A pásztor és báránya

Nagyon lassan közeledett, de mégis majdnem elhaladt már mellette, mielőtt Hesternek

megjött volna a hangja, hogy hangosan megszólítsa. Végre mégis sikerült.

- Arthur Dimmesdale! - szólalt meg előbb egész gyönge hangon, aztán hangosabban, de

rekedten ismételte. - Arthur Dimmesdale...

- Ki szólít? - riadt fel a lelkész.

Hirtelen kiegyenesedett, mint aki nem szereti, ha olyankor látja valaki, mikor egészen elhagyta

magát. Ijedten nézett a hang irányába, de csak homályosan vehette ki a sötét ruhába öltözött

alakot az erdő homályában, a sűrű lombok között. Különben is, most egészen felhős volt az

ég, és alig szűrődött be valami kis fény. Nem tudta: asszony áll-e ott, vagy valami árnyék.

Olyan sokszor kísértették különféle árnyalakok, könnyen hihette, hogy azok közül egy

lopódzott ki most, hogy megálljon előtte a fák között.

De amikor közelebb lépett, rögtön szemébe ötlött a skarlát betű.

- Hester! Hester Prynne! Te vagy az? Élsz még?

- Én vagyok - felelte az asszony. - Élek, már amennyire ez alatt a hét év alatt élhettem. De te,

Arthur Dimmesdale... te élsz-e még?

Senki se csodálkozzék rajta, hogy egymás testi valóságát nem vették egészen biztosnak, sőt a

magukéban is szinte kételkedtek, olyan különös volt ez a találkozás itt az erdő mélyén, mint

amikor a síron túli világban találkozik először két szellem, akik földi életükben meghitt

viszonyban voltak, de most remegő borzalommal nézik egymást, mert még nem szokták meg

testetlen állapotukat és az árnyak társaságát.

Két kísértet, amint rémülten megáll egymással szemközt! Önmaguktól is féltek ebben a

pillanatban, hiszen életük válsága most hirtelen a tudatukba szökkent, kitárva előttük a múltat

és mindazt, ami azóta történt, úgy, ahogy csak az ilyen lélegzetfojtó pillanatokban lehetséges,

nagy ritkán. Ilyenkor a lélek meglátja önmagát, a tűnő pillanat tükrében.

Arthur Dimmesdale lassú, tétovázó mozdulattal kinyújtotta remegő kezét, amely hideg volt

most, akár egy halotté, és megérintette a másik hideg kezet. De bármilyen fagyos is volt ez az

érintkezés, mégis lefoszlott róluk a félelem. Most már legalább tudták, hogy ugyanabban a

világban tartózkodnak mind a ketten.

Egyik se szólt többet, egyik se vezette a másikat, de valami csodálatos egyetértéssel visszahúzódtak

a sűrűségbe, ahonnan Hester az előbb kilépett, és letelepedtek a mohos fagyökérre,

ahol Hester kislányával üldögélt az előbb.

Mikor megjött a szavuk, előbb közömbös apróságokról beszéltek, mint két ismerős, hogy

milyen borús az ég, alighanem vihar lesz, majd egymás egészségéről tudakozódtak. És így

nagyon lassan, bátortalanul, lépésről lépésre közelítették meg, ami lelkükre nehezedett. Sorsuk

és a külső körülmények nagyon eltávolították őket egymástól, szükségük volt rá, hogy

előreküldjék ezt a néhány mindennapi apróságot, hogy megnyissa előttük a közlés kapuit,

mielőtt igazi mondanivalójuk átléphetett a küszöbön.

A lelkész egyszerre csak Hester arcára függesztette tekintetét, aztán megszólalt:

- Mondd, Hester... te békességet találtál?

Hester bágyadtan mosolygott, és a mellén pirosló betűre nézett.

- Hát te?

- Én nem... Én csak kétségbeesést - felelte a pap. - Mit is várhatna az ilyen ember, aki így él,

mint én? Ha istentagadó lennék vagy lelkiismeretlen, erőszakos, aki csak a maga durva

ösztöneit követi, talán békességet találtam volna már régen. Sőt talán ki se zökkentem volna

nyugalmamból. De az ilyen lelki berendezéssel... ha volt is bennem egy és más jó valamikor,

Isten legválogatottabb adományai is csak a lelki gyötrelem hóhéreszközeivé váltak. Ó, Hester,

nagyon szerencsétlen vagyok!

- A nép tisztelettel tekint rád, és nem tagadhatod, hogy sok jót teszel. Ez nem vigasztal?

