A lelkész virrasztása

Mintha álmában járna - és csakugyan félig így is volt -, Dimmesdale tiszteletes úr nemsokára

elérkezett oda, ahol hét esztendővel ezelőtt Hester Prynne nyilvános gyalázatának legelső óráit

átélte. Még ott állt az emelvény a városháza erkélye alatt, esőben, viharban és perzselő napon

megfeketült deszkáival, amelyeket azóta más bűnösök lába is koptatott. A lelkész fölment a

lépcsőn.

Kora májusi vaksötét éjszaka volt. Az eget sűrű felhők takarták. Ha ott állt volna körös-körül

a sokaság, amelyik akkor Hester gyalázatát végignézte, aligha vették volna ki a pellengéren

álló emberi alaknak még halvány körvonalait is a sötét éjféli homályban. De most mélyen

aludt az egész város. Fölfedezéstől nem kellett tartani. Ott állhatott nyugodtan akár hajnalig,

amíg keleten piroslani kezd az ég alja. Legfeljebb az a veszedelem fenyegette, hogy a nyirkos,

hűvös éjszakai levegő megtámadja testét, és reumát vagy náthát szerez. Ez pedig nem is csak

az ő baja, de a híveké is, akik holnapi imáját és prédikációját hallgatni akarják. Egyetlen

szempár se láthatta, csak az, amelyik örökké virraszt, és a véres korbácsot is láthatja a szigorúan

lezárt fülkében.

Miért jött hát ide? Gúnyolni akarja talán a vezeklőket? Lehet, önnön lelkét is csúffá teszi

azokkal együtt. Az angyalok pirulva és könnyezve nézhetnék, a gonosz pedig kacagva. Az

önvád kergette ide, a sohasem lankadó önvád, de amelynek ikertestvére és elválhatatlan társa a

gyávaság. És ez visszarántja remegő markolásával, valahányszor a másik már-már a vallomásig

hajszolta.

Szegény nyomorult ember! Mi jogon vállalja a bűn terhét a gyengeség? A bűn a kemény

akaratúaknak való, azok vagy elviselik, vagy ha nagyon súlyos, féktelen akaratukat egyszer

jóra is használják, és lehajítják a terhet! De ez a gyenge, érzékeny lélek se egyikre, se másikra

nem képes, sőt állandóan mind a kettőt gyakorolja, és nem tud kivergődni a mennyekkel

dacoló bűn és meddő bűnbánat kibogozhatatlan csomójából.

Most ott állt a pellengéren, és míg a vezeklés komédiáját játszotta, egyszerre váratlanul

iszonyú rémület fogta el. Mintha az egész mindenség az ő csupasz mellén vöröslő betűt nézné.

És csakugyan. Azon a ponton mardosó testi kín foga rágott már jó ideje. A lelkész nem tudott

uralkodni magán, nem is próbálta erejét megfeszíteni, csak hangosan felordított, végighasított

a kiáltás az éjszaka csendjén, visszaverődött egyik ház faláról a másikra, és körös-körül a

környező dombokon. Mintha gonosz ördögök kapták volna fel, és hajigálták volna egymásnak

oda-vissza.

- Most megtettem - suttogta kezeivel eltakarva arcát. - Most felébred az egész város, ide

rohannak, és megtalálnak itt.

De nem úgy történt. Lehet, hogy a hangja nem is volt olyan erős, mint ahogy ő rémületében

hallotta. A város nem riadt fel, vagy ha álmosan föl is figyeltek néhányan, azt hitték kábult

fejjel, hogy valami rosszat álmodtak, vagy a boszorkányok üvöltenek odafönn, hisz éppen

ilyenkor szoktak a Sátánnal nyargalászni, gyakran hallották őket a távolabbi tanyákon.

