A beszélgetés

Amikor a börtönbe visszakísérték, Hester olyan izgatott lelkiállapotban volt, hogy állandóan

őrizni kellett, nehogy kárt tegyen magában vagy szerencsétlen csecsemőjében, mert félig

őrjöngött. Estefelé már olyan féktelenül viselkedett, hogy Brackett mester, a börtönőr, sem

fenyegetéssel, sem büntetéssel nem tudta lecsillapítani, és végül is orvost hívatott. Azt

mondta, hogy az orvos járatos a gyógyítás minden keresztényi tudományában, sőt a vadak ide

vonatkozó szokásait is jól ismeri, tudniillik, a különféle gyógyfüveket és gyökereket, amelyek

az erdőben találhatók. Az igazat megvallva, nemcsak az anyának volt szüksége orvosi segítségre,

hanem még sürgősebben a gyermeknek, aki mintha csak anyjának tejével minden

kétségbeesését és szilaj gyötrelmét is magába szívta volna. Görcsösen vonaglott kínjában, és

kicsiben híven utánozta mindazt a lelki kínt, amit Hester aznap elszenvedett.

Néhány perc múlva belépett a cellába a börtönőrrel az a furcsa külsejű férfi, aki már délelőtt a

tömegben feltűnt a megbélyegzett asszonynak, és minden figyelmét lekötötte. Ott volt

elszállásolva a tömlöcépületben, nem mintha valamiféle törvénysértést követett volna el, de a

hatóság egyelőre nem talált alkalmasabb helyet számára, amíg az indián törzsfőnökkel a

váltságdíj kérdését megtárgyalhatták. Roger Chillingworth néven jelentette be magát.

A börtönőr egy pillanatig állva maradt az ajtóban, miután bebocsátotta, és csodálkozva látta,

hogy Hester abban a pillanatban elcsöndesedik, megmered, mint egy halott. Csak a gyermek

nyöszörgött tovább.

- Kérlek, hagyj magamra a beteggel, barátom - mondta az orvos. - Nyugodt lehetsz, most már

csöndesség lesz a házban, ígérem neked, hogy Prynne asszony kevesebb gondot okoz majd

ezentúl a hatóságnak, mint eddig.

- Ha ezt véghezviszi uraságod - felelte Brackett mester -, ugyancsak ügyes ember lehet. Úgy

viselkedett ez az asszony, mintha az ördög szállta volna meg. Igazán mondom, kicsiben múlt,

hogy korbáccsal nem kergettem ki belőle a sátánt.

Az idegen azzal a nyugalommal lépett be, amely állítólagos hivatásához illett. Akkor sem

változott az arckifejezése, amikor a börtönőr visszavonult, és ő négyszemközt maradt az

asszonnyal. Pedig elég közeli kapcsolat fűzhette őket egymáshoz, ezt a piaci jelenet is

bizonyította.

Először csak a kicsi lánnyal foglalkozott, aki ide-oda hánykolódott hevenyészett bölcsőjében,

és hangos sírásával lehetetlenné tette, hogy bármi egyébbel foglalkozzanak körülötte. Így

elsősorban őt kellett megnyugtatnia. Gondosan megvizsgálta, aztán előhúzott a ruhája alól egy

bőrtokot, amelyben orvosszerek voltak. Kivett valami port, és azt egy pohár vízben elkeverte.

- Nemhiába foglalkoztam alkímiával annyi ideig - jegyezte meg -, és nemhiába töltöttem

majdnem egy álló esztendőt a vadak között, akik jól ismerik a gyógyfüveket. Nyugodtan

elmondhatom, hogy különb orvos vagyok, mint akik ezt a címet hivatalosan viselik. A tiéd a

gyermek, asszony... enyém bizonyosan nem... alig hinném, hogy apjának elfogadna. Arcom és

hangom is idegen neki. Éppen azért átadom neked ezt az italt, add be saját kezeddel.

Hester nem fogadta el a poharat, ahelyett lázas aggodalommal nézett a férfi arcába.

