Hester és Gyöngy

Roger Chillingworth, a torz öregember, akinek arca sokáig kísértett még azokban, akik találkoztak

vele, elbúcsúzott Hestertől, és továbbment, le-lehajolgatva a mezőn. Hol valami füvet

szakított le, hol egy gyökeret ásott ki, és a karján lógó kosárba rakta. Ősz szakálla majdnem a

földet érte, ahogy görnyedezett.

Hester utánanézett egy darabig. Szinte várta, hogy a kora tavaszi, frissen sarjadt fű hirtelen

megfakul a lába alatt, és botorkáló nyomait aszott barna foltok jelzik mindjárt az üdezöld

pázsiton. Azon tűnődött, milyen füveket gyűjt vajon olyan nagy buzgalommal az öreg. Hátha

gonosz szemével mindenféle mérget, gizgazt csal elő a földből, ismeretlen, kártékony növények

sarjadnak ujjai nyomán? Vagy beéri azzal, hogy épp a gyógyító növények ártó, gonosz

méreggé változnak a kezében? Lehetséges, hogy a nap, amely ragyogva árasztja fényét

mindenüvé, őrá is süssön? Vagy talán csak nyomorék testének undok árnyéka mozog ott a

mezőn? Vajon hová megy most? Hátha rögtön elnyeli a föld, és kopár, terméketlen folt marad

a helyén, ahol majd idővel undok nadragulya, beléndek, maszlag és más mérges dudva nő,

amit csak ez az éghajlat kitermelhet, és buján tenyészik. Hátha elrepül most rögtön denevérszárnyakon,

és mennél magasabbra emelkedik, annál rútabb és ijesztőbb lesz a formája.

„Akár bűn, akár nem - gondolta keserűen Hester -, de gyűlölöm ezt az embert.”

Hibáztatta magát, és mégsem tudott úrrá lenni az érzésén. Próbálta felidézni a régi napokat,

amikor a földteke másik oldalán éltek együtt. Az estéket, amikor előjött csöndes dolgozószobájából,

és leült melléje a kandallóhoz, hogy az ő hitvesi mosolyánál melegedjék. Mondta

is, hogy szüksége van erre a mosolyra, mert a könyvek között töltött magányos órák nagyon is

lehűtik a tudós szívét.

Azelőtt úgy gondolt vissza ezekre a jelenetekre, mint elmúlt boldogsága képeire, de most,

hogy későbbi élete tapasztalatain át nézte őket, szinte megborzongott rútságuktól. Nem is

értette most már, hogy ez mind igaz lehetett. Hogyan szánhatta rá magát, hogy a felesége

legyen?... Minden bűne között a legjobban azt bánta, hogy valaha is eltűrte, sőt viszonozta

ennek az embernek langymeleg kézszorítását, tűrte, hogy rámosolyogjon, és szemét a szemébe

fúrja. Most úgy érezte, hogy minden, amit Roger Chillingworth ellen vétett, semmiség ahhoz

képest, amit az cselekedett vele, elfogadtatta vele boldogság gyanánt ezt az életet, amikor

szíve még tudatlan volt.

„Igen, gyűlölöm - hajtogatta magában egyre keserűbben. - Megcsalt, sokkal többet ártott

nekem, mint én neki.”

Reszkessen minden férfi, aki egy asszony kezét elnyeri, és nem tudja fölkelteni annak szívében

a legforróbb szenvedélyt! Mert könnyen Roger Chillingworth sorsára juthat. Megérheti,

hogy az övénél erősebb érintésre asszonyában felébred az igazi érzés, még ezt a csöndes

megelégedést, a boldogságnak ezt a márványképét is szemére veti, amit az eleven valóság

helyett rákényszerített.

De hiszen Hester rég leszámolhatott volna minden efféle sérelemmel. Hát fontos volt ez még

neki? Hát csakugyan nem hozott igazi megbánást a gyötrelmes skarlát betű hét hosszú

esztendeje?

