A tű Hester kezében

Hester Prynne fogházbüntetése végre letelt. A börtönajtó kitárult, és ő kilépett a napfényre.

Megkínzott, beteg szívének úgy rémlett, mintha a ragyogó világosság, amelyből egyformán

kijut mindenkinek, csak az ő skarlát betűjét akarná megvilágítani. Talán még gyötrelmesebb

volt most így, kíséret nélkül kilépni a börtön kapuján, mint akkor, mikor a pellengérhez

vezették, hogy a nyilvános megszégyenítést elszenvedje, és mindenki ujjal mutogathasson rá.

Mert akkor minden idegszála megfeszült, és lelkének harci ereje és bátorsága a gyalázatot

valahogy belsőleg győzelemmé formálta. És talán mindig könnyebb olyat eltűrni, ami elszigetelt,

különálló eseménye az életünknek, és csak egyszer van. Mit bánta ő, ha annyi életerőt

kell is elpazarolnia ebben a néhány órában, ami különben évekre elég lenne! Máskor sem

takarékoskodott az erejével. Igen, maga a törvény - ez a szigorú arcú, de erős karú óriás, amely

lesújt és fölemel -, ez támogatta a megpróbáltatás irtózatos óráiban. De most kíséret nélkül

kellett elindulnia a börtönajtón át, nekivágni egyedül a hétköznapoknak. Ha lelke rendes

erőforrásaiból nem futja, össze kell roskadnia. Most már nem kérhet segítséget a jövőtől, nem

fogyaszthatja a későbbre való erőt. Hiszen holnap új megpróbáltatás vár rá, és holnapután

megint, mindennap újra meg újra. És nem is remélheti, hogy az irtózatos súly valaha is

könnyebbedni fog. Jönnek egymás után a napok, hosszú sorban, ugyanúgy gördülnek egymás

után, és mindennap újra föl kell vennie terhét, cipelni tovább, soha nem dobhatja le, minden

nap, minden esztendő csak halmozza fejére a nyomorúságot. Meg kell tagadnia egyéniségét,

megszűnik élő ember lenni, hogy jelképe legyen a bűnnek, eleven megtestesülése a női gyarlóságnak

és bűnös szenvedélynek. Őrá mutat majd az erkölcsbíró és prédikátor, az ő lángoló

szégyenbetűjét mutogatják majd okulásul a tisztáknak, fiataloknak - és ő, tiszteletre méltó

szülők gyermeke - anyja egy gyermeknek, aki majdan asszony lesz, ő, aki ártatlan volt egyszer,

mint a többi, ő lesz a bűn, a szégyen eleven képe. És sírja fölött egyetlen emlék ez a betű

lesz, magával cipelheti a másvilágra is.

Csodálatosnak tűnhet, hogy előtte volt a tágas világ, az ítélet egyáltalában nem kötötte oda a

távoli kis puritán gyarmat sivár földjére, visszatérhetett volna szülőhazájába, vagy Európa más

vidékére, ahol új életet kezdhet, levetheti régi nevét és mindazt, ami hozzá fűződött; elrejtőzhetett

volna az erdő sűrűjében, ahol soha rá nem akadnak, és ahol idegen nép idegen szokásai

veszik körül, ő mégis itt maradt, éppen azt az egy helyet választotta otthonául, ahol a gyalázat

és bűn megtestesülését látják benne. Van valami végzetes, leküzdhetetlen ösztön az emberben,

ami éppen olyan erős, mint a legerősebb ítélet, akarva, akaratlanul örökké visszajár, mint a

kísértet, arra a helyre, ahol életének valami rendkívüli esemény erősebb színt adott, és mennél

sötétebb volt ez a szín, annál ellenállhatatlanabb a hely vonzóereje. Hester a bűn és gyalázat

gyökereivel rögződött ebbe a földbe. Mintha másodszor született volna itt, a vadon erdők

barátságtalan földjén, ahol más vándor és zarándok olyan nehezen tudott megtelepedni. És ez

a második születés erősebben odakötötte, mint régi hazájához az első. Ez a föld lett sivár és

szomorú otthona örök életére. Emellett a dús angol mezők, ahol boldog gyerekkorát és szűzi

lányságát töltötte, szinte idegenné váltak, mint a rég levetett ruhák, amelyeket csak anyja

őrzött. De ehhez a földhöz vasszemekből fűzött lánc kötötte, amely odaforrt lelke legbelsejéhez,

és onnan soha többé semmiféle erő le nem törhette.

De meglehet, hogy volt egyéb oka is az ott maradásra. Sőt igen valószínű. Bár a világért sem

vallotta be magának a titkot, és elsápadt, ha az felbukkant szívében, előkúszott, mint kígyó az

odújából - de mégis így van: azért nem tudott megválni életének ettől a végzetesen szomorú

helyétől, mert itt járt-kelt az a férfi, akihez most már szoros egység fűzte. Titokban remélte,

hogyha ezen a földön nem szabad is ismerniük egymást, az utolsó ítélet napján együtt fognak

állni az esküvői oltár előtt, és az örökkévalóságban együtt lesznek, és kárpótlást találnak

minden földi szenvedésért.

