Uacute;j-Anglia ünnepe

Felvirradt a nap, amikor az új kormányzó átveszi hivatalát a nép kezéből. Hester Prynne és

gyermeke is megérkezett a piactérre, ahol már nagy számban tolongtak az iparosok és a város

más, alantasabb rendű lakói. Akadt néhány durva külsejű alak is, szarvasbőr ruhájuk, viharverte

ábrázatuk mutatta, hogy a kis gyarmati főváros környékén elszórt erdei telepek

valamelyikéről jöhettek.

Hester, mint minden nyilvános ünnepnapon hét esztendő óta, most is komor szürke ruhában

volt, amely nem is annyira színével, mint inkább különös szabásával szinte eltörölte alakja

körvonalait. A bíbor betű viszont mintha újra kiemelte volna ebből a ködös homályból, sajátos

fényével bevilágítva, hogy látható legyen az emberi szemeknek.

Arcán, amelyet úgy megszoktak már a polgárok, most is a rendes, márvány nyugalom ült.

Akárcsak valami álarc - vagy mint egy halott asszony dermedt, örökre megfagyott vonásai.

Hiszen Hester valóban halott volt bizonyos értelemben - a világból, amely körülvette, rég

elköltözött, együttérzésére nem tartott számot.

De talán ma kivételesen valami új kifejezés is volt az arcán, amit addig senki se látott, és most

sem vehetett észre, ha csak természetfölötti tehetségekkel nem áldotta meg a sors, és a

szívekben olvasni nem tud. Viszont ha ilyen lélekolvasó akad a tömegben, az meglátta volna

rajta, hogy a tömeg bámész pillantásait is, amelyeket hét keserves esztendőn át kénytelenségből

tűrt, mint büntetést, mint szigorú vallási kötelezettséget, most, ebben az órában, önként

és majdnem szívesen fogadta, sőt valami diadalérzéssel. Mintha azt mondaná: „Gyertek,

nézzétek meg jól utoljára a skarlát betűt!” Mindenki azt hitte róla, hogy életfogytiglani rabja

és áldozata a nép ítéletének, de ő most talán ilyesmit gondol: „Igen, még egy darabig csak

nézzétek, aztán úgysem találjátok meg többet. Még pár óra csak, és a sötét óceán örökre

elnyeli az átkozott bélyeget, ami hét év óta égeti a szívemet a ti jóvoltotokból.”

Lehet az is, hogy ebben a pillanatban, amikor le akarta rázni a lényével már szinte összeforrt

jelképet, Hester valami megbánásfélét érzett. Az emberi lélekben sok következetlenség

megfér. Érthető lett volna, hogy ellenállhatatlan vágyat érezzen: most utoljára, hosszú korttyal

kiüríteni az ürmöt, amellyel állandóan itatták, amióta csak asszonnyá érett. Az élet bora, amit

most majd ajkához emel, csiszolt aranykehelyben, bizonyára nagyon édes, zamatos és szívderítő

lesz, mert különben keserű ízt hagyna a szájában, és ő visszakívánná a régit, amelyet

hathatós szíverősítőként csepegtettek beléje.

Gyöngy viszont a vidámság színeiben ragyogott. Az ember el sem tudta hinni, hogy a vakító,

pompás jelenség a komor, szürke alaknak köszönheti létét. Hogy ugyanaz a tobzódó, pompakedvelő

képzelet, amelyből a gyermek csodálatos öltözete született, alkotta Hester egyszerű,

de sajátságos ruháját is, ami feladatnak talán még nehezebb volt.

A gyermekhez olyan tökéletesen illett ez az öltözet, mintha csak lényének kisugárzása lett

volna, jellemének megjelenése, amit éppen úgy nem lehet különválasztani tőle, mint pillangótól

a fényes, tarka szárnyat vagy a virágtól szirmainak pompáját. Ezeknél is a külső forma

belső mivoltukat adja vissza.