Mialatt most az öreg Chillingworth görnyedt alakja után nézve mozdulatlanul állt a réten,

Hester lelkébe komoly fény vetődött, megvilágítva ott sok olyat is, amit azelőtt nem látott

magában.

Mikor az orvos eltűnt, visszahívta gyermekét.

- Gyöngy, kicsi Gyöngyöm, hol vagy?

A gyermek szellemi elevensége soha egy pillanatra sem lankadt, most is éppen elég mulatságot

talált, amíg anyja az öreg fűszedővel beszélgetett. Eleinte, amint mondottuk, saját képmásával

szórakozott egy víztócsában, integetett neki, hogy jöjjön, és mikor az nem engedett a

hívásnak, ő maga próbált befurakodni hozzá az elérhetetlen égbolt és megfoghatatlan föld

birodalmába.

De hamar rájött, hogy valamelyik, vagy ő, vagy a másik nem igazi, így hát jobb szórakozás

után látott. Kis csónakokat eszkábált magának nyírfakéregből, megrakta őket csigarakománnyal,

és több hajót indított a tengerre, mint Új-Anglia bármelyik vállalkozó szellemű

kereskedője. Igaz, hogy a legtöbb megfeneklett mindjárt a partnál. Akkor egy nyaláb lósóskát

szedett a kis nyughatatlan, meg egy csomó pimpóvirágot, tetejébe kocsonyás testű medúzát

rakott, hogy hadd olvadjon meg a napon. Aztán fölmarkolt egy csomót a fehér tajtékból,

amely a közelgő dagály szélét jelezte, eldobta a szélben, és rohant utána, kapkodva a hófehér

kis pelyheket, mielőtt visszahullanak a földre.

Mikor ebbe is beleunt, fölfedezett egy sereg vígan röpködő vízimadárkát a parton: a csintalan

gyermek teleszedte kötőjét kaviccsal, és szikláról sziklára szökdelve, csodálatos ügyességgel

egymás után célba vette a kis jószágokat. Biztosra vette, hogy az egyik fehér begyű madárkát

sikerült is eltalálnia, s a madár törött szárnnyal rebbent fel. De erre szomorúan felsóhajtott a

koboldgyermek, és abbahagyta játékát. Sajnálta, hogy bajt okozott a kis jószágnak, aki éppen

olyan vad, mint a tengeri szél, vagy akár ő maga.

Utoljára hínárt és különféle tengeri füvet gyűjtött, övet, palástot, fejdíszt készített magának,

úgyhogy igazán holmi kis sellőhöz hasonlított. Örökölte anyja tehetségét, ő is gyönyörűen fel

tudta ékesíteni magát. Mikor már elkészült a sellőruha, még utolsó ékességül egy csomó parti

füvet markolt fel, és úgy, ahogy tudta, kirakta saját mellén a nagy A betűt, amit olyan jól

ismert régóta. De az nem vörös volt, hanem üde zöld.

Mellére hajtva állát, hosszan, különös érdeklődéssel gyönyörködött a furcsa jelképben, mintha

nem lenne komolyabb célja, mint kikutatni titkos értelmét.

„Kíváncsi vagyok, megkérdezi-e anyám, mit jelent?” - gondolta magában.

Ebben a pillanatban hallotta az anyja hangját, és odaröpült hozzá gyorsan, mint a tengeri

madárkák, táncolt, kacagott, és ujjával különös ékességére mutatott rögtön.

Hester egy pillanatig nem szólt, majd azt mondta:

- Kislányom, az a zöld betű a te gyermeki kebleden értelmetlen dolog. De azt mondd meg,

gyermekem, tudod-e, mit jelent ez a betű, amit anyádnak viselnie kell?

- Igen, anyám, az a nagy A betű. Mutattad az ábécéskönyvben is.

Hester komolyan figyelte az édes kis arcocskát, de bár megint ott lappangott a fekete szemekben

az a különös kifejezés, nem tudta, gondol-e valamit Gyöngy a skarlát betű jelentéséről

vagy sem. Szinte beteges vágy fogta el, hogy ezt a kérdést eldöntse.

- Tudod-e, gyermekem, mért kell anyádnak ezt a jelet viselnie?

- Persze hogy tudom - felelte a kislány ragyogó szemét anyja arcára függesztve. - Ugyanazért,

amiért a pap mindig a szívére teszi a kezét.

- És az miért van? - Hester előbb mosolygott a gyerek furcsán találó megfigyelésén, de a

következő pillanatban elsápadt. - Mi köze lehet ennek a betűnek más szívhez az enyémen

kívül?

- Én mindent elmondtam róla, amit tudok, anyám - folytatta a gyermek, szokatlanul komolyan.

- Kérdezd meg azt az öregembert, akivel az imént beszélgettél. Ő talán megmondja. De

igazán, anyácskám, komolyan kérdezem: mit jelent az a vörös betű, és miért viseled mindig a

melleden? És mért teszi a szívére a kezét a pap bácsi?

Két kezébe fogta anyja kezét, és olyan komolyan nézett rá, ami nem is illett szilaj, bohó

természetéhez. Hesterben megvillant a gondolat, hogy a gyermek talán csakugyan bizalommal

közeledik most hozzá, és a maga módján mindent elkövet, hogy az ő bizalmát is megnyerje.

Nem is látta még ilyennek a kislányt. Eddig, bár mindene volt ez a gyermek, és egész lelkével

szerette, igyekezett hozzászoktatni magát, hogy ne várjon több viszonzást tőle, mint amennyit

a szeszélyes áprilisi széltől várhat. Egy ideig játszik az emberrel, váratlanul elönti forró áramlatokkal,

még jókedvében is követelődző, és többször lehűt, mint simogat, ha kebledet kitárod

neki, de aztán gonoszkodása kárpótlásául, ha úgy hozza kedve, megcsókolja az arcodat kétes

gyöngédséggel, vagy szelíden játszadozik fürtjeiddel egy darabig, aztán odábbáll, hogy

folytassa üres játékát, és csak valami álmatag édességet hagy a szívedben.

Így ítélte meg az anya a kislány lelkét. Más távoli szemlélő még sokkal kevesebb vonzó tulajdonságot

fedezett volna fel benne. De most hirtelen átfutott Hester agyán egy egészen új

gondolat: Gyöngy, amilyen éles eszű és fejlett, nemsokára abban a korban lesz, amikor

barátnője lehet, és talán megoszthatja vele szomorúságát is anélkül, hogy abból egyiküknek is

kára lenne.

Bármilyen zavaros is a gyermek jelleme, első perctől fogva elég feltűnő a vakmerő bátorság, a

hajlíthatatlan, erős akarat és a gőg, amiből talán idővel önérzetet is lehetne formálni. Az is

lényeges tulajdonsága, hogy keserűen megvet mindent, amiben a hamisságnak csak a

legkisebb árnyalatát találja. Azt is sejtette, hogy erős érzésekre képes a gyermek, bár ma még

minden fanyar, bántó ízt ébreszt benne, mint aminőt a legpompásabb gyümölcsös is ad, amíg

éretlen. És ha ennyi értékes tulajdonsága van, nagyon súlyosnak kell lennie az anyjától

öröklött rossznak, hogy a furcsa kis tündérből ne igazán nemes asszony fejlődjék.

Az is nyilván vele született ösztöne volt Gyöngynek, hogy állandóan foglalkoztatta a skarlát

betű. Amióta eszmélni kezdett, mintha a jelkép titkának kikutatása lett volna legfőbb feladata.

Hester sokszor gondolta, hogy a sors az ő büntetésére ruházta fel ezzel a tulajdonsággal

gyermekét. De mind a mai napig soha eszébe sem jutott feltenni, hogy talán kegyelem és áldás

is származhatott volna ugyanebből számára.

Hiszen ha Gyöngy bizalomra és őszinteségre talál, ami megilleti, nemcsak mint földi gyermeket,

de mint a szellemvilág követét is, miért ne enyhítette volna anyja szívében a jéggé

dermedt fájdalmat, miért ne segíthetett volna neki legyőzni az egykor olyan féktelen szenvedést,

ami azóta meghalt vagy szunnyadt szíve sírboltjában.

Ilyenféle gondolatok suhantak át Hester agyán, mintha valaki a fülébe súgta volna érthetően a

szavakat. És Gyöngy ezalatt hűségesen tartotta kezét, arcát fölfelé fordítva, és újra meg újra

megkérdezte:

- Mit jelent ez a betű, anyám? Miért viseled, és miért tartja a pap mindig a szívén a kezét?

„Mit feleljek neki? - kérdezte magában Hester. - Nem és nem! Ha csak ezen az áron vásárolhatom

meg gyermekem szeretetét, sokallom az árat.”

Hangosan pedig ezt mondta:

- Csacsi gyerek! Micsoda bohóságokat kérdezel? Sok minden van a világon, amit az ilyen kis

gyerek még nem érthet. Mit tudhatok én a tiszteletes úr szívéről. Ami pedig ezt a skarlát betűt

illeti, hát azért viselem, mert olyan szép arany hímzése van.

Hester hét esztendő óta egyetlen csalárd szót sem ejtett a jelképről, amit szíve fölött hordott.

Lehet, hogy eddig őrködött fölötte valami komor és szigorú szellem, és most elhagyta, mert

látta, hogy bármilyen szigorúan őrizte ezt a szívet, mégis belopózott oda valami új rossz, vagy

felütötte fejét valami régi, amit nem sikerült onnan kiűzni. A gyermek időközben belefáradt a

komolyságba, arca megint felderült.

De azért nem volt hajlandó elejteni a kérdést. Hazafelé menet még kétszer-háromszor előhozta,

vacsora közben is újra, és később, amikor Hester lefektette. Aztán, mikor már-már

elaludt, még egyszer fölpillantott pajkosan csillogó szemmel, és ismét megkérdezte: Anyám,

mit jelent itt ez a piros betű?

Másnap reggel, alighogy kidugta fejét párnái közül, tovább folytatta, de most már a másik

kérdéssel, amit olyan megfoghatatlanul kapcsolt az elsőhöz:

- Anyám, anyám, mondd, miért teszi szívére kezét a pap?

- Fogd be a szádat, rossz gyerek - felelte Hester olyan hangon, ahogy sose beszélt vele máskor.

- Ne zaklass, mert bezárlak a kamrába.

XVI.

Erdei séta

Hester Prynne rendületlenül kitartott elhatározása mellett, hogy megmondja Dimmesdale

tiszteletesnek, bármilyen kockázattal, sőt esetleg végzetes következményekkel járjon is, ki az

az ember, aki bizalmába férkőzött. Tudta, hogy a lelkész sokat sétál magánosan a tengerparton

vagy a környék erdős domboldalain, és remélte, hogy találkozik vele. De napokon át hiába

várta az alkalmat. Abban sem lett volna semmi, ha fölkeresi dolgozószobájában. A lelkész

szeplőtlen hírnevét ezzel nem veszélyezteti. Jártak ott éppen elegen bűnbánó hívei közül, hogy

meggyónják, ami a lelküket nyomja. Nemegyszer sötétebb bűnt is feltártak előtte önként, mint

amilyennek bélyegét Hester hordta.

Lehet, hogy az öreg Chillingworth leskelődésétől féltette titkos találkozásukat, lehet, hogy már

ok nélkül is állandóan gyanakodott, de még inkább talán azért, mert mind a ketten csak akkor

tudtak nyugodtan lélegzeni egymás közelében, ha az egész széles világ tárva állt előttük.

Szóval, Hester nem akart szűkebb helyen találkozni vele, mint a szabad ég alatt.

Végre az egyik betegszobában, ahol Dimmesdale-nek is imát kellett volna mondania,

megtudta, hogy a lelkész az előtte való napon elment indián hívei közé Eliot misszionáriust

meglátogatni. Másnapra várták vissza, a délután egy bizonyos órájában.

Ezért hát Hester másnap, kislányát kézen fogva - mert nélküle akkor sem ment sehová, ha

terhes volt számára a kíséret -, nekivágott az erdei útnak.

Az út a félsziget felső végén, ahol már a szárazföld következett, keskeny gyalogösvénnyé

változott. A két vándor az őserdő titokzatos sűrűségében igyekezett tovább. Óriási fekete fák

álltak szorosan egymás mellett mindkét oldalon, alig eresztve át itt-ott az égbolt világosságát.

Hester arra gondolt, hogy lelkileg éppen ilyen sötét vadonban bolyong hosszú évek óta. Hűvös

volt és sötét. Fejük fölött a könnyű felhőket meg-megszabdalta a szél, úgyhogy itt-ott

átszűrődött a napsugár, fényes foltokat vetve előttük az útra. De a csillogás mindig jó messze

látszott, benn az erdő mélyén. A napsugarak játéka nem volt olyan eleven, mint máskor,

elnyomta a környezet és világítás komorsága; ahogy közelebb jött, rögtön el is tűnt, és helyén

annál sötétebbnek látszott a föld.

- Anyám - mondta a gyermek -, a napsugár téged nem szeret. Mindig elszalad, és elbújik

előled, biztosan attól fél, ami a melleden van. Oda nézz, ugye milyen szépen játszik ott

előttünk. Maradj te itt, én majd odaszaladok és elfogom. Én csak gyerek vagyok, előlem nem

szökik, mert az én mellemen még nincs olyan...

- Nem is lesz, remélem, kicsikém - mondta Hester.

- Miért ne lenne? - És a gyermek hirtelen megállt, visszafordulva, pedig már éppen futni

készült. - Hiszen az magától jön, mire felnőtt asszony leszek, nem igaz?

- Szaladj, kislányom, és fogd el a napsugarat, úgysem tart soká.

Gyöngy nekiiramodott, és Hester mosolyogva látta, hogy csakugyan sikerült elfognia a napsugarat.

Ott állt nevetve a fénynyaláb közepén. Lihegett az erős mozgástól, és valósággal

szikrázott ő maga is, mintha a napsugarak csakugyan körültáncolták volna új játszótársukat.

Ott maradtak egészen addig, míg az anya a bűvös kör fényéhez nem ért.

- Most mindjárt elmegy - mondta a gyermek elszomorodva.

- Ide nézz, kinyújtom a kezemet, és én is kimarkolok egy kicsit belőle.

De ebben a pillanatban a napfény eltűnt, vagy talán a gyermek szívta föl magába. Gyöngy

olyan diadalmas arcot vágott, hogy Hester igazán azt hitte, ő vitte magával a csillogást, és

most fényleni fog előtte az úton, ha újra a sűrűségbe érnek.

Mindig újra meg újra elcsodálkozott a kislány törhetetlen élénkségén és fáradhatatlan szellemi

elevenségén. Ez volt a legkülönösebb tulajdonsága, és egész biztosan nem tőle örökölte.

Körülötte a telepen élő gyerekek majdnem mind magukkal hozták a világra a skrofulával

együtt a szomorúság nyavalyáját is, amit őseik rájuk hagytak. Lehet, hogy ez a nagy nyugtalanság

is beteges, talán csak annak a kétségbeesett viaskodásnak a nyoma, ami őbenne volt a

gyermek születése előtt. Az állandó erőfeszítésnek, amellyel a csüggedés ellen küzdött.

Tagadhatatlanul kétes értékű báj volt ez, és valami kemény, acélos csillogást adott a gyermek

egész lényének. Sokszor gondolta, hogyha valami igazán nagy bánat érné, ami egészen fölkavarja,

akkor lenne csak érző ember belőle. De erre most még nagyon ráér.

- Gyerünk, kicsikém - mondta Hester, és ő is megállt azon a helyen, ahol az előbb Gyöngy

napsugárban fürdött. - Üljünk le egy kicsit itt az erdőben, jó lesz pihenni.

- Én nem vagyok fáradt, anyám, de nem bánom, leülök melléd, ha mesélsz nekem.

- Miről meséljek, kicsikém?