- Csak annál szörnyűbb, Hester! Csak annál szörnyűbb! - Keserűen elmosolyodott. - Ami

pedig azt illeti, hogy látszólag jót is teszek, hát én nem hiszek benne. Ez csak csalódás lehet.

Mit tehetne egy ilyen lélekroncs, mint én, más lelke megváltásáért? Hogy tisztíthatna meg

másokat, aki maga is csupa mocsok? Az emberek tisztelnek, azt mondod. Bár illetnének

gúnnyal, bár gyűlölnének!... Azt hiszed, jólesik ott fönn állni a szószéken, és tűrni, hogy száz

meg száz szem úgy nézzen rám, mintha arcomról a mennyei világosság sugározna?! Letekinteni

híveim gyülekezetére, akik az igazságot szomjúhozzák, és úgy hallgatják szavamat,

mintha a pünkösdi tüzes nyelv lebegne felettem. És közben saját belsőmet látni, a fekete

valóságot, látni, mi az, amit bálványoznak! Ó, hányszor szakadt föl belőlem a keserű nevetés,

amikor arra gondoltam, micsoda ellentét van a látszat és a valóság között! Tudom, az ördög is

jót nevet rajtam.

- Nem vagy igazságos önmagad iránt - mondta Hester szelíden -, hiszen mélységesen megbántad,

amit tettél, bűnöd rég elmaradt mögötted a messze múltban. Mért lenne jelen életed

kevésbé szent, kevésbé igaz, mért ne lehetne tényleg olyan, amilyennek az emberek látják?

Hát a megbánás, amelyet annyi jótéttel pecsétel meg valaki, semmit se jelent? Igazán nem

tudom, mért nem találsz békességet?

- Nem, nem, Hester, ez semmit se jelent. Ez mind hideg, halott, nem valóság. A megbánásból

kivettem részemet, igaz, de a vezeklésből nem. Különben rég le kellett volna dobnom az

álszentségnek ezt a köntösét, és megmutatkozni az emberek színe előtt úgy, ahogy majd a

Nagy Bíró előtt állok egyszer. Milyen boldog vagy te, Hester, aki nyíltan viseled a melleden a

skarlát betűt. Az enyém csak titokban perzseli a szívemet. Nem is sejted, micsoda megkönnyebbülés

hét esztendei rút ámítás kínja után végre egyszer olyan szemekbe nézni,

amelyek igazi mivoltomban látnak. Lenne csak egy barátom, vagy akár ellenségem is, akihez

elmehetnék mindennap, ha a többiek magasztalásától megcsömörlöttem, és aki tudja rólam az

igazat, hogy a legocsmányabb vagyok minden bűnösök között. Azt hiszem, akkor föléledne a

lelkem. Már ez a cseppnyi igazság is megmenthetne talán. De így, minden csak hazugság!...

Üresség!... Halál!

Hester ránézett, de még mindig nem tudta elszánni magát. Pedig a rég elfojtott indulatoknak

ez a szilaj kitörése mintha kínálta volna neki az alkalmat, hogy rátérjen mondanivalójára.

Legyőzte félelmét, és rákezdte:

- Van olyan barátod, akivel együtt sirasd a bűnödet, hisz itt vagyok én, bűnöd osztályosa. -

Megint tétovázott, és össze kellett szednie minden erejét, hogy folytatni tudja. - És van olyan

ellenséged is már régóta, aki mindent tud rólad. Egy födél alatt élsz vele.

A lelkész felpattant, és görcsösen szívéhez kapott, mintha ki akarná tépni onnan. Lélegzete

elakadt.

- Mit mondasz?! - kiáltotta rémülten. - Ellenség, akivel egy födél alatt élek? Hogy érted ezt?

Hester Prynne most átérezte, milyen nagyot vétett a szerencsétlen ember ellen. Hiszen hosszú

évekre kiszolgáltatta valakinek, aki csak kárát akarhatta. Maga az, hogy ilyen ellensége van,

lelke mélyéig fölkavarhatta ezt a betegesen érzékeny lelket, tekintet nélkül arra, milyen

álruhában rejtőzik az illető.

