A lelkész tévelygése

A lelkész előrement, magukra hagyva Hestert és a kislányt. Pár lépésről visszanézett, és majdnem

biztosra vette, hogy a két alaknak csak ködös körvonalait látja, ott a fák homályában.

Nem tudta még elhinni, hogy ez a hihetetlen változás csakugyan valóság.

De nem. Hester ott állt szürke ruhájában a korhadt fatörzs mellett, amelyet ki tudja, hány száz

évvel azelőtt döntött ki a vihar, azóta pedig benőtte a moha, csak azért, hogy ez a két balsors

sújtotta ember itt megpihenhessen, és könnyebbülést találjon egy röpke órára. Mellette pedig

ott volt a kislány, ide-oda szökdelt a víz szélén; látszott, hogy boldogan foglalja el régi helyét

az anyja mellett, mikor a tolakodó harmadik végre eltávozott. A lelkész tehát nem álmodott.

De meg akart bizonyosodni róla, igyekezett megszabadulni a benyomásoknak ettől a

kettősségétől, mert ez bántotta és nyugtalanította. Ezért apróra felidézte magában a terveket,

úgy, ahogy Hesterrel az imént megbeszélték. Egyetértettek most már abban, hogy az Óvilág

népes nagyvárosai több oltalmat adhatnak, mint Új-Anglia legsűrűbb vadona, vagy akár az

indián wigwam, vagy a parton gyéren elszórt európai telepek.

Az ő egészségi állapota sem nagyon alkalmas a kemény erdei életre, azonkívül természetadta

tehetsége, tudása és egész eddigi fejlődése olyan, hogy könnyebben otthont találhat a civilizált

helyeken. Sőt mennél fejlettebbek a viszonyok, annál megfelelőbb számára. Megkönnyítette

elhatározásukat, hogy véletlenül ott horgonyzott a kikötőben egy kétes hírű cirkáló, ami abban

az időben nem volt éppen ritkaság. Nem éppen kalózhajó ugyan, de mégis bizonyos mértékig

felelőtlen elem az óceán térein. A spanyol vizekről érkezett nemrég, és három nap múlva

készült indulni Bristolba. Hester önkéntes ápolónői minőségében megismerkedett a kapitánnyal

és legénységgel, és így bízott benne, hogy sikerül helyet kapnia két felnőtt és egy

gyerek számára a megfelelő titoktartás és óvatosság biztosításával. A lelkész érdeklődve

kérdezte, hogy mikor indul a hajó, mire azt a választ kapta, hogy négy nap múlva... „No,

éppen jókor” gondolta. Hogy miért, azt egyelőre nem árulhatjuk el. Különben - talán mégis -

azért gondolta így, mert egy nappal előbb kellett megtartania avatóbeszédét, ami az új-angliai

lelkészek életében igen jelentős esemény. Azt hitte, ennél méltóbb és alkalmasabb módon

nem is fejezhetné be pályafutását. „Legalább ne mondhassák rólam, hogy papi kötelességemet

elmulasztottam, vagy rosszul végeztem csak egyszer is” - gondolta.

Elég szomorú, hogy egy mélyenjáró elme ilyen súlyos csalódásokba eshet. Sok mindent

elmondtunk és el fogunk mondani még a szerencsétlen lelkészről, de szánalmasabb jelét a

gyöngeségnek aligha. Amilyen jelentéktelen, éppoly kétségbevonhatatlan bizonyság, hogy az

alattomos betegség jellemének alapjait is kikezdte már. Hiába, ha valaki hosszabb időn át két

arcot visel, egyet a tömeg, a másikat a maga használatára, okvetlenül összezavarodik, és maga

se tudja már, hogy melyik az igazi.

Ez a találkozás most fölkavarta minden érzését, és szokatlan testi energiával töltötte el.

Nagyokat lépett, sietett. Mintha sokkal vadabb lett volna most az ösvény, a természet állította

akadályok sokkal fenyegetőbbek.

Idejövet nem látta ennyire járhatatlannak. De most átugrott a mocsaras helyeken, keresztültörtetett

a tüskés bozóton, pihenés nélkül kapaszkodott föl a magaslatokra, és ereszkedett le a

völgybe, maga is csodálta, milyen gyorsan és könnyen győzte le az út nehézségeit.

