Egy szív belsejeEttől fogva, bár az orvos és a lelkész érintkezése külsőleg ugyanolyan maradt, mégis lényegesen
megváltozott. Roger Chillingworth végre megtalálta az ösvényt, amelyen továbbjuthatott.
Nem olyan irányba vezettek a nyomok, ahogy sejtette, de mindenesetre vezettek valahová.
Nyugodtnak, elfogulatlannak látszott most is, és jóakaratot mutatott, de mintha valahogy felszínre
került volna a gonoszság, ami addig csak lappangott benne. A szerencsétlen öregember
a bosszúnak egy olyan rafinált módját eszelte ki, amelynél szörnyűbbet halandó még soha ki
nem gondolt. Be akart furakodni ellensége bizalmába, hogy az kitárja előtte mindazt a marcangoló
önvádat, kínt és félelmet, az elfojtott bűnös gondolatokat, amelyekkel megküzdeni
képtelen. És így a bűnös lélek gyötrelme, amely talán ha a nagy, melegszívű világ elé kerül,
bocsánatot nyer, az ő zsákmánya legyen, akiben nincs részvét és nincs bocsánat. Aki semmi
másra nem törekszik, mint megbosszulni, visszafizetni a rajta esett sérelmet.
De a lelkész érzékenysége és mély tartózkodása felborította tervét. Így aztán kénytelen volt
beérni azzal, amit a sors - amely a bosszúállót és az áldozatot egyaránt felhasználja céljaira, és
amely talán éppen akkor kegyelmes, amikor büntetni látszik - rendelkezésére bocsátott, ha
ugyan az ilyen sötét bosszúvágy bármivel is beérheti.
Nyugodtan mondhatta, hogy kutatásaiban egy megnyilatkozáshoz már eljutott. Azzal pedig
nem sokat törődött, hogy a megnyilatkozás az égből vagy máshonnan jön-e. Így most már
nemcsak betege külső életét figyelhette a legaprólékosabb módon, de lelkének legmélyebb
redőibe is belepillanthatott, és minden belső rezzenését kileshette. És most már nemcsak
szemlélő volt, de bele is avatkozott a szerencsétlen pap belső életébe. Úgy játszhatott vele,
ahogy kedve tartotta. Bármelyik percben fölidézhette a marcangoló fájdalmakat, kínpadra
vonhatta. Csak meg kellett nyomni a kis rugót, amely az egész masinát kormányozta. És most
már tudta, hol van az, és hogyan működik. Ha például hirtelen ráijesztett, mint varázsló a
bűvös igével, odaparancsolhatta a rémképek ezreit, minden alakban, a halált és az annál is
iszonyúbb szégyent, a kísértetek, lidércek egész seregét, amelyek körültáncolták a szerencsétlent,
és ujjal a szívére mutattak.
És ráadásul olyan művészettel intézte a dolgát, hogy Dimmesdale - bár egy idő óta érezte,
hogy valami kártékony befolyás működik a közelében - nem tudott keresztüllátni rajta. Sokszor
gyanakodva, aggódva - sőt nemegyszer keserű gyűlölettel - nézte az orvos torz alakját.
Mozdulatai, járása, deres szakálla és minden apró cselekedete, még a ruhája is undorította.
Éppen azért, mert az ellenszenv mélyebben fészkelt benne, mint ahogy azt maga elismerte.
De képtelen volt megokolni ezt az érzést, és mivel jól tudta, hogy a betegség mérge egész belsejét
megfertőzte már, azt hitte, ez is csak onnan származik. Ösztönös ellenszenvét mindenáron
leküzdeni igyekezett, ahelyett, hogy felfigyelt volna rá, és okult volna belőle.
Mennél kevésbé sikerült azonban erőt vennie magán, annál inkább igyekezett fönntartani a
baráti érintkezést az öregemberrel, már csak elvből is, és így megkönnyítette a szerencsétlennek,
akit a gyilkos bosszúvágy még áldozatánál is mélyebbre süllyesztett, gonosz tervei
végrehajtását.
Dimmesdale tiszteletes úr pedig - míg testét-lelkét a fajdalom tépte, marta, és tehetetlenül
tűrnie kellett halálos ellensége alattomos kínzásait - a nép szemében mind magasabbra
emelkedett. Szenvedése hihetetlen mértékig fokozta népszerűségét.
