.

Hat hónappal ezelőtt még egy ismerőst találtál volna itt, kedves olvasó. Ugyanazt az egyént,

akit a régi kúria kellemes dolgozóhelyiségében láttál, ahová olyan kedvesen szűrődött be a nap

a fűzfák lombján át. Itt föl és alá járkált a szoba egyik sarkától a másikig, vagy a hosszú lábú

széken ülve az asztalra könyökölt és a reggeli újságot olvasgatta. De most hiába keresed a

demokrata felügyelő urat. A reform szele kiseperte hivatalából, méltóbb utóda viseli tisztét, és

vágja zsebre fizetését.

Ez az öreg város - az én szülővárosom. Bár sok időt töltöttem távol tőle gyermekkoromban és

később is, nagyon a szívemhez nőtt. Ha otthon tartózkodtam, sohasem éreztem ennek az

érzésnek az erejét. Különben is, ami a város külső képét illeti, lapos, unalmas környékét,

dísztelen faházait, amelyek között alig akad egy-két szemrevaló, szabálytalanságát, ami se

nem festői, se nem érdekes, hanem egyszerűen csúnya, a hosszú, gyér forgalmú utcát végig az

egész félszigeten, az Akasztófa-dombtól és New-Guineától a szegényházig, igazán éppen

annyi joggal mondhatná az ember, hogy egy összedöntött sakktáblához fűzik érzelmes

kapcsolatok.

És mégis, bár sokkal boldogabb voltam másutt, azt kell mondanom - sok kifejezést nem

találok érzésemre -, szeretem ezt az öreg várost, talán mert családom olyan mély gyökereket

vert a földjében. Hiszen hovatovább két és egynegyed évszázada lesz már, hogy brit ősöm, aki

elsőnek vándorolt ki a családból, amelynek nevét viselem, megjelent itt, az őserdőkkel övezett

telepen. A telep azóta várossá nőtt. A brit kivándorló utódai azóta itt születtek, és itt haltak

meg, poraikat a föld porába keverve. Így azután az én porhüvelyem, melyben egyelőre az

utcákat rovom, jórészt szintén ebből az anyagból való. Éppen azért a ragaszkodás, amiről beszéltem,

tulajdonképpen nem is más, mint a pornak a porhoz való tisztán érzéki ragaszkodása.

Honfitársaim közül kevesen ismerik ezt az érzést, és talán nem is kívánatos, hogy megismerjék,

hiszen a fajta szempontjából sokkal hasznosabb a gyakori áttelepítés.

De azért ennek az érzésnek is van némi erkölcsi alapja. Ősapám alakja, akit a családi

hagyomány bizonyos komor, ködös méltósággal övezett, mindig bennem élt, amióta eszemet

tudom. Most is sokszor kísért. Ilyenkor valami honvágyfélét érzek a régi város után, pedig mai

formájában igazán nem túlságosan vonzó számomra.

Nyilván inkább ükapám atyja nevében tartok számot az ittlakásra. Mert itt van a sírja, mert itt

lépkedett kétszáz esztendővel ezelőtt szakállasan, fekete kabátjában, tornyos kalapjában a még

járatlan utcákon, mert az elsők között jött ide a bibliával és egy szál karddal, és egyaránt

megállta a helyét békében és háborúban. Azért van jogom itt lenni nekem is. A magam

nevében sokkal kevésbé követelhetném ezt. Ki ismeri az én nevemet, az én arcvonásaimat? Ő

katona volt és törvényhozó, bíró, az egyház egyik oszlopa. Megvolt benne a régi puritánok

minden jó és rossz vonása. Elkeseredett inkvizítor lehetett, ezt a kvékerek is bizonyítják, akik

történetükben megemlékeznek róla és egy kegyetlen ítéletéről, amit egy hittestvérük, egy

asszony ellen hozott. Sajnos ennek az ítéletnek az emléke valószínűleg tovább fog élni, mint

jó cselekedeteié, pedig az is akadt elég.

Fia örökölte büntető szellemét, és nagy érdemeket szerzett a boszorkányok üldözésében.

Vérük letörölhetetlen nyomot hagyott rajta. Azt hiszem, a Charter Street-i temetőben nyugvó

csontjain is ott van még a vérnyom, ha el nem porladtak.

Nem tudom, őseim megbánták-e kegyetlenségüket, és bocsánatot kértek-e az Úristentől. Nem

tudom, a túlvilágon is nyögnek-e a rémségek súlya alatt, amiket elkövettek. De egy bizonyos:

én, az író, aki őket ezen a földön képviselem, íme magamra vállalom bűneiket, és kérem a

Teremtőt, oldja fel az átkot, amire esetleg rászolgáltak; mert úgy hallottam, hogy átok érte

őket, és a kudarcok meg a bajok sorozata, amely hosszú évek óta családunkra nehezedik,

mintha igazolnák ezt az állítást.

Igaz ugyan, hogy szigorú, sötét szemöldökű, puritán őseim éppen elég bűnhődésnek tekintenék

már azt is, hogy ennyi esztendő után a család mohos, ősi fája ilyen silány gallyat hozott.

Mert mi vagyok én? Közönséges naplopó az ő szemükben. A célok, amelyekért lelkesedem,

szerintük biztosan alacsonyrendűek. Sikereim (ha ugyan ilyenekről beszélhetek, legszűkebb

családi körömön kívül) az ő szemükben értéktelenek, ha ugyan nem egyenesen szégyenletesek.

- Ki ez az ember? - mormogja egyik ősapám szürke árnya a másiknak. - Meséskönyveket ír,

hát ez is foglalkozás? Ez is Isten dicsőségét és az emberiség üdvét szolgálná? Lehetséges ez?

Hiszen akkor már elmehetne akár vándormuzsikusnak is a züllött fickó. - Igen, ilyenféle

üdvözleteket küldözgetnek felém évszázadok szakadékán át apáim és dédapáim. De hiába

gúnyolnak, hiába kicsinyelnek, lényüknek sok erős vonása mélységesen belém vésődött.

Mióta ez a két komoly, erélyes férfiú a város gyermekkorában itt letelepedett, családunk

szakadatlanul itt él. Mindig köztiszteletben állott, és amennyire tudom, egyetlen méltatlan

tagja sem volt. Bár azt is meg kell vallanom, hogy a két első nemzedéket leszámítva, semmi

számottevőt nem alkottak, és nem is igen szerepeltek a közéletben. Fokozatosan eltűntek az

emberek szeme elől, mint a régi házak, amelyeket ereszükig betemetnek néha az idők

Date: 2016-01-14; view: 867