Homályosan emlékezett rá, hogy tegnapelőtt, idejövet, bizony sokszor meg kellett állnia, hogy

lélegzethez jusson, és csak nehezen vergődött tovább. A város környékére érve, hirtelen az

volt az érzése, hogy minden megváltozott. Mintha nem tegnap, nem is tegnapelőtt, hanem

sok-sok évvel azelőtt hagyta volna el ezt az ismerős vidéket. Pedig az utca ott volt régi helyén,

úgy, ahogy emlékezett rá. És a furcsa faházak magas oromzatukkal, a szélkakasok, minden

úgy, ahogy megszokta. És mégsem tudott a kényelmetlen érzéstől szabadulni, hogy a város

egész más lett.

Sőt az emberek is, akikkel találkozott, a jól ismert kisvárosi arcok és alakok. Egyikre se

mondhatta, hogy öregebb vagy fiatalabb lett, a vének ősz szakálla sem fehérebb azóta, a

kisbaba, aki tegnapelőtt négykézláb mászott, ma sem futkos az anyja mellett. Nem tudta volna

pontosan meghatározni a változást, és megmondani: mi az, ami megkülönbözteti őket a csak

nemrég látottaktól. És lelke legmélyén mégis tudta, hogy mások. Ugyanezt érezte, sőt még

erősebben, amikor saját temploma előtt elhaladt. Az épület olyan ismerős volt, és mégis olyan

furcsa. Nem tudta eldönteni magában, melyik igaz a két lehetőség közül: eddig álmodott-e,

vagy most álmodik?

A jelenséget nem külső változások okozták, hanem az a súlyos átalakulás, ami a néző lelkében

végbement. Ez az egy nap olyan távolságot teremtett, mintha hosszú évek teltek volna el

azóta.

Ő maga akarta így, és Hester. Meg a Végzet. Sorsuk új utakra térült. A város ugyanaz volt,

mint tegnapelőtt. De a lelkész, aki az erdőből ma visszatért, nem volt ugyanaz. Nyugodtan

mondhatta volna ismerőseinek, akikkel találkozott: „Tévedsz, én nem az vagyok, akinek

nézel. Az ott maradt az erdőben. Az elhagyott kis völgykatlanban, egy mohos fatörzs mellett,

ahol a mélabús patak csörgedez. Eredj, keresd meg ott a papodat, talán megtalálod vézna

testét, beesett, sápadt arcát és gondterhelt homlokát, melyeket levetett, mint valami régi

ruhát.” Ismerősei egész biztosan tiltakoznak, és erősgetik, hogy „Te vagy az, mit beszélsz?” -

de ők tévedtek volna, nem a lelkész.

Mielőtt hazakerült, belső énje újabb adatokkal is bebizonyította, hogy gondolkodásában és

érzéseiben forradalom ment végbe. Olyan hihetetlen ötletei támadtak a szerencsétlen embernek,

hogy igazán nem magyarázhatjuk mással. Csak azzal történhetik ilyesmi, akinek belsejében

tökéletesen felfordult a belső rend és a törvény. Minden lépésnél valami új, lehetetlen

gonosz ötlete támadt, és azt hitte, meg is kell valósítania. Érezte, hogy ebben az esetben, ha

akarata ellen cselekednék is, mégis valami belső szándékát valósítaná meg, amely lényének

mélyebb rétegeiben gyökeredzik, mint a tiltakozás.

Szembetalálkozott például az egyházi tanács egyik tagjával. A derék öregúr apai szeretettel

szólította meg, amihez teljes joga volt, tisztes korát, szeplőtelen jellemét és szent életét,

valamint az egyházi állását tekintve. De amellett illő tisztelettel persze, amit viszont a lelkész

hivatása és személye érdemelt ki. Gyönyörű példáját adta annak, hogyan lehet az öregkor

méltóságát és bölcsességét összeegyeztetni az engedelmes tisztelettel, ha az idősebb véletlenül

alacsonyabb rangot és hivatalt tölt be.