A lelkek gonosz kísértője sokszor idézte eléje ezt a képet, és kajánul vigyorgott, ha Hester

kétségbeesett örömmel ragadta meg, és rögtön ellökte magától. Alighogy felbukkant benne a

gondolat, rögtön visszaparancsolta szíve börtönébe. Ahogy önmaga előtt indokolta elhatározását,

ahogy megmagyarázni próbálta, miért marad ott Új-Anglia földjén, az félig igaz volt és

félig önámítás. Ő azt mondta, itt vétkezett, és itt kell lerónia földi vezeklését, hogy talán a

mindennapi gyötrelmek végül megtisztítsák lelkét, és kiküzdhesse magában azt az új tisztaságot,

ami a réginél több, mert vértanúság árán szerezte.

Hester Prynne éppen ezért nem menekült el. A város környékén, még a félsziget területén

ugyan, de távol minden szomszédságtól, rozzant kis kunyhó állt. Valamelyik régi telepes

építette, de elhagyta, mert a föld művelésre alkalmatlan volt, és a hely teljesen kívül esett a

város forgalmán, amely akkor már nem volt egészen jelentéktelen. Közvetlenül a parton állt, a

házikó ablaka a tengeröbölre nézett és erdő borította hegyekre. Pár görbe, öreg fa mintha el

akarta volna rejteni, de sikertelenül.

Ezt a magányos helyet választotta Hester Prynne lakóhelyéül, és miután a hatóság engedélyét

kikérte - mert az állandóan szigorúan őrködött minden lépése felett -, beköltözött oda szegényes

holmijával és kisgyermekével. Persze, mindjárt a gyanú árnyéka vetődött a házikóra. A

gyerekek, akik még nem fogták fel, miért kell ennek az asszonynak minden emberi

közösségen kívül élnie, ott ólálkodlak a ház körül, és kíváncsian lesték, hogy varrogat az

ablakban, hogy dolgozik a kis kertben, utánanéztek, mikor az ösvényen elindult a város felé.

De amikor meglátták a skarlát betűt, hanyatt-homlok rémülten menekültek.

De, bár szörnyű magányosságban élt, és nem volt teremtett lélek, aki törődjék vele, nélkülözéstől

nem kellett tartania. Az Úristen olyan tehetséggel áldotta meg, amivel aránylag könnyen

megszerezhette maga és gyermeke számára a mindennapi kenyeret még itt is, ahol pedig kevés

hasznát vették a művészetének. A hímzés művészete volt az, akkor is, ma is az egyetlen női

művészet. A csodálatosan kidíszített betű, amit mellén viselt, eléggé bizonyította ügyességét

és képzelőtehetségét. Előkelő hölgyek, akik gyári készítményű selyem- és aranyszöveteik

pompáját szívesen emelték volna az emberi kéz munkájának lelkesebb szépségével, bizony

megirigyelték. Itt, ahol a puritán törvények az öltözködésben is szigorú egyszerűséget parancsoltak,

bizony nem lett volna nagy kereslet a finomabb kézimunkában, de a kor ízlése, amely

mindenben a pompásat és feltűnőt szerette, puritán őseinkre is hatott, és alakította szokásaikat

ebben is, mint más fontosabb dolgokban. Nyilvános ceremóniák alkalmával, papi avatásokon,

vagy magas rangú tisztviselők beiktatásánál, vagy amikor új kormányzat mutatkozott be a

népnek, politikai okokból igen nagy pompát fejtettek ki, és sokat adtak a komor, de keresett

méltóságra. Díszes nyakfodrokat, gondosan megkötött szalagokat és dúsan hímzett kesztyűket

viseltek a magas állású férfiak, ez szorosan hozzá tartozott méltóságukhoz, éppen azért, mert a

szegény népnek tilos volt minden ilyenféle fényűzés. Csak a rang és vagyon előkelőségeit

illette meg. Temetéseken is, vagy amikor a halottat kellett felöltöztetni utolsó útjára, és a

hátramaradottak fájdalmát a fehér-fekete gyászruhákon is kifejezni, nagyon is jó hasznát

vették Hester munkájának. Sőt a csecsemőket is díszbe öltöztették, ami szintén munkalehetőséget

jelentett neki.

Aránylag elég hamar megszerették Hester kézimunkáját, sőt mondhatnánk: divatba jött. Lehet,

hogy szánták is sokan a szerencsétlen sorsú asszonyt, lehet, hogy valami beteges kíváncsiság

volt az oka, ami fiktív értéket adott az egyébként értéktelen dolgoknak. Nehéz lenne kikutatni,

mily apró, megfoghatatlan dolgok okozzák néha, hogy egyik ember eléri azt, ami a másiknak

nem sikerül. De lehet az is, hogy Hester munkája valóban hézagot töltött be. Annyi bizonyos:

munkája mindig volt bőségesen, egy percnyi szabad ideje sem maradt. Talán a hiúság így

akarta büntetni önmagát, hogy ünnepélyes, fényes szertartások alkalmával bűnös kezek

munkáját öltötte fel.

Hester hímzése díszítette a kormányzó nyakfodrát, a katonák vállszalagját és a papok gallérját.

Az ő hímzése ékeskedett a pólyásbabák fejkötőjén, és foszladozott a koporsókban, a halottak

porladó testén. De arról nem szól a krónika, hogy menyasszonyi fátyolt hímeztettek volna vele

csak egyetlenegyszer is, amely az ártatlan hajadon szűzi pirulását takarja. És ez a kivétel

mutatta, mennyire nem bocsátotta meg bűnét a társadalom.