- Ó, hát a Fekete Emberről - felelte a gyermek, anyja ruhája ujját tartva, és félig komolyan,

félig csintalanul nézett fel rá. - Meséld el, hogyan járkál itt az erdőben azzal a nagy, vaskos,

rézcsatos könyvvel, amit odatart mindenkinek, akivel találkozik, itt az erdőben, hogy írja be a

nevét a saját vérével. És aztán ráteszi a bélyegét a mellükre. Te is találkoztál a Fekete

Emberrel, ugye, anyám?

- Hát ezt meg ki mesélte neked, Gyöngy? - kérdezte Hester, aki ráismert a közszájon forgó

babonára, amit a városban sokszor hallott.

- Az az öreg néni, aki ott ült tegnap a kályhasutban, amikor virrasztottál - felelte a gyermek. -

Azt hitte, alszom, és nagyon sokat mesélt a Fekete Emberről, mondta, hogy ezren meg ezren

találkoztak már vele, beírták nevüket a könyvébe, és ő megbélyegezte őket. Az a csúnya néni,

az öreg Hibbinsné is közöttük van. És tudod, anyám, mit mondott még? Hogy ez a vörös betű

itt a te melleden, ez is a Fekete Ember bélyege. És hogy vörös fénnyel világít, mikor éjszaka a

sötét erdőben találkozol vele. Igaz ez, anyám? És igaz, hogy éjszaka kijössz hozzá az erdőbe?

- Megtörtént már, kicsikém, hogy felébredtél éjjel, és nem találtál otthon? - kérdezte Hester.

- Nem emlékszem. De ha talán félsz otthagyni engem a kunyhóban, hát inkább vigyél

magaddal. Én szívesen mennék. De igazán, anyám, mondd meg, van a világon Fekete Ember?

És igazán találkoztál már vele? És igaz, hogy ez az ő jele itt rajtad?

- Ha elmondom, megígéred, hogy azután békében hagysz?

- Igen, ha mindent elmondasz.

- Egyszer életemben csakugyan találkoztam vele - mondta Hester. - Ez a piros betű az ő

bélyege.

Beszélgetés közben egyre beljebb kerültek az erdőbe. Most már nem kellett attól tartaniok,

hogy hívatlan járókelők kilesik őket. Ott leültek a dús mohában, ahol száz esztendővel ezelőtt

még óriás fenyőfa állt. Gyökere és törzse árnyékban volt, csak koronája ért fel odáig, ahol

napsugarat kaphatott.

Egy kis mélyedésben telepedtek le, kétoldalt levéllel telehintett lejtő emelkedett. Középen kis

vízerecske folyt, amelyre sűrűn hullottak az elszáradt falevelek. Óriás fák hatalmas ágai

himbálództak a víz fölött, fölkavarva folyását, és örvényeket formálva itt is, ott is. Másutt

meg, ahol sodra erősebb volt, barna homok és fehér kavics állt ki belőle.

Ha az ember szemével követte a csörgedező vízerecskét, mindenütt kivehette a fák között a

csillogást. De valamivel odább egészen eltűnt a hatalmas törzsek, a sűrű bozót meg a

zuzmóval benőtt sziklák között. Mintha az óriás fák és sziklatömbök mindenáron el akarták

volna rejteni a kis patakot, attól tartva, hogy szüntelen csacsogásával elárulja a vén erdő

titkait, ahonnan eredt, vagy sima tükrében megmutatja őket. És a kis patak, ahogy továbblopakodott

az erdő sűrűsége felé, állandóan csacsogott, szelíden, nyugalmasan, de egy kicsit

bánatosan is, mint a gyermek, aki örömtelenül töltötte kicsi korát, és nem is tud igazán

mulatni komor környezetében, ahol csupa sötét szín veszi körül.

- Ó, te bolond, unalmas kis patak! - kiáltott fel Gyöngy türelmetlenül, mikor egy darabig

hallgatta a víz csobogását. - Miért vagy olyan szomorú? Legyen jókedved végre, ne sóhajtozz,

ne morogj örökké!