Volt idő, mikor Hester nem érezte át ennyire komolyan a felelősséget. Lehet, hogy a saját baja

keserítette el, annyi bizonyos, hogy egyszerűen sorsára bízta a lelkészt, abban a hitben, hogy

az mindenesetre jobb, mint az övé. Csak amióta együtt virrasztott vele azon a borzalmas

éjszakán, csak azóta támadt föl benne újra minden együttérzés. Most már helyesebben olvasott

a szívében. Nem kételkedett benne, hogy Roger Chillingworth állandó közelgése, a rosszakarat

mérge, amely egészen megfertőzte körülötte a levegőt, végzetes pusztítást okozott. A

bosszúálló így az orvos álruhájában kényelmes ürügyet talált arra, hogy állandóan a meggyötört

lélekben vájkáljon, és ezzel kegyetlenül visszaélt. A beteg lelkiismeretét állandóan

forrongásban tartja, és ez nem jótékony fájdalom, hanem szétzilálja, megrongálja egész belső

életét. Az ilyen állapotnak nem is lehet más eredménye, mint a lelki zavar, és előbb-utóbb a

teljes elidegenedés a jó és igaz fogalmától. Talán ez az, amit a földön tébolynak neveznek.

Így kellett viszontlátnia saját hibájából azt, akit valamikor, sőt - mért ne mondjuk ki végre? -

most is olyan forrón szeretett. Most érezte csak igazán, amit már az orvosnak is mondott, hogy

ezerszer jobb lett volna a másik lehetőséget választani, a szégyent, sőt talán a halált is.

Könnyebb lett volna ebben a pillanatban meghalni ott a lába előtt az avaron, mint kimondani a

szörnyű igazságot.

- Ó, Arthur! - kiáltott kétségbeesetten -, bocsáss meg nekem. Mindenben igazságra törekedtem,

ez volt az egyetlen erény, amelynél kitartottam végső erőfeszítéssel. Csak akkor nem,

mikor a te neved, a te életed, jó híred forgott kockán. Akkor vállaltam a csalárdságot. De a

hazugság sose jó, még akkor sem érdemes elfogadni, ha a másik oldalon a halál fenyeget.

Sejted már, mit akarok mondani? Az öreg ember, az orvosod, aki Chillingworthnek nevezi

magát, az én férjem volt egyszer.

A lelkész ránézett, és szemében most ott lobogott az a vad indulat, amely lénye legmélyén

szunnyadt. Ez volt az, amit az ördög magának követelt belőle, abban a reményben, hogy így

lelke többi részét is megkaparinthatja. Mert ez a vadság, bár sokkal tisztább, magasabb, szebb

vonással vegyült benne, mégis szorosan hozzátartozott. Hestert soha életében ilyen sötét,

kemény pillantás nem sújtotta.

Nem sokáig tartott, de ezalatt a lelkész mintha átalakult volna. Csakhogy a szenvedés annyira

kikezdte már, annyira fölemésztette erejét, hogy még alacsonyabb ösztönei sem bírták sokáig

a harcot. A következő pillanatban lerogyott a földre, arcát kezébe temette.

- Tudnom kellett volna - nyögte -, tudtam is. Nemhiába szorult el ösztönösen a szívem,

amikor először megláttam, és azóta is mindig. Miért is nem hallgattam a szavára? Ó, Hester

Prynne, te nem tudod, milyen irtózatos ez! És milyen megalázó, milyen undorító az egész!

Milyen borzalmasan rút dolog, amikor egy bűnös és beteg szív kitárul éppen annak a szeme

előtt, ezt sose bocsáthatom meg neked!

- Meg kell bocsátanod! - kiáltott Hester, és odatérdelt mellé a zörgő falevelekre. - Bízd Istenre

a büntetést, de te bocsáss meg.

Kétségbeesett gyöngédséggel átölelte a nyakát, a fejét keblére vonta, nem törődött vele most,

hogy ott van a vörös betű. A lelkész ki akart bontakozni karjai közül, de ő nem eresztette, félt,

hogy megint olyan szigorúan néz rá.

Az egész világ szigorúan nézett rá, hét esztendő óta csupa komor pillantás érte e magányos

asszonyt, és ő szó nélkül tűrte, még csak el sem fordította szomorú szemét. Az ég is szigorúan

nézett rá, és azt is kibírta. De hogy ez a bűnös, sápadt, elkínzott ember is így nézzen rá, azt

nem bírta el, nem tudta volna túlélni.

- Megbocsátasz, mondd? - hajtogatta újra meg újra. - Nem nézel rám olyan komoran?

- Megbocsátok, Hester - tört fel végre a lelkész melléből nagy nehezen a szó, sötét csüggedéssel,

de nem haraggal. - Megbocsátok most már, bár az Úristen is megbocsátana mind a

kettőnknek. Nem mi vagyunk a leggonoszabb bűnösök ezen a világon, Hester. Van valaki, aki

még ocsmányabb a bemocskolt papnál is. Ennek a vén embernek a bosszúja feketébb az én

bűnömnél. Hidegvérrel meggyalázta egy emberi szív szentségét. Mi ezt sose tettük, Hester.