És most az történt, hogy amíg Dimmesdale tiszteletes úr az ősz szakállú egyházi férfiúval

diskurált, alig tudta leküzdeni magában a feltörő vágyat, hogy valami szentségtörő megjegyzést

ne tegyen az Úrvacsorát illetőleg. Minden ízében reszketett, arca hamuszürke lett

rémületében, állandóan attól tartott, hogy nyelve kikottyantja a szörnyűséget, éspedig úgy,

mintha az ő beleegyezésével tenné, holott erről szó sincs. És ami a legkülönösebb, szörnyű

rémületében és kínjában majdhogy el nem nevette magát hangosan, amikor elképzelte, hogy

kővé meredne a szent életű agg pátriárka a gyalázkodó szavak hallatára.

Vagy egy másik hasonló eset. Amint az utcán továbbsietett Dimmesdale tiszteletes úr,

gyülekezetének legidősebb nőtagjával találkozott. Példás életű, kegyes, öreg hölgy volt az

illető, szegény és magános özvegyasszony, akinek szíve megboldogult férje, elhalt gyermekei

és barátai emlékével volt tele, mint sírkövekkel a temető. De a sok bánat és szomorúság nem

törte össze a jámbor lelket, mert a Szentírás igéiben áhítatos vigasztalást talált, és ezzel

táplálkozott több mint harminc esztendő óta, úgyhogy a keserűség valami ünnepi örömmé

változott benne.

Miután pedig Dimmesdale tiszteletes úr gondjaira bízta árva lelkét, a kegyes matróna

legnagyobb földi öröme az volt, ha lelkiatyjával akár véletlenül, akár szándékosan találkozhatott

- biztosra vette, hogy ez az öröm nemcsak földi, de egyben mennyei jellegű is, különben

visszariadt volna tőle. Ilyenkor a szent ember egy-egy meleg, égi illatokat árasztó, evangéliumi

igét súgott a derék matróna süket, de elragadtatva figyelő fülébe. Most azonban, amikor

a lelkész odahajolt az öregasszony füléhez, mintha csak az ősellenség akarta volna így,

semmiféle szent mondás nem jutott eszébe, se egyéb kegyes bölcsesség. Akárhogy igyekezett,

nem tudott másra gondolni, mint egy egész kurta, de abban a pillanatban megcáfolhatatlannak

tetsző, profán érvre a lélek halhatatlansága ellen.

Jól tudta, hogy ha kimondja a szavakat, a tisztes korú hölgy abban a pillanatban holtan bukik

lába elé, mintha gyilkos mérget fecskendezett volna ereibe. Maga sem tudta később, mit

súgott oda neki. De szerencsére elég érthetetlenül mondta, úgyhogy a jámbor özvegy nem

tudott egészen eligazodni rajta, és így saját meggyőződése szerint magyarázhatta. Annyi

bizonyos, hogy amikor a lelkész hátrapillantott, mennyei hála és elragadtatás sugárzott a

ráncos, öreg arcról, mintha a túlvilági város dicsfényében állana.

Íme a harmadik eset. Alighogy tisztes korú lelki gyermekét elhagyta, gyülekezetének legifjabb

tagja került útjába. Egy hajadon, akit csak nemrégiben nyert meg, éspedig éppen azzal a

ragyogó beszédével, amelyet a pellengéren töltött éjszaka után tartott. Olyan mélyen megrendítette

akkor a lányka szívét, hogy az a földi élet kurta örömeit felcserélte a mennyei reménységgel,

amely akkor is fényt áraszt majd körülötte, ha élete sötétségbe borul, és megaranyozza

dicsfényével utolsó pillanatait.

Szép és tiszta volt, mint egy paradicsomi liliomszál. És a lelkész azt is jól tudta, hogy a

makulátlan szív szentélyében az ő képe él hófehér függöny mögött, és a vallásos rajongást a

szerelem melegével itatja át, a szerelmet pedig a vallás tisztaságával.

Egész biztosan a Sátán maga akarta, hogy aznap délután a szegény kislány otthagyja édesanyját,

és egy olyan ember útjába kerüljön, aki éppen a kísértések útvesztőjében tévelyeg. Sőt

- miért ne mondjuk ki a teljes igazságot? - aki máris elvesztette az ösvényt. Amint a lányka

közeledett, az ősellenség megint a fülébe súgta, hogy hintse el ebben az ifjú szívben a

rossznak magvát, hogy egykettőre kivirágozzék, és meghozza fekete gyümölcseit. Tökéletesen

bízott a saját hatalmában, tudta, hogy ez a szűzi lélek odaadó hittel fordul feléje, és egy aljas

pillantással elhervaszthatja benne az ártatlanság egész mezejét, egyetlen szóval megronthatja.