Nem akart többet szerezni, mint amennyi szerény szükségleteinek fedezésére kellett. Ő maga

nagyon egyszerűen járt és mindenről lemondott, gyermeke viszont bizonyos tekintetben

bőséget élvezett. Saját ruháit durva, sötét szövetekből varrta, egyetlen dísze a vörös betű volt,

amit az ítélet értelmében kényszerűségből viselt. De kislánya fantasztikus, különös szabású,

pompás ruhákban járt, amelyek még jobban kiemelték korán fejlődő szépségét. Sőt ennek a

különös fényűzésnek egyéb oka is volt, amiről később még szólunk. A gyermek díszes

ruházása csak kevés költséggel járt.

Ami fölöslege maradt, azt Hester jótékonyságra költötte, szerencsétlenekre, akik azonban még

mindig kevésbé nyomorultak voltak, mint ő, és akárhányszor megbántották a segítő kezet. Sok

órát töltött azzal, hogy a szegények számára varrt durva öltözeteket, amikor talán inkább

művészetét kellett volna fejlesztenie. De lehet, hogy bizonyos belső örömet okozott neki ez az

önfeláldozás, ez az állandó, fárasztó munka. Ösztönösen szerette a pompát, gazdagságot, élvezetet,

volt valami keleti vonás a lényében, ízlése a dús formák és káprázatos színek felé vonzotta,

de a hímzés volt az egyetlen, ahol kielégíthette ezt a belső szükségletét, máskülönben az

élete sose adott alkalmat rá. Az asszonyok sokszor különös gyönyörűségeket találnak a

tűhímzések szépségében, és ez a másik nemnek érthetetlen. Hester Prynne talán tűjével fejezte

ki mindazt a szenvedélyt, ami lelkében élt, és így valamennyire csillapította is. De bűnnek

érezte ezt is, mint minden más örömét. Pedig nem jó, ha a lelkiismeret így beavatkozik az

érzelmi életbe, megvan ennek is a veszedelme. Nem igazi, végleges vezeklés és megtisztulás

ez, hanem valami kétes, sőt talán mélységesen rossz lappang mögötte.

Annyi bizonyos, hogy Hesternek elég komoly feladat jutott ebben az életben. Erős lelkű volt

és rendkívül tehetséges, így sorsa nem sújthatta le egészen, bár mélységes nyomot hagyott

rajta. Talán jobban égette szívét a skarlát jel, mint valamikor Káin homlokát a bélyeg. Az

emberekkel való érintkezése olyan volt, mintha nem is tartozna közéjük. Minden mozdulattal,

minden szóval, de még hallgatásukkal is mintha azt akarták volna tudtára adni, sőt néha

nyíltan ki is mondták, hogy száműzték és kitaszították. Olyan egyedül élt, mintha egy másik

bolygón lakott volna, vagy mintha a természet más érzésekkel ruházta volna fel, mint a többi

embert.

Erkölcsi és lelki életükön is kívül állt, de azért közel maradt hozzájuk, mint a hazajáró lélek,

amely a családi tűzhely körül lebeg láthatatlanul, és nem szabad elárulnia magát. Nem

mosolyoghatott velük, nem gyászolhatott a gyászolókkal, és ha néha véletlenül elárulta

együttérzését, azzal csak visszatetszést, rémületet keltett.

Jóformán csak ez a fájdalom és kín volt az, amivel a közösségbe kapcsolódhatott. Ez a kor

nem ismerte a kíméletet. És bár Hester nagyon jól tudta, mit várhat, és úgysem igen feledkezett

volna meg helyzetéről, mégis sokszor figyelmeztették rá durva módon. És minden új

bántalom a legfájóbb ponton érte. A szegények, akiken segíteni próbált jóságos lélekkel, amint

már említettük, sokszor elutasították vagy megsértették. Az előkelő hölgyek, akiknek házában

megfordult, akik munkát adtak neki, jól értették a módját, hogyan csepegtessenek keserűséget

a szívébe, sokszor azzal a bizonyos női alkímiával, amely hathatós mérget kever mindennapi

kicsiségekből. De volt eset arra is, hogy durva sértést vágtak hozzá, amely védtelen keblét úgy

érte, mint ökölcsapás a nyitott sebet.

Hester jól megnevelte magát, soha nem válaszolt a támadásokra, csak lángoló pirosság ömlött

el sápadt arcán, de a következő pillanatban visszahúzódott az is szíve legmélyére. Türelmes

volt, igazi mártír, de imádkozni nem mert ellenségeiért, mert félt, hogyha lelkében megbocsátott

is nekik, ajkára tolakszik az átok szava, mikor áldani akar.

A puritán bírák ítélete ravaszul gondoskodott róla, hogy soha nyugta ne lehessen, és ezerféle

módon kínozhassák szakadatlanul. A papok megállították az utcán, és kenetes szavakkal

javulásra intették, amire persze csődület támadt, és vigyorgó vagy mogorva arcok vették körül

a szerencsétlen bűnös asszonyt.

Ha vasárnap a templomba lépett, hogy a mennyei Atyának egy mosolya hulljon rá, akárhányszor

éppen róla beszélt a pap. Már a gyermekektől is irtózott, mert azok is sejtették szüleik

egy-egy elejtett szavából, hogy valami szörnyűség lappang a szomorú asszony körül, aki

mindig egyedül járkál a városban gyermekével. Éppen azért sokszor megvárták, míg elmegy

előttük, aztán bizonyos távolságban lármázva követték, és olyan szót kiáltoztak utána, amit ők

maguk se értettek egészen, de Hesternek talán még borzalmasabb volt így, a tudatlan

gyermekek szájából.

Mintha szégyene elömlött volna az egész világon, és az egész természet tudna róla. Az se

fájhatott volna jobban neki, ha a falevelek suttognak róla, a nyári szellő leheli fülébe, vagy téli

vihar bömböli hangosan a szégyenét.

