A felvonulás

Hester még jóformán össze se tudta szedni gondolatait, fogalma sem volt, mit kell tennie

ebben az új, veszedelmes helyzetben, amikor felharsant a szomszédos utcában a katonazene.

A díszmenet, a tanácstagok és polgárok felvonulása a városházához közeledett, hogy a már

akkor kialakult és azóta megőrzött szokáshoz híven, a város legtekintélyesebb lelkésze ott

elmondja a nagy ünnepi beszédet.

Feltűnt már maga a menet is. Lassú, méltóságos léptekkel éppen bekanyarodott az utcaszögleten,

és kifordult a piactérre. Legelöl haladt a banda, sokféle hangszer szólt, talán nem éppen

tökéletesen összehangolva, és nem is a legnagyobb művészettel, de célját elérte, mert emelte a

jelenet ünnepélyességét és hősi jellegét.

Gyöngy előbb boldogan összecsapta kis kezét, aztán egy pillanatig egész nyugodtan állt,

szótlanul bámult, mintha magasra emelné a zene dagadó árja, és kiterjesztett szárnyakon

lebegne rajta, akárcsak a tengeri sirály. De megvillant a napfény a banda után pompás

díszőrségként lépkedő katonák fényes fegyverein, és ez megint nyugtalansággal töltötte el a

gyermeket. Ez a katonaság - amely mindmáig fennáll, és dicsőségét romlatlanul megőrizte ősi

idők óta - nem zsoldosokból állott. Megannyi művelt úriember volt ez, akik harcias

hajlandóságukat követve, valamiféle vitézi társaságot alakítottak, amelynek célja az volt, hogy

a templomos lovagrend mintájára a hadviselés tudományára nevelje a férfiakat, amennyire ez

békeidőben lehetséges. Minden egyes ember külső magatartása is mutatta, hogy a katonaság

abban az időben igen nagy becsületben állott. De volt közöttük olyan is, aki a németalföldi

vagy más európai háborúban kitűnt, és így joggal kiérdemelte címét és díszes egyenruháját.

Tetőtől talpig fényes acél borította őket, sisakjukon tarka tolldísz lengett, ragyogásukkal

minden mai hasonló látványosságot homályba borítottak volna.

Utánuk következtek a polgári nagyságok, és azok talán még több figyelmet érdemeltek.

Komoly, méltóságos alakjuk mellett a harcosok gőgös lépkedése közönségesnek, majdnem

nevetségesnek tűnt. Ebben a korban nem sokra becsülték azt, amit mi tehetségnek nevezünk.

Viszont a szilárd jellem és méltóság annál többet ért.

A nép lelkében élő mély tekintélytisztelet azóta erősen megcsökkent, ha ugyan egyáltalában

maradt még valami nyoma. A közélet vezetőinek kiválasztásában ma már sokkal kisebb a

szerepe. Hogy ez a változás hasznos-e vagy káros, azt nem olyan könnyű eldönteni. Talán

mind a kettő. De ebben a régi időben e rideg partok angol telepesei faképnél hagyták a királyt,

a nemességet és a külső rangnak mindenféle fajtáját, de a tekintélytisztelet érzése legmélyebb

ösztöneikben gyökerezett, a régi tekintélyek helyett most az ősz hajat és magas kort tisztelték,

a bölcsességet, tudást és súlyos tapasztalatokat, a feddhetetlen jellemet, és általában azokat a

komoly, imponáló vonásokat, amelyek a biztonság érzését keltik, és amiket ma tiszteletre

méltónak mondhatnánk.

A gyarmat legelső államférfiai, akiket a nép mindjárt a közösség kialakulásakor hatalomra

emelt, Bradstreet, Endicott, Dudley, Bellingham és kortársai nem annyira szellemi képességeikkel,

mint inkább rendkívüli józanságukkal és egyéniségük súlyával tűntek ki. Erő és

önbizalom jellemezte őket, és minden baj, fenyegető veszedelem közepette úgy álltak, mint

szirtek a tomboló hullámok árjában.

Jellemüket kemény, szögletes arcvonásaik, izmos testalkatuk is elárulta. Ami az új gyarmati

hatósági emberek megjelenésének méltóságát illeti, az anyaállam minden röstelkedés nélkül

választhatta volna a tényleges demokráciának e képviselőit akár a Lordok Házának, akár a

Királyi Titkos Tanácsnak legelsői közé.

Mindjárt a tanácstagok után következett a kiváló és rendkívül népszerű fiatal pap, aki ezen a

napon az egyházi szónoklatot tartja. A papi pálya volt akkor az egyetlen, amelyben a szellemi

kiválóság tényleg érvényesülhetett, sokkal inkább, mint a politikában. A magasabb szempontokról

most nem is szólva - már az a rendkívüli tisztelet is, amivel a közösség neki

adózott, elég volt, hogy a nagyra törő tehetségeket erre a pályára vonzza. Hiszen még a

politikai hatalom útja is nyitva állt előttük, ha elég magas polcra jutottak, amint azt Increase

Mather14 példája mutatja.

Akik Dimmesdale tiszteletes urat figyelték, megállapíthatták, hogy amióta lábát Új-Anglia

földjére tette, soha ilyen ruganyosan lépkedni nem látták, mint most a menetben. Járása nem

volt erőtlen, mint máskor, alakja nem görnyedt meg, kezét sem tartotta aggodalmasan a

szívére szorítva. De aki alaposan szemügyre vette, azt is sejthette, hogy ereje nem testi erő.

Mintha angyalok segítsége működött volna itt közre. Mintha mozgásának különös ruganyosságát

az a szíverősítő okozná, amely a mély és kitartó gondolkodás kohójában párolódik.

Vagy talán a harsány muzsikaszó hatott érzékeny idegzetére, az emelte magával ég felé törő

hullámain?