A pap néhány percig várt, de nem hallott semmiféle riadalmat, hát levette szeméről a kezét, és

szétnézett. Bellingham kormányzó háza ott állt nem messze a másik utcasarkon, egyik ablakban

világosság gyulladt, sőt megjelent maga az öregúr is, kezében lámpással, fehér éjjeli

köntösben, fehér sapkában, mint egy kísértet, akit rosszkor hívtak elő sírjából. Valószínűleg a

kiáltásra ébredt fel.

Ugyanannak a háznak egy másik ablakában Hibbinsné tűnt fel, a kormányzó nővére, ő is

lámpával a kezében, úgyhogy savanyú, elégedetlen ábrázata messziről is jól látszott. Kidugta

fejét, és aggodalmasan pillantott fölfelé. A tiszteletre méltó boszorkányhölgy, úgy látszik,

szintén hallotta Dimmesdale tiszteletes kiáltását, és a hatalmas visszhangot körös-körül, de azt

hitte, hogy éji rémek és gonosz szellemek hangját hallja, akikkel - mint beszélték - máskor

együtt rándult ki ilyentájt az erdőbe.

Most észrevette bátyját a másik ablakban, és arra gyorsan eloltotta lámpását. Talán fölrepült a

felhők közé, mert semmi se látszott belőle egyszerre. Bellingham előbb gondosan fürkészte a

sötétséget - körülbelül annyit láthatott benne, mint macska a zsákban -, aztán visszavonult ő

is.

Most lassanként megnyugodott a lelkész. De pár perc múlva pislogó fényt vett észre, jó

messze az úton, és látta, hogy közeledik. Hol egy cölöp bukkant elő a ráeső világosságban, hol

egy kerítés vagy rácsos ablak darabja, majd a kút, vízzel telt vályúval, ívelt tölgyfa kapu, rajta

a vaskalapács, előtte a küszöb faragatlan tuskója.

Észrevett pontosan minden ilyen apróságot, bár közben szentül hitte, hogy ítélete közeledik ott

az úton, annak a lépéseit hallja. Várta, hogy a következő percekben a lámpás fénye rávetődik,

és leleplezi régóta féltve őrzött titkát.

Csakugyan lassan közeledett a világos kis kör, és most már kivette lelkésztestvérét vagy

inkább atyját és nagyra becsült barátját - Wilson tiszteletes urat. Most már gyanította, hogy

haldoklót búcsúztatott valahol az öreg, és így is volt.

Winthrop kormányzó költözött el erről a földi világról, alig egy órával azelőtt, és a derék

lelkiatya egyenest a halálos ágy mellől jött most. Mintha valamelyik régi szent közeledett

volna az úton, a bűnök sötét éjszakáján át, glóriásan, vagy mintha a megboldogult kormányzó

ráhagyta volna minden dicsőségét. Az is lehet, hogy a mennyei város távoli lényének

sugárzása van a feje körül, ahová éppen most lép be diadalmasan a vándor, akit az imént

búcsúztatott. Szóval, a jó Wilson tiszteletes hazafelé baktatott, lámpással világítva be maga

előtt a göröngyös utat. És ez a kép idézte fel Dimmesdale tiszteletes úr agyában a fenti

különös gondolatokat. Maga is mosolygott rajtuk, sőt majdnem hangosan nevetett, és közben

arra gondolt, hogy alighanem megzavarodott az esze.

Most elment a pellengér mellett a jó öreg, egyik kezével szorosabbra fogva fekete köpenyét, a

másikkal a lámpást tartva. A fiatal pap alig tudta megállni, hogy oda ne kiáltson neki:

„Jó estét, tiszteletre méltó atyám, nem jönnél fel ide? Hadd töltsünk itt egy kellemes órácskát

együtt.”

Jóságos ég, valóban hangosan beszél? Egy pillanatig azt hitte, hogy csakugyan kiejtette a

szavakat, de aztán rájött, hogy képzelődés az egész.