- Soha, soha - suttogta az asszony. - Amit mi tettünk, az szent volt a maga nemében. Mi úgy

éreztük, így is mondtuk mindig. Elfelejtetted már?

- Csitt, Hester - és a lelkész lassan felállt. - Nem felejtettem még el.

Ott ültek megint egymás mellett kézen fogva a kidőlt óriás fa mohos törzsén. Soha ennél

súlyosabb órát nem hozott rájuk az élet. Mintha ide igyekezett volna ösvényük hosszú-hosszú

esztendők óta, mindig beljebb hatolva a sűrű sötétségbe. De annyi szépséget hozott mégis,

hogy nem tudtak megválni tőle. Ott ültek mozdulatlanul még hosszú percekig. Körülöttük a

komor, sötét erdő zúgott, recsegett a magasan nyargaló szélben. Az ágak összeverődtek fejük

fölött. Az öreg fák fájdalmasan nyögtek, morajlottak, mintha a szerelmes pár szomorú

történetét mesélnék egymásnak, vagy a sötét jövendőt, ami rájuk vár.

És ők még mindig nem tudtak megválni a pillanattól. Milyen sivár és vigasztalan volt most az

ösvény, amely visszavezetett a telepre, ahol Hester újra felöltheti gyalázata terhét, a lelkész

pedig szeplőtelen híre gyűlöletes hazugságát. Így hát még mindig nem tudtak betelni a súlyos

pillanattal. A legragyogóbb verőfény sohasem volt olyan drága nekik, mint most az erdő

naptalan homálya. Itt, ahol csak az ő szeme látta, nem perzselte Hester szívét a skarlát betű, és

Arthur Dimmesdale, aki elárulta istenét és felebarátait, egyetlen pillanatra igaz ember lehetett.

De most eszébe villant valami, és rémülten szökött talpra.

- Hester, hisz ez most új szörnyűséget jelent! - kiáltott. - Tudja Roger Chillingworth, hogy föl

akarod fedni előttem kilétét? Mit gondolsz? Meg fogja őrizni titkunkat továbbra is? Mit fog

kieszelni vajon, hogy bosszúját tölthesse rajtunk?

- Csodálatosan zárkózott volt mindig - felelte Hester elgondolkozva -, és amióta csak

bosszújának él, ez még jobban elhatalmasodott rajta. De nem hinném, hogy elárulja titkunkat.

Valószínűleg más módon igyekszik majd kielégíteni sötét szenvedélyét.

- És én... hogy élhessek csak még egy órát is vele egy födél alatt? Hogy szívhassak egy levegőt

halálos ellenségemmel? - jajgatott a lelkész magába roskadva, és kezét görcsösen szívére

tapasztva. Ezt most már önkéntelenül tette, akkor is, ha nem tudott róla. - Gondolkozz

helyettem, Hester, te erős vagy. Dönts te helyettem.

- Nem kell együtt maradnod vele - mondta Hester lassan, de határozottan. - Nem kell, hogy a

szívedet kiteregesd gonosz szeme előtt.

- Ez, hidd el, százszor rosszabb a halálnál, de mit csináljak? Legfeljebb az a választásom

marad, hogy lefekszem újra ide a falevelekre, és bevárom, míg eltemetnek. Talán meghalok.

- Ó, mi lett belőled! - kiáltott Hester, és szeméből könny szivárgott. - Puszta gyöngeségből

meg tudnál halni?! Mert más okod nincsen rá.

- Isten ítélete van rajtam - felelte az összetört szívű lelkész. - Nincs erőm viaskodni ellene.

- Az Ég megkönyörül rajtad, csak legyen erőd élni a kegyelemmel.

- Adj tanácsot nekem, segíts a te erőddel.

- Hát olyan szűk ez a világ? - És Hester Prynne mély, sötét szemét a lelkész arcára szegezte,

így akarta ösztönösen, delejes erővel talpra állítani a szerencsétlent, akinek lába roskadozott. -

Azt hiszed, az egész világegyetem ennek a városnak a határai között húzódik meg, ahol

nemrég még puszta avar terült, éppen ilyen magányosan, mint ez itt körülöttünk? Hová vezet

az erdei ösvény? Azt mondod, vissza a telepre. De ellenkező irányba is vezet. Tovább, tovább

halad az erdő sűrűjében, és minden lépéssel jobban belevesz. Egy-két mérföldre innen a sárga

faleveleken meg se látszik már a fehér ember lába nyoma. Ott szabad vagy, pár órai vándorlással

kikerülhetsz ebből a világból, ahol a legnyomorultabb voltál, és eljuthatsz oda, ahol

még boldog lehetsz. Nincs elég árnya a végtelen erdőnek, hogy elrejtse szívedet Roger

Chillingworth gonosz tekintete elől?