De pillantása a messzeségbe révedt, talán nem is hallotta a zenét. Teste csakugyan szokatlan

lendülettel mozgott, de hol időzött közben a lelke? Mélyen magába merült, emberfölötti

erővel elővarázsolva a gondolatok csodálatos, ünnepi sorát, hogy néhány perc múlva díszes

menetben elinduljanak. És így nem is csoda, ha semmit sem látott, hallott s tudott abból, ami

körülötte történik. Szellemének fölfokozott ereje emelte gyenge testét, amely most szinte nem

is érezte súlyát, szellemmé változott minden ízében.

Sokszor megesik éppen rendkívüli tehetséggel megáldott embereknél, hogy valami betegség

hatása alatt hirtelen óriási erővel nekilendülnek, és hosszú napok életerejét emésztik fel

pillanatok alatt, hogy aztán megint hosszú napokig vagy még tovább ernyedten heverjenek.

Hester Prynne nem vette le róla a szemét, és közben maga sem tudta miért, valami csüggedés

költözött a szívébe. Talán csak mert olyan elérhetetlen messzeségben látta. Titokban bízott

benne, hogy legalább egy pillantással észreveszi. A sötét erdőre gondolt, a magányos kis

völgykatlanra, a mohos fatörzsre, ahol egymás mellett üldögéltek szerelemben, kínban, és

szavaikat összevegyítették a patak bánatos morajával.

Ó, akkor nagyon mélyen beleláttak egymásba. Ugyanaz az ember lenne, aki ott jön? Sehogy

sem tudott ráismerni. Majdnem gőgösen lépkedett a méltóságos és tekintélyes férfiak között, a

hősi zene hullámai szinte elborították. Olyan messzire elragadta tőle világi állásának méltósága,

de talán még inkább az idegen és ellenszenves gondolatok, amelyek arcát is megmásították.

Hester szíve elszorult, úgy érezte, hogy csalódás áldozata lett, csak álmodta a történteket, a

valóságban semmi köze sem lehet a lelkészhez. És annyira megmaradt még asszonynak, hogy

ebben a pillanatban nehezen bocsátott meg neki. Hogy tud most ennyire kiszakadni az ő közös

14 Increase Mater - (1639-1723) amerikai lelkész, fontos diplomáciai és politikai szerepet játszott a

függetlenségi háború előtt.

világukból, éppen most, amikor már közeledik a sors súlyos lábdobogása. Hogy tudja így

elhagyni őt, aki a sötétben tapogatódzik, és hideg kezét hiába nyújtogatja feléje!

Gyöngy is megérzett talán valamit abból, ami anyja lelkét háborgatta, vagy rá is különösen

hatott a lelkész idegensége, hozzáférhetetlensége. Amíg a menet elhaladt előttük, lázas

nyugtalansággal mozgolódott folyton, mint a fölröppenni készülő madárka. Aztán amikor

elvonultak, komolyan anyjára pillantott.

- Anyám, ez volt az a pap, aki a patakparton megcsókolt engem?

- Maradj nyugton, gyermekem - súgta ijedten Hester. - Nem kell ám mindent elmesélni a

piacon, ami az erdőben történt velünk.

- De olyan furcsa volt, nem is tudtam biztosan, hogy ő az. Különben odaszaladtam volna

hozzá, és megkértem volna, hogy csókoljon meg itt is, a sok ember előtt, éppen úgy, mint

akkor, a vén fák alatt. Mit gondolsz, mit mondott volna? Talán a szívéhez kapott volna, mint

ahogy szokta, és rám kiáltott volna, hogy menjek onnan?

- Mi egyebet mondhatott volna, kislányom, mint hogy most nincs itt annak az ideje, és

csókolózni nem a piactéren szokás. Még szerencse, te csacsi gyermek, hogy nem szólítottad

meg őt!

Másoknak is hasonló véleményük volt, úgy látszik, a fiatal lelkészről, és ezt majdnem

ugyanilyen szavakkal ki is fejezték. Hibbinsné asszony, akit különcködése, vagy mondjuk

betegsége sok mindenre rávitt, amit a többiek nem mertek volna megkockáztatni, elkövette azt

a hallatlan dolgot, hogy nyilvánosan szóba állt a skarlátbetűs asszonnyal.

Nagy gálában volt most is a derék hölgy, hármas nyakfodorral, hímzett pruszlikban és bő,

hosszú bársonyszoknyában, aranyfejű bottal a kezében. Ő is eljött, természetesen, az ünnepi

felvonulást nézni. Rebesgették a városban - és később elég drágán megfizetett a rossz híréért

az életével -, hogy nagyrészt neki köszönhetik a szüntelenül megismétlődő boszorkányságokat

és baljóslatú eseményeket. Éppen ezért utat nyitottak előtte, szó nélkül, mintha még ruhája dús

ráncainak érintésétől is félnének. És bár Hestert sokan most már jó érzéssel nézték, félelmüket

megkettőzte az, hogy a vén boszorkány éppen ővele állt szóba, és ijedten húzódtak el

közelükből.

- Hát fölérheti ezt halandó ésszel valaki? - kezdte bizalmaskodva az öreg hölgy. - Láttad a

szent embert az imént? Ezt a földi angyalt, ahogy a nép nevezi, és aki, meg kell vallanom,

csakugyan annak látszik. Ki hinné, hogy csak nemrégiben az erdőben járt levegőt szívni a

tiszteletes úr, az Írás héber szavait mormolgatva fogai között egész biztosan! No, mi ketten

tudjuk, mit jelent az ilyen kis erdei séta, ugye, Hester? De komolyan mondom, én magam is

alig tudtam elhinni, hogy ugyanaz, amikor az előbb a menetben láttam. Pedig nem ő az

egyetlen. Hej, de sok dicső egyházfi ropta már velem a táncot odakint, aki most a banda

méltóságos ütemére lépkedett, csakhogy akkor másvalaki hegedült ám, és talán egy indián

varázsló vagy lapp csodadoktor szorongatta a kezünket. Gyerekjáték az efféle, ha az ember

egy kicsit ismeri a világot! Hanem ez a pap! Ugye, te magad se hitted el, hogy ugyanaz volt,

akivel az erdei ösvényen találkoztál a minap?