Wilson atya lassan baktatott tovább, gondosan kerülgetve a tócsákat és sarat, a pellengér felé

még csak nem is fordult egyszer sem. Mikor a pislogó lámpafény egészen eltűnt az éjszakai

homályban, Dimmesdale hirtelen úgy érezte, hogy ájulás környékezi. Ebből tudta meg, milyen

szörnyű félelmet állt ki most pár percig, bár közben lelke ilyen sötét játékkal igyekezett

könnyíteni magán.

De aztán megint csak odatolakodtak a csúfondáros gondolatok a komor képek közé. Érezte,

hogy tagjai egészen elgémberedtek a szokatlan hidegben, és szerette volna kipróbálni, le tud-e

menni még a lépcsőn. Nemsokára megvirrad, és ő még mindig ott fog állni. Ébredeznek a

közeli házakban, megjelenik egy koránkelő a szürkületben, és észreveszi, hogy ott áll egy alak

a szégyenhelyen. A kíváncsiság és rémület félig megzavarja az eszét, felzörgeti a szomszédokat,

hogy jöjjenek, nézzék meg a csodát. Egy kísértet áll a pellengéren, biztosan valamelyik

gonosztevő lelke. Házról házra terjed a riasztó hír, és mire megvirrad, ősz papok közelednek

nagy sietve a térre, flanellköntösben, és tisztes családanyák, akik nem értek rá levetni még

hálóingüket sem. Ide gyűlik az egész díszes kar, ők, akik sohasem mutatkoztak a nyilvánosság

előtt, ha egy hajszáluk keresztbe állt, most itt lesznek zilált arccal, zilált ruhában a piactéren.

Itt lesz az öreg Bellingham, félrebillent Jakab-stílű nyakfodorral, és Hibbinsné asszony, szoknyáján

az erdei fák gallyacskáival, még a rendesnél is bosszúsabb arccal, mert hiszen nem

alhatta ki az éjszakai kirándulást. És a jó Wilson atya, aki fél éjszakát a haldokló mellett

töltött, és haragszik, hogy ilyen korán megzavarták jámbor álmait. És jönnek a vének és

diakónusok, az egyház többi tagja, meg az ifjú leánykák, akik bálványozzák papjukat, és

ereklyeként őrzik szívükben a nevét. Jönnek egymás után sietve, ijedt arccal, még csak arra

sincs idejük, hogy kendőjükkel eltakarják hófehér keblüket. Egyszóval itt lesz az egész város,

tódulnak ki a házakból, és rémült szemüket a pellengér felé szegezik. És kit látnak ott, a

vöröslő hajnali fényben? Ki mást, mint Arthur Dimmesdale tiszteletes urat félig megfagyott

tagokkal, félájultan a szégyen súlya alatt, ugyanazon a helyen, ahol Hester Prynne állt

valamikor.

Úgy elragadták a groteszk képek, hogy akaratlanul harsány nevetésben tört ki. Borzasztóan

megrémült. És mintha csak hangjára válaszolna, éles, csengő, gyermeki kacagás hallatszott a

közelében. Szíve összerándult - maga se tudta, kíntól-e vagy a hirtelen örömtől -, mert

ráismert Gyöngy hangjára.

- Gyöngy, kicsi Gyöngy - kiáltott le a talapzatról, aztán elfojtott suttogással folytatta: - Hester,

Hester Prynne, te vagy itt?

- Igen, én vagyok - felelte egy meglepett hang, és lépések közeledtek az úton -, én vagyok

gyermekemmel.

- Honnan jössz ilyenkor, Hester, mit keresel itt?

- Halott mellett virrasztottam - felelte Hester Prynne -, Winthrop kormányzó halálos ágya

mellől jövök. Mértéket vettem, mert el kell készítenem a halotti ruhát. Hazafelé tartunk.

- Jöjj fel ide, Hester, és te is, kicsi Gyöngy - mondta a pap. - Ti már álltatok itt egyszer, de én

nem voltam veletek. Jöjjetek, legyünk most itt együtt hárman.

