Uacute;j kép Hesterről

Hester, amikor most hosszú idő után ilyen különös módon összekerült Dimmesdale lelkésszel,

megdöbbenve látta, mennyire leromlott testileg-lelkileg a szerencsétlen. Idegzete mintha

teljesen szétroncsolódott volna. Erkölcsi ereje egy tehetetlen gyermekével lett egyenlő. Földön

csúszik, míg szellemi képességei megőrizték eredeti frissességüket, sőt talán a betegség

bizonyos lázas mohóságot fejlesztett ki bennük.

Sok mindent tudott róla, olyat is, amit senki más, éppen ezért kikövetkeztette, hogy a lelkiismeret

mardosásán kívül egy másik szörnyű gépezet is működik itt Dimmesdale épsége és

nyugalma megrontásán. Tudta, ki volt ez a szerencsétlen elbukott ember valamikor, és iszonyodva

gondolt most arra, hogy őhozzá fordult segítségért, a kitagadott nyomorulthoz, egy

ösztönösen megérzett, fenyegető hatalom ellen.

Azt is eldöntötte magában Hester, hogy a lelkésznek joga van hozzá fordulni segítségért.

Amióta az emberi közösségből kirekesztve él, megszokta, hogy a jóról és rosszról alkotott

fogalmait sohase külső mértékkel mérje. Éppen ezért belátta, hogy felelős a szerencsétlen

ember sorsáért, éppen ő, aki senki másért nem felelős ezen a világon. Mindazok a szálak,

amelyek az emberi nemhez kapcsolták - akár virágból, selyemből, aranyból vagy más anyagból

lettek légyen -, rég elszakadtak. De őhozzá a közös vétek vaslánca kapcsolta, amelyet

egyikük se volt képes széttörni. És mint minden lánc, ez is kötelezettséggel járt.

Hester helyzete különben sem volt pontosan ugyanaz, mint nyilvános gyalázata kezdetén.

Évek jöttek, mentek azóta, a kis Gyöngy hétesztendős volt már. A skarlát betű fantasztikusan

csillogó aranyhímzésével rég megszokott látvánnyá vált a derék városi polgárok szemében.

Éppen úgy, mintha valakit egyéni kiválósága emel ki a közösségből, és ugyanakkor elkülöníti

őt a többiek érdekeitől és szokásaitól, Hestert is lassanként a tiszteletnek bizonyos fajtája vette

körül. Az emberi természetnek javára írandó, hogy amikor nem önzése forog eszében,

könnyebben hajlik a szeretetre, mint a gyűlöletre. Még a gyűlölet is lassanként szeretetté

alakul, ha fokozatosan és nyugodtan haladnak a dolgok, és nem újul ki az ingerlő mozzanat,

ami az ellenséges beállításnak eredeti okozója volt.

Hester Prynne nem botránkozott meg és meg sem bántott senkit. Nem is harcolt a társadalommal,

ahelyett panasz nélkül elfogadta minden szigorú intézkedését, sőt eszébe sem jutott

kárpótlást követelni szenvedéseiért, nem is törődött azzal, hogy a közösség rokonszenvét

elnyerje.

Éppen ezért érdemnek tekintették, hogy szeplőtelen tisztaságban él, amióta gyalázatra kárhoztatták.

Miután semmi veszíteni valója sem volt az emberek szemében, és láthatólag nem

remélt és nem kívánt tőlük semmit, tehát csak valódi erényesség lehet, ami a szegény tévelygőt

visszavezette a jó ösvényre.

Azt is tapasztalták, hogy bár Hester sohase követel részt magának a világ kiváltságaiból, még

a legszerényebb mértékben sem - beéri azzal, hogy ugyanazt a levegőt szívhatja, és becsületes

munkával megszerezheti maga és gyermeke számára a mindennapi kenyeret -, viszont rögtön

átérzi testvériségét az emberek közösségével, mihelyt jót tehet. Senki olyan készségesen nem

segített a szűkölködőkön, mint ő, akinek igazán kevés fölöslege volt, bár a keserű szívű szegé81

nyek nemegyszer bántalommal fizettek az étekért, amit naponta küszöbükre rakott. Ruhát is

varrt nekik, istenáldotta ujjaival, amelyekkel inkább királyi köntöst hímezhetett volna.

Ha járvány pusztított a városban, senki sem ápolt olyan önfeláldozással, mint Hester. Akár

egyes embert, akár az egész közösséget sújtotta valami csapás, ő, a kitagadott, rögtön megtalálta

helyét. A balsors sújtotta házba nem vendégként lépett, hanem mint jogosan odatartozó.

Mintha csak ebben a ködös félhomályban találta volna meg embertársaival az érintkezést.