És ha egy új szem pillantásait érezte a mellén, az mindig külön kínszenvedést jelentett. Ha egy

idegen megnézte kíváncsian a skarlát betűt, az mindig friss erővel égette belül; pedig

megnézte mindegyik. Akárhányszor alig tudta megállni, hogy el ne takarja kezével az átkos

jelképet, de mégis legyőzte magát mindig. És az ismerős pillantás éppen úgy gyötörte, ha

csakúgy hűvösen, megszokottan szegeződött rá. Reggeltől estig állandóan ránehezedett a

borzalmas tudat, hogy valaki nézi mellén a jelet. És nem kérgesedett meg a hely ott a szíve

fölött, sőt ellenkezőleg, a mindennapi nyomorgatás még érzékenyebbé tette.

De néha, nagy ritkán, olyan pillantást érzett, ami hirtelen megkönnyebbülést okozott, mintha

valaki megosztaná szenvedését. De aztán rögtön eltűnt a jó érzés, és csak mély, kínzó fájdalom

váltotta fel, mert hiszen ebben a rövid pillanatban megint vétkezett. Vajon csak ő maga

vétkezett?

Képzeletét könnyen felizgatta minden, és ha lelkileg, szellemileg kevésbé erős, ez talán még

jobban elhatalmasodik rajta, ami nem is lett volna csoda ilyen magányos, gyötrelmes élet

mellett.

Egyedül járt-kelt ebben a szűk kis világban, félig idegenül. És néha elfogta az az érzés - maga

se tudta, valóság-e vagy képzelődés -, hogy a skarlát betű egy új érzékkel ruházta fel.

Borzadva látta, de hiába próbálta letagadni, hogy titkon megérzi a rejtett bűnt mások szívében.

Sokszor szinte megdermesztette egy-egy ilyen felfedezés. Mi lehet ez? Biztosan a gonosz

angyal sugallata, aki szeretné egészen hatalmába keríteni a vívódó asszonyi lelket, mely még

csak félig az övé. Ezért akarja meggyőzni arról, hogy az emberek tisztasága körülötte merő

hazugság, és ha az igazság mindenütt kiderülne, mások mellén is ott virítana a skarlát betű,

nemcsak az övén. Hogy értse ezt a szörnyű sejtelmet? A sötét, de nagyon is érthető suttogást.

Talán csakugyan igaz?

Minden keserű tapasztalat eltörpült, olyan rút és undorító volt ez az érzés. Főleg az zavarta

meg, hogy olyan érthetetlen és tiszteletlenül oda nem illő alkalmak idézték fel néha a

legerősebben.

Megesett, hogy hirtelen nagyot dobbant a szíve a bélyeg alatt, amikor egy köztiszteletben álló

lelkész vagy tanácstag haladt el mellette, a kegyes élet és igazság mintaképe, akire áhítattal

tekintett fel a nép, és valósággal az angyalok mellé állította.

„Nem tudom, mi, de valami rossz közeledik!” - súgta ilyenkor Hester szíve. Aztán felnézett

kelletlenül, és a közelben nem látott senkit, csak a földi szentek egyikét. Máskor valami

titokzatos testvéri érzés csapta meg, és amikor fölpillantott, egy komoly családanya közeledett

feléje az utcán, akiről mindenki tudta, hogy szívén megőrizte a havat egész életében. Egy

tisztes matróna keblének érintetlen hava és Hester Prynne lángoló szégyenjele - mi közük

lehet ezeknek egymáshoz? Máskor mintha villamos szikra ütötte volna meg: vigyázz, Hester,

egy társad közeledik - és föltekintve, nem látott mást, mint egy ifjú lánykát, aki félénken

sandított a vörös betűre, aztán gyorsan elfordult piruló arccal, mintha az az egyetlen pillantás

is bemocskolta volna tisztaságát.

Ó, te ős ellenség, hát semmit sem hagysz meg a szegény bűnösnek, amit tisztelhessen? A hit

elvesztése a bűn legszomorúbb következménye talán. És semmi se mutatja jobban, hogy

Hester, saját gyarlóságának és az emberek szigorú törvényeinek áldozata, mégsem volt fenékig

romlott, mint ez a küszködés, ez az erőfeszítés. Mindenáron el akarta hitetni magával, hogy

senki sem bűnös, csak ő egyedül.

Ebben a régi korban a közönséges emberek groteszk rémségekkel cicomázták fel mindazt, ami

képzeletüket izgatta. Nem csoda, ha a skarlát betű körül is rövidesen már hátborzongató

legendák szövődtek. Azt mesélték, hogy nem vörös szövetből készült, nem földi festék adja a

színét, hanem a pokol fényében izzik, és ha Hester éjszaka járkál, bűvös fényt vet köréje. És

ha arra gondolunk, milyen mélységesen belevésődött Hester szívébe a jelkép, el kell ismernünk,

hogy talán több igazság volt ebben a mesében, mint amennyit a mai hitetlen kor

elfogadni hajlandó.

VI.

Gyöngy

A gyermekről alig beszéltünk eddig. A cseppnyi teremtésről, akinek ártatlan élete a bűnös

szenvedély féktelen lobogásából fakadt. Kifürkészhetetlenek a gondviselés útjai.