- Nem tudom, asszonyom, miről beszél - felelte Hester, aki jól sejtette, hogy Hibbinsné nem

egészen épelméjű. De mégis megdöbbentette mindig, hogy a vénasszony ilyen nyíltan

emlegeti a gonosz szellemmel való személyes kapcsolatát. - Nem az én dolgom ítéletet

mondani egy ilyen tudós és kegyes életű férfiúról, mint Dimmesdale tiszteletes úr.

- Pfuj, pfuj! - vijjogott az öreg hölgy, és ujjával megfenyegette Hestert. - Azt hiszed, én, aki

olyan gyakran járok az erdőben, nem tudom megismerni, kit láttam és kit nem? Eh, még ha

egyetlen fűszál sem maradt a ruhájukon a vadvirágfüzérből, amit tánc közben viseltek, se a

hajukban, én azért megismerem őket. Téged is jól ismerlek, Hester, hiszen látom a bélyeget

rajtad. Mindenki látja, hiszen a nap is rávilágít, sötétben meg vörös fénnyel izzik. Te nyíltan

viseled, úgyhogy erről nincs mit beszélni. De a lelkész? Hajolj ide, hadd súgok a füledbe

valamit. Ha a Fekete Ember meglátja, hogy szolgái közül valamelyik olyan nagyon titkolja a

frigyet, mit pedig saját vérével írt alá, és meg is pecsételt kinn az erdőn, talál ám módot rá,

hogy színvallásra bírja, és előbb-utóbb megmutassa bélyegét napvilágnál is, mindenki szeme

láttára, ha akarja, ha nem. Mit gondolsz, mit takargat a lelkész, amikor mindig a szívére

szorítja a kezét?

- Jaj mit, mondd meg, drága Hibbins néni! - kérdezte kíváncsian Gyöngy. - Te is észrevetted

már?

- Ne törődj vele, kicsikém - felelte az öregasszony mélyen bókolva a kislány előtt. - Te magad

is láthatod majd egyszer. Mondják, hogy a Levegő Fejedelmének nemzetségéből származol,

kislányom. Nem lenne kedved valamelyik szép éjszakán kinyargalni velem az erdőbe? Ott

apádat is láthatod. És talán megtudod azt is, miért tartja a szívén a kezét a lelkész.

Ezzel felkacagott az előkelő boszorkányhölgy, olyan harsányan, hogy az egész piac hallhatta,

aztán visszavonult.

Közben a gyülekezet házában elhangzott a bevezető ima, és Dimmesdale tiszteletes úr

beszélni kezdett. Hangja kihallatszott a nyitott ajtón keresztül.

Hestert valami megmagyarázhatatlan érzés ott tartotta a pellengér talapzata előtt. Az épület

különben is zsúfolásig tömve volt, oda be se juthatott volna, és itt mégis közelebbről hallotta a

szónoklatot, ha a szavakat nem is, de a színes, meleg, lélekbe ható hangot, ami a lelkésznek

legkülönösebb adománya volt.

Igen, a hangjában volt talán a legfőbb ereje. Aki egy szót sem értett a nyelvén, még azt is

elragadta volna ez a mély zengésű és változatos hang. Mint minden más zene, ez is híven

kifejezte a pátoszt és szenvedélyt, az elragadtatást és gyöngéd érzéseket, mégpedig olyan

nyelven, amelyet a világ minden népe egyformán ismer.

A templom falai sokat elfogtak belőle, de Hester lázas feszültséggel figyelt, mélyen megragadta

ez a hang, és valami egész különös jelentőségre emelkedett benne, a szavak értelmétől

függetlenül. Sőt talán ha jobban kiveheti a szavakat, az csak tompítja a maga durvább értelmével

ezt a szellemi lényeget. Kivette a halk alapzöngést, amely az elcsituló szél susogására

emlékeztetett, de a következő pillanatban fokozatosan emelkedett, édesen, fölségesen zengett,

és áhítatos ünnepi érzéssel öntötte el. De bármilyen hatalmas és megrázó volt is néha a lelkész

hangja, valami panaszos színezete mindig megmaradt. Mintha legmélyén ott lappangott volna

a félelemnek egy elfojtott sóhaja vagy sikoltása, az emberi fájdalomnak mély, tompa zengése,

amely visszhangra talált minden szívben.

Sokszor nem is hallatszott egyéb, csak ez a mély pátosz, amely a lélegzetfojtó csendben ott

rezgett, mint egy sóhaj. De amikor följebb szárnyalt a lelkész hangja, és hullámai hatalmasan

tornyosodva, szinte megremegtették a templom falait, mintha át akarnának hatolni rajtuk, és

kiömleni a szabadba, az éles fül még akkor is kihallotta belőle a panaszos kiáltást. Mi volt az?

Egy bánat sújtotta, talán bűn tépázta emberi szív így akarta titkát átönteni a tömeg nagy

szívébe, bűnét vagy bánatát vallotta meg újra meg újra, minden szavával, hogy részvétet vagy

bocsánatot találjon és mindig hasztalanul. Ez a különös, mélyen zengő, panaszos alaphang

volt a lelkész csodálatos hatalmának titka.

Hester mozdulatlanul állt a pellengér alatt, mint egy kőszobor. De ha a szónoklat oda nem

szögezi, talán akkor is mágneses erővel vonzza valami erre a helyre, ahol gyalázatának első

keserves óráit élte. Lelkére súlyosan nehezedett egy gondolat - vagy talán nem is gondolat -,

hogy életének pályája eddig és ezentúl, valahogy innen indult, és ide tér vissza, ez a pont adja

egységét.

