Home Random Page


CATEGORIES:

BiologyChemistryConstructionCultureEcologyEconomyElectronicsFinanceGeographyHistoryInformaticsLawMathematicsMechanicsMedicineOtherPedagogyPhilosophyPhysicsPolicyPsychologySociologySportTourism






Egy szív belseje

Ettől fogva, bár az orvos és a lelkész érintkezése külsőleg ugyanolyan maradt, mégis lényegesen

megváltozott. Roger Chillingworth végre megtalálta az ösvényt, amelyen továbbjuthatott.

Nem olyan irányba vezettek a nyomok, ahogy sejtette, de mindenesetre vezettek valahová.

Nyugodtnak, elfogulatlannak látszott most is, és jóakaratot mutatott, de mintha valahogy felszínre

került volna a gonoszság, ami addig csak lappangott benne. A szerencsétlen öregember

a bosszúnak egy olyan rafinált módját eszelte ki, amelynél szörnyűbbet halandó még soha ki

nem gondolt. Be akart furakodni ellensége bizalmába, hogy az kitárja előtte mindazt a marcangoló

önvádat, kínt és félelmet, az elfojtott bűnös gondolatokat, amelyekkel megküzdeni

képtelen. És így a bűnös lélek gyötrelme, amely talán ha a nagy, melegszívű világ elé kerül,

bocsánatot nyer, az ő zsákmánya legyen, akiben nincs részvét és nincs bocsánat. Aki semmi

másra nem törekszik, mint megbosszulni, visszafizetni a rajta esett sérelmet.

De a lelkész érzékenysége és mély tartózkodása felborította tervét. Így aztán kénytelen volt

beérni azzal, amit a sors - amely a bosszúállót és az áldozatot egyaránt felhasználja céljaira, és

amely talán éppen akkor kegyelmes, amikor büntetni látszik - rendelkezésére bocsátott, ha

ugyan az ilyen sötét bosszúvágy bármivel is beérheti.

Nyugodtan mondhatta, hogy kutatásaiban egy megnyilatkozáshoz már eljutott. Azzal pedig

nem sokat törődött, hogy a megnyilatkozás az égből vagy máshonnan jön-e. Így most már

nemcsak betege külső életét figyelhette a legaprólékosabb módon, de lelkének legmélyebb

redőibe is belepillanthatott, és minden belső rezzenését kileshette. És most már nemcsak

szemlélő volt, de bele is avatkozott a szerencsétlen pap belső életébe. Úgy játszhatott vele,

ahogy kedve tartotta. Bármelyik percben fölidézhette a marcangoló fájdalmakat, kínpadra

vonhatta. Csak meg kellett nyomni a kis rugót, amely az egész masinát kormányozta. És most



már tudta, hol van az, és hogyan működik. Ha például hirtelen ráijesztett, mint varázsló a

bűvös igével, odaparancsolhatta a rémképek ezreit, minden alakban, a halált és az annál is

iszonyúbb szégyent, a kísértetek, lidércek egész seregét, amelyek körültáncolták a szerencsétlent,

és ujjal a szívére mutattak.

És ráadásul olyan művészettel intézte a dolgát, hogy Dimmesdale - bár egy idő óta érezte,

hogy valami kártékony befolyás működik a közelében - nem tudott keresztüllátni rajta. Sokszor

gyanakodva, aggódva - sőt nemegyszer keserű gyűlölettel - nézte az orvos torz alakját.

Mozdulatai, járása, deres szakálla és minden apró cselekedete, még a ruhája is undorította.

Éppen azért, mert az ellenszenv mélyebben fészkelt benne, mint ahogy azt maga elismerte.

De képtelen volt megokolni ezt az érzést, és mivel jól tudta, hogy a betegség mérge egész belsejét

megfertőzte már, azt hitte, ez is csak onnan származik. Ösztönös ellenszenvét mindenáron

leküzdeni igyekezett, ahelyett, hogy felfigyelt volna rá, és okult volna belőle.