- Az ártatlan gyermeken akarsz bosszút állni? - kérdezte súgva.

- Dőre asszony - felelte az orvos hidegen, de megnyugtatóan. - Mi okom lenne e bajban fogant

szerencsétlen csecsemőnek ártani? Az orvostudomány enyhíteni tudja a bajt. Légy nyugodt, ha

az én gyermekem volna, igen, az enyém, éppen úgy, mint ahogy a tied, akkor se tennék

egyebet vele.

Hester még mindig habozott, nem volt józan ítéletének teljes birtokában, úgyhogy az idegen

maga vette ölébe a kisleányt, és beadta neki az italt. Néhány perc múlva beigazolódott a

jóslata, a kis beteg lassanként elcsöndesedett, rángatózása fokozatosan csillapult, és mint

ahogy kis gyerekek szokták, alighogy fájdalma megszűnt, mélységes, édes álomba merült.

Az orvos, akit ezek után joggal nevezhetünk így, most már az anyának szentelte figyelmét.

Nyugodtan és figyelmesen megvizsgálta pulzusát, mélyen a szemébe nézett. Hester szíve

megvonaglott, olyan ismerős és mégis olyan idegen volt ez a fagyos pillantás.

- Léthe vagy Nepenthe vizét nem nyújthatom át neked - mondta az orvos, amikor a vizsgálat

befejeztével új gyógyitalt kevert. - De megtanultam a vadak titkai közül egyet-mást. Ezt a

receptet egy indiántól kaptam, hálából néhány jó tanácsomért, melyek még Paracelsustól

származnak. Hajtsd fel! Nem nyugtat meg talán annyira, mint a tiszta lelkiismeret, de azzal,

sajnos, nem szolgálhatok. Viszont a szenvedély viharzását talán elsimítja benned, mint olaj a

háborgó vizeket.

Átnyújtotta a poharat Hesternek, az elvette, és lassan a férfira pillantott. Nem annyira félelem

volt most a pillantásában, mint inkább kétség és érdeklődés, mintha kérdezné, mi a szándéka.

Aztán alvó gyermekére pillantott.

- Sokszor gondoltam a halálra - kezdte vontatottan -, kívántam is... imádkoztam volna érte, ha

egy elbukott asszony imádkozni merne. De arra kérlek, ha csakugyan a halált kínálod most

nekem, gondold meg még egyszer, mielőtt lehajtom. Nézd, ajkamhoz emeltem.

- Idd ki nyugodtan - felelte az orvos még mindig fagyos kifejezéssel. - Hát olyan kevéssé

ismersz, Hester Prynne? Ilyen alantas szándékot tulajdonítsz nekem? Tudnod kellene, hogyha

bosszút akarok állni rajtad, célomat sokkal jobban elérem azzal, hogy életedet megóvom

válogatott gyógyszerekkel minden betegség és veszedelem ellen, hogy a szégyennek ez a

lángoló jele tovább égjen a melleden.

Hosszú mutatóujját a skarlát betűre tette, és Hester sajgó fájdalmat érzett, mintha tüzes vasat

szúrt volna belé. Akaratlanul visszahőkölt, mire a férfi elmosolyodott.

- Éppen ezért élj csak mennél tovább, és hordozd gyalázatodat, hadd lássák az emberek, hadd

lássa ő is, akit férjednek kell hogy nevezz, hadd lássa a gyermeked is, ha megnő. És hogy

tovább élhess, idd ki most ezt az italt.

Hester nem tétovázott tovább, haladéktalanul felhajtotta a poharat, aztán az orvos intésére

leült az ágyra, ahol gyermeke aludt. A férfi odahúzta a cella egyetlen székét, és melléje ült.

Hester remegve figyelte, tudta, hogy most, miután mindent elkövetett, amit emberségből,

kötelességből vagy talán rafinált kegyetlenségből meg kellett tennie, hogy betege testi szenvedését

csillapítsa, nem orvosa többé, hanem csak férfi, akit mélységesen, örökre megbántott.