A kis Gyöngy eközben otthagyta anyját, és kedve szerint játszadozott a piactéren. Ahogy ideoda

bujkált az emberek között, szinte földerítette a komor képet, mintha egy ragyogó sugár

táncolt volna ott, vagy valami tarka tollú madár bujkált volna egy komor, vén fa lombjai

közölt, itt-ott kivillantva színeit. Mozgásában valami állandó hullámzás volt, de amellett

sokszor szeszélyes szabálytalanság. Ma különösen fáradhatatlannak látszott, lázas belső nyugtalanságának

megfelelően, ami talán anyja lelkiállapotának kisugárzása volt. Valahányszor

meglátott valamit, ami örökké éber kíváncsiságát fölkeltené, odaröppent, és úgyszólván

kiragadta az illető embert vagy tárgyat, mint jogos tulajdonát, de csak amennyire kedve

tartotta, anélkül, hogy saját hangulatait csak a legkisebb mértékben is ahhoz igazította volna.

A puritánok csak nézték, mosolyogva, de közben nem tudtak szabadulni a hittől, hogy a

gyermek démoni származású, különben nem is lehetne ilyen észvesztően szép és vonzó, ilyen

különösen és ragyogóan eleven. Nyugodtan odaszaladt a legvadabb képű indiánhoz, és

alaposan szemügyre vette. Az pedig megérezte benne a magáénál is vadabb őserőt. Aztán vele

született vakmerőségével, de amellett bizonyos tartózkodással, a matrózok közé furakodott,

sorra vizsgálta a fekete képű, marcona legényeket, akik a tengernek éppen olyan vademberei

voltak, mint az indiánok a szárazföldnek. A matrózok csodálkozva nézték, mintha csak a

tengeri tajtéknak egy foszlánya repült volna oda kislány alakjában, és lélek helyett a

tengerlidérc ragyogott volna belőle, amely éjszaka a hajó orra előtt látszik néha.

A hajósok egyike - éppen a kapitány, aki az imént Hesterrel beszélgetett - nem tudta levenni

szemét a gyermekről. Annyira megigézte, hogy mindenáron meg akarta fogni, és egy csókot

lopni tőle. Tapasztalta azonban, hogy akár egy kolibrimadarat kergetne a levegőben, éppen

olyan haszontalan minden próbálkozás. Lekapcsolta hát kalapjáról a csillogó aranyláncot, és

odahajította neki. Gyöngy rögtön elkapta, és abban a pillanatban nyaka és dereka köré csavarta

a láncot, olyan ügyesen, mintha most már többé senki le se vehetné onnan, annyira ruhájához

tartozik.

- Az a skarlátbetűs asszony a te anyád, ugye? - kérdezte a hajós. - Nem vinnél egy üzenetet

neki?

- Ha olyat üzensz, ami nekem is tetszik - felelte Gyöngy.

- Hát akkor mondd meg, hogy beszéltem újra azzal a ferde vállú vén doktorral, ő vállalkozik

rá, hogy magával hozza azt az úriembert, akiről anyád beszélt. Úgyhogy neki nem lesz más

gondja, mint saját magára meg rád ügyelni. Megmondod, amit üzentem, te kis boszorkányfióka?

- Hibbinsné azt mondja, hogy a Levegő Fejedelme az apám - felelte vissza Gyöngy

gonoszkodva. - Ha ilyen csúnya nevet adsz nekem, majd elárullak, és ő vihart küld a hajódra.

Elszaladt, cikcakkban bujkálva az emberek között, és megvitte anyjának az üzenetet. Hester

türelmes, erős lelke majdnem összeroppant; úgy érezte, elkerülhetetlen, sötét végzete mered rá

az utolsó percben, amikor végre azt hitte, hogy megtalálta az útvesztőből a kivezető ösvényt a

lelkész és önmaga számára - s most, íme, itt áll előtte a végzet az út közepén, és mosolyog

könyörtelenül.

És míg a hajóskapitány üzenetével küszködött magában, egy új megpróbáltatást is el kellett

tűrnie. A bámészkodók között ugyanis sok környékbeli volt, akik hallották ugyan a skarlát

betű hírét és a hozzáfűződő száz meg száz ostoba rémmesét, de tulajdon szemükkel még nem

látták soha. Most, hogy az egyéb mulatságokból lassanként kifogytak, odasereglettek Hester

köré, otromba, tolakodó kíváncsisággal.

De bárhogy tolakodtak, nem tudtak közelebb férkőzni pár méternél. Ott megálltak, mintha a

titokzatos jelkép bűvös ereje taszítaná őket. A matrózok is észrevették, hogy valami új szórakozás

kínálkozik, hallották, mit jelent a skarlát betű, hát ők is odatolták napégette, marcona

zsiványképüket a körbe. Sőt az indiánokra is átragadt a fehér emberek kíváncsisága, odasiklottak

a tömegen keresztül, és fekete kígyószemüket Hester mellére szegezték, abban a

hitben valószínűleg, hogy a ragyogó, hímzett ékesség valami kiváló méltóságot jelent.

A városbeliek pedig, akik rég megszokták a látványt, most megújuló érdeklődéssel fordultak

oda az idegenek hatása alatt, és az ő hideg, megszokott pillantásuk talán még jobban kínozta

Hestert. Ráismert sorban az asszonyokra, akik hét esztendővel azelőtt várták itt kinn a

piactéren, amikor a börtönből kilépett. Csak egy hiányzott közülük, a legfiatalabb, aki együtt

érzett vele, és akinek azóta ő varrta a halotti ruhát. Most, amikor el akarta hajítani a perzselő

jelképet, csodálatos módon még egyszer utoljára a figyelem és kíváncsiság középpontjába

került, és talán soha így nem égette a mellét.

Amíg Hester ott állt gyalázata bűvkörének közepén, ahová a nép ravaszul kegyetlen ítélete

állította, odabenn a templomban a szószék szent emelvényén állt az aranyszájú lelkész,

csodálatos szavaival az áhítatos lelkek ezrei fölött uralkodva.