Ilyenkor a hímzett betű csillogása vigasztaló, túlvilági fénnyel ragyogott. Ami másutt a

szégyen jele volt, az a betegszobában a biztató világosság forrása lett. Elkísérte fényével a

szenvedőt útja végéig, a földi élet legszélső határáig. Megmutatta előtte az ösvényt, amikor a

földi világosság már elhalványodott mögötte, és a túlvilági még nem hatolt el hozzá. Ilyenkor

Hester lelke gazdagságot és meleget árasztott, az emberi gyöngédség buzogó forrásának

bizonyult, melyben soha meg nem csalatkozik, aki rászorult, és amelyet soha ki nem merít a

szomjazó.

Megbélyegzett keble csak annál puhább párnája volt annak, aki ráhajtotta fejét. Önkéntes

irgalmas nővére lett a városnak, vagy inkább talán a világ súlyos keze formálta azzá, bár ez

sem neki, sem a világnak nem volt szándékában. A bíbor betű hivatása jelképe lett, és olyan

együttérzést, nagylelkűséget, annyi segítséget találtak benne, hogy sokan új magyarázattal

ruházták fel a vörös A betűt. Azt mondták: Adakozó-t jelent. Ilyen nagy dolgot vitt véghez

Hester Prynne az ő asszonyi erejével.

Csak a sötétségbe borult házban talált helyet a maga számára. Ha megint felragyogott a nap,

Hester eltűnt onnan, még árnyéka is elenyészett a küszöbön. Eltűnt a jótékony testvér, még

csak hátra se tekintett, hogy betakarítsa a hálás pillantásokat, ha ugyan hálásan néztek utána.

Ha az utcán találkozott velük, fejét föl sem emelte, hogy köszönésüket fogadja. Ha valaki meg

akarta szólítani, ujjával bíbor betűjére mutatott, és továbbment némán. Talán büszkeségből

tette, de viselkedése annyira hasonlított az alázathoz, hogy a közösség lelkében ugyanazt a

hatást váltotta ki.

A társadalom nagy zsarnok. Sokszor megtagadja még az igazságot is attól, aki erőszakosan

követeli a maga jogát, gyakran viszont többet is megad, mint amennyit kérnek tőle, ha a kérés

olyan formában történik, ahogy azt a zsarnok szereti. Hester Prynne úgy tett, mintha egészen

rábízná magát a közösség nagylelkűségére, és éppen azért többet kapott, mint amennyit

kívánt, sőt talán többet, mint amennyit érdemelt.

A város hatalmasai, a kormányon levő tanult emberek lassabban jutottak el idáig, mint a nép.

Több idő kellett nekik, hogy Hester érdemeit elismerjék. Előítéleteik pontosan ugyanazok

voltak, mint az átlagos polgároké, de bennük ez mind a gondolkodás vasszerkezetére tapadt

szorosan, úgyhogy szívós, hosszadalmas munkával lehetett csak onnan lefejteni.

De azért napról napra elsimult egy-egy szigorú redő, és az évek folyamán a derék férfiak

kifejezése majdnem jóságosra változott. Ezt a magas rangúakról mondjuk, akiknek hivatása a

közösség erkölcsi életének ellenőrzése volt. A magánemberek rég megbocsátották Hester

ballépését, sőt annál is többet tettek. A skarlát betűt nem is a bűn jelének nézték már, hiszen

azért alaposan megvezekelt régen, de inkább kitüntetésnek a sok jóért, amit azóta tett.

- Látják azt az asszonyt, a hímzett ékességgel a mellén? - kérdezték sokszor az idegeneket. - Ő

a mi Hesterünk, a szegények jótevője, betegek és szenvedők vigasztalója.

Igaz, sokszor nem tudták legyőzni az általános emberi gyarlóságot, hogy elmondhassák

magukról a legrosszabbat úgy, hogy azt másvalakire ruházzák. Ilyenkor mégis fülébe súgták

az idegennek, micsoda botrány hőse volt Hester annak idején. De azért mégis úgy van, hogy a

vörös betű majdnem ugyanazt jelentette a szemükben, még ha pletykáltak is néha róla, amit a

kereszt jele egy apáca mellén.

Mintha sérthetetlenséggel ruházta volna fel viselőjét. Hester nyugodtan járhatott-kelhetett

minden veszedelem közepette. Rebesgették, és sokan komolyan hitték is, hogy egy indián

célba vette nyilával a vörös betűt, el is találta, de a nyíl lepattant róla.