- De igen, Hester, elrejtőzhetem talán a korhadt falevelek alá - felelte a pap bágyadt mosollyal.

- És ha ez nem, hát ott van a tenger szélesebb ösvénye - folytatta Hester. - Azon jöttél ide, ha

akarod, vissza is visz megint. Szülőhazánkban, akár valamelyik elhagyott kis faluban, akár

London hatalmas házrengetegében, vagy Németországban, Franciaországban, a derűs Itáliában,

mindenütt találhatsz magadnak helyet, ahol az ő hatalma nem ér el. Mi keresnivalód itt, a

vasszívű emberek között?! Mi közöd az ő gondolataikhoz, úgyis régen rabságba hajtották

lelked jobbik részét.

Dimmesdale úgy nézett rá, mintha régi álma megvalósítására biztatná.

- Nem lehetséges. Nincs erőm, Hester, mert bármilyen nyomorult és bűnös legyek is, mindig

úgy gondoltam, hogy földi életemet itt tengetem most már, ahová a gondviselés helyezett. Ha

az én lelkem elveszett is, mások lelkéért még tehetek egyet-mást. Nem merem elhagyni

őrhelyemet, bár tudom, hűtlen katona voltam, akinek jutalma szégyen és halál, ha őrsége véget

ér.

- Összetört a hét esztendei gyötrődés - mondta Hester, lázasan igyekezve beléönteni a maga

lelkierejét. - Itt kell hagynod ezt mind, és hidd el, nem fogja gátolni lépteidet, ha elindulsz

ezen az erdei úton, és nem fog lehúzni súlyával a hajó, ha a tengert választod. Hadd

maradjanak itt a romok, ne törődj velük többé. Kezdd elölről az életet! Vagy kimerült minden

lehetőség, mert ezt az egy próbát nem álltad meg? Ó, ne hidd azt! Még sok megpróbáltatást és

sok sikert tartogat a jövő, talán boldogságot is. Még sok jót művelhetsz. Cseréld fel ezt a

hazug életet egy új és igaz élettel. Légy a rézbőrűek tanítója és apostola, ha hivatottságot érzel

magadban erre a feladatra. Vagy ha az talán jobban megfelel, foglald el helyedet a művelt

világ bölcsei és tudósai között. Prédikálj! Írj! Dolgozz! Mindent inkább, mint hogy lefeküdj

meghalni tehetetlenül. Vesd le a Dimmesdale nevet, és szerezz magadnak másikat, amelyet

szégyen és félelem nélkül viselhetsz és ragyogtathatsz. Miért cipelnéd akár csak egy napig is

még a kínt, ami annyira kikezdett máris?! Hiszen nincs erőd cselekedni, akarni sem. És ha

sokáig tétovázol, a bűnbánatra se lesz többé erőd. Föl a fejet, és előre!

- Ó, Hester! - kiáltott Arthur Dimmesdale, akinek szemében hirtelen fellobbant és újra kihunyt

a lelkesedés lángja. - Mintha versenyfutásra biztatnád azt, akinek a térde remeg. Nekem már

csak itt kell meghalnom, nincs erőm vállalni a kockázatot, nem merek kilépni egyedül az

idegen, széles világba.

Most már megint a csüggedés beszélt belőle. Lelkiereje megrokkant. Nem tudta megragadni a

szerencsét, amely pedig kínálkozott.

És újra elismételte:

- Egyedül... Ó, Hester.

- Nem kell egyedül menned - suttogta Hester.

Így hát mindent elmondtak egymásnak.

XVIII.

Verőfény

Arthur Dimmesdale szemében remény és öröm villant fel, de félelemmel keverve. Szinte

rémülten nézett az asszonyra, amiért ilyen merészen kimondja azt, amire ő csak erőtlenül,

félve gondolt, de a világért ki nem ejtett volna a száján.