A szent férfiú odabenn a szószéken és a skarlátbetűs asszony kinn a piactéren! Hol van az a

vakmerő, aki föl merné tenni, hogy ugyanaz az égető bélyeg van mind a kettőnek a szíve

fölött?!

XXIII.

Leleplezés

Végre elhallgatott a csodálatos hang, amely úgy ragadta magával az áhítattal figyelők lelkét,

mint a tenger hömpölygő hullámai. Egy pillanatig néma csönd volt, mint az orákulum jóslatának

elhangzása után. De aztán elfojtott, susogó moraj futott végig a sorokon. A hallgatók

eddig egy más lélek világában időztek, és most mintha visszatértek volna önmagukba, de az

előbbi áhítat és bámulat még rajtuk ült. Még egy pillanat, és özönleni kezdett a tömeg a

templom kapuin.

Most, hogy a szónoklatnak vége volt, és visszakerültek a lángoló szavak és túlvilági illatú

gondolatok világából a földre, gyarlóbb, anyagi lényük mohón kívánta ezt a másik, durvább

levegőt.

Kinn a szabad ég alatt aztán szavakban tört utat rajongó lelkesedésük. Csak úgy zúgott, zajgott

az utca és piactér, egyik végétől a másikig, mindenki a lelkészt magasztalta. Egyik sem

állhatta meg, hogy azonnal el ne mondja a másiknak, amit meggyőződése szerint ő jobban

értett vagy hallott. De mindnyájan, egytől egyig azt bizonygatták, hogy soha még ember ilyen

bölcsen, ilyen túlvilági szellemben nem beszélt, soha még halandó ember száján ilyen

közvetlenül nem áradt a mennyei sugallat. Mindenki érezte, hogy beszéd közben a lelkészt

megszállja és hatalmába ejti az ihlet, úgyszólván kiragadja a papírra vetett gondolatok közül,

amelyek ott hevertek előtte, és a maga és hívei számára egyaránt váratlan és meglepő eszmékkel

tölti el. Az istenség és az emberi közösségek viszonyáról beszélt, különös tekintettel

Új-Angliára, amely itt az őserdők ölén csak nemrég keletkezett. És beszéde vége felé prófétai

ihlet szállta meg, mely éppúgy hatalmába kerítette, mint egykor a zsidó ősapákat, csak abban

különbözött Izrael régi prófétáitól, hogy nem pusztulást és romlást jósolt népének, hanem

boldog és fényes jövendőt, amely itt vár rájuk, mint az Úr új kiválasztottjaira.

És véges-végig ott remegett a hangjában valami mélabús pátosz, amit nem magyarázhattak

másként, mint hogy eltávozik innen nemsokára. Igen, rajongva szeretett papjukat idő előtti

halálra ítélte a sors, és ő is nehezen szakad el híveitől, azért tör fel melléből újra meg újra a

fájdalmas sóhajtás. Nemsokára eltávozik közülük örökre, és itthagyja zokogó gyülekezetét.

A beszéd hatását lázas rajongássá fokozta a tudat, hogy az, akinek ajkáról ömlött, csak rövid

ideig tartózkodik már a földön, mintha egy angyal terítené ki fölöttük ragyogó fehér szárnyát,

még utoljára, mielőtt égbe száll, és míg árnyékba és fénybe borítja népét, rájuk szórja a

színarany igazságok csillogó kincsét.

Dimmesdale tiszteletes úr életének legdiadalmasabb pillanatait élte át, minden addiginál és

minden elkövetkezőnél felségesebb magaslaton járt. A legtöbb ember eljut ide előbb-utóbb, de

rendszerint csak sokkal később tudja meg, amikor már jó messziről tekint rá vissza. Elérte

mindazt, amit csak kiválóság, tudás és istenáldotta tehetség, feddhetetlen élet Isten választott

szolgájának osztályrészül juttathatott Új-Angliának ebben a régi korszakában, amikor a papi

hivatás amúgy is a legnagyobb kiváltságot jelentette. Így állt ott, dicsősége tetőpontján, mikor

beszéde végeztével a szószék bársonypárnáira hajtotta fáradt fejét. És ugyanakkor kinn, a

pellengér lábánál ott állt Hester, mellén a perzselő szégyenbélyeggel!

Felhangzott újra a muzsika, és a katonai díszkíséret ütemes léptekkel elindult a templomból.

A menet visszatért a városházára, hogy a tanácsteremben ünnepi lakomával fejezzék be a

szertartást.

A nép tisztelettel hátrahúzódott, széles utat nyitva a bölcs és tisztes férfiaknak. Újra elvonult a

sorfalak között a kormányzó, tanácsosaival, a papság és a város minden kiválósága. Alig értek

ki a térre, a tömeg harsány éljenzésben tört ki. Ez természetes lett volna amúgy is - tekintve a

gyermeki lelkesedést, amellyel a nép abban az időben vezéreire föltekintett -, de most mégis

más értelmet nyert. Mintha elemi kitörése lett volna a visszafojtott lelkesedésnek, amelyet a

prédikációnak még fülükben csengő fölséges igéi keltettek. Minden egyes ember a maga

szívének ösztönzésére cselekedett, és mégis úgy érezte, hogy szomszédja elragadtatása ragadt

rá. Odabenn a templomban alig tudták türtőztetni magukat, de itt a szabadban ellenállhatatlanul

áradt, hömpölygött az ég felé az elragadtatás.

Zúgott, tombolt a lelkesedés. Elég ember volt ott, és elég zengő, mély érzés volt bennük, hogy

hangjuk fölségesebb legyen a vihar, a bömbölő tenger és mennydörgés morajánál is. A sokféle

hangot eggyé olvasztotta a közös rajongás, amelyben a sok szív is eggyé forrt. Soha még Új-

Anglia földjén ilyen egetverő üdvrivalgást nem hallottak. Soha még Új-Angliában halandó

embert olyan magasra nem emeltek, mint a lelkészt ezen a napon!

