Gyülekeznek a felhok

Most térjünk vissza Bilbóhoz és a törpökböz. Egyikük egész éjjel orködött, de mikor eljött a reggel, a veszélynek semmi jelét nem látták vagy hallották. Viszont mind több madár gyult össze. Csapatokban szálltak dél felol; a varjak,

amelyek még a Hegy környékén éltek, szüntelenül fent köröztek és károgtak.

- Valami furcsa történik - mondta Thorin. - Elmúlt az oszi költözések ideje, és ezek a madarak mindig ezen a földön élnek; ezek seregélyek és pintyrajok; a távolban pedig sok dögevot látok, mintha egy csata zajlana!Hirtelen Bilbó megszólalt: - Megint itt van az öreg rigó! - kiáltotta. - Úgy látszik, megmenekült, mikor Szmóg összezúzta a hegyoldalt, de nem hiszem, hogy a csigák is túlélték!Valóban az öreg rigó volt, ahogy Bilbó is mondta. Hozzájuk repült, és letelepedett egy közeli sziklán. Csapkodott a szárnyaival és énekelt; majd oldalra hajtotta a fejét, mintha figyelne; majd újra énekelt, és újra figyelt.

- Azt hiszem, mondani akar valamit nekünk - mondta Balin -, de nem tudom követni az efféle madarak beszédét, mert gyors és nehéz. Te értesz valamit belole, Zsákos?

- Nem túl sokat - mondta Bilbó (az igazat megvallva egyáltalán nem értett belole semmit) -, de az öreg fickó nagyon izgatottnak tunik.

- Bárcsak varjú volna! - mondta Balin.

- Azt hittem, nem szereted oket! Mintha féltél volna tolük, mikor idefelé jöttünk.

- Azok hollók voltak! Csúnya, gyanakvó tekintetu jószágok, és gorombák is. Biztos hallottad, hogyan hívtak bennünket. De a varjak mások. Régen nagy barátság volt köztük és Thrór népe között; gyakran titokban hoztak híreket, és fényes dolgokkal jutalmazták oket, amiket elrejtettek a fészkeikben.

- Hosszú évekig élnek, jó az emlékezetük, és a bölcsességüket átadják a gyermekeiknek is. Sokat ismertem a sziklák varjai közül, mikor még törp-gyerkoc voltam. Ezt a magaslatot is Varjúdombnak hívják, mert itt élt egy bölcs és híres pár: az öreg Carc és a felesége; az orszoba fölött laktak. De nem hiszem, hogy élnek még itt ebbol a régi fajtából. Épp, mikor befejezték a beszélgetést, az öreg rigó nagyot kiáltott, és abban a pillanatban elrepült.

- Lehet, hogy mi nem értjük ot, de ez az öreg madár biztosan ért minket - mondta Balin. - Figyeljetek, és lássuk, mi történik.Nemsokára szárnycsapkodás hallatszott, a rigó visszatért; és vele jött egy

nagyon elaggott madár. Majdnem vak volt, alig bírt repülni, a feje teteje kopasz. Egy hatalmas méretu, öreg varjú volt. Merev testtel szállt le elottük, lassan meglebbentette a szárnyát, és meghajolt Thorin felé.

- Ó Thorin, Thráin fia és Balin, Fundin fia - károgta (és Bilbó megértette, mert normális nyelvet használt, nem madár-beszédet). - Róac vagyok, Carc fia. Carc már meghalt, de régen te nagyon jól ismerted. Száz, és még

harmincöt év telt el, mióta kibújtam a tojásból, de nem felejtettem el, amit apