A gyermek a patakparton

- Nagyon fogod szeretni, meglátod - ismételte Hester, és most már együtt figyelték a kislányt.

- Ugye, milyen szép? És milyen ügyesen használta fel az egyszerű vadvirágokat. Ha megannyi

gyöngyöt, gyémántot és drágakövet szedett volna össze itt az erdőn, az se illene jobban neki.

Nagyszerű gyermek. És látod a homlokát? Én tudom, kinek a homloka az.

- Nem is sejted, Hester, hányszor megrémített már ez a drága gyermek, amint úgy melletted

tipegett az utcán - kezdte Dimmesdale kicsit nyugtalanul. - Arra gondoltam... és ez irtózatos

volt még gondolatnak is... hogy vonásaim ismétlődni találnak az arcán, úgyhogy mindenki

könnyen rám ismerhet. De tévedtem. Inkább hozzád hasonlít.

- Nem, mind a kettőnkre - felelte Hester gyöngéden -, és ha kicsit messzebb leszünk innen,

nem kell félned már a hasonlatosságtól. Nézd, nem megdöbbentően szép így, hajában a virágkoszorúval?!

Mintha édes, régi angol hazánkból szökött volna ide egy otthagyott mesebeli

tündér!

Soha még ilyen érzéssel nem nézte Gyöngyöt egyikük sem. Benne megelevenedett a kapocs,

amely kettejüket összefűzte. Ő volt az eleven képírás, megoldása a nagy titoknak, amelyet ők

olyan kétségbeesetten igyekeztek rejtegetni hét éven át - és itt a gyermekben mintha minden

nyíltan meg volna írva, csak eddig nem akadt próféta vagy varázsló, aki elolvassa a lángbetűket.

Gyöngy volt a kettejük egysége. És akármennyit szenvedtek is, nem kételkedhettek

abban, hogy földi életük és eljövendő sorsuk is egybekapcsolódott. Nem is kételkedhettek

ebben, amikor így szemük előtt állt összetartozásuknak ez a kézzelfogható és egyben szellemi

megnyilatkozása. A gyermekben együtt voltak, és együtt kellett maradniuk az idők végéig.

Ilyen és talán más, nehezebben felismerhető gondolatok támadtak bennük most, anélkül, hogy

azokról számot adhattak volna maguknak. Érthető tehát, hogy majdnem áhítatos tisztelettel

nézték a gyermeket, aki lassan közeledett.

- Ne éreztess vele semmit, amikor ideér. Ne fogadd túlzott melegséggel, se izgatottan - súgta

Hester. - Szeszélyes kis tündér a mi Gyöngyünk. És főleg nem szereti, ha túlzott gyöngédséggel

közelednek hozzá, melynek okát nemigen érti. Pedig benne is van érzés. Engem

nagyon szeret, és téged is szeretni fog.

- Nem is hiszed, Hester, hogy összeszorul a szívem, és hogy vágyom mégis erre a találkozásra.

De úgy van, amint mondottam: a gyerekek sokszor bizalmatlanok irántam, nem szívesen

ülnek a térdemre, nem is gagyognak a fülembe, nem is viszonozzák, ha rájuk mosolygok.

Inkább félrehúzódnak előlem, és olyan furcsán néznek. A pólyásbaba keservesen sivalkodik,

ha karomba veszem. Igaz, hogy Gyöngy életében kétszer is nagyon szelíd volt hozzám.

Először... tudod, mikor, és másodszor ott a szigorú öreg kormányzó házában.

- Amikor olyan szépen beszéltél, és pártunkat fogtad - felelte Hester. - Én jól emlékszem, és

biztosan Gyöngy se felejtette el. Ne félj, első pillanatban talán furcsán viselkedik majd, vad

lesz egy kicsit, de lassanként megszeret.

Ezalatt a kislány a patakhoz ért, megállt odaát, szótlanul vizsgálva anyját és a lelkészt, akik

még mindig ott ültek egymás mellett a mohos fatörzsön. Éppen azon a helyen a patak egy kis

tavacskát formált, amelynek nyugodt felszíne gyönyörűen visszatükrözte a gyermek édes kis

alakját, ragyogó, festői szépségét, ahogy ott állt virág- és lombdíszében. Csakhogy az a

tükörkép valamivel tünékenyebb és anyagtalanabb volt, mint az igazi. És mintha a maga megfoghatatlan

szellemi mivoltából adott volna valami keveset a valódinak is.

Egész különös jelenség volt, ahogy ott állt mereven rájuk szegezett szemmel, körülötte az

erdő szürke homálya, de ő maga mintha maga köré vonzotta volna a napsugarak ragyogó

dicsfényét. Alatta a patakban ugyanaz a gyermek, és mégis egészen más: az is aranyló fénysugarakkal

feje körül.

Hestert valami egész különös, szorongó érzés fogta el, mintha idegenné vált volna hirtelen ez

a gyermek. Mintha a gyermek, amikor most így magánosan csatangolt az erdőben, kikerült

volna abból a szférából, ahol eddig anyjával tartózkodott, és soha többé oda vissza nem

térhetne.

Részben igaza volt, részben tévedett. A gyermek valóban eltávolodott tőle, de nem saját

hibájából. Amikor elküldte őt játszani, másvalakit fogadott be a szívébe, és ez az új érzés

annyira megváltoztatta őt magát még külsőleg is, hogy Gyöngy, amikor most visszatért, nem

is találhatta meg szokott helyét anyja mellett, azt sem tudta, jó helyen jár-e.

- Olyan különös érzésem van - mondta a lelkész -, ez a kis patak két világot választ el

egymástól, és te soha többé nem találkozol gyermekeddel. Vagy talán igaz, hogy tündérgyermek,

és akkor a mese szerint nem szabad átlépnie semmiféle folyó vizén. Kérlek, sürgesd

egy kicsit, máris reszket minden idegszálam, olyan szörnyű ez a várakozás.

- Gyere, kicsikém - szólt át Hester biztatóan a gyermeknek, mind a két karját kitárva. - Miért

mozogsz ilyen lassan? Sohasem láttalak még ennyire lomhának. Egy jó barátom van itt, aki

neked is jó barátod lesz. Kétszer annyi szeretetben lesz részed ezentúl, mint amennyit anyád

egyedül adhatott. Ugord át a patakot, és siess ide hozzánk, hiszen úgy ugrasz, mint egy őzike!

Gyöngy egy szóval se válaszolt a mézédes hívogatásra, ott maradt tovább a túlsó oldalon.

Ragyogó, szilaj szemét hol anyjára, hol a lelkészre szegezte, majd egy pillantással összefogta

mind a kettőt, mintha próbálná megfejteni, miféle kapcsolatban lehetnek egymással.

Arthur Dimmesdale, amikor a gyermek tekintete így rátapadt, tudja isten, miért, önkéntelenül

szívére szorította a kezét. Gyöngy pedig valami egész különös szigorú kifejezéssel kinyújtotta

a karját, és apró ujjával anyja mellére mutatott. Ugyanakkor lenn a patakban a virágfüzéres,

napsugárban csillogó tükörkép is megállt, kinyújtott mutatóujjával.

- Ejnye, te furcsa gyerek, miért nem jössz már ide hozzám? - kiáltott át a patakon Hester.

De Gyöngy rendületlenül feléje mutatva állt, homlokát szigorúan összeráncolva, ami sehogy

se illett édes kis babaarcához. És amikor anyja még egyre integetett neki, mégpedig szokatlan

arccal, mert Gyöngy a mosolynak ezt az ünnepi ruháját sose látta az ismerős vonásokon, akkor

lábával dobbantott, és még dacosabban nézett rá vissza. A patakban a gyönyörű tükörkép is

összevont szemöldökkel, kinyújtott karral, dacosan állt, még nagyobb nyomatékot adva a

gyermek haragjának.

- Siess már, Gyöngy, különben megharagszom. - Hester megszokta ugyan a kis kobold

engedetlenségét, de most érthető módon még jobban bántotta ez a dacos viselkedés. - Ugord át

a patakot, rossz gyerek, és siess, különben én megyek érted.

Gyöngyöt se a fenyegetés meg nem rémítette, se a kérés meg nem lágyította. Ahelyett féktelen

haragra lobbant, hevesen hadonászott, és a legkülönösebb, groteszk mozdulatokkal, sőt

fülhasogató kiáltásokkal kísérte indulatkitörését, úgyhogy az erdő visszhangzott körülötte.

Egyedül volt ugyan oktalan gyermeki haragjában, de mintha egy egész tömeg rejtőzött volna

körülötte a fák sűrűségében, és az biztatná, bátorítaná.

A víz tükrében persze megint ismétlődött a kép, a haragvó Gyöngy színes árnyéka, virágfüzérkoronával

a fején, mérgesen dobogó lábbal, hadonászva, és közben rendületlenül Hester

mellének szegezte csöppnyi mutatóujját.

- Tudom már, mi bosszantja - súgta Hester a lelkész fülébe, és bár minden erejével igyekezett

leküzdeni magát, mégis halálsápadt lett. - A gyermekek nem tűrik a legkisebb változást sem a

mindennapi, megszokott dolgokon. Hiányzik neki valami, amit mindennap látott rajtam.

- Nagyon kérlek, Hester, ha módodban áll megnyugtatni a gyermeket, nyugtasd meg rögtön.

Alig tudok szörnyűbbet elképzelni a haragvó gyermeknél, legfeljebb talán ha Hibbinsné

őnagysága öntené rám a mérgét, az lenne ilyen félelmes - mondta a lelkész, mosolyt erőltetve

az arcára. - Mind a kettőben van valami babonás erő: Gyöngy ifjú szépségében és a vénasszony

rútságában. Nyugtasd meg, kérlek, ha szeretsz.

Hester lángvörös lett. Kinézett, aztán mélyen fölsóhajtott. De még mielőtt száját kinyitotta

volna, arca halálsápadt lett.

- Oda nézz, Gyöngy - fordult megint a gyermek felé -, ott előtted, a patak innenső felén...

A gyermek odanézett, és meglátta a vörös betűt közvetlenül a víz szélén: az aranyhímzés

csillogva tükröződött.

- Hozd ide - mondta Hester.

- Gyere, vedd fel magad - felelte Gyöngy.

- Láttak már ilyen gyermeket?! - és Hester a lelkészre nézett. - Ó, sokat mesélek majd róla. De

most az egyszer igaza van. Viselnem kell még a gyötrelmes jelképet egy darabig. Pár napig

csak, remélem, amíg ezt a tájat elhagyjuk. Úgy fogunk visszagondolni erre a vidékre, mintha

csak álmunkban láttuk volna. De igaz, az erdő nem rejtheti el, hadd ragadják el inkább a

Csendes-óceán hullámai, és nyelje el örökre a feneketlen mélység.

Odament a patakhoz, felvette a skarlát betűt, és ruhájára erősítette újra. Az előbb még reménykedve

arról beszélt, hogy az óceán hullámai közé hajítja, de most mégis úgy érezte, hogy a

Végzet kezéből kapta vissza, és ítéletét el nem kerülheti.

Pedig már elhajította a végtelen térben - egy rövid óráig szabadon lélegzett -, és íme, ott

csillog megint régi helyén a bíborszínű kárhozat. Mintha azt akarná jelképezni, hogy minden

elkövetett rossz örökre szóló ítélet rajtunk.