Milyen különös érzéssel nézhette a szomorú anya gyermeke fejlődését, napról napra ragyogóbb

szépségét és a bontakozó értelem sugarait az édes kicsi arcon. Hester Gyöngynek

nevezte, bár nem sok köze volt a gyöngy nyugodt, fehér, bágyadt fényű szépségéhez. Csak azt

akarta kifejezni a szóval, hogy nagy kincset jelent neki - az egyetlen kincset, amije van.

Csodálatos: az emberek skarlát betűvel bélyegezték meg az asszony bűnét, és kiközösítették,

úgyhogy magányosságában semmi el nem érhetett hozzá, csak a bűn. Az Úristen pedig bűne

egyenes következéseként egy csodaszép gyermekkel ajándékozta meg, aki anyja, a megbélyegzett

keblére hajtja fejét, hogy azt, akit kitaszítottak, örökre hozzákösse az emberek

közösségéhez, és megnyissa útját az üdvözülés felé.

De Hester Prynne maga inkább aggodalommal nézte gyermekét. Tudta, hogy vétkezett, és

nem hihette, hogy az, aki bűnéből származott, jó lehessen. Napról napra növekvő aggodalommal

nézte gyermeke fejlődő jellemét, mintha biztosra venné, hogy megtalálja benne azt a

sötét vagy veszedelmes vonást, ami anyja bűnének természetes következménye.

Testi fogyatkozásról persze nem lehetett szó. A gyermek olyan tökéletesen szép, eleven volt,

olyan ügyesen használta apró tagjait mindjárt kezdetben, mintha csak a Paradicsomban

született volna. Odaillett volna az angyalok játszótársának ősszüleink kiűzetése után is.

Megvolt benne az a tökéletes báj, ami ritkán egyesül a hibátlan szépséggel. Ha mégolyan

egyszerű ruhát viselt is, aki ránézett, azt mondta: ez az, ami a legjobban illik neki. De Gyöngy

sohasem járt falusi rongyokban. Anyja a legdrágább szöveteket hordta össze, és gazdag, csapongó

képzeletének szabad szárnyalást engedett, amikor gyermeke ruháit szabta és díszítette.

Szinte beteges volt már ez a pompaszeretet, mélyebb okait később jobban meg fogjuk érteni.

Ha szépsége valamivel sápadtabb lett volna, a gyermek egészen eltűnik ruhái színgazdagsága

mögött. De Gyöngy olyan káprázatosan szép volt, hogy túlragyogta azt is. A szó szoros

értelmében fénylett körülötte a kis udvar, amikor ott játszadozott. De nem volt szüksége külső

ékességre, kopott, játékban bemocskolt ruhácskában is elragadott volna mindenkit. Csodálatosan

gazdag és változatos lénye adta ezt a különös varázst szépségének. Mintha száz más

gyermek testesült volna meg benne, a falusi gyermek vadvirág szépségétől a selyempárnák

közt pihenő kis hercegnők pompázó szépségéig minden fokozat. Mozdulatait és színeit valami

különös szenvedély és mélység hatotta át minden pillanatban. Enélkül még szépsége is

halványabb, sápadtabb lett volna, ez volt a lényege, ami nélkül nem lett volna az, aki.

Ez a külső változékonyság híven fejezte ki belső tulajdonságainak sokféleségét. Lelkében a

változatossághoz mélység is társult; egy tulajdonság azonban hiányzott belőle - hacsak nem az

aggódás tévesztette meg Hestert -: hiányzott belőle minden alkalmazkodás. Semmiféle szabályt

nem lehetett rákényszeríteni, a körülötte levő világhoz nem akart igazodni. És ez nem is

csoda. Hiszen életét egy nagy törvény megszegésének köszönhette, és így, ha lénye szép és

értékes elemekből állott is, minden összevissza volt benne, vagy olyan rendben, amelynek

törvényeit az ember nem ismerhette fel.

Hester csak abból következtetett gyermeke jellemére - és abból is csak távolról és féligmeddig

-, hogy visszaidézte saját életének azt a súlyos korszakát, amikor Gyöngy az ő lelkéből

és testéből nyerte minden lelki és testi táplálékát. A születendő gyermek erkölcsiségének

első sugarait az anya közvetítette, és ha mégolyan tiszták és hófehérek lettek volna is azok, az

anya felcsigázott lelkiállapota sötétvörös és aranyos színekkel vonta be őket, a fehér túlságosan

vakító lett, az árnyék nagyon is fekete. Sokszor érezte Hester, hogy a gyermekben

akkori állapota örökítődött meg. Az a szilaj, féktelen harci kedv, a hangulatok eszeveszett

hullámzása. Sőt még a csüggedés és kétségbeesés komor felhőinek árnya is rajta volt. Most

még a gyermeki lélek reggeli napsugarában úszott minden, de ki tudja, később, ha ember volta

egészen kibontakozik, miken forgószelek és örvénylő viharok martaléka lesz.

A családi nevelés abban az időben sokkal szigorúbb volt, mint ma. A dorgálás, szidás, sőt a

pálca, amelyet a Szentírás is ajánl, a nevelés rendes eszközei voltak. Nemcsak mint tényleges

vétségek büntetése, de mint a gyermeki erények fejlesztésének a leghathatósabb módja.