Mennél kevésbé sikerült azonban erőt vennie magán, annál inkább igyekezett fönntartani a

baráti érintkezést az öregemberrel, már csak elvből is, és így megkönnyítette a szerencsétlennek,

akit a gyilkos bosszúvágy még áldozatánál is mélyebbre süllyesztett, gonosz tervei

végrehajtását.

Dimmesdale tiszteletes úr pedig - míg testét-lelkét a fajdalom tépte, marta, és tehetetlenül

tűrnie kellett halálos ellensége alattomos kínzásait - a nép szemében mind magasabbra

emelkedett. Szenvedése hihetetlen mértékig fokozta népszerűségét.

Addig is rajongtak érte, de most, a mindennap megismétlődő gyötrelem szinte emberfölötti

erőt adott gondolatainak, érzéseinek, és hihetetlenül fokozta azt a képességét, hogy közölni

tudja másokkal is, ami benne él. Hírneve egyre emelkedőben volt, és máris árnyékba borította

legkiválóbb paptársait is. Pedig akadt köztük nem egy, aki több évet szentelt az egyházi

tudományoknak, mint amennyit Dimmesdale számlált. Volt közöttük jóval keményebb kötésű

szellem, akinek logikája vas, és tudása gránitszilárd. De ezek a tulajdonságok többnyire bizonyos

merev doktrinér szellemmel párosulnak, és így a papoknak ez a fajtája inkább tiszteletre,

mint szeretetre méltó. És voltak mások, valóban szent életű férfiak, akiknek élete türelmes

elmélyedésben, könyvek között folyt, és állandó szellemi érintkezésben azzal a jobbik világgal,

ahová máris befogadhatták volna őket, még mielőtt halandó porhüvelyüket levetik. Ezek a

nagy férfiak mindent megkaptak az egek urától, csak éppen a Szentlélek pünkösdi ajándékát

nem. Mert a tüzes nyelvek, amelyek az apostolok fölött megjelentek akkor, nem azt a kiváltságot

jelentik, hogy az ember idegen népek nyelvén ki tudja fejezni gondolatait, hanem azt,

hogy a szív mindenkinek érthető nyelvén tud szólni az egész emberiséghez.

Igen, ezek az apostoli férfiak csak éppen ezt a legritkább és legnagyobb kiváltságot nem

nyerték el, a tüzes nyelv ajándékát. Hiába próbálták volna - ha ugyan valaha is eszükbe jutott

ilyesmit megpróbálni - a legmagasabb kinyilatkoztatás igazságait egyszerű, közérthető szavakban

és képekben kifejezni. Hangjuk messziről, alig kivehetően hallatszott, a magasból, ahol

szellemük időzött.

Dimmesdale majdnem bizonyosan ezek között foglalt volna helyet, hiszen lelkileg és

szellemileg a szent, apostoli férfiak rokona volt. Hitbuzgalma, önmegtartóztatása előbb-utóbb

eljuttatták volna a legmagasabb csúcsokra, ha le nem húzta valami súlyos teher: bűntudat vagy

más lelki gyötrelem. De így csak görnyedten botorkált a legutolsókkal egy szinten, ő, akit

ragyogó ajándékokkal halmozott el az ég, akinek szavát különben az angyalok is elragadtatva

hallgatták volna.

De csodálatosképpen éppen ez a súlyos teher hozta még közelebb bűnös halandó testvéreihez,

szíve együtt remegett más gyarló szívekkel. Magába fogadta más szívek kínját, és ékesszólása

áthatotta, megváltó áradatával elöntötte a szenvedő szívek ezreit. Legtöbbször megindította,

de sokszor meg is rémítette őket. Nem tudták, miért hat rájuk olyan elemi erővel a fiatal pap

ékesszólása. Azt hitték, szentet látnak maguk előtt, akit a mennyei bölcsesség, a mennyei

szeretet és igazságszolgáltatás választott szócsövéül. Szentnek tartották még a lába nyomát is.

