Hester és az orvos

Gyöngyöt elküldte a tengerpartra kagylót szedni, amíg ő azzal az öreg bácsival beszélget, aki

ott a réten füveket gyűjt.

A gyermek elrebbent, mint a madár, és cipőjét levetve topogott meztelen fehér lábacskáival az

iszapos tengerparton. Közben néha megállt, és kíváncsian nézegetett egy-egy pocsolyába, amit

a visszahúzódó dagály ott hagyott neki tükörnek. A tócsából saját arcocskája nézett rá, sötét,

göndör fürtjeivel, csintalan, mosolygó szemével, és mivel más játszótársa nem volt, ezt a

kislányt hívta, kezét nyújtotta neki, hogy jöjjön futkározni. A tükörkép visszaintett, mintha azt

mondaná: gyere inkább te ide hozzám, itt jobb! És Gyöngy belépett a vízbe, amely körülbelül

térdéig ért. Most már lábacskáját is látta a fenéken, és még mélyebbről mosolygó arcának egy

darabkája hol felbukkant, hol eltűnt a felkavart vízben.

Anyja ezalatt megszólította az orvost.

- Beszélni szeretnék veled, uram, olyasmiről, ami mind a kettőnket nagyon érdekel.

- Ni csak, Hester asszony beszélni óhajt az öreg Roger Chillingworthszel - mondta az fölegyenesedve

guggoló helyzetéből. - Kész örömmel, asszonyom. Jó híreket hallok mostanában

rólad mindenfelől. Nem is olyan régen, éppen tegnap este találkoztam a városi tanács egyik

derék és bölcs tagjával, és a te ügyed is szóba került. Megsúgta nekem, hogy tárgyaltak rólad

nemrégiben, sőt felmerült az is, nem lehetne-e a közbiztonság veszélyeztetése nélkül a skarlát

betűt levenni a melledről. Becsületemre mondom, Hester, legjobb tehetségem szerint iparkodtam

a derék férfiút rábírni, hogy az indítványt pártolja.

- A városi tanácsnak nem áll hatalmában ezt a bélyeget levenni rólam - felelte nyugodtan

Hester. - Ha méltó leszek rá, úgyis lehull magától, vagy átalakul, és új jelentést kap.

- Akkor hát csak viseld tovább, ha azt hiszed, illik hozzád. Minden asszonynak joga van a

saját ízlése szerint ékesíteni ruháit, ebbe nem szabad beleszólni. Különben is, olyan gyönyörűen

kihímezted ezt a betűt, hogy egész jól hat ott a melleden.

Hester rendületlenül nézte az öregembert, valósággal megdöbbentette, mennyire átformálta

külsejét ez a hét esztendő. Nemcsak az idő, mert bár a kor is kétségtelenül nyomot hagyott

rajta, aránylag jól bírta magát, erősnek és ruganyosnak látszott. Viszont a régi, nyugodt,

elmélyedő kifejezés, amit Hester ismert, tökéletesen eltűnt, és helyette valami mohó, fürkésző,

kemény és óvatos kifejezés ült az arcán. Látszott, hogy mosollyal igyekszik leplezni való

lényét, de az minduntalan árulóan keresztülcsillant, úgyhogy csak annál visszataszítóbb volt.

Közben mintha valami vöröslő fény villant volna meg a szemében, mintha lelke égne odabent,

tompán izzó parázson, amelyet egy véletlen lehelet lángra lobbanthat. Persze, igyekezett

azonnal elfojtani és eltüntetni az áruló villanást, és olyan arcot mutatni, mintha semmi

efféléről nem volna szó.

Roger Chillingworth pompás példája volt annak, hogy az ember ördögöt formálhat magából,

ha kellő ideig, kellő energiával űzi az ördög mesterségét. Hét év óta egyebet sem tett a szerencsétlen,

mint boncolgatott egy amúgy is halálra gyötört szívet, és gyönyörködött kínjaiban,

még növelve is a szenvedését.

Hester mellén perzselően forró lett a vörös betű. Íme, egy másik emberi roncs, akiért részben

ugyancsak ő felelős.

- Mit látsz az arcomon - kérdezte az orvos -, hogy olyan komolyan nézel?

- Olyasmit, ami könnyeket csalna a szemembe, ha lenne olyan keserű könny a világon. De

hagyjuk ezt. Egy másik szerencsétlenről akartam most veled beszélni.

- Éspedig? - kapta fel fejét Roger Chillingworth érdeklődve, mintha örülne, hogy végre

valakivel beszélhet a kérdésről, aki előtt nem kell titkolóznia. - De ne rejtegesd előttem az

igazat, Hester asszony. Az én gondolataim is éppen vele foglalatoskodtak most. Beszélj

nyíltan, és válaszolni fogok.