Hester viszont természete szerint is bátor, tevékeny nő volt, és most, hogy évek óta a társadalom

száműzöttjeként élt, idegenül és kitagadva, gondolkodása is új utakra terelődött. Ő

egészen más volt, mint a lelkész. Minden irányítás és vezetés nélkül bolyongott abban az

erkölcsi vadonban, ahol éppen olyan sötét útvesztő volt körülötte, mint itt, a rengeteg mélyén,

ahol most kettejük sorsáról kellett dönteni.

Lelke és szíve megszokta a puszta helyeket, szabadon csatangolt, mint a vad indián a maga

erdeiben. Hosszú évek óta idegenül, elszigetelt helyéről nézte az emberi társadalom intézményeit

és mindazt, amit a törvényhozók vagy papok alkottak. Nem sokkal több tisztelettel

nézte őket, mint az indián a papi köntöst, a bírói talárt, a pellengért, az akasztófát, a templomot

vagy a családi tűzhelyet. Sorsának alakulása lassanként felszabadította lelkét és

gondolkozását. A skarlát betű szabad utat nyitott előtte olyan területekre, ahová más asszony

nem mert volna belépni. Szégyen, magány és kétségbeesés: ezek voltak a tanítói - komor és

kemény nevelők -, akik erőt adtak talán, de sok hamis tanítást is.

A lelkész viszont sohasem került olyan helyzetbe, ahonnan kívülről nézhette volna az

általánosan elismert törvényeket, bár egyszer életében megszegte azok legszentebbjét. De

akkor a szenvedély ragadta el, nem elvből, sőt nem is szándékosan cselekedett. Azóta pedig

szinte beteges buzgalommal és pontossággal figyelte nem csupán minden cselekedetét - mert

azt még aránylag könnyű volt igazgatni -, de minden belső rezdülését és legtitkosabb

gondolatait. Mint lelkész, a társadalom legfelső fokán állt abban az időben, és így annál

kevésbé rázhatta le magáról a világ szabályait, elveit és előítéleteit. Papi hivatásának keretei

minden lépését gátolták. És éppen, mert egyszer vétkezett, és lelkiismeretét állandóan égette a

be nem hegedt, kínzó seb, talán kevésbé térhetett le az erény útjáról, mint az olyan ember, aki

a bűnt nem ismeri.

Hester Prynne gyalázatának és számkivetésének ez a hét esztendeje mintha nem is lett volna

egyéb, mint előkészület éppen erre az órára. De Arthur Dimmesdale helyzete egészen más

volt. Ha az ilyen ember másodszor is elbukik, nincs mentsége, nincs, amivel bűnét enyhítse.

Ha csak az nem, hogy a hosszú szenvedés összetörte, hogy a lelkét éppen a bűntudat zavarta

meg, és nem volt ereje eldönteni, melyiket válassza a szörnyű lehetőségek közül. A leleplezett

bűnös gyalázatát vagy a képmutatás gyötrelmét. Nincs más mentsége, mint talán az, hogy

minden gyarló ember menekül a halál és a szégyen elől, igyekszik, ha módjában áll, megszabadulni

ellensége fondorlataitól. Emberileg érthető, ha az összetört szívű, holtra fáradt,

szerencsétlen vándor, amikor sivár, nehéz útján végre megcsillan előtte az emberi együttérzés,

az új, igazi élet egy szikrája, minden erejével afelé igyekszik, és megpróbálja levetni a vezeklés

súlyos terhét. És nyugodtan kimondhatjuk itt a szomorú igazságot is: hogyha egyszer a bűn

rést vágott az emberi lélek bástyáján, azt ezen a földön többé betömni nem lehet. Őrizni,

védeni talán igen, hogy az ellenség ne tudjon behatolni azon a ponton a várba, és ha már

támad, más helyen támadjon. De hiába, a fal megrongálódott, és az ellenség lába szüntelenül

ott dobog, mert nem felejtette el régi győzelmét. A lelkész talán viaskodott még magában, de

erről most ne beszéljünk. Elég annyi, hogy elszánta magát a menekülésre, ha nem kell egyedül

nekivágnia az útnak.

„Ha csak egy pillanatom lett volna ebben a hét esztendőben - gondolta -, amikor megnyugvást,

békességet talált a lelkem, talán el tudnám viselni még tovább is a terhet, az isteni kegyelem

reményében. De tudom, hogy az ítéletet semmi sem hárítja el fejemről többé. Miért ne

ragadjam meg az enyhülést, ami a halálra ítélt bűnösnek is jár kivégzése előtt? És ha tényleg

úgy van, amint Hester mondja, hogy ez az út vezet a másik, jobb élet felé, igazán nem áldozok

fel érte semmi olyat, ami több reménnyel kecsegtetne. Nem is élhetek tovább az ő segítsége

nélkül. Ő erős és gyöngéd... támogat és vigasztal! Könyörülj meg rajtam Te odafönt, akihez

nem merem fölemelni bűnös szememet.”