Addig is rajongtak érte, de most, a mindennap megismétlődő gyötrelem szinte emberfölötti
erőt adott gondolatainak, érzéseinek, és hihetetlenül fokozta azt a képességét, hogy közölni
tudja másokkal is, ami benne él. Hírneve egyre emelkedőben volt, és máris árnyékba borította
legkiválóbb paptársait is. Pedig akadt köztük nem egy, aki több évet szentelt az egyházi
tudományoknak, mint amennyit Dimmesdale számlált. Volt közöttük jóval keményebb kötésű
szellem, akinek logikája vas, és tudása gránitszilárd. De ezek a tulajdonságok többnyire bizonyos
merev doktrinér szellemmel párosulnak, és így a papoknak ez a fajtája inkább tiszteletre,
mint szeretetre méltó. És voltak mások, valóban szent életű férfiak, akiknek élete türelmes
elmélyedésben, könyvek között folyt, és állandó szellemi érintkezésben azzal a jobbik világgal,
ahová máris befogadhatták volna őket, még mielőtt halandó porhüvelyüket levetik. Ezek a
nagy férfiak mindent megkaptak az egek urától, csak éppen a Szentlélek pünkösdi ajándékát
nem. Mert a tüzes nyelvek, amelyek az apostolok fölött megjelentek akkor, nem azt a kiváltságot
jelentik, hogy az ember idegen népek nyelvén ki tudja fejezni gondolatait, hanem azt,
hogy a szív mindenkinek érthető nyelvén tud szólni az egész emberiséghez.
Igen, ezek az apostoli férfiak csak éppen ezt a legritkább és legnagyobb kiváltságot nem
nyerték el, a tüzes nyelv ajándékát. Hiába próbálták volna - ha ugyan valaha is eszükbe jutott
ilyesmit megpróbálni - a legmagasabb kinyilatkoztatás igazságait egyszerű, közérthető szavakban
és képekben kifejezni. Hangjuk messziről, alig kivehetően hallatszott, a magasból, ahol
szellemük időzött.
Dimmesdale majdnem bizonyosan ezek között foglalt volna helyet, hiszen lelkileg és
szellemileg a szent, apostoli férfiak rokona volt. Hitbuzgalma, önmegtartóztatása előbb-utóbb
eljuttatták volna a legmagasabb csúcsokra, ha le nem húzta valami súlyos teher: bűntudat vagy
más lelki gyötrelem. De így csak görnyedten botorkált a legutolsókkal egy szinten, ő, akit
ragyogó ajándékokkal halmozott el az ég, akinek szavát különben az angyalok is elragadtatva
hallgatták volna.
De csodálatosképpen éppen ez a súlyos teher hozta még közelebb bűnös halandó testvéreihez,
szíve együtt remegett más gyarló szívekkel. Magába fogadta más szívek kínját, és ékesszólása
áthatotta, megváltó áradatával elöntötte a szenvedő szívek ezreit. Legtöbbször megindította,
de sokszor meg is rémítette őket. Nem tudták, miért hat rájuk olyan elemi erővel a fiatal pap
ékesszólása. Azt hitték, szentet látnak maguk előtt, akit a mennyei bölcsesség, a mennyei
szeretet és igazságszolgáltatás választott szócsövéül. Szentnek tartották még a lába nyomát is.
A szüzek elsápadtak, ha közelükbe ért, de rajongásukat úgy át- meg áthatotta a vallásos
érzület, hogy egészen annak hitték, és nyíltan hordozták hófehér keblükben, mint az oltárra
szánt legártatlanabb ajándékot. A gyülekezet öregebb tagjai pedig, akik még egészségük teljes
birtokában voltak, látva a szent ember halandó porhüvelyének fogyatkozását napról napra,
biztosra vették, hogy előttük fog a mennybe szállni, és gyermekeiknek lelkükre kötötték, hogy
öreg csontjaikat okvetlenül a fiatal pap szentelt hantjai közelébe temessék.
Dimmesdale viszont, ha a saját sírjára gondolt, azon töprengett, vajon kinő-e ott majd a fű
átkozott porai fölött.
Kimondhatatlanul gyötörte a nép rajongó áhítata. Alaptermészete volt, hogy imádja az igazságot,
és mindent értéktelennek, árnyékszerűnek tartson, aminek léte nem az életben gyökeredzik.
„Mi vagyok én? - töprengett sokszor -, valóság, vagy testetlen, nyomorult árnyék?” Szerette
volna kikiáltani a szószékről teli tüdőből, kikiáltani a nép színe előtt, amit önmagáról gondolt.
„Én, aki itt állok előttetek fekete papi köntösben, aki fölhágok a szószék szent lépcsőin, és
sápadt arcomat égnek fordítom, hogy helyettetek könyörögjek a Mindenttudóhoz; én, akiben
Enoch szentségét látjátok, és azt hiszitek, hogy lába csillogó nyomot hagy a földön, amelyen
végighaladva a szegény vándor eljuthat az üdvösség honába; én, aki gyermekeiteket keresztvíz
alá tartom, és az utolsó imát mondom haldokló testvéreitek fölött, úgyhogy az áment már alig
hallják távozóban; én, akit nagyra becsültök és szerettek; én, a ti lelkiatyátok, csupa mocsok és
hazugság vagyok.”
Nemegyszer lépett fel a szószékre Dimmesdale tiszteletes úr azzal a szándékkal, hogy le nem
jön onnan, amíg ezt így el nem mondta. Sokszor már torkát köszörülte, remegő, mély lélegzetet
vett, hogy sötét titkát kiöntse végre. És százszor meg százszor valóban meg is tette.
Elmondott mindent, de hogyan?
Elmondta híveinek, hogy ő nyomorult, alávalóbb mindenkinél, a legfeketébb minden bűnös
lelkek között, undorító és kimondhatatlanul gyarló. Csak azt csodálja, hogy nyomorult testét el
nem porlasztja ott rögtön a Mindenható lángoló haragja.