Hester szó nélkül felment a lépcsőkön, és megállt, gyermekét kézen fogva. A lelkész a

gyermek másik kezét kereste meg. És ebben a pillanatban új élet zúdult ereibe, valóságos

zuhataggal öntve el dermedt szívét, forróság nyargalt végig erein, mintha az anya és gyermeke

testének melege áradt volna el benne. Mintha villamos áram kapcsolta volna őket egybe.

- Pap bácsi - suttogta a kislány.

- Mit akarsz mondani, gyermekem?

- Itt fogsz állni anyámmal és velem holnap délben is? - kérdezte Gyöngy.

- Nem, gyermekem - felelte a pap; mert most, hogy életereje visszatért, a nyilvános megalázás

félelme is teljes erővel feltámadt benne, éppen úgy fojtogatta, mint máskor is mindig. Remegve

gondolt már arra is, hogy itt most együtt van velük, bár ugyanakkor valami különös örömet

érzett. - Azt nem, gyermekem, de egyszer itt fogok állni anyáddal és veled, csak nem holnap.

Gyöngy fölkacagott, és ki akarta húzni a kezét. De a lelkész szorosan fogta.

- Csak meg egy percig, kicsikém.

- Jó, de akkor ígérd meg, hogy holnap délben is így megfogod a kezemet és anyámét is.

- Holnap nem, de majd máskor.

- Mikor? - faggatta a gyermek.

- Az Utolsó Ítélet napján - súgta a lelkész, és abban a pillanatban csak azt érezte, hogy

kötelessége az igazságot hirdetni, és így most felelnie kell a gyermek kérdésére. - Igen, kislányom,

akkor ott a legfőbb bíró színe előtt anyád, te meg én, egymás mellett kell hogy

álljunk. De a földi nap világosságában nem.

Gyöngy újra nevetett.

Dimmesdale tiszteletes úr éppen felelni akart, amikor a felhős égen hirtelen vakító fény villant

fel. Valószínűleg egy meteor lehetett, amit az éjszaka kutatói sokszor látnak a légkör széle

felé. Hatalmas fényével egészen bevilágította a sűrű felhőzetet. Fölragyogott az egész mennybolt,

mint egy óriási, hatalmas lámpás ernyője. Az ismerős utcarészletek előbukkantak éppen

olyan élesen, mint világos nappal, de minden valahogy kísértetiesnek látszott, mint az ismerős

dolgok szokatlan világításban mindig.

A faházak kiugró emeletükkel, furcsa oromcsúcsaikkal, a kapualjak és küszöbök, előttük a

frissen sarjadt fű, és a kertekben a most felásott fekete föld, a zölddel szegett keréknyom lent a

ritkán használt úton - minden erősen látszott, de más, új értelmet nyert.

És ott állt a lelkész, kezét szívére szorítva, mellette Hester, mellén az arannyal hímzett szégyenbetűvel,

és Gyöngy, a bűn eleven jelképe, amely kettejüket, mint láncszem, összefűzte.

Ott álltak az ünnepélyes, vakító fényben, mintha máris megvirradt volna az a nap, amely a

titkokat felderíti, és egyesíti az összetartozókat.

A kislány szemében bűvös fény villogott, ahogy most a lelkészre fölnézett. Megint az a

gonoszkodó koboldkifejezés volt benne. Kezét kihúzta, és az utca túlsó felére mutatott. De a

pap karját keresztbe fonta mellén, és tekintetét a mennyboltra szegezte.

Akkoriban általános dolog volt az efféle égi tüneményeket és más természeti jelenségeket,

amelyek nem olyan szabályosan ismétlődtek, mint a nap vagy a hold kelte és nyugta,

valamilyen csodálatos jelentőséggel felruházni. Ha például égő kard, lándzsa vagy nyíltegez

jelent meg az éjszakai égen, az indián háborút jelentett. A dögvészt vérvörös fény hirdette

előre. Egyáltalában, alig volt olyan esemény Új-Anglia alapítása óta egészen a forradalomig,

amelyet nem előzött volna meg valami efféle égi jel.