- Amikor utoljára beszélgettünk - kezdte Hester -, hét esztendővel ezelőtt, megígértetted

velem, hogy hallgatni fogok arról, milyen kapcsolat volt köztünk régebben. Miután az ő élete

és jó híre volt a kezedben, nem láttam más kivezető utat, kénytelen-kelletlen teljesítettem

kívánságodat. De nem szívesen tettem, jól tudod. Mert ha semmiféle más élőlénynek nem

tartozom is semmivel azóta, és levetettem minden kötelességet, ez az egy, vele szemben, megmaradt,

és titokban éreztem, hogy elárulom őt, amikor megfogadom tanácsodat. Azóta állandóan

közelében vagy. Nyomon követed minden lépését, kíséred ébren és álmában, fürkészed

gondolatait, szívében vájkálsz, életét markodban tartod, és mindennap újra halálra ítéled

elevenen. Ő pedig nem ismer téged. Én tűrtem ezt eddig, és kijátszottam az egyetlen embert,

akihez még módomban lett volna hűnek maradni.

- Mit tehettél volna egyebet? - kérdezte Chillingworth. - Hiszen ha rámutatok, amikor a

szószéken áll, onnan egyenest a börtönbe hurcolják, sőt esetleg tovább, az akasztófa alá.

- Lehet, hogy jobb lett volna - felelte Hester.

- Mit ártottam neki? - folytatta az orvos. - Igazán mondom, Hester Prynne, annyi gondot

pazaroltam erre a nyomorult papra, hogy királyok sem tudnák megfizetni. Ha én nem segítek

rajta, irtózatos kínok között pusztult volna el, legkésőbben két esztendővel azután, hogy a

bűnt együtt elkövettétek. Mert tudd meg, Hester, hogy belőle hiányzik az a lelkierő, ami neked

lehetővé tette, hogy a skarlát betű súlyát elviseld. Ó, elárulhatnék most valami érdekes titkot!

De elég ennyi. Mondom, amit a tudomány csak tehet, azt mind elkövettem az érdekében.

Hogy még lélegzik, hogy itt mászkál a földön, azt csak nekem köszönheti.

- Bár halt volna meg mindjárt kezdetben! - mondta Hester.

- Igazat szóltál, asszony - fakadt ki az öreg, és most nem bánta, hogy a lelkében égő vad tűz

leplezetlenül lobog a szemében. - Bizony, jobb lett volna neki, ha elpusztul minél hamarabb.

Soha még ember úgy nem kínlódott, mint ez a szerencsétlen, és ráadásul halálos ellensége

szeme előtt, mert érzi, hogy én az vagyok. Érzi a gyűlöletes befolyást, amely rajta ül, mint

valami átok. Valami titkos érzékkel megsejtette, mert nincs a világon halandó ember, akinek

finomabb érzékei lennének, tudja, hogy a kéz, amely szíve húrjain tapogat, ellenség keze, és

hogy titokban egy szempár figyeli: a rosszat keresi benne, és meg is találja. Csak azt nem

tudja, hogy az én kezem és az én szemem kínozza. Babonás ő is, mint hittestvérei, azt hiszi, a

Gonosz hatalmába került, az gyötri szörnyű álmokkal, kétségbeesett gondolatokkal, az küldte

rá a lelkifurdalást, a reménytelenséget, ízelítőjéül annak, ami a túlvilágon várja. Pedig csak az

én árnyékom ül rajta... az én állandó közelségem kínozza. Mert én vagyok az, akit a legvéresebben

megbántott, akinek nincs más élettartalma azóta, mint az örök bosszú gyilkos mérge.

Igaza van: nem téved, ha azt hiszi, hogy ellenség van a sarkában! Halandó ember, akiben

emberi szív dobogott egykor, de ördöggé változott, csak azért, hogy őt gyötörje.

A szerencsétlen orvos beszéd közben iszonyodva emelte fel kezét, mint mikor az ember

tükörbe nézve szörnyű idegen arcot lát meg a magáé helyett. Ritkán esik meg az emberrel,

hogy erkölcsi énjének olyan igazi hű képmását látja meg maga előtt, mint ő most először

életében.

- Nem eleget kínoztad még? - kérdezte Hester, aki észrevette az öreg szemének kifejezését. -

Nem fizetett meg mindenért?

- Nem, nem... csak nőtt a tartozása - felelte az orvos, és lassanként, amíg beszélt, vadsága

valami csüggedésnek adott helyet. - Emlékszel még, Hester, ki voltam én kilenc évvel ezelőtt?