Hester kiolvasta szeméből a gondolatait, s nyugodtan így szólt:

- El fogsz menni innen.

Most, hogy végre döntéshez jutott, az örömnek valami bizonytalan fénye vetődött a lelkész

zaklatott szívére. Mintha önnön lelke börtönében raboskodott volna mostanáig, és most

egyszerre tele tüdővel szívná egy új, idegen világ levegőjét, ahol nincs törvény és kereszténység,

se megváltás.

Lelke magasra szökött, és most közelebbről látta az eget, mint eddig, hiszen nyomorúságában

a földön kúszott. És mert mélyen vallásos lelkű ember volt, most is áhítat fogta el.

- Lehetséges, hogy még örülni is tudok? - kiáltott fel csodálkozva. - Azt hittem, rég kihalt

belőlem az örömnek még a csírája is. Hester, te vagy az én védőangyalom. Úgy érzem, az

előbb elterültem itt az avaron, bűntől mocskos, bánattól sötét szívvel, és most feltámadtam,

újjászülettem, és dicsőíteni tudom a Mindenhatót, aki ilyen kegyes volt hozzám. Hiszen ez

máris az, máris elérkeztünk a jobb világba. Miért nem találtuk meg előbb?!

- Ne nézzünk most hátra - felelte Hester -, a múlt elmaradt mögöttünk. - Ne törődjünk vele.

Ide nézz, leveszem ezt a jelképet is, mintha soha itt se lett volna!

Ezzel megoldotta a kapcsot, amely a skarlát betűt tartotta ruháján, levette melléről, és elhajította

a száraz falevelek közé. A patak mellett hullott földre a titokzatos jelkép. Ha csak egy

tenyérnyivel odább esik, a víz tovasodorja, és a kis patak még eggyel több fájdalmat hordoz

azontúl, amiről mesélhessen a maga érthetetlen nyelvén.

Ott csillogott az arannyal hímzett skarlát betű, mint valami drágakő, a lomb között. Talán

ráakad egy balvégzetű vándor, és attól fogva különös, bűnös képek gyötrik majd, és

érthetetlen szorongás nehezedik a szívére, anélkül, hogy tudná, miért.

Hester hosszan, mélyen föllélegzett, mintha levetné a szégyen és fájdalom terhét, ami hét év

óta állandóan nyomta. Micsoda megkönnyebbülés volt ez! Sohasem érezte ennyire súlyosnak

a terhet, csak most, amikor ledobta. Aztán ösztönös mozdulattal levette fejéről a sapkát,

úgyhogy dús, sötét haja vállára omlott. Hol árnyékot, hol fényt vetett az arcára, és visszaadta

vonásainak a régi, szelíd bájt. Szája körül és szemében gyöngéd mosoly sugárzott, mintha

asszonyi lénye legmélyéről áradt volna. Sápadt arcán mély pirosság ömlött el. Nőisége, fiatalsága,

egész gazdag szépsége visszatért a múltból, amelyet pedig az emberek visszahozhatatlannak

neveznek. Föltámadt benne a szűzi reménység, a boldogságnak valami soha nem

ismert érzése, és csodálatosan összeolvadt ezzel a bűvös órával. És mintha az erdő és az ég

borúja csak az ő megszomorodott szívük árnyéka lett volna, most hirtelen az is eltűnt. Az ég

mosolyra derült, napfény ömlött át a lombok közén, elárasztotta az erdő sötétségét, minden

zöld levél boldogan csillogott, a sárga aranynak látszott a földön, és az öreg fák szürke törzse

vakítóan ragyogott. Minden tárgy, ami sötét árnyéknak tűnt fel eddig, most csak úgy sugározta

a fényt. A kis patak vidám csillogása messzire ellátszott az erdő szívében, ahol most mintha

az öröm titka fészkelt volna. Igen, a pogány, vad természet, amelyet emberi törvény soha le

nem igázott, magasabb erkölcsi igazság meg nem világított, együtt érzett a két halandó szív

boldogságával. Hiszen a szerelem akár újonnan születik, akár halottaiból ébred, mindig napsugarat

hoz, csordultig telíti ragyogásával a szívet, úgyhogy kiárad a külső világra is. Ha az

erdő tovább is sötét homályban marad, Hester és Arthur Dimmesdale akkor is ragyogó

verőfényben látják.