Megesett, hogy sokan látták egyszerre. De legtöbbször egyetlen szemtanú bizonyíthatta csak

hitelességét, akinek fantáziája átformálta, el is torzította, csodálatos színekkel tarkázta, és

utólagos magyarázatokkal ruházta fel a jelenséget. Tulajdonképpen impozáns gondolat, hogy

nemzetek a maguk sorsát az égboltról olvashatják le, hogy a gondviselés még ezt az óriási

lapot sem tartja túlságosan nagynak, ha egy nép sorsáról mond ítéletet.

Őseink, akik abban a szent meggyőződésben éltek, hogy ifjú társadalmuk különös mennyei

oltalom alatt áll, érthető módon szívesen és könnyen elhitték az effélét. De mit gondoljunk

arról az emberről, aki a maga egyéni sorsát, a személyesen neki szóló üzenetet olvassa le

ugyanarról a végtelen hirdetési lapról? Ez csak súlyosan megzavart lelkiállapotban képzelhető,

ha valaki nagyon sokáig beteges módon csak önmagával foglalkozott, titokban gyötrődött, és

most már önzését az egész természetre kiterjeszti és elhiszi, hogy a végtelen mennybolt is

csak arra való, hogy az ő számára közvetítsen üzeneteket.

Éppen ezért a lelkész is súlyosan zilált és beteg állapotban lehetett, amikor most a mennybolt

legmagasabb pontjára szegezve szemét, ott egy óriási betűt - egy A betűt pillantott meg, tompa

vörös fényvonalakkal kirajzolva. Egész biztosan a meteor tűnt fel azon a helyen, a sűrű

felhőkön át tompán izzó fényével, de formája nem az volt, amivel az ő bűnös képzelete

felruházta. Más bűnösök valószínűleg más jelképet láttak volna benne.

Különös: Dimmesdale tiszteletes egész idő alatt, amíg így állt, arcát a zenit felé fordítva,

pontosan tudta, hogy Gyöngy ujjával az öreg doktorra mutat, aki ott áll a pellengér lábánál. Ő

is egész világosan látta az öreget, bár közben nem vette le szemét a bűvös betűről.

Chillingworth arca is egészen megváltozott a meteor fényében, mint minden egyéb. Vagy

talán most nem vigyázott annyira, hogy gonosz kárörömét leplezze. És csakugyan: ha az égi

tünemény ijesztő fényében mutatkozó világ Hestert és a lelkészt is az Utolsó Ítéletre

emlékeztette, az öreg Roger Chillingworth nagyszerűen beillett az Ősgonosznak, ahogy most

megjelent gúnyos vigyorgással, zsákmányát követelni.

Olyan erős volt a tünemény hatása, hogy Dimmesdale tiszteletes meg jó ideig látta a

sötétségben kirajzolódó óriás betűt, amikor a meteor már régen eltűnt, és mintha az utca és

minden egyéb egészen eltűnt volna.

- Ki ez az ember, Hester? - dadogta a pap rémülten. - Irtózom tőle. Nem ismerted őt?

Gyűlölöm ezt az embert, Hester!

Hester az esküjére gondolt és hallgatott.

- Igazán mondom, reszketek, ha látom - folytatta a lelkész -, ki lehet, mondd, kicsoda? Nem

segíthetsz rajtam? Irtózatosan félek tőle.

- Pap bácsi, én megmondhatom, kicsoda - szólt közbe a gyermek.

- Gyorsan, gyorsan, kislányom! - És Dimmesdale odahajtotta a fülét a gyermek szájához. -

Mondd meg gyorsan, és olyan halkan, ahogy csak tudod.