Nem elég világos beszéd ez? Egész biztosan felugrálnak helyeikről, és lerángatják rögtön a
szószékről, amelyet beszennyez. De semmi efféle nem történt. Hívei végighallgatták, és csak
annál mélyebb áhítattal néztek rá. Fogalmuk sem volt róla, micsoda gyilkos jelentőségük van
az önvádló szavaknak.
- Ó, a kegyes ifjú lélek - mondogatták -, valóságos földi szent! Én Istenem, ha már ennyi
feketeséget lát a maga tiszta lelkében, mit látna az enyémben vagy a tiedben, testvér?
És a pap - amilyen ravasz képmutató volt titokban, ha meg is bánta bűnét - jól sejtette, hogy
vallomását így fogadják majd. Azzal ámította magát, hogy bűnét nyilvánosan megvallja, de
csak egy másikkal tetézte, és titokban még jobban megvetette magát, anélkül, hogy az önámítás
csak pillanatnyilag is könnyített volna rajta. Igazat szólt, de hamisság lett, mire kimondta.
Pedig lelke legmélyén szerette az igazságot, és a hazugságot utálta úgy, mint senki más. Nem
csoda, ha önmagát a legjobban utálta éppen ezért.
Ez a belső vergődése olyan szokásokra ragadta, amelyek a megromlott római hitnek inkább
megfelelnek, mint a puritán egyház józan világosságának. Egy gondosan lelakatolt titkos
fülkében Dimmesdale tiszteletes úr véres korbácsot őrzött, és gyakran kipróbálta azt saját
vállán a puritán protestáns pap. Közben keserűen nevette önmagát, és annál vadabb erővel
csapkodta testét, hogy a nevetésért is megbüntesse.
Böjtölt is, de nem úgy, mint más jámbor puritán lelkész, hogy teste megtisztításával a mennyei
világosság útját egyengesse, hanem túlzott szigorúsággal, amíg térde már rogyadozott alatta, a
böjtöléssel vezekelni akart. És virrasztott, éjszakáról éjszakára, hol koromsötétben, hol
pislákoló lámpavilágnál. De sokszor a tükör előtt ülve a lehető legerősebb fényben. Így
szüntelenül vizsgálta, szemmel tartotta önmagát, ami csak kínzás volt, és nem megtisztulás.
A sok böjtöléstől, virrasztástól agya néha megzavarodott. Látomások lebegték körül. Hol
egész homályos alakok, amelyeket csak saját halvány fényük világított meg a szoba egy távoli
szögletében, hol ott álltak előtte közvetlenül a tükörben, élesen, kézzelfogható elevenségben.
Egyszer kaján ördögi alakok ugrálták körül, vigyorogva, csúfondárosan, és hívták, hogy jöjjön
velük. Máskor fényes szárnyú angyalok bánatos arccal, ég felé lebegve. Viszontlátta ilyenkor
gyerekkori, elköltözött barátait, ősz szakállú apját, elkomorult szent arccal, és anyját, aki
hátrafordult, elmenőben. És még ez az árnyékanya, ez a halvány, szétfoszló ködalak is
szánakozó pillantással nézett rá.
És a kísértetekkel zsúfolt szörnyű szobán most átsuhant Hester Prynne, kézen fogva
bíborruhás gyermekét, és ujjával a mellén lángoló skarlát betűre, majd a pap szívére mutatva.
De sohasem merült el egészen az érzékcsalódásban. Akármelyik pillanatban, ha akaratát
összeszedte, ki tudta venni a ködalakok között a valóságos tárgyakat, meggyőződhetett róla,
hogy más anyagúak, mint például a tölgyfa asztal vagy a négyszögletes, bőrkötésű, rézkapcsos
kötet. Viszont bizonyos értelemben éppen ezek az anyagtalan lények jelentették a szerencsétlen
pap életének legkézzelfoghatóbb valóságát. A hazug élet legszörnyűbb átka, hogy kilopja
mindenből a valóságot, a tartalmat, ami körülöttünk van, és amit az ég lelkünk táplálékául és
öröméül alkotott. Aki hazugságban él, annak az egész világ hamis, semmivé zsugorodik
kezében. És ő maga árnyékká válik a hamisság világában, sőt lassanként megszűnik létezni.
Dimmesdale tiszteletes úr földi életének egyetlen valósága ez a belső gyötrődés volt, és az,
amit abból külseje kifejezett. Ha mosolyogni tud, ha vidám arcot ölt csak egyszer is: eltűnik
ebből a világból.
Egy ilyen átvirrasztott, szörnyű éjszakán hirtelen felugrott székéről. Új gondolat szökött
agyába. És egy pillanatra megkönnyebbülést hozott. Felöltözött nagy gonddal, pontosan
ugyanúgy, mintha istentiszteletre készülne. Aztán óvatosan leosont a lépcsőn, kinyitotta a
kaput, és elsietett.
XII.
Date: 2016-01-14; view: 585
|