A küzdelem most még erősebb volt, mint az előbbi esetekben - köpönyegét arcára húzva,

elsietett a lányka mellett, mintha rá se ismerne, nem bánva, hogy szegényke most majd keservesen

töri a fejét, mivel érdemelte ki ezt a gorombaságot. És csakugyan, az ártatlan gyermek

ijedten kutatta végig lelkiismeretét, amely tele volt jámbor apróságokkal, akárcsak a zsebe

vagy kézimunkakosara. Ezer képzelt hibát fedezett föl rémülten, és másnap reggel kisírt

szemmel végezte a munkáját a ház körül.

Jóformán annyi ideje sem maradt a papnak, hogy az utolsó kísértés fölötti diadalának

örülhessen: az ellenség máris újra támadt. Egy, még az előbbieknél is groteszkebb és

szörnyűbb ötlet piszkálta. Szinte pirulva mondjuk el, de úgy érezte, oda kell szaladnia az út

közepére, a játszadozó kis puritán gyerekekhez, akik még beszélni is alig tudnak, és néhány

rút, trágár szóra tanítani őket. Persze erőt vett magán, és nem követte el a csínyt, amely papi

ruhájához sehogy se illett volna. Ekkor meg egy részeg matrózzal találkozott, a spanyol hajó

legénységéből. És most, hogy annyiszor ellenállt a kísértőnek, és olyan hősiesen viselkedett

eddig, legalább ezzel a durva fickóval szeretett volna kezet szorítani, és élvezni egy-egy

illetlen tréfát, amivel részeg matrózok szívesen szolgálnak, vagy ha azt nem, legalább néhány

jóízű, cifra, égbekiáltó káromkodást. Nem is annyira jobb érzése, mint inkább ízlése és tekintélyes

papi ruhája mentette meg most, úgyhogy ennek az utolsó kísértésnek is szerencsésen

ellenállt.

„Mi történt velem? Mi az, ami ilyen gonosz játékot űz velem?! - kérdezte végre egy pillanatra

megállva az utcán, és kezét végighúzta a homlokán. - Megőrültem talán? Vagy az ördög

hatalmába kerültem végképp? Úgy látszik, aláírtam a szerződést az erdőben tulajdon véremmel,

és most már behajtja rajtam a követelését, azt akarja, hogy végrehajtsak minden aljasságot,

ami csak az ő rút fejében megszületik.”

Állítólag, amikor a tiszteletes úr így magával társalgott, és kezét a homlokán végighúzta,

Hibbinsné őnagysága haladt el mellette, a híres boszorkányhölgy. Méghozzá ünnepi díszben,

magas fejékkel, pompás bársony szoknyájában és azzal a bizonyos sárga, keményített nyakfodorral,

amelynek titkát jó barátnőjétől, Ann Turnertől tanulta, persze még mielőtt a hölgyet

felakasztották volna Thomas Overbury meggyilkolásáért.

Akár a lelkész gondolataiban olvasott, akár másként találta ki: egyszeriben odafordult hozzá,

ravasz mosollyal, és bár nem volt szokása egyházi személyekkel társalogni, most mégis

megszólította:

- Hallom, nagytiszteletű uram, hogy látogatást tettél az erdőben - kezdte magas fejékét

megbiccentve a boszorkányhölgy. - Ha legközelebb megint rászánnád magad, nagyon kérlek,

közöld velem, boldog leszek, ha elkísérhetlek. Nem akarok kérkedni, de egy jó szavam sokat

tehet érdekedben, hogy jó fogadtatásra találj az illető hatalmasságnál.