Ma, ezen a jelentős napon, még nyugtalanabb volt a gyermek, mint máskor, és külseje is

körülbelül úgy tükrözte lelke állapotát, mint egy szikrázó gyémántok az alatta dobogó szív

lüktetését. A gyermekek mindig megérzik a hozzájuk tartozók nyugtalanságát, és főleg azt, ha

közvetlen közelükben valami gyökeres változás készül. Gyöngy is, nemhiába anyja nyugtalan

szívéből szakadt ki, híven elárulta most mindazt, amit Hester mozdulatlan márványarca oly

tökéletesen eltakart.

Nem is lépkedett anyja mellett, inkább röpdösött, mint a madár. És közben szilaj, érthetetlen,

néha harsány kiáltásokat hallatott. És amikor a piacra értek, még nyugtalanabb lett, mert nem

tudta mire vélni a kavargást, izgatottságot maga körül. Hiszen máskor inkább egy falusi

községháza előtti gyepes térséghez hasonlított a hely, mint nagyváros forgalmas piacához.

- Mi az, anyám? Mi van itt? Miért hagyták ott a munkájukat ezek az emberek? Talán játszónapja

van az egész világnak? Nézd csak, ott a kovács, milyen szépen lemosta szurtos

ábrázatát, és vasárnapi díszbe öltözött. Olyan, mintha mulatni szeretne, csak nem tudná, hogy

csinálja. És ott van Brackett mester is, a börtönőr, nézd, hogy integet nekem. Mit akar tőlem?

- Emlékszik rád még pólyásbaba korodból - felelte Hester.

- Azért mégsem való, hogy integessen nekem; olyan csúf, fekete vénember. Integessen neked,

ha akar, te szürke ruhában vagy, és azt a skarlát betűt viseled. Nézd, anyám, oda nézz, mennyi

idegen van itt ma. És indiánok meg matrózok. Mit keresnek itt a piactéren?

- A menetet akarják látni. Itt fog elhaladni a kormányzó, meg a tanács tagjai és a papok, és

mind a város kiváló és derék férfiai, legelöl pedig a banda meg a katonaság.

- És itt lesz a pap is, mondd? És most is kinyújtja felém a két kezét, mint ott a pataknál, mikor

odavittél hozzá?

- Itt lesz, gyermekem, de ma nem fog üdvözölni téged, te se köszönj neki.

- Olyan furcsa, szomorú ember az - mondta a gyermek, mintha magának mondaná. - Sötét

éjszaka odahív bennünket, és megfogja a te kezedet meg az enyémet, mint a múltkor is,

amikor ott álltunk vele azon az emelvényen. És legutóbb, a sűrű erdőben, ahol csak a fák

hallják meg az a kis darab ég látja, ott beszélget veled, és melletted ül a mohos fatörzsön, és

megcsókolja a homlokomat, úgyhogy alig tudom lemosni a patakban. De itt, ahol süt a nap, és

sok ember látja, itt nem ismer bennünket, és nekünk se szabad ismerni őt. Furcsa, szomorú

ember, és mindig a szívén tartja a kezét.

- Csitt, kislányom, te ezt még nem érted. És ne törődj most vele, nézz inkább körül. Nézd,

mindenki milyen vidám arcot vág ma. A gyerekek eljöttek az iskolából, a felnőttek otthagyták

a műhelyt és a mezei munkát, mert ma örülni akarnak. Mától fogva új kormányzó fog

parancsolni nekik, és amióta népek vannak a földön, az ilyen napokat mindig vidámsággal

ünneplik meg, mintha aranykorszak virradna erre a szegény, öreg világra.

Hesternek igaza volt. Az emberek arca szokatlanul vidám, és eleven volt. Akkor is, mint

azután majdnem két évszázadon át, ebbe a néhány ünnepnapba sűrítették a puritánok mindazt

a jókedvet és örömet, amit az emberi gyarlósággal meggyőződésük szerint össze lehetett

egyeztetni. Ilyenkor egy rövid napra szétoszlott a komor felhő, és az ő arcuk se volt sokkal

sötétebb, mint más halandóké a súlyosabb esztendőkben.