Gyöngy a fülébe sugdosott pár szót, ami emberi nyelvhez hasonlított, de csak olyan gyerekgagyogás

volt, amivel az apróságok egymást mulattatják néha. Ha csakugyan elárult is valamit

Roger Chillingworth kilétét illetőleg, olyan nyelven tette, amit a nagy műveltségű lelkész nem

értett, és így csak még jobban összezavarodott tőle. A kis kobold jóízűen felkacagott.

- Mi az? Gúnyolni akarsz?

- Nem voltál bátor, nem voltál becsületes - felelte a gyermek -, nem akartad megígérni, hogy

holnap délben is megfogod a kezemet és anyám kezét.

- Nagytiszteletű uram - szólalt meg most az orvos közvetlenül az emelvény tövében -, kegyes

Dimmesdale mester, lehetséges volna, hogy csakugyan téged látlak itt? Lám, lám, tanácsos

szemmel tartani az ilyen tudós férfiút, aki állandóan a könyveket bújja. A magunkféle ember

éber perceiben álmodik, és álmában sétál. Jöjj, jó uram és szeretett barátom, kérve kérlek,

engedd, hogy hazavezesselek.

- Hogy tudhattad, hogy itt vagyok? - kérdezte szorongva a lelkész.

- Hitemre mondom, fogalmam se volt róla. Az éjszakát eddig kormányzó őkegyelmessége

betegágyánál töltöttem, elkövetve, ami szerény tehetségemből kitelt, hogy könnyítsek

szenvedésén. Most, hogy ő megtért a jobbik világba, hazafelé igyekeztem, amikor ez a

különös fény feltűnt az égen. Gyere velem, nagytiszteletű uram, könyörögve kérlek, különben

attól félek, bajosan tarthatod meg holnap az istentiszteletet. Hej, azok a könyvek hogy

megzavarják az agyat! Kevesebbet kellene olvasnod, jó uram, egy kis pihenés nagyon rád

férne, különben az ilyen éjszakai hóbortok túlságosan elhatalmasodnak rajtad.

- Jó, vezess haza - mondta a pap.

Dermedten és tehetetlenül, mintha nyomasztó álomból ébredt volna, átengedte magát az

orvosnak, aki hazavezette.

Másnap azonban olyan vasárnapi prédikációt mondott, amelynél hatásosabbat, megrázóbbat

nem hallottak még tőle soha. Azt mondták, soha még ennyire nem érezték benne az isteni

sugallat erejét. És akadt a hallgatók között nem egy, aki a szónoklat hatása alatt rátalált az

igazságra, és hálával gondolt még sokáig a lelkészre.

De amikor beszéde végeztével lejött a szószékről, odalépett hozzá az ősz szakállú sekrestyés,

és egy fekete kesztyűt tartott eléje, melyben a sajátjára ismert.

Ma reggel találták az emelvényen, jó uram, ahová a gonosztevőket állítják ki szégyenszemre.

Egész biztosan a Sátán ejtette ott el, hogy rút tréfát űzzön tisztelendőségeddel. De persze most

vak volt és bolond őkelme, mint mindig. Tiszta kéznek nincs szüksége kesztyűre.

- Köszönöm, édes barátom - mondta a lelkész komolyan, de titokban összeszorult a szíve.

Zavaros emlékezetével már-már azt hitte, hogy csak álmodta az éjszakai eseményeket. -

Tényleg, úgy látszik, az én kesztyűm.

- És miután a Sátán jónak látta ellopni, ezentúl kesztyűtlen kézzel bánjon vele tisztelendőséged

- tette hozzá komoly mosollyal az öreg. - De hallotta-e tisztelendőséged, milyen különös

jelet láttak az égen ma éjszaka? Egy óriás A betűt, ami biztosan angyalt jelent. Érthető is,

hiszen jóságos kormányzónk angyallá lett ezen az éjszakán. Biztosan arról szólt az üzenet.

- Nem, nem is hallottam még róla - felelte a lelkész.

XIII.

Date: 2016-01-14; view: 434