Most új öröm remegtette meg Hestert.

- Meg kell ismerned Gyöngyöt, a mi kis Gyöngyünket. Láttad már többször, tudom, de most

más szemmel nézed majd. Különös gyermek, én igazán meg se értem. De te nagyon fogod

szeretni, úgy, mint én. És talán jobban tudod majd, hogy kell bánnod vele.

- Azt hiszed, a gyermek örülni fog, ha megismer engem? - kérdezte kicsit aggodalmasan a

lelkész. - Régóta kerülöm a gyerekeket, mert látom, hogy bizalmatlanok irántam, nem szívesen

közelednek hozzám. Gyöngytől is sokszor féltem, megvallom.

- Szomorú, hogy így volt - felelte Hester. - De biztosan tudom, hogy borzasztóan szeretni fog,

és te is őt. Nincs messze innen. Mindjárt szólok neki. Gyöngy! Hol vagy, kislányom?

- Én látom... ott áll a sugárnyalábban, a patak túlsó partján - mondta a pap. - Elég messzire

elbarangolt. Igazán azt hiszed, szeretni fog?

Hester mosolygott, és újra szólította a gyermeket. Most már ő is látta ott, ahová a lelkész

mutatott. Úgy állt ott, mint valami ragyogó tünemény a lombok között átömlő napfényben. A

sugarak föl-alá futkostak rajta, hol megcsillogtatva, hol elborítva kis alakját. Egyik pillanatban

élő gyermeknek látszott, a másikban inkább tüneménynek. Meghallotta anyja szavát, és lassan

közeledett hozzájuk. Gyöngy cseppet sem unatkozott, amíg anyja a lelkésszel beszélgetett. A

nagy fekete erdő, mely komor, sötét arccal fogadja azokat, akik itt akarják elrejteni bűneiket

vagy bánatukat, a magános gyermeknek játszótársa lett. Legszelídebb ábrázatát öltötte fel a

kedvéért, és igyekezett a maga módján mulattatni. Csipkebogyóval kínálta, amely ilyenkor

késő ősszel kezd érni, és mint megannyi vércsepp piroslik a hervadt levelek között. Gyöngy

összegyűjtött egy csomót, és boldogan szívta a különös növény fanyar illatát. Az erdő kisebb

vadjai nem is igen tértek ki előle. Egy fogoly, amely fiókáival közeledett, fenyegetően nekiszaladt

ugyan előbb, de aztán megbánta, hogy barátságtalan volt, és hátrakotyogott csibéinek,

mintha azt mondaná: ne féljetek. Egy alacsony ágon galamb üldögélt, és hangos búgással

fogadta a gyermeket, talán üdvözölni akarta, talán megijedt tőle. Egy kis mókus a saját fája

koronájának sűrű lombjai közül makogott valamit, amikor meglátta - kedvesen vagy haragosan,

azt az ilyen mulatságos-mérges természetű jószágnál nem könnyű eldönteni -, makogott,

és egy diót hajított a fejére. Tavalyi dió volt, és a mókus éles fogacskája már kikezdte. Odább

egy rókát riasztott fel álmából könnyű lépteivel, az is kíváncsian nézett rá, mintha nem tudná,

meneküljön-e vagy folytassa szundikálását. Sőt állítólag egy farkas is odajött hozzá - de itt

már nem egészen hiteles a történet -, megszagolgatta ruháját, és odahajtotta félelmetes fejét

simogatásra. Annyi biztosan igaz, hogy az erdő, a kis és nagy vadak anyja és dajkája

megérezte a rokon vadságot ebben az emberi gyermekben.

Gyöngy sokkal jobb helyen volt itt, mint a gyarmatváros gyeppel szegett útjain vagy otthon,

anyja kopott kunyhójában. A virágok mintha ráismertek volna. Egyik-másik oda is súgta neki,

amint elhaladt közöttük: „Szakíts le, szép gyermek, és ékesítsd magadat velem.” Gyöngy

pedig, hogy kedvükre tegyen, összeszedte a sok ibolyát, szellőrózsát, meg egy-két friss zöld

gallyat, amit az öreg fák kínáltak neki. Hajába fonta a virágot, feldíszítette ifjú derekát, olyan

lett, mint egy kis nimfa vagy egy erdei tündér, aki ott nőtt fel az ősi vadonban. Ebben a

különös öltözetben közeledett most, amikor anyja szavát meghallotta.

De nagyon lassan jött, mert meglátta a lelkészt.

XIX.

Date: 2016-01-14; view: 430