Hester Prynne viszont, a magányos anya, nemigen alkalmazhatta a szigorúság kemény

eszközeit egyetlen gyermekével szemben. Saját tévedésein és balsorsán okulva iparkodott

szelídebb eszközökkel ugyan, de mégis irányítani a rábízott halhatatlan lelket. De a feladat

meghaladta erejét. Próbálta mosollyal és szigorú arccal, s amikor látta, hogy sem fenyegetéssel,

sem szép szóval nem ér el semmit, kénytelen-kelletlen félreállt, és tűrte, hogy a gyermek a

saját ösztönei és belső hajlandóságai után igazodjék. A testi fenyíték vagy tilalom persze

hatásosnak bizonyult, de csak amíg tartott. Egyébként, ha lelkére vagy szívére akart hatni,

sohasem tudhatta, mi lesz a következmény. Gyöngy vagy hajlott a szóra, vagy nem, aszerint,

hogy szeszélye éppen abban a pillanatban melyik irányba ragadta.

Hester már az első hónapokban megismerkedett gyermekének egy egész különös pillantásával,

és ha azt látta a szemében, jól tudta, hogy minden fáradság hiábavaló, akár meggyőzéssel,

akár kéréssel próbálkozik. Csodálatosan értelmes, de a maga nemében megfoghatatlan volt ez

a kifejezés. Valósággal gonosz, kaján és rendesen szélsőséges hangulatokkal párosult,

úgyhogy Hester ilyen pillanatokban ijedten kérdezte néha, hogy Gyöngy valóban halandó

gyermek-e. Inkább olyan volt, mint valami gonosz kis tündér, aki egy ideig hancúrozik ott a

kunyhó udvarán, de a következő pillanatban eltűnik, ingerkedő mosollyal.

Mikor a szilaj, ragyogó fekete szemekbe kiült ez a furcsa kifejezés, a gyermek mintha hirtelen

hozzáférhetetlenül eltávolodott volna, hogy a következő pillanatban fölemelkedjék a felhők

közé, akár egy bűvös szikra, amelyről nem tudjuk, honnan jött és hová tűnt. Hester ilyenkor

nem tudott uralkodni magán, odarohant a gyermekéhez, és keblére szorította, csókokkal

borította el, nem is pusztán túláradó anyai szeretetből, inkább azért, hogy megbizonyosodjék,

valóban hús és vér-e az ő egyetlene, és nem tűnő álomkép. És ha Gyöngy ilyenkor felkacagott

csengő, édes hangon, az anya kétségét ez sem oszlatta el, sőt talán még súlyosbította.

Megdöbbentő volt, amikor így közéjük ereszkedett a különös varázs, és elválasztotta tőle

legdrágább kincsét, amit olyan nagy áron szerzett. Meggyötört szíve nem bírta tovább,

szenvedélyes könnyekre fakadt. Ilyenkor a kislány elkomolyodott, haragosan ökölbe szorította

apró kezecskéjét, és arcára bosszús, fenyegető kifejezés ült. Máskor viszont - sohasem lehetett

előre tudni, hogyan hat rá valami - hangos kacagásban tört ki, mintha az emberi szomorúságot

meg se tudná érteni. Megesett az is - bár talán a legritkábban -, hogy szilaj, féktelen megbánás

öntötte el, zokogva borult anyja nyakába, mintha megszakadna kicsiny szíve, és így akarná

bebizonyítani, hogy van.

De Hester az ilyen viharos érzelemkitörésekben sem bízhatott. Elmúlt, hirtelen, mint ahogy

jött, ez is. Sokszor, ha gyermeke különös természete fölött töprengett, olyanformán érezte

magát, mint az, aki hatalmas szellemet idézett fel, de valahogy elfelejtette a varázsigét, és nem

tud parancsolni neki. Csak akkor tudott nyugodtan gyönyörködni benne, ha a gyermek édesen

aludt. Ilyenkor nem kellett semmitől sem tartania, kiélvezhette a boldogság édes, csöndes

óráit, amíg a hosszú pillás szemhéjak nem nyiladoztak, és az a furcsa, gonoszkodó kifejezés

meg nem csillant újra alattuk.

Hamarosan elérkezett az idő (milyen gyorsan múlik!), amikor Gyöngy más társas érintkezésre

is elég érett volt már, nemcsak az anyja jóságos mosolyára és bolondos, becéző szavaira.

Micsoda mennyei boldogság lett volna Hesternek, ha az ablaka alatt játszadozó gyerekek

csengő hangából kiveheti néha egyetlen kincse édes hangját. De ez nem adatott meg neki.

Gyöngyöt a gyermekvilág éppúgy száműzte, mint őt a felnőtteké. A bűn jelképe volt, a gonosz

ivadéka, és így a keresztény gyermekek társadalma nem fogadta be.

Bámulatba ejtette néha, milyen csodálatos ösztönnel fogta fel a kislány ezt a kivételes helyzetet.

A végzet bűvös kört vont köréje, elválasztotta a többitől, és ő mintha megértette volna

magányosságát. Hester sohasem mutatkozott nélküle a tömeg tekintete előtt. Ha a városba

indult, Gyöngy mindig vele ment. Előbb mint karon ülő baba, aztán mint tipegő kicsi lány,

anyja örökös kísérője volt. Anyja egyik mutatóujját szorongatta teljes erejéből, és hármatnégyet

lépett apró lábacskáival, míg Hester egyet. A telep gyerekei ott voltak körülötte, az út

gyepes szélén vagy a házak küszöbe előtt, a puritán szellemnek megfelelő játékokat űzve.

Vagy templomba mentek, vagy eretneket korbácsoltak, esetleg indián skalpokra vadásztak

játék fegyvereikkel, vagy szörnyű grimaszokkal ijesztgették egymást, mint a varázslók.