- Nem kérdezem tőled, Hester, miért és miképpen zuhantál a mélybe, illetve miképpen

kerültél a szégyenpellengér magasságába, ahol viszontláttalak. Nem is kell az okot olyan

messze keresni. Én ostoba voltam, te pedig gyenge. Igen, a tudós férfi, a könyvmoly, az

öregedő ember, aki legszebb éveit arra pazarolta, hogy tudós szomjúságát oltsa, nem illett

hozzád. Mi közöm lehetett nekem a te szépségedhez és fiatalságodhoz! Hogy hihettem egy

percig is, hogy torz testem rútságáért szellemi képességeimmel kárpótolhatok egy fiatal lányt,

és képzeletét leköthetem! Az emberek bölcsnek tartanak. Pedig ha magamhoz való eszem lett

volna, előrelátom mindezt. Akkor tudom, hogy amint az őserdőből kilépek, és lábamat a

keresztények városába teszem, a legelső, aki szemembe ötlik, te leszel, Hester, amint ott állsz

a pellengéren, az egész nép színe előtt, mint a szégyen eleven szobra. Sőt többet mondok:

amikor mint újonnan összeadott pár, lejöttünk karöltve esküvőnk után az ódon templom

lépcsőjén, már akkor látnom kellett volna életünk ösvényén ennek a skarlát betűnek vészes

fényét.

- Igen jól tudod - mondta Hester halkan, mert ezt az utolsó csendes döfést még levertségében

sem tudta szó nélkül tűrni -, igen jól tudod, hogy őszinte voltam mindig. Nem éreztem soha

szerelmet irántad, és nem is színleltem.

- Igaz. Én voltam bolond, amint mondom. De amíg veled össze nem hozott a sors, hiába

éltem. Rideg és örömtelen volt a világ, és szívem, amelyben tágas hely volt sok vendég

számára, rideg és magányos maradt a házi tűzhely melege nélkül. Nagy szükségem volt rá, és

nem látszott elérhetetlen álomnak, hogy az az egyszerű öröm, amiből mindenkinek kijut, amit

az egész emberiség élvez szerte a világon, hozzám is elérjen valamilyen formában. Ha öreg,

rút és torz vagyok is. Ezért vontalak a szívemre, Hester, ezért zártalak oda be, és azt hittem,

meg tudsz melegedni a tűznél, amit te gyújtottál benne.

- Nagyot vétettem ellened - suttogta Hester.

- Vétettünk mind a ketten. Elsősorban én, aki bimbózó ifjúságodat hazug és egészségtelen

módon düledező romokhoz kötöttem. Mint ahogy filozófushoz és gondolkozó emberhez illik,

nem bosszúra vágyom, nem is kívánom a károdat. A kettőnk mérlege körülbelül egyensúlyban

van. De él az, aki vétett mind a kettőnk ellen, Hester, és tudni akarom, kicsoda.

- Ne kérdezd - felelte Hester, keményen állva a pillantását. - Ezt nem fogod megtudni soha.

- Soha, azt mondod? - Az orvos elmosolyodott, gonoszul, szellemi fölényében bizakodva. -

Sose fogom megtudni? Hidd el, Hester, kevés olyan dolog van a külső világon és a gondolatok

mélységében egyaránt, amit ki ne kutatna az ember, ha elég komolyan és elég odaadással

próbál nyomára jutni. A tolakodó tömeg elől talán elrejthetted titkodat, és a papok és tanácsurak

elől is, akik mindenáron ki akarták ásni szívedből, hogy társadat odaállíthassák melléd az

emelvényre. De én egészen más eszközökkel rendelkezem. Én úgy fogom keresni azt az

embert, mint ahogy az igazságot kerestem könyveimben. Mint ahogy az aranyat kerestem

alkimista kísérleteimben. Van valami közösség kettőnk között, ami rá fogja irányítani a

figyelmemet. Érezni fogom, amikor megremeg bennem valami hirtelen és önkéntelenül. És

előbb-utóbb hatalmamban lesz.