- Igazán mondom, asszonyom, becsületemre és papi köntösömre, fogalmam sincs róla, milyen

értelmet adjak szavaidnak - felelte a lelkész komolyan és hódolattal, amint azt a hölgy előkelő

rangja és saját jó nevelése diktálta. - Semmiféle hatalmasságot nem látogattam meg az

erdőben, és a jövőben sincs szándékomban oda ellátogatni azért, hogy titokzatos személyek

kegyeit keressem. Csak azért mentem, hogy üdvözöljem kegyes jó barátomat, Eliot atyát, és

együtt örvendjek vele a számos új hívőnek, akiket a pogányságtól sikerült elhódítania.

- Hahaha! - nevetett visítva az öreg hölgy, fejdíszével bólogatva. - Világos nappal persze nem

is beszélhetünk másként... Te alaposan érted a mesterségedet, de éjfélkor az erdőben, tudom,

másként diskurálunk majd.

És továbbment, korához illő méltósággal, de közben hátra-hátrafordult, és visszamosolygott a

papra, mintha mindenáron fel akarná fedezni kettejük között a titkos kapcsolatot.

„Hát csakugyan eladtam magam az ellenségnek, akit ez a sárga fodros bársonyruhás vén

boszorkány fejedelméül választott, ha ugyan a szóbeszédnek hinni lehet?”

Szerencsétlen pap! Olyan üzletet kötött, ami nem sokban különbözik ettől. A boldogság álmától

szédülten, tudva és akarattal vállalta azt, amit halálos bűnnek tartott maga is. Ezt eddig

sohasem tette. És a méreg hamarosan szétáradt egész erkölcsi szervezetében, megbénította

jobb ösztöneit, és életre pezsdítette a gonoszak népes társaságát. Minden föltámadt benne,

gúny és keserűség, káröröm és a rossznak a kívánása, az a vágy, hogy csúffá tegyen mindent,

ami jó és szent, alig tudott ellenállni a kísértésnek, bár félt tőle. És ha a boszorkánnyal való

találkozása csakugyan valóban megtörtént, az is bizonyítja, hogy most már a halandók

söpredékével, a gonoszokkal és kártékonyakkal érzett közösséget.

Végre-valahára elérkezett otthonába, a temető mellett, felsietett a lépcsőn, és dolgozószobájába

menekült. Örült, hogy mégis sikerült ideérkeznie anélkül, hogy kaján ötletei közül,

amelyek egész úton gyötörték, csak egyet is elárult volna.

A szobába lépve, körülnézett a megszokott helyen. Ott voltak a könyvek, az ablakok, a

kandalló meg a falikárpitok, de minden olyan idegen, mint az egész város, amióta az erdőből

hazatért. Itt dolgozott, írogatott, itt böjtölt és virrasztott, félholtra sanyargatta magát, itt próbált

imádkozni annyiszor, itt szenvedte a szörnyű kínokat. Előtte volt a biblia, amelyben Mózes és

a próféták szóltak hozzá régi szép héber nyelven, és általuk maga az Úristen. Ott volt az

asztal, rajta a tinta, a toll és a megkezdett beszéd. Tudta, hogy mondat közepén hagyta abba,

amikor gondolatainak árja elakadt két nappal ezelőtt.

Azt is tudta, hogy mindezt ő kínlódta végig, ő, a sápadt arcú, vézna testű pap, aki nagy

avatóbeszédén dolgozott. De most valahogy messziről nézte saját régi énjét, kicsit gúnyosan

és szánakozva, de amellett bizonyos kíváncsisággal. Ez az én eltűnt. Új ember az, aki az

erdőből visszajött, és bölcsebb a réginél. Sok olyan titkot megfejtett, amit a maga régi

egyszerűségében soha föl nem ért volna ésszel. De milyen keserű ez az új tudás!

Javában tépelődött, amikor kopogtattak az ajtón. Gépiesen felelte: „Szabad!” - de nem tudta

lerázni azt a szorongató érzést, hogy valami gonosz szellem nyit rá a következő pillanatban.

Így is történt. Roger Chillingworth lépett be. Ő felállt, némán, sápadtan, fél kezét a Szentíráson

tartva, a másikat széttárt ujjakkal, a mellén.

- Üdvöz légy itthon, nagytiszteletű uram - kezdte az öreg doktor. - Hogy találtad a kegyes

Eliot atyát? Úgy látom, sápadt vagy, jó uram, talán bizony a nehéz erdei út túlságosan

kifárasztott? Jó lenne talán, ha szerény szolgálataimat igénybe vennéd, különben szíved és

agyad aligha lesz eléggé friss az avatóbeszéd megtartásához.