A szüzek elsápadtak, ha közelükbe ért, de rajongásukat úgy át- meg áthatotta a vallásos

érzület, hogy egészen annak hitték, és nyíltan hordozták hófehér keblükben, mint az oltárra

szánt legártatlanabb ajándékot. A gyülekezet öregebb tagjai pedig, akik még egészségük teljes

birtokában voltak, látva a szent ember halandó porhüvelyének fogyatkozását napról napra,

biztosra vették, hogy előttük fog a mennybe szállni, és gyermekeiknek lelkükre kötötték, hogy

öreg csontjaikat okvetlenül a fiatal pap szentelt hantjai közelébe temessék.

Dimmesdale viszont, ha a saját sírjára gondolt, azon töprengett, vajon kinő-e ott majd a fű

átkozott porai fölött.

Kimondhatatlanul gyötörte a nép rajongó áhítata. Alaptermészete volt, hogy imádja az igazságot,

és mindent értéktelennek, árnyékszerűnek tartson, aminek léte nem az életben gyökeredzik.

„Mi vagyok én? - töprengett sokszor -, valóság, vagy testetlen, nyomorult árnyék?” Szerette

volna kikiáltani a szószékről teli tüdőből, kikiáltani a nép színe előtt, amit önmagáról gondolt.

„Én, aki itt állok előttetek fekete papi köntösben, aki fölhágok a szószék szent lépcsőin, és

sápadt arcomat égnek fordítom, hogy helyettetek könyörögjek a Mindenttudóhoz; én, akiben

Enoch szentségét látjátok, és azt hiszitek, hogy lába csillogó nyomot hagy a földön, amelyen

végighaladva a szegény vándor eljuthat az üdvösség honába; én, aki gyermekeiteket keresztvíz

alá tartom, és az utolsó imát mondom haldokló testvéreitek fölött, úgyhogy az áment már alig

hallják távozóban; én, akit nagyra becsültök és szerettek; én, a ti lelkiatyátok, csupa mocsok és

hazugság vagyok.”

Nemegyszer lépett fel a szószékre Dimmesdale tiszteletes úr azzal a szándékkal, hogy le nem

jön onnan, amíg ezt így el nem mondta. Sokszor már torkát köszörülte, remegő, mély lélegzetet

vett, hogy sötét titkát kiöntse végre. És százszor meg százszor valóban meg is tette.

Elmondott mindent, de hogyan?

Elmondta híveinek, hogy ő nyomorult, alávalóbb mindenkinél, a legfeketébb minden bűnös

lelkek között, undorító és kimondhatatlanul gyarló. Csak azt csodálja, hogy nyomorult testét el

nem porlasztja ott rögtön a Mindenható lángoló haragja.

Nem elég világos beszéd ez? Egész biztosan felugrálnak helyeikről, és lerángatják rögtön a

szószékről, amelyet beszennyez. De semmi efféle nem történt. Hívei végighallgatták, és csak

annál mélyebb áhítattal néztek rá. Fogalmuk sem volt róla, micsoda gyilkos jelentőségük van

az önvádló szavaknak.

- Ó, a kegyes ifjú lélek - mondogatták -, valóságos földi szent! Én Istenem, ha már ennyi

feketeséget lát a maga tiszta lelkében, mit látna az enyémben vagy a tiedben, testvér?

És a pap - amilyen ravasz képmutató volt titokban, ha meg is bánta bűnét - jól sejtette, hogy

vallomását így fogadják majd. Azzal ámította magát, hogy bűnét nyilvánosan megvallja, de

csak egy másikkal tetézte, és titokban még jobban megvetette magát, anélkül, hogy az önámítás

csak pillanatnyilag is könnyített volna rajta. Igazat szólt, de hamisság lett, mire kimondta.

Pedig lelke legmélyén szerette az igazságot, és a hazugságot utálta úgy, mint senki más. Nem

csoda, ha önmagát a legjobban utálta éppen ezért.