Gyöngy feszült érdeklődéssel figyelte őket, de sohasem próbált ismerkedni, sőt ha szóltak

hozzá, akkor sem felelt. Néha köréje sereglettek a gyerekek, ilyenkor szinte félelmetes volt a

csöpp teremtés vad haragja. Köveket ragadott fel, hogy meghajigálja őket, összefüggéstelen

szavakat üvöltött átható hangon. Anyja remegve hallgatta, mert olyan volt, mint valami

boszorkány átkozódása ismeretlen nyelven.

A kis puritánok, nemhiába folyt bennük a legtürelmetlenebb vér, ami valaha emberi erekben

csörgedezett, megsejtették, hogy anya és gyermeke valahogy különböznek a többitől, mintha

idegenek, földön kívüliek lennének. Szívükben tehát megvetették őket, és ezt nyelvükkel is

sokszor kifejezték.

Gyöngy megérezte a gyerekek ellenséges indulatát, és a legkeserűbb gyűlölettel válaszolt rá.

Hester az ilyen szilaj dühkitöréseket értékelni tudta, és bizonyos megnyugvással nézte, mert

azt mutatták, hogy a fejlődő kis lélekben mégis van komolyság, nemcsak múló szeszély, ami

olyan sokszor megdöbbentette. Viszont jól tudta, hogy a gyermek ezt az ellenséges beállítást

és szenvedélyt tőle örökölte, és ez mélységes aggodalommal töltötte el. Mind a ketten kiközösítettek,

kirekesztettek voltak az emberi közösségből, és Gyöngy lelkében csak megismétlődik

és tovább folytatódik mindaz a viharzás, ami az ő lelkét felkavarta, és amit később az anyaság

lecsillapított.

Otthon, a ház körül, a gyermek nem is szorult külső változatosságra és társaságra. Az élet

varázsa áradt belőle, örökösen tevékeny szelleme átvitte azt ezer meg ezer élettelen tárgyra,

mint ahogy a fáklya lángjánál új tüzek gyulladnak. A legjelentéktelenebb apróságok - fadarab

vagy rongycsomó, virág -, ezek voltak a bábuk, amelyeket Gyöngy képzeletének boszorkányságával

elvarázsolt. Anélkül, hogy külsőleg átalakultak volna, szépen eljátszották az összes

szerepeket. Csengő gyermekhangja egész sereg képzelt személyt elevenített meg, öreget,

fiatalt egymás után.

A komor, vén fenyőfák, amelyek olyan kísértetiesen nyöszörögtek a szélben, némi változtatással

beillettek puritán véneknek, gyerekeiket pedig a legcsúnyább giz-gaz jelképezte, ami a

kertben nőtt. A kis Gyöngy kegyetlenül kaszabolta és tiporta őket. Képzelete ezer új formát

talált ki minduntalan, amit megelevenítsen, de összefüggéstelenül, föl-alá szökdécselve,

szakadatlan tevékenységben, hol ellankadva, mintha kimerítette volna az élet lázas tobzódása,

hol megint új, szilaj erőre kapva. Az északi fény fantasztikus játékához lehetne talán a legjobban

hasonlítani Gyöngy különös játékait.

De ez még nem lett volna olyan rendkívüli. A képzelet csapongása, a bontakozó léleknek ez a

játékos szenvedélye megvan más tehetséges gyermekekben is, csakhogy Gyöngy, akinek

emberi játszótársai nem voltak, még inkább rászorult a saját alkotásaira. Megdöbbentő és

kivételes csak az ellenséges érzés volt, amellyel saját lelke teremtményeit nézte. Sohasem

formált magának egyetlen jó barátot sem, hanem mintha sárkányfogakat hintett volna szét,

amelyekből fegyveres ellenségek támadnak, és aztán nekirohant teljes harci tűzzel. Az anya,

aki titokban önmagát okolta mindenért, mélységes szomorúsággal látta, hogy a gyermek

ennyire érzi már az ellenséges világot, és ilyen korán gyakorolja erejét, bár ez talán hasznára

lesz a későbbi küzdelmekben.

Megesett, hogy Hester térdére ejtette kézimunkáját, és önkéntelenül felkiáltott, mert fájdalma,

amelyet annyira szeretett volna elrejteni, mégis kitört belőle, félig szóban, félig nyögésben:

- Egek ura, ha ugyan atyám vagy nekem is, mondd meg, miféle teremtés ez, akit világra hoztam?

Gyöngy vagy meghallotta, vagy valami titkos úton megérezte az elfojtott gyötrelem kitörő

szavait, de odafordította eleven, szép kis fejét, rávillantotta eszes koboldmosolyát az anyjára,

és nyugodtan folytatta játékait.

Még egy fontos különbség volt Gyöngy és a többi gyermek között. Mi az, amit a csecsemő

először pillant meg ezen a világon? Anyja mosolya, amelyre a maga tétova babamosolyával

válaszol, amelyre később gyengéd kétkedéssel emlékeznek vissza, nem tudva, hogy valóban

az volt-e. De Gyöngy nem ezt látta meg először, hanem valami egészen mást: a skarlát betűt

Hester mellén.

Egyszer, mikor Hester odalépett a bölcsőhöz, a csöppnyi szemek megakadtak a csillogó

aranyhímzésen, a kis kéz kinyúlt, megragadta a cifraságot, és az ártatlan gyermekarcon mosoly

gyulladt ki, nem tétován, de egészen határozottan, úgyhogy sokkal öregebbnek mutatta.