- Én azt hiszem, fölösleges - felelte Dimmesdale tiszteletes úr. - Úgy érzem, a friss levegő

csak jót tett a sok szobai munka után, és az is, hogy a szent életű apostolt láthattam. Nincs

szükségem a gyógyszereidre, kedves barátom, bár tudom, hogy kitűnőek, és baráti kéz nyújtja

őket.

Roger Chillingworth rendületlenül és figyelmesen nézte betegét egész idő alatt, de bár külsőleg

semmit sem árult el, a lelkész mégis szinte bizonyosra vette, hogy mindent vagy majdnem

mindent tud Hesterrel való találkozásáról. Az orvos viszont kitalálta, hogy a lelkész nem

segítő jó barátot lát benne, hanem gyűlöletes ellenséget.

Ilyen körülmények között természetes lett volna, hogy amit tudnak, azt részben ki is mondják.

Csodálatos, miken sok időbe telik, míg a dolgok szavakba öltöznek. Ha két ember egy

bizonyos kérdést kerülni akar, önkéntelenül, minduntalan odatereli a szót, eljut egészen a

széléig, de mégse kavarja fel. Éppen ezért a lelkész sem tartott attól, hogy Chillingworth

egyenesen kimondja, amiről szó van, és leleplezi kettejük viszonyát. De ha ez nem történt is

meg, az orvos a maga titokzatos módján félelmetesen közel lopódzott a titokhoz.

- Nem lenne jobb mégis, ha ma este igénybe vennéd szerény szolgálataimat? Komolyan

mondom, jó uram, mindent el kell követni, hogy a nagy alkalomra kellőképpen friss és erős

légy. Rendkívüli dolgot vár tőled a nép, attól tartva, hogy jövőre ilyenkor talán már nem

időzöl itt közöttük.

- Nem. Talán a másvilágon leszek addigra - felelte jámbor megnyugvással a lelkész. - Bár

adná az ég, hogy jobb világ legyen. Őszintén mondom, magam sem hiszem, hogy az évszakok

változásait még egy évig kibírjam itt. Ami pedig orvosságaidat illeti, barátom, most olyan

állapotban vagyok, hogy nincs szükség rájuk.

- Ezt örömmel hallom. Lehetséges, hogy szereim, bár hosszú ideig haszontalanoknak bizonyultak,

most végre mégis hatni kezdenek. Én lennék a legboldogabb ember, és Új-Anglia

háláját alaposan kiérdemelném, ha ezt a gyógykezelést végre be tudnám fejezni.

- Igaz szívemből köszönöm éber gondoskodásodat - felelte Dimmesdale majdnem ünnepélyesen.

- Köszönöm, amit tettél értem, de jóságodat csak imádsággal hálálhatom meg.

- A derék ember imája fölér az arannyal - felelte Roger Chillingworth. - Sőt Új-Jeruzsálem

igazi váltópénze az, amelyet a nagy Király jegye hitelesít.

A lelkész, mihelyt magára maradt, behívta a szolgát, és ennivalót kért. Régóta nem evett ilyen

mohó étvággyal. Aztán az avatóbeszéd már teleírt lapjait tűzbe hajítva, újat kezdett írni, és

olyan magával sodró lendülettel, olyan erővel áradtak gondolatai, mintha ihlet szállta volna

meg. Csak azon csodálkozott titokban, hogy az ég a maga megnyilatkozásának dicső muzsikáját

ilyen silány hangszerre bízta, mint ő. Ezen töprengett, de végre is lemondott arról, hogy

megoldja a titkot, buzgón dolgozott tovább; elragadta a lelkesedés.

Így múlt el az éjszaka. Mintha szárnyas paripa hátán ült volna, úgy nyargalt vele az idő. A

függönyökön át bekukucskált a piruló hajnal, majd fölkelt a nap, és aranyló fénnyel vakított a

szemébe. Akkor is ott ült még, tollal a kezében és hatalmas csomó teleírt papirossal maga

előtt.

XXI.

Date: 2016-01-14; view: 454