Hester lelki fejlődésére egész különös hatással volt a szégyen jelképe - jobban mondva sajátságos

helyzete, amelyet emiatt elfoglalt. Mintha a vörösen izzó betű ellankasztotta, elperzselte

volna lényének minden virulását, csak a csupasz, kemény körvonalakat hagyva meg. Csak

azért nem volt visszataszító, mert nem voltak barátai, kedvesei, akiket visszataszítson. Még

vonzó külseje is sajátságosan átformálódott. Részben talán szándékosan szigorú öltözködése

okozta ezt, és hogy egyáltalán nem akart megnyerni senkit. Szomorú változás volt az is, hogy

ragyogó dús haját vagy levágta, vagy olyan tökéletesen elrejtette sapkája alatt, hogy soha még

egy apró fürtöcske se csillant meg a napon.

Részben ezek a külsőségek, de részben még sokkal inkább valami egyéb okozta, hogy Hester

arcán nem volt többé olyan vonás, amin a szeretet megakadjon, szoborszerű fejedelmi alakján

semmi, ami a vágyat megragadja, szívében semmi, ami gyöngédséget keltsen vagy eláruljon.

Éppen az tűnt el belőle, ami nélkül az asszony nem maradhat asszony.

Sokszor tapasztaljuk ezt a külső és belső változást olyan asszonyoknál, akik valami egészen

súlyosra éltek át. Amelyik csupa gyöngédség, az nem éli túl a csapást. Ha pedig túléli, a

gyöngédség elpusztul benne, vagy olyan mélyre temetkezik, hogy emberi szemnek láthatatlan

azontúl. Talán ez az utóbbi igazabb.

Hester, aki asszony volt valamikor, és megszűnt az lenni, egyetlen bűvös érintésre visszanyerhetné

talán régi lényét. Történetünk folyamán ki kell derülni, megérhette-e még ezt a

csodát.

Márványszerű hidegsége nagyrészt abból eredt, hogy élete a szenvedély érzésvilágától a

gondolkodás felé kanyarodott. Egyedül állt a földön, elszakítva a társadalom közösségétől,

egyetlen gyermekével, akit vezetni és oltalmaznia kellett - nem is remélhette, még ha erre

törekedett volna is, hogy régi helyzetét valahogyan visszaszerzi -, éppen ezért elhajította a

széttöredezett lánc megmaradt darabjait. A világ törvénye neki nem volt törvénye többé.

Olyan korban élt, amikor az újonnan felszabadított emberi szellem sokkal nagyobb tevékenységet

követelt, mint az előző századokban. A kard hősei királyokat döntöttek porba. De talán

bátrabbak voltak azok a férfiak, akik ha nem is tettleg, de az elmélet világában, ahol az ő

külön birodalmuk volt, megdöntötték a régi előítéletek egész rendszerét, és a meggyőződést,

ami azokkal szorosan összefüggött.

Hester Prynne ezt a szellemet szívta magába. Gondolkozása jóformán teljesen felszabadult, és

bár az Atlanti-óceán túlsó felén akkor ez már általános volt, puritán őseink halálosabb bűnnek

tartották volna, mint a másikat, amit a skarlát betűvel megbélyegeztek. Magányos kunyhójában,

ott a tengerparton, olyan gondolatok látogatták meg néha, amelyek Új-Angliában egyetlen

más emberi lakóhelyet sem mertek volna megkörnyékezni. Veszedelmesebb látogatók

voltak ezek az ördög hadánál is, ha valaki a küszöb előtt megpillantja őket.

Érdekes, hogy a legmerészebb gondolkodó emberek sokszor tökéletes megadással alkalmazkodnak

a társadalom külső szabályaihoz. A gondolat maga kielégíti őket anélkül, hogy azt a

cselekvés hús-vér valóságává formálnák. Hester is ilyenformán volt. Talán, ha Gyöngy nem

száll le hozzá a szellemek világából, sorsa egész másként alakul. Akkor talán a történelemben

is helyet foglalt volna Ann Hutchinson mellett, mint egy új vallásos szekta alapítója.

Valószínűleg prófétanő lett volna életének egyik vagy másik szakaszában, aki minden erejével

igyekszik kikezdeni és aláásni a puritán erkölcsök építményét. Meggyőződéséért elszenvedte

volna a halált is a kor szigorú bírái kezéből. De így, hogy a sors egy gyermek nevelésének

gondját bízta rá, szellemi rajongása kitombolhatta magát másképpen is. Hiszen ebben a gyermekben

a nőiség fejlődő bimbója rejtőzött, amelyet neki kell oltalmaznia és kibontakozásra

segítenie, ezer nehézség közepette. Minden ellene volt. A világ kegyetlen ridegsége, és maga a

gyermek lénye is, amely bűnös eredetét állandóan mintha kihangsúlyozta volna. Hester sokszor

kérdezte magában mélységes keserűséggel: vajon áldás-e vagy csapás, hogy törvénytelen

szenvedélyének ez a gyümölcse megszületett?