Hester összefogta súlyos hajfonatait, és sapkája alá rejtette azokat is. Mintha a betűnek lett

volna valami babonás lankasztó ereje: szépsége, meleg, pompás nőisége is eltűnt, mint a

hanyatló nap fénye, szürke árnyék borult rá.

Most, hogy a szomorú változás végbement, megint kitárta karját gyermeke felé.

- Nos, ráismersz anyádra most már? - kérdezte szemrehányóan, de már nem tiltakozva. - Itt

vagyok, felöltöttem újra a szégyent és a szomorúságot. Most már idejössz, ugye?

- Igen, most már megyek - felelte a kislány, átugrott a patakon, és megölelte anyját. - Igen,

most már az én anyácskám vagy megint. És én a te Gyöngyöd vagyok.

Kitörő gyöngédséggel odavonta mellére Hester fejét, aki megcsókolta arcát, szemét. De aztán,

mintha ellenállhatatlanul kényszerítené valami, hogyha kedveskedik, rögtön bántson is - száját

előrecsücsörítve, megcsókolta a skarlát betűt.

- Ez nem volt szép tőled - mondta Hester -, valahányszor egy kis szeretetet mutatsz, mindjárt

csúfolódol.

- Miért ül ott a pap bácsi? - kérdezte a gyermek.

- Téged vár, hogy üdvözöljön. Gyere, kislányom, hadd áldjon meg. Szeret téged is, anyádat is

szereti. Miért nem akarod te is szeretni őt? Siess, már régen vár rád.

- Igazán szeret bennünket? - kérdezte a gyermek, ragyogóan okos szemét anyja arcára

függesztve. - Visszajön velünk a városba kézen fogva?

- Most nem, drágaságom, de eljön a nap, amikor kézen fogva megyünk majd. Lesz otthonunk,

meleg tűzhelyünk, és te a térdén üldögélsz majd, ő pedig sok minden szépre fog tanítani, és

meglátod, nagyon szeret. Ugye, te is szeretni fogod őt?

- És mindig ott tartja majd a kezét a szívén?

- Csacsi gyerek, micsoda kérdés ez? Gyere inkább, és kérd áldását.

De tudja isten, miért, miért nem - talán az elkényeztetett gyerek féltékenysége támadt föl

benne a félelmes vetélytárs ellen, vagy szeszélyes koboldtermészete kerekedett megint fölül -,

de Gyöngy sehogy se akarta kegyeibe fogadni a lelkészt. Majdnem erőszakkal kellett odavonszolni

hozzá, és mikor másként nem tudta már tiltakozását kifejezni, furcsábbnál furcsább

fintorokat vágott. Ebben nagy mester volt pólyásbaba kora óta, hihetetlenül mozgékony

vonásait ezerféleképpen tudta formálni, akár egy gonosz kis manó.

A lelkész kínos zavarral nézte, de azt hitte, egy csókkal biztosíthatja a gyermek gyöngéd érzéseit.

Odahajolt hát hozzá, és ajkával megérintette homlokát. Erre azonban Gyöngy kirántotta

magát anyja kezéből, odafutott a patakhoz, és homlokát a vízbe mártva, úgy maradt jó

darabig, hogy a patak még a csók helyét is jól lemossa. Aztán ott maradt félrehúzódva, és

szótlanul leste a két felnőttet. Azok tovább beszélgettek, megtárgyalták, mit kell tenniök

ebben az új helyzetükben, mi a legtanácsosabb.

Így hát elmúlt ez a sorsdöntő találkozás is. A kis völgykatlan ott maradt egyedül megint a

komor öreg fák között, amelyek száz nyelven suttogják most már az új mesét arról, ami

történt, de halandó nem érthet belőle semmit. A bánatos kis patak pedig, amely annyi titok

terhét hordozta eddig is, most még eggyel gazdagabb lett, és tovább csobog, morog, éppen

olyan mélabúsan, mint ősidők óta mindig.

XX.

Date: 2016-01-14; view: 463