De ez talán túlzás. Az egész korszakra kétségtelenül jellemzőek a szürke és komor színek. De

azokban, akik most ott álltak Boston piacterén, még nem vált vérré a puritán komorság.

Angliában születtek, apáik még Erzsébet korának tobzódó napsütésében éltek, olyan korban,

amikor az angol nép úgy általában a maga nagy tömegében talán a világ legnagyszerűbb,

legvidámabb népe volt.

Ha ösztönös hajlandóságukat követik, az új-angliai puritán telepesek örömtüzekkel, lakomákkal,

lobogódísszel és pompás felvonulásokkal ünneplik meg a közélet fontos eseményeit.

Sőt az se lett volna elképzelhetetlen, hogy a szertartások méltóságát lélekemelő mulatságokkal

egyesítik, és az ünnepi köntöst, amelyet egy nép ilyenkor magára ölt, rikító, groteszk hímzésekkel

ékesítik.

Valami halvány nyoma meg is látszott ezen a politikai év kezdetét jelentő napon, amikor az új

kormányzó elfoglalta székét. Apáink ünnepi szertartásaiban fel-feltűnt itt-ott egy-egy halvány

foszlánya, erősen elmosódott emléke annak, amit otthon, London büszke városában láttak, ha

nem is éppen a király koronázása alkalmával, de mondjuk a lord mayor beiktatásakor. A

társadalom alapítói és oszlopai - a kormányférfiak, papok és katonák - kötelességüknek

tartották ezen a napon külsőleg is felölteni mindazt a pompát és méltóságot, amely a

hagyományok szerint a társadalom és államrend nagyjait megillette. Felvonultak sorban a nép

színe előtt, hogy ezzel is emeljék a nemrég alakult egyszerű kormányzóság tekintélyét.

Ezen a napon mindenkinek szabad volt, sőt illett is abbahagyni a mindennapi nehéz munka

különböző fajtáit, amelyeket máskor olyan szigorúan megtartottak, mint a vallási szokásokat.

Persze, a népszerű mulatságoknak egy serege, ami Angliában Erzsébet vagy Jakab király

korában divatos volt, teljesen hiányzott. Hiába kerestük volna a színházat vagy a vásári énekest,

aki hárfapengetéssel kíséri a régi balladát, a táncoló majmot vagy a bűvész boszorkányos

mutatványait, a paprikajancsit, aki tréfáival megnevetteti a tömeget, mert - bár száz meg száz

év óta ismétlődnek - még mindig hatnak, hiszen a nevetés legmélyebb forrásait kavarják fel.

Az olyan embert, aki hivatásának tekinti a tréfát és a mulattatást, nemcsak a szigorú törvény

tiltotta volna ki innen, de a közhangulat is, amelyben a törvény gyökeredzik. Mindegy: a nép

becsületes, széles ábrázata mégis mosolyra derült. Lehet, hogy komor volt ez a mosoly, de

jóízű. A játékok bizonyos fajtái is megmaradtak, amit a kivándorlók még otthon, Anglia falusi

vásárain, gyepes térségein űztek, és megtűrtek itt az új hazában is, mert a férfias erényeket és a

bátorságot gyarapítják.

Voltak birkózómérkőzések, cornwalli és devonshire-i stílusban, a tér egyik sarkán barátságos

párbaj készült, a mérkőzők két marokra fogták hosszú vívóbotjaikat. Ami a leginkább magára

vonta az érdeklődést: a pellengér emelvényén is elhelyezkedett két bajnok, kerek pajzzsal és

széles karddal. De a tömeg most csalódott, mert hamarosan előkerült a városi főporoszló, és

kijelentette, hogy szó sem lehet a törvénynek ilyen megcsúfolásáról, esze ágában sincs

megengedni a komédiát ezen a szent helyen.