És hogy esett neki az ünneplés? Nem a dicsfény foszlányai lebegnek ott a feje körül? Lehetséges,

hogy egy légies szellemű lény, akit a tömeg rajongása így az egekbe emelt, lábával

csakugyan a föld porát tiporja a körmenetben?

Amikor a katonaság és a város előkelőségei elhaladtak, minden szem oda szegeződött, ahol a

lelkész haladt a menetben. A harsány üdvrivalgás halk morajjá tompult, mihelyt megpillantották.

Halálsápadt volt az arca, a gyengeségtől majdnem összeroskadt diadala közepette.

Mintha a mennyei erő, amely megszállva tartotta, most, mikor végrehajtotta küldetését,

kiszállt volna belőle. Arca az imént még belső tűzben izzott, de most fakó volt, mintha ez a

láng is reménytelenül kialudt és eltűnt volna a hunyó parázsban. Az ember azt hihette, nem is

élőlény, hanem halott lépked ott a sorban, nem is lépked, inkább tántorog, és csodálatos -

mégse bukik arcra.

Egyik lelkésztársa - éppen az öreg John Wilson - észrevette, milyen állapotban van a

rendkívüli szellemi és lelki erőfeszítés után. Ezért odasietett hozzá, és támogatni akarta. De

Dimmesdale tiszteletes úr határozott mozdulattal lerázta az öregember karját. Tovább

lépkedett, ha ugyan mozgását így nevezhetjük, mert inkább a járni tanuló gyermek ügyetlen

tipegéséhez hasonlított, amint anyja kitárt karjába igyekszik.

Most, szinte észrevehetetlenül lassú járással, odaért az emlékezetes deszkaemelvény korhadozó

lábához, ahol hét keserves esztendővel ezelőtt Hester Prynne először állt a bámész

pillantások gyötrő tüzében. Ott állt most is, kislányát kézen fogva, és mellén ott vöröslött a

betű.

A lelkész itt megállt, bár a zene lelkes indulót játszott, és az egész menet ütemes lépésben

haladt tovább. Öt is ösztökélte a muzsika, ünnepi lakomára hívta, de ő a pellengér lábánál

megállt.

Bellingham már egy-két perc óta aggodalmasan figyelte. Most kilépett a sorból, és hozzá közeledett,

nyilván segítségére sietett. Biztosra vette, hogy a következő pillanatban Dimmesdale

elterül a földön. De a halálra vált fakó arcon olyan kifejezés ült, hogy a derék kormányférfiú

visszahőkölt, bár különben nem egykönnyen érezte meg, ami egy másik lélekben végbemegy.

A nép bámulva, áhítatos megdöbbenéssel nézte őket. A lelkész testi gyöngesége az ő szemükben

megint csak a mennyei ihlet erejét bizonyította. Azon se csodálkoztak volna túlságosan,

ha ez a szent ember most nyomban, ott előttük, ragyogó lélekké változik, és végül összeolvad

a mennyei fényességgel. Dimmesdale most a deszkaemelvény felé fordult, és kitárta két karját.

- Hester, jöjj ide hozzám! Te is, kicsi Gyöngyöm!

Döbbenetes arccal fordult feléjük, de valami gyöngéd és egyben diadalmas kifejezéssel. A

gyermek odaröppent hozzá, sajátságos madármozdulataival, és átfogta két karjával a térdét.

Hester, mint akit a Végzet szólít, önnön akarata ellen, lassan közeledett, útközben megmegállva.

Ebben a pillanatban az öreg Chillingworth furakodott át a tömegen: vagy talán nem is a piactér

túlsó végéről, de valami sötétebb helyről került elő, olyan zilált és gonosz volt a tekintete.

Odaugrott, és megragadta a lelkész karját, mintha kiszemelt zsákmányát még az utolsó

pillanatban vissza akarná tartani.

- Őrült, megállj! Mit akarsz tenni?! - súgta vadul. - Ne ereszd ide azt az asszonyt, rázd le a

gyereket! Még jóra fordulhat minden. Be akarod mocskolni jó híredet? Gyalázatban akarsz

elpusztulni? Én megmenthetlek! Ne hozz szégyent papi hivatásodra!

- Menj innen, kísértő! Már elkéstél! - felelte a lelkész, és félelemmel, de rendületlenül nézett

vissza rá. - Hatalmad már nem az, ami volt. Ha Isten úgy akarja, most megmenekülök előled!

És akkor újra kinyújtotta kezét a skarlátbetűs asszony felé.

- Hester Prynne - mondta hangosan és súlyos nyomatékkal -, annak a nevében szólítlak, aki

félelmes és egyben könyörületes, aki ebben az utolsó pillanatban erőt ad megtennem azt, amit

bűnös nyomorúságomban hét esztendővel ezelőtt elmulasztottam. Jöjj ide, Hester, és öntsd át

belém a te erődet. Igen, a te erődre szükségem van, de engedd, hogy az az akarat vezessen

bennünket, amellyel az Úr eltöltött! Ez a szerencsétlen, megrontott öregember minden

erejével ellenünk van... saját erejével és a Gonoszéval. Jöjj, Hester, támogass fel itt erre a

pellengérre.

A tömegben óriási kavarodás támadt. Az előkelő férfiak, akik ott álltak közvetlen közelében,

valósággal földbe gyökereztek. Nem tudták mire vélni a dolgot. A legegyszerűbb magyarázatot

képtelenek voltak elfogadni, mást pedig nem tudtak kitalálni helyette, úgyhogy tétlen

szemlélői maradtak a sors félelmes színjátékának.