De a patak egész életét itt töltötte a sötét fák között, és annyi komor tapasztalatot gyűjtött,

hogy bizony nem nagyon volt vidám mondanivalója. Gyöngy is hasonlított hozzá, hiszen az ő

élete is titokzatos forrásból eredt, és csak súlyos, sötét, árnyékba borult képeket látott maga

körül. De ő nem úgy tett, mint a patak; ő táncolt, dalolt, és vidám csacsogás jelezte útját.

- Mit mesél ez a szomorú kis patak, anyám? - kérdezte a gyermek.

- Ha bánatod lenne, gyermekem, biztosan arról mesélne neked - felelte Hester -, mint ahogy

nekem az én bánatomról mesél. De most ide figyelj, lépéseket hallok az út felől, és mintha

valaki a gallyakat hajlítaná félre. Eredj most játszani, gyermekem, mert beszédem volna azzal,

aki itt jön.

- A Fekete Ember? - kérdezte a gyermek.

- Fogadj szót, és eredj játszani. De ne csatangolj el messzire az erdőben. Mihelyt szólítalak,

siess ide hozzám.

- Jó, anyám, de ha a Fekete Ember jön, szeretnék még egy percig itt maradni, és megnézni a

nagy könyvet a hóna alatt.

- Siess, csacsi gyerek - szólt rá az anyja türelmetlenül. - Nem a Fekete Ember. Most már te is

láthatod, ha átkukucskálsz az ágak között. A lelkész van ott.

- Csakugyan - mondta a gyermek csodálkozva. - És nézd, megint a szívén tartja a kezét. Talán

ő is beírta nevét a könyvbe, és a Fekete Ember bélyegét most eltakarja a kezével? De miért

nem viseli akkor ő is itt kívül, mint te, anyám?

- Most eredj, máskor zaklathatsz, ha akarsz, de most hagyj békén. Vigyázz, ne kóborolj

messzire, csak ameddig a patak csobogását hallod.

A gyermek elszaladt dalolva a patak mentén, mindenáron össze akarta keverni a maga vidám

nótáját a mélabús csobogással. De a patak, úgy látszik, nem hallgatott a vigasztaló szóra, csak

mesélt tovább szomorú titkairól, a maga érthetetlen nyelvén: olyasmiről, ami megtörtént vagy

ami csak ezután történik a komor őserdő mélyén.

Gyöngy éppen elég szomorúságot tapasztalt a maga kis életében, nem vágyott a patak társaságára,

és egyszerűen faképnél hagyta. Letelepedett valamivel odább, aztán felkapaszkodott a

meredek sziklára, és ibolyát, kökörcsint meg vörös szellőrózsát szedegetett hasadékaiból.

Hester, amint magára maradt, lassan elindult az ösvény felé, de nem lépett ki a fák árnyékából.

Most már egész jól kivette a papot. Magányosan közeledett az úton, vaskos faágra támaszkodva,

amit valószínűleg most vágott az erdőben. Arca beesett volt, mozgása erőtlen, olyan

bágyadtan lépkedett, amilyennek sohasem mutatta magát, mikor a város környékén sétált, ahol

mások láthatták. De itt, most, az erdő mélységes magányában elárulta magát. Nem is csoda,

hiszen ez a súlyos csend már maga is biztosan nyomasztóan hatott a lelkére. Ernyedten,

közömbösen rakosgatta lábát, mintha semmi értelmét nem látná annak, hogy tovább haladjon,

mintha nem is lenne hozzá semmi kedve, sőt jobb szeretne lefeküdni ott, a legelső fa tövében,

és ott maradni mozdulatlanul az idők végéig. Hadd takarja be lassanként a hulló falevél, hadd

söpörje be földdel a szél, kis halmot formálva teste fölött, akár élő, akár élettelen az a test.

Még ahhoz sem volt elég ereje, hogy a halált kívánja vagy kerülni akarja.

Hester, aki messziről figyelte, nem tudta fölfedezni rajta a kínlódásnak semmi határozott jelét,

kivéve azt az egyet, amit a gyermek észrevett, hogy kezét mindig a szívén tartja.

XVII.

Date: 2016-01-14; view: 585