Az anyának lélegzete is elállt hirtelen, önkéntelenül megmarkolta a végzetes jelet, hogy

leszakítsa. Irtózatos kínnal hasogatta mellét a csöppnyi kacsó érintése. De ez a mozdulat

mintha csak fokozta volna a gyermek mulatságát, fölpillantott újra, anyja szemébe, és még

egyszer elmosolyodott.

Attól kezdve Hesternek sohasem volt nyugta, legfeljebb, ha a kicsi aludt. Soha egy percig sem

érezhette biztonságban az ő kincsét. Igaz, hogy néha hetek is elmúltak anélkül, hogy a

gyermek szeme a skarlát jelre szegeződött volna, de aztán hirtelen, amikor legkevésbé várta,

lecsapott, mint a halál, és mindig ugyanazzal a furcsa mosollyal, kaján kifejezéssel.

Egyszer a saját képmását kereste gyermeke ragyogó fekete szemében, mint más anyák. És

akkor megvonaglott a szíve. Magányos asszonyok, különösen, ha sokat szenvedtek, gyakran

képzelődnek, és így nem csoda, ha neki is úgy rémlett, mintha nem a saját miniatűr képmását

látná a csöppnyi fekete tükörben, hanem egy másikat. Egy ellenséges, gonoszul mosolygó, de

ismerős arcot, amelyet a valóságban csak ritkán látott mosolyogni, gonoszul pedig soha. Mármár

maga is elhitte, hogy a gyermeket a gonosz szellem tartja hatalmában, és most az nézett ki

a szeméből ingerkedve. Még sokáig előtte volt a látomás, éppen olyan élesen és gyötrően.

Mikor a gyermek már egyedül szaladgált a réten, egy szép nyári napon teleszedte kis markát

vadvirággal, és szálanként anyja mellére hajigálta. És ha eltalálta a célt, a skarlát betűt, vadul

ugrándozott fel-alá, mint egy gonosz tündér. Hester előbb ösztönösen odakapott, hogy kezével

eltakarja a jelet, de aztán részben büszkesége, részben az a hit, hogy talán így fogja

levezekelni bűnét, megállította útjában a mozdulatot. Ott ült kiegyenesedve, halálsápadtan, és

a kislány szilajon csillogó fekete szemébe nézett, végtelen szomorúsággal.

És még mindig jöttek a viráglövedékek, majdnem mindegyik célba talált, olyan sebekkel

borítva az anya mellét, amelyekre ezen a világon nincs balzsam. És talán a másikon sem.

Aztán, mikor már nem volt mivel bombáznia, a kislány megállt előtte, csöpp kis koboldarcát

kárörvendőn fordítva feléje. Hesternek úgy rémlett, mintha gonosz ellenség nézne rá a

kifürkészhetetlen szemek mélyéről.

- Mi vagy te, gyermekem? - kérdezte hangosan.

- A te kis Gyöngyöd - felelte a lányka.

De már újra nevetett, táncolt, kézzel-lábbal hadonászva, mint egy kis manó. Aki látta, azt

hihette, rögtön elrepül a kéményen át...

- Az én gyermekem vagy igazán? - kérdezte Hester.

Nem volt egészen üres kérdés, mert ebben a pillanatban valóban kételkedett benne; olyan

megdöbbentő volt a gyermek kifejezése, mintha mindent tudna a kettőjük életének titkáról,

csak nem akarná elárulni.

- Igen, én a te kis Gyöngyöd vagyok - ismételte tovább játékosan.

- Nem, nem vagy az én gyermekem, nem vagy az én Gyöngyöm - mondta Hester félig

tréfásan. Mert megtörtént akárhányszor, hogy ez a játékos kedv erőt vett rajta fájdalma

közepette is. - Mondd el nekem, honnan jöttél, ki küldött ide?

- Mondd el te, anyám - kiáltott a gyermek, és hirtelen elkomolyodva odatelepedett a lába elé. -

Mondd el te nekem.

- Mennyei atyád küldött - felelte Hester.

De valami kis tétovázás volt a hangjában, és a gyermek éberségét ez nem kerülte el. Vagy

csak makacsságból, vagy mert csakugyan gonosz szellem hajtotta, kinyújtotta mutatóujjacskáját,

és odabökött a skarlát betűre.

- Ő nem küldött - jelentette ki határozottan -, nekem nincs mennyei atyám.

- Csitt, gyerek, nem szabad ilyet mondani - szólt rá ijedten anyja, és elfojtotta feltörő sóhajtását.

- Mindnyájunkat ő küldött erre a világra. Még engem is. Hát még téged. Vagy ha nem...

hát honnan jöttél, te furcsa kis gonosz tündér?

- Mondd el, mondd el - hajtogatta a gyermek most már nem is komolyan, de kacagva, közben

lábával dobbantva. - Akarom, hogy elmondd.

De Hester nem felelt erre a kérdésre, hiszen maga is kétségek útvesztőjében bolyongott.

Eszébe jutott, mi mindent rebesgetnek a városban. Félig mosolyogva, félig borzongva gondolt

az együgyűekre, akik, miután a gyermek apját nem tudják felkutatni sehol, és különös

tulajdonságait észrevették, ráfogták, hogy ördögi származású. Mint ahogy az gyakran megesett

már a földön, a katolicizmus őskora óta, egyrészt az anya bűnének következményeképp, másrészt

egyéb, gonosz célok érdekében. Luther is a Sátán fajzata volt, ha szerzetestársai pletykáinak

hinni lehet. És az új-angliai puritánok között se Gyöngy volt az egyetlen gyanús eredetű

gyermek.

VII.

Date: 2016-01-14; view: 500