Nézték, hogy a lelkész Hester vállára támaszkodva felbotorkál a pellengér lépcsőin, míg a

bűnben fogant gyermek kis keze szorosan fogja az övét. És utánuk siet Roger Chillingworth,

akinek eddig is fontos szerepe volt a bűn és fájdalom drámájában, és nyilván úgy érezte, hogy

most az utolsó jelenetből sem szabad hiányoznia.

- Ha az egész föld minden zugát átkutatod, akkor se találtál volna egyetlen búvóhelyet, se

fönn, se lenn, ahol utol nem érhetlek - mondta komoran -, csak itt, ezeken a deszkákon.

- Hála annak, aki engem ide vezérelt - felelte a lelkész.

De egész testében reszketett, és amikor most megint Hester felé fordult, a bágyadt mosoly,

amely szája körül feltűnt, nem tudta leplezni a rémület és bizonytalanság kifejezését.

- Ugye, jobb így - súgta -, mint amiről az erdőben álmodoztunk?

- Nem tudom, nem tudom - felelte gyorsan Hester. - Jobb-e? Lehet. Akkor hát meg kell

halnunk, és Gyöngynek is velünk együtt.

- Te és Gyöngy... Isten kezében vagytok, és ő kegyelmes. De én hadd teljesítsem akaratát,

amelyet most már tisztán látok. Mert tudd meg, Hester, én meghalok. Sietnem kell, ha még

vállalni akarom a gyalázatot.

Hester karjára támaszkodva, és Gyöngy kezét szorosan tartva, most szembefordult a sokasággal.

Ott álltak az előkelő kormányférfiak sorban, és a szent papok, akik eddig testvérei

voltak, meg a nép, amelynek nagy szívét rémület és könnyes részvét öntötte el, mert érezte,

hogy ami itt előtte feltárul, az súlyos életkérdés, bűn, fájdalom, de igaz megbánás is egyben.

A nap, amely alig hagyta el delelőjét, elárasztotta fényével a lelkész alakját, élesen kiemelve,

mintha máris a föld fölött lebegne és az Örök Ítélet sorompói előtt vádolná önmagát.

- Új-Anglia népe - szólalt meg, és hangja ünnepi méltósággal, de remegve ömlött el a fejek

fölött, és néha mintha az önvád és gyötrelem feneketlen mélyéről szakadt volna fel -, hozzátok

szólok, akik szerettetek, akik szentnek tartottatok, íme, itt állok, nézzetek rám, a világ

egyetlen igazi bűnösére. Végre! Végre! Itt állok ezen a helyen, ahol hét esztendővel ezelőtt

kellett volna állnom. Itt van mellettem az asszony, az ő karja támogat most is, mert saját erőm

kevés ebben a rettenetes pillanatban, nélküle arcra buknék itt. Nézzétek a skarlát betűt Hester

mellén! Borzadva néztétek eddig is. Amerre járt-kelt közöttetek, visszataszító, komor fényt

vetett köréje, és irtózva húzódtatok el. De ő súlyos terhe alatt is remélhette, hogy nyugalmat

talál. Ám volt itt közöttetek még valaki, akinek szégyenjelétől nem borzadtatok...

Itt mintha elakadt volna, hogy a titok maradékát már örökre magának tartsa. De teljes erejével

küzdött teste gyöngesége és még inkább szíve elhatalmasodó remegése ellen. Minden

segítséget elhárítva, heves mozdulattal előrelépett a deszkákon.

- ...az ő szíve fölött is ott volt a szégyen szörnyű jele - folytatta elszántan -, Isten jól látta, az

angyalok is ujjal mutattak rá, és látta a Gonosz is, perzselő ujjaival vájkált benne, de ti nem

láttátok. Előletek elrejtette gyáva módon. Úgy járt köztetek, gyászoló arccal, mintha a világ

bűneit siratná, és azt, hogy szentségéhez méltó társakra nem talált. De most halála óráján ide

áll elétek. Nézzétek Hester skarlát betűjét, és tudjátok meg, hogy az minden titokzatos

szörnyűségében is csak hitvány árnyéka a másiknak, amit az a másik hord a szíve fölött. De

még az is, még ez az égő szégyenbélyeg, ez a skarlát stigma is csak jelképe annak, amit szíve

legmélyén visel. Akad közöttetek olyan, aki kételkedik benne, hogy az Isten mindig ráakad a

bűnösre? Íme, lássátok! Íme, itt áll előttetek a szörnyű bizonyság!

Görcsös, lázas mozdulattal feltépte mellén a papi köntöst. Megmutatott mindent! De ezt a

jelenetet nem akarjuk leírni. A sokaság egy pillanatig rémülten bámulta a szörnyű csodát. A

lelkész pedig úgy állt ott, arcán a diadal halvány pirosságával, mint aki a marcangoló kín

legválságosabb pillanatában mégis kivívta győzelmét.

Aztán leroskadt a deszkára. Hester fölemelte a fejét és mellére vonta. A vén Chillingworth

pedig ott térdelt mellettük bárgyú, fakó arccal, amelyből minden élet elszállt.

- Megmenekültél előlem - hajtogatta -, megmenekültél.

- Az Úr bocsásson meg neked - mondta a lelkész. - Te is, te is súlyosan vétkeztél.

Megtörő szemét elfordította róla, és az asszonyra meg a gyermekre függesztette.

- Kicsi Gyöngyöm - mondta halkan, meleg mosollyal, mintha az örök pihenés előtt az utolsó

pillanatban még játszani akarna a gyermekkel -, édes kicsi Gyöngyöm. Megcsókolsz-e most?

Ott az erdőben nem akartál. De most, ugye, igen?

Gyöngy odahajolt, és szájon csókolta. Megtört a varázs. Mintha ez az utolsó fájdalmas jelenet,

amelyben a gyermeknek komoly része volt, fölébresztette volna benne a szunnyadó érzéseket,

könnye apja arcára omlott, bizonyságául annak, hogy ezentúl nemcsak harcolni fog a világgal,

hanem asszony lesz ő is, akitől az emberi öröm és fájdalom nem idegen. Anyjával szemben is

betöltötte eddigi hivatását, és ezentúl nem kell többé gyötörnie.

- Hester - súgta a lelkész -, isten veled.

- Hát nem találkozunk? - kérdezte Hester, arcát az övére hajtva. - Nem leszünk együtt az örök

életben? Bizony, megtisztítottuk egymást ezzel a temérdek fájdalommal. Te már az Örökkévalóságba

tekintesz fényes, halódó szemeddel. Mondd el, mit látsz ott?

- Csitt, Hester, csitt, megszegtük a törvényt. Borzalmasan lelepleztünk egy bűnt, ne gondoljunk

most egyébre. Félek, nagyon félek, hogy amikor Istenről megfeledkeztünk, és egymás

lelkét meggyaláztuk, eljátszottuk az örök boldogságot. És most már nincs remény, hogy a

tisztaság birodalmában egyesülhessünk. Isten mindent tud, és ő kegyelmes. Kegyelmes volt

hozzám, amikor annyi gyötrelemmel sújtott. Amikor égő bélyegét idesütötte a mellemre,

amikor ezt a szörnyű öregembert küldte rám, hogy izzásban tartsa szüntelenül a kínt, amikor

ide vezérelt, hogy itt haljak meg szégyenben és diadalban a nép színe előtt. Ha nem kínlódom

annyit, talán örökre elvesztem volna. Dicsértessék az Ő neve! Legyen meg az Ő akarata! Isten

veled!

Az utolsó szavakat lelkével együtt lehelte ki a pap. A tömeg, amely eddig néma csöndben állt,

most megmozdult, és az áhítatos csodálkozás tompa moraja futott végig a téren, és mindig

magasabbra törve, lassan hömpölygött az ég felé, mintha a távozó lelket kísérné.

XXIV.

Végszó

Néhány nap múlva, amikor az emberek már egy kissé össze tudták szedni gondolataikat,

sokféleképpen mesélték a történteket.

A tanúk legnagyobb része azt állította, hogy a szerencsétlen pap mellén egy skarlát betűt

láttak, egészen hasonlót ahhoz, amit Hester Prynne visel, de a húsba égetve. A különös

jelenséget sokféleképpen magyarázták, de ezek közül egy sem egészen hiteles.

Egyesek szerint Dimmesdale tiszteletes úr már azon a napon, amikor Hester pellengéren állt,

megkezdte vezeklését, amely később rendszeres önsanyargatássá fajult, és szörnyű bélyeget

égetett a mellére. Mások viszont úgy vélekedtek, hogy a megbélyegző jel csak jóval később

keletkezett, és a vén Chillingworth idézte oda boszorkánymesterségével, ezért kotyvasztotta a

sok mérges hatású szert a lelkésznek.

Akadtak viszont elegen, éspedig éppen azok között, akik Dimmesdale tiszteletes úr érzékeny

lelkét és annak teste fölött való hatalmát jól ismerték, hogy a megdöbbentő jelkép az állandó

lelkifurdalás következménye, az rágta előbb a szívét, majd kifelé hatolva, a borzalmas isteni

ítéletnek ebben a látható jelében mutatkozott meg. Az olvasó választhat a különféle feltevések

között. Mi igyekeztünk megvilágítani a kérdést, amennyire módunkban állt, és most már

szeretnénk saját agyunkból is kitörölni a történet nyomát, amelyet a hosszas töprengés

túlságosan odavésett.

A legkülönösebb viszont az, hogy akadt egész sereg ember, aki végignézte a jelenetet, és állítólag

egy pillanatra nem vette le szemét Dimmesdale lelkészről, de meg mert volna esküdni

rá, hogy melle szeplőtelen volt, mint az újszülött gyermeké, semmiféle bélyegnek nyoma se

látszott rajta. E rendkívül tekintélyes tanúk szerint természetesen a lelkész utolsó szavai a

világért sem bizonyítják, hogy bármi köze lett volna a bűnhöz, amelynek bélyegét Hester

viseli hét esztendő óta. Szerintük a lelkész, amikor érezte, hogy halála közeledik, tudva, hogy

a tömeg áhítatos szeretete máris a szentek és angyalok közé emelte, azért lehelte ki lelkét egy

bukott asszony karjában, hogy megmutassa a világnak, milyen hiú és semmis a kiválasztottak

minden magasztalt tisztasága. Egész életével embertársai üdvét szolgálta, és halálával is

felejthetetlen tanítást adott nekik, megmutatva, hogy az Örök Tisztaság színe előtt mindnyájan

egyaránt bűnösök vagyunk. Csak azt akarta bebizonyítani, hogy a legszentebbek közöttünk

éppen csak annyival emelkedtek a többiek fölé, hogy közelebbről és így világosan láthatják az

isteni kegyelmet, és jobban elutasíthatják az emberi erény gőgös álomképét, amely mindenáron

az Égbe akarja emelni fejét.

Nem is próbáljuk itt ezt a súlyos kérdést eldönteni. Csak azért említettük meg Dimmesdale

tiszteletes esetének ezt az utolsó változatát is, mert fényes példája a konok állhatatosságnak,

amellyel a hívek és jó barátok ragaszkodnak egy ember - különösen egy pap - szentségéhez,

még akkor is, ha bűnét és hamisságát napnál világosabb tények bizonyítják.

A régi kézirat Hester egy-két kortársának szóbeli tanúságán alapult, és olyanokén, akik még

azoktól hallották a dolgokat. Történetünk főbb vonásaiban a feljegyzésekkel teljesen összevág.

A sok erkölcsi tanulságból, amelyet levonhatnánk a lelkész szomorú példájából, csak

egyet emelünk ki: „...Légy igaz! Légy igaz! És mutasd meg a világnak bátran, ha nem is azt,

ami a legrosszabb benned, de legalább azt, amiből a rosszra is követk

Date: 2016-01-14; view: 664