Igaz, hogy sokszor merült fel benne e komor kérdés az egész női nemmel kapcsolatban is.

Vajon érdemes-e elfogadnia ezt a földi létet még annak is, aki boldognak mondhatja magát

közöttük? Önmagát illetőleg régen megadta a tagadó választ, és erről többé nem is okoskodott.

Az elmélkedésre való hajlandóság megnyugtatta talán a nőt, mint ahogy a férfit megnyugtatja,

de szomorúvá teszi. Talán mert megoldhatatlan feladatot lát maga előtt. Először fel

kellene borítani a társadalom egész rendjét, és aztán újjáépíteni. Másodszor: a férfinem

lényegét vagy legalábbis öröklött szokásait, amelyek már szinte természetévé lettek, kellene

gyökeresen megváltoztatni. Csak akkor foglalhatná el az asszony magához méltó, tűrhető

helyét a világban. És végül, ha mind e nehézségeket sikerül legyőzni az alapvető újításokkal,

még mindig semmire se mehet a nő, amíg önmagát még gyökeresebben át nem formálja.

Kérdés, nem pusztul-e el akkor éppen az az éterikus valami, ami az asszony igazi lénye.

Súlyos problémák ezek, és gondolkodással sohase birkózhatik meg velük senki. Az asszony is

csak egy módon oldhatja meg őket. Abban a pillanatban, amikor szíve kerekedik felül, az

egész kérdés elillan. Hester szíve régóta megszűnt szabályosan, egészségesen dobogni, éppen

azért vezérfonál nélkül tapogatózott a gondolkodás útvesztőjében. Hol visszafordult egy-egy

megközelíthetetlen meredély előtt, hol meg feneketlen szakadék állta útját. Vigasztalan,

fenyegető tájon botorkált reménytelenül és otthontalanul. Közben néha gyilkos kétség lett úrrá

lelkén: nem volna-e jobb, ha a gyermeket mindjárt égbe küldené, ő maga pedig vállalná azt a

sorsot, amit az isteni ítélet számára tartogat?

A skarlát betű tehát nem töltötte be hivatását.

De most a lelkésszel való éjszakai találkozás új kérdésre terelte gondolatait, és olyan feladatot

állított eléje, amelynek megoldásáért semmiféle erőfeszítést és áldozatot nem sokallt. Saját

szemével látta, milyen irtózatos gyötrelemmel viaskodik a pap, illetőleg már nem is viaskodik.

Hiszen már az őrület határán jár, ha ugyan át nem lépte ezt a határt.

Bármilyen súlyos következményei lehetnek is a titkos önvádnak, kétségtelenül gyilkosabb

mérget csöpögtetett a szegény beteg szívébe az a kéz, amely segítséget kínált. Sarkában van

szüntelenül a titkos ellenség, aki a segítő jó barát álarcát öltötte fel, és helyzetével visszaélve

kitapogatja lelkének legfinomabb rugóit.

Hester azon töprengett, nem követett-e el gyávaságot, hamisságot és becstelenséget, amikor

módot adott a bosszúállónak, hogy áldozatát ilyen gyötrelmes, ilyen reménytelen helyzetbe

kényszerítse. Nem is talált más mentséget, csak azt, hogy ha Roger Chillingworth követelését

megtagadja, még irtózatosabb romlásba dönti a szerencsétlent, és lerántja önnön nyomorúságába.

Ezért választotta a másik megoldást, amit akkor jobbnak hitt, pedig talán ez volt

éppen a rosszabb.

Föltette magában, hogy tévedését, amennyire lehet, még jóváteszi. Hétesztendei keserves

megpróbáltatás után most már nem érezte magát olyan tehetetlennek az orvossal szemben,

mint azon az éjszakán, amikor bűne súlya alatt roskadozva, a gyalázat még szokatlan kínjától

összetörten állt szemben vele a börtön sötét cellájában. Azóta felküzdötte magát egy maga84

sabb helyre. Az öreg viszont lejjebb süllyedt talán, mint ahol ő akkor volt, mert azóta életének

egyetlen tartalma a bosszú.

Éppen ezért Hester Prynne elhatározta, hogy beszélni fog egykori férjével, és megpróbálja

kiszabadítani karmai közül az áldozatot.

Nem is kellett sokáig várni az alkalomra. Egy délután a félsziget távolabbi részén barangolt

kislányával, és megpillantotta az öreget, amint kosárral a karján, bottal a kezében, a földre

guggolva, gyökereket és füveket keresgélt, hogy azokból különféle gyógyszereket kotyvasszon.

XIV.

Date: 2016-01-14; view: 457