Ez a nemzedék még csak kezdő korszakát élte a szigorú örömtelenségnek. Apáik nagyon is

értettek az élet művészetéhez annak idején, és ők is meg tudták volna ülni méltóan ünnepeiket,

sőt ebben a tekintetben alighanem diadalmasan mérkőzhettek volna utódaikkal vagy

akár a mi nemzedékünkkel is. A legelső kivándorlókat követő generáció már a puritán

erkölcsök sötét árnyékában nőtt fel, és olyan komorrá formálta az egész nép arcát, hogy azt a

következő századok sem deríthették fel. Még csak ezután kell megtanulnunk újra a jókedv

elfelejtett művészetét.

De akkor, ott a piactéren, ha az egész kép nagyjában borongós volt is, a ruhák szürkék, barnák

vagy feketék, mégis egy-két élénkebb árnyalat tarkította. Akadt közöttük néhány indián vad

pompában, cifrán hímzett szarvasbőr ruhában, piros és sárga kagylóövvel, tarka tollakkal,

íjjal, nyíllal és kőhegyű lándzsával - ezek külön csoportokban álltak, és arcuk mozdulatlan

komorsága mellett még a puritánok is nyájasaknak tetszettek. De mégsem ők voltak a

legvadabb alakok a tömegben. Ezt inkább a matrózokról mondhatjuk, a Spanyolországból jött

hajó legénységének tagjairól, akik szintén kíváncsiak voltak az avatási ünnepélyre.

Durva képű zsiványoknak nézhette volna őket az ember, ahogy ott ácsorogtak, naptól

koromfekete ábrázattal, torzonborz szakállukkal, kurta, bő nadrágjukat széles öv szorította le

derékban, egyik-másik aranylemezt hordott csat helyett, és az övről hosszú kés vagy rúd lógott

le. Széles karimájú pálmalevélkalapjuk alól még most is állati vadsággal villogott a szemük,

pedig csak jókedvűen gyönyörködni jöttek. Ők minden félelem és lelkifurdalás nélkül

áthághatták a szabályokat, amelyek a többieket szigorúan kötelezték. A hivatalos személyek

orra előtt pöfékeltek a legnagyobb nyugalommal, pedig a polgárokat azonnal megbírságolták

volna ilyenféle kihágásért. Sőt a pálinkás butykos is előkerült a marcona legények zsebéből,

még kínálgatták is vele ijedt szomszédaikat.

Érdekes, jellemző vonása volt a kor hézagos erkölcsének, hogy a tenger népe ilyen különös

kiváltságokat élvezhetett. Tekintélyüket nemcsak azok a kisebb-nagyobb gazságok emelték,

amelyeket a parton elkövettek, hanem mindaz a szörnyűség, ami tengeri életüket jellemezte.

Az akkori hajós ma kalóznak is beillene. És mindenki tudhatta ennek a bizonyos cirkálónak a

legénységéről is, bár semmivel sem voltak rosszabbak a többinél, hogy - amint azt ma

kifejeznénk - néhány kereskedőhajó rakományának elsajátítása terheli a lelküket, amiért a mai

igazságszolgáltatás valószínűleg kötél általi halálra ítélné őket.

De ebben az időben a tenger független birodalom volt, úgy dagadt, apadt, tajtékzott, ahogy

neki tetszett, emberi törvény és rendszabály nem is próbált hozzáférni.

Ha valamelyik kalóz megunta foglalkozását, egyszerűen letelepedett a parton, és máról

holnapra tisztes, jámbor életű polgárrá vedlett. Sőt, amíg javában űzte kétes hivatását, addig

sem akadtak fönn rajta, ha valaki üzleti összeköttetést vagy más érintkezést keresett vele.

A puritán vének is, ahogy most elhaladtak a tömeg sorfalai között, fekete köpenyeikben,

keményített nyakfodraikkal és tornyos kalapjukkal, nyájasan mosolyogtak a lármás és elég

tiszteletlen matrózokra. Azon sem ütközött meg senki, hogy a városnak olyan tekintélyes

polgára, mint az öreg Chillingworth doktor, egyenesen odalépett a kérdéses hajó kapitányához,

és bizalmas beszélgetésbe elegyedett vele.