Akkor is őszbe hajlottak már napjaim, nem is korai őszbe, igaz. De az életem komoly kutatásban,

nyugalomban telt, egyetlen célom az volt, hogy ismereteimet gyarapítsam, és becsületesen

igyekeztem amellett embertársaim javát is szolgálni, bár talán az előbbi volt a lényegesebb.

Nem volt nálam békésebb, jámborabb lélek, és kevesen mondhatták több joggal, hogy

az életük értékes és gazdag. Emlékszel még rá? Lehet, hogy hidegnek tartottál, de tudnod

kellett, hogy törődöm a mások javával is, igénytelen vagyok, szelíd, igazságos, és ha nem is

meleg, de állhatatos érzésű. Mondd meg őszintén: ilyen voltam?

- Igen, sőt ennél több - felelte Hester.

- És ki vagyok most? - Egyenesen Hester arcába nézett, nem bánta, hogy vonásaira kiült

minden gonoszsága. - Megmondtam már az előbb, mi vagyok. Ördög! De ki tett azzá?

- Én! - kiáltott Hester borzongva. - Én is, nemcsak ő. Miért nem állsz bosszút rajtam?

- Téged rábíztalak a skarlát betűre - felelte Chillingworth. - Ha az meg nem bosszul, többet én

se tehetek.

Odabökött ujjával Hester mellére, és mosolygott.

- Megbosszult, ne félj - bólintott Hester.

- Magam is azt hiszem. De hadd hallom, miről akartál beszélni vele kapcsolatban?

- Fel kell fednem a titkot előtte - mondta Hester határozottan. - Hadd lásson végre valódi

mivoltodban. Nem tudom, mi lesz a következménye. De tartozom neki vele, amiért olyan

állhatatosan bízik bennem, bár romlást és átkot hoztam a fejére. Jó híre és állása ezen a

világon, de talán élete is a te kezedben van. De én, akit a skarlát betű hozzászoktatott az

igazsághoz, még ha olyan igazság is, amit izzó vassal írnak az ember lelkébe... én nem sokra

becsülöm az ilyen gyötrelmesen üres életet, és nem borulok le előtted itt, hogy kegyelmet

kérjek számára. Tégy vele, amit akarsz, úgysem vár rá semmi jó... se énrám, se rád ebben az

életben, se Gyöngyre. Ebből a sötét útvesztőből nem vezet ösvény kifelé.

- Majdnem szánni tudnálak - dörmögte Roger Chillingworth, és nem tudta elfojtani csodálkozását.

Kétségbeesésében az asszony szinte felséges volt most. - Vannak nagy tulajdonságaid,

Hester. És ha talán különb ember szerelmével találkozol annak idején, ez mind nem így

történik. Sajnállak, mondom, a jóért, ami elkallódott benned.

- Én is téged - felelte Hester Prynne -, sajnállak, amiért a gyűlölet bölcs és igazságos emberből

ördögöt formált belőled. Nem akarod kiűzni magadból, nem akarsz ember lenni megint? Ha

már őmiatta nem is, de pusztán magadért bocsáss meg, és a megtorlást bízd a sorsra, ne

avatkozz az ő dolgába. Az előbb azt mondtam, hogy egyikünk sem várhat semmi jót ebben az

életben, amióta a gonosz útvesztőben tévelygünk, és lábunk minduntalan megbotlik a bűnben,

amivel utunkat teleszórtuk. De nem volt igazam. A te számodra még van remény... és csak a

te számodra. Téged súlyosan megbántottak, és módodban áll a bocsánat. Miért mondasz le

erről a nagy kiváltságról, miért nem élsz a végtelen kegyelemmel?

- Csönd, Hester, csönd - felelte az öregember. - Megbocsátani nem áll hatalmamban. Erősebbnek

hiszel, mint amilyen vagyok. Rég elfelejtett tudásom most megint visszatér, és megvilágítja

tetteinket, szenvedéseinket előttem. Első ballépéseddel elhintetted a gonosz magot,

de azóta vak kényszerűség uralkodik mind a hármunk fölött. Vétettetek ellenem, de nem

vagytok bűnösök, legfeljebb látszólag. Én sem vagyok ördög, habár az ördög mesterségébe

avatkozom. Ez a végzetünk. És most már csak viruljon a fekete virág így, vagy úgy, te pedig

menj utadra, és tégy vele, amit akarsz.

Kezével intett, aztán lehajolt megint, és tovább gyűjtötte a füveket.

XV.

Date: 2016-01-14; view: 588