A ráncos arcú tudós olyan áthatóan szegezte rá szemét, hogy Hester görcsösen szívéhez

kapott, mintha attól félne, hogy rögtön kiolvassa onnan a titkát.

- Nem akarod elárulni a nevét. Mindegy. Úgyis az enyém - folytatta mélységes biztonsággal,

mintha ő és a végzet egyek volnának. - Nem viseli ugyan ruháján a szégyen betűjét, mint te,

de szívébe oda van írva, és én meg fogom látni. De ne félj tőlem, ne hidd, hogy az égi hatalmak

dolgába avatkozom, és helyettük igazságot akarok osztani. Nem fogom kiszolgáltatni az

emberi törvényeknek, se életére nem török. Nyugodt lehetsz, még a jó hírét sem kell féltened

tőlem, mert fölteszem, hogy makulátlan tekintélyű férfi. Csak éljen nyugodtan, őrizze meg

külső becsületét, ha ez fontos neki, azért mégis hatalmamba kerül.

- Cselekedeteid könyörületre vallanak - mondta Hester rémülten és zavartan -, de minden

szavad iszonyat.

- Egyet kérek csak tőled, aki feleségem voltál - folytatta könyörtelenül a tudós. - Szeretőd

titkát megőrizted: őrizd meg hát az enyémet is. Ezen a vidéken senki sem ismer. Egyetlen

szóval, egyetlen mozdulattal se áruld el, hogy valaha férjednek neveztél. Itt fogom felütni

sátramat, a földnek ezen a távoli szögletén, mert másutt mindenütt kóbor vándor vagyok, és

semmi közöm senkihez, de itt él egy asszony, egy férfi és egy gyerek, akikhez a legszorosabb

szálak fűznek. Egész mindegy, gyűlölet vagy szeretet szálai-e ezek, bűn vagy erény fűz-e

hozzájuk. De te, Hester, az enyém is vagy, és a tieid az enyéimek is. Otthonom ott van, ahol ti

vagytok, ahol ő van. De követelem, hogy titkomat senkinek el ne áruld.

- Miért kívánod ezt? - kérdezte Hester megborzongva. Maga sem tudta, miért, de rémülettel

töltötte el ez a titkos kötelék. - Miért nem jelentkezel nyíltan, miért nem taszítasz el rögtön?

- Talán mert nem akarom magamra vállalni a szégyent, ami a hűtlen asszony férjére hárul.

Lehet, hogy egyéb okaim is vannak. Érd be azzal, amit mondok, hogy ismeretlenül akarok élni

és meghalni itt. Éppen azért hadd higgye továbbra is a világ, hogy a férjed halott, és soha

többé nem érkezik hír felőle. Se szóval, se pillantással nem szabad rám ismerned, sem egy

lehelettel elárulnod, hogy közöd van hozzám. Főleg annak nem, aki legközelebb áll hozzád.

Vigyázz, Hester, ha elárulsz, jó híre, élete, állása, mindene az én kezemben van. Vigyázz!

- Őrizni fogom a titkodat, mint ahogy az övét is megőriztem - mondta Hester.

- Esküdj!

És Hester megesküdött.

- Most pedig, Prynne asszony - folytatta az öreg Roger Chillingworth, mert így nevezte magát

ettől fogva -, itt hagylak egyedül a gyermekeddel és skarlát betűddel. Hogy is szólt az ítélet?

Álmodban is viselned kell a jelet? Nem félsz a lidércnyomástól és a rémlátásoktól?

- Miért gúnyolódol? - kérdezte Hester, és visszariadt az öreg ember szeme kifejezésétől. -

Olyan vagy, mint a Fekete Ember, aki a sötét erdőben kísért. Azért vetted eskümet, mert az én

lelkem vesztét akarod?

- Nem, dehogyis - felelte az orvos mosolyogva -, nem a te lelkedét.

V.

Date: 2016-01-14; view: 514