Ez a belső vergődése olyan szokásokra ragadta, amelyek a megromlott római hitnek inkább

megfelelnek, mint a puritán egyház józan világosságának. Egy gondosan lelakatolt titkos

fülkében Dimmesdale tiszteletes úr véres korbácsot őrzött, és gyakran kipróbálta azt saját

vállán a puritán protestáns pap. Közben keserűen nevette önmagát, és annál vadabb erővel

csapkodta testét, hogy a nevetésért is megbüntesse.

Böjtölt is, de nem úgy, mint más jámbor puritán lelkész, hogy teste megtisztításával a mennyei

világosság útját egyengesse, hanem túlzott szigorúsággal, amíg térde már rogyadozott alatta, a

böjtöléssel vezekelni akart. És virrasztott, éjszakáról éjszakára, hol koromsötétben, hol

pislákoló lámpavilágnál. De sokszor a tükör előtt ülve a lehető legerősebb fényben. Így

szüntelenül vizsgálta, szemmel tartotta önmagát, ami csak kínzás volt, és nem megtisztulás.

A sok böjtöléstől, virrasztástól agya néha megzavarodott. Látomások lebegték körül. Hol

egész homályos alakok, amelyeket csak saját halvány fényük világított meg a szoba egy távoli

szögletében, hol ott álltak előtte közvetlenül a tükörben, élesen, kézzelfogható elevenségben.

Egyszer kaján ördögi alakok ugrálták körül, vigyorogva, csúfondárosan, és hívták, hogy jöjjön

velük. Máskor fényes szárnyú angyalok bánatos arccal, ég felé lebegve. Viszontlátta ilyenkor

gyerekkori, elköltözött barátait, ősz szakállú apját, elkomorult szent arccal, és anyját, aki

hátrafordult, elmenőben. És még ez az árnyékanya, ez a halvány, szétfoszló ködalak is

szánakozó pillantással nézett rá.

És a kísértetekkel zsúfolt szörnyű szobán most átsuhant Hester Prynne, kézen fogva

bíborruhás gyermekét, és ujjával a mellén lángoló skarlát betűre, majd a pap szívére mutatva.

De sohasem merült el egészen az érzékcsalódásban. Akármelyik pillanatban, ha akaratát

összeszedte, ki tudta venni a ködalakok között a valóságos tárgyakat, meggyőződhetett róla,

hogy más anyagúak, mint például a tölgyfa asztal vagy a négyszögletes, bőrkötésű, rézkapcsos

kötet. Viszont bizonyos értelemben éppen ezek az anyagtalan lények jelentették a szerencsétlen

pap életének legkézzelfoghatóbb valóságát. A hazug élet legszörnyűbb átka, hogy kilopja

mindenből a valóságot, a tartalmat, ami körülöttünk van, és amit az ég lelkünk táplálékául és

öröméül alkotott. Aki hazugságban él, annak az egész világ hamis, semmivé zsugorodik

kezében. És ő maga árnyékká válik a hamisság világában, sőt lassanként megszűnik létezni.

Dimmesdale tiszteletes úr földi életének egyetlen valósága ez a belső gyötrődés volt, és az,

amit abból külseje kifejezett. Ha mosolyogni tud, ha vidám arcot ölt csak egyszer is: eltűnik

ebből a világból.

Egy ilyen átvirrasztott, szörnyű éjszakán hirtelen felugrott székéről. Új gondolat szökött

agyába. És egy pillanatra megkönnyebbülést hozott. Felöltözött nagy gonddal, pontosan

ugyanúgy, mintha istentiszteletre készülne. Aztán óvatosan leosont a lépcsőn, kinyitotta a

kaput, és elsietett.

XII.


Date: 2016-01-14; view: 585


<== previous page | next page ==>
Az orvos és betege | A lelkész virrasztása
doclecture.net - lectures - 2014-2024 year. Copyright infringement or personal data (0.012 sec.)