Ez a kapitány kétségtelenül a legmutatósabb alak volt a piactéren, külsejét tekintve. Ruhája

csupa tarka szalag, kalapján aranycsipke és súlyos aranylánc meg hatalmas színes toll. Oldalán

széles kard lógott, homlokát pedig kardvágás éktelenítette, de ő úgy igazította el a haját,

mintha inkább mutogatni, semmint takargatni akarná.

Városbeli, ha ilyen öltözetben és ilyen ábrázattal hetykélkedik a piacon, egész biztosan nem

ússza meg szigorú felelősségrevonás nélkül. Sőt valószínűleg bírságot rónak ki rá, vagy

börtönbe dugják, esetleg a pellengérre állítják. A délceg kapitányt viszont éppen úgy el se

tudták volna képzelni rikító öltözéke nélkül, mint a halat a csillogó pikkelyek nélkül.

Amikor az orvos elbúcsúzott tőle, a Bristolba igyekvő hajó kapitánya átsétált a piactér túlsó

végébe, ahol Hester állt. Szemmel láthatólag megismerte, és habozás nélkül odalépett hozzá.

Mint mindig, Hester körül most is egy üres tér keletkezett, mintha bűvös kört vont volna maga

köré; és bár az emberek könyökkel törtek maguknak utat mindenütt, ide nem mertek vagy nem

akartak belépni.

Ebben is kifejeződött, milyen erkölcsi magányosságot kényszerített rá a skarlát betű. De talán

ő is fokozta még azt tartózkodásával. Bár most már más szemmel nézték, és nem is rokonszenv

nélkül, az emberek mégis ösztönösen elhúzódtak tőle. Ebben az esetben Hesternek csak

haszna volt belőle, mert így nyugodtan beszélgethetett a hajóssal, nem kellett attól tartania,

hogy kihallgatják őket. És Hester olyan feddhetetlen hírben állott, hogy azt, amit a város

legtisztességesebb matrónája sem mert volna, ő nyugodtan megkockáztathatta anélkül, hogy

megbotránkoztatást okozzon. Zavartalanul beszélgethetett így négyszemközt a marcona

kapitánnyal.

- Nos, asszonyom - így szólította meg a tengerész -, szólok majd a stewardnak, hogy eggyel

több fekhelyet készítsen, mint ahányat nagyságod kért. Skorbuttól, láztól nem kell tartani az

úton. Ott a hajóorvos meg az a másik doktor, legfeljebb talán az ő piruláiktól betegszünk meg,

mert gyógyszer van elég a hajón, nemrég szereztünk egy spanyol alkalmatosságról.

- Mit mond? - kérdezte Hester ijedten, úgyhogy jobban elárulta magát, mint akarta. - Még egy

utasa van?

- Hogyan? Hát nem tudja, hogy az a doktor is velünk jön? Chillingworth, ha jól emlékszem a

nevére. Csodálom! Tudnia kellett volna, hiszen azt mondja, ő is a társasághoz tartozik, és régi

jó barátja annak az úriembernek, akiről beszélt, és akit ezek a savanyú képű vén puritánok

üldöznek.

- Igen, régen ismerik egymást - felelte Hester, nyugalmat erőltetve magára. - Együtt laknak

hosszú idő óta.

Több szó nem esett közöttük. De alighogy a kapitány eltávozott, Hester megpillantotta a tér

túlsó szögletében Chillingworth doktort. Éppen arra fordult és mosolygott. De ez a mosoly

félelmetes volt, még így is, a hullámzó sokaság feje fölött, a nevetgélő, nyugodtan fecsegő

emberek között, ahol mindenki csak a saját gondolatával, hangulatával és érdekeivel törődött.

XXII.

Date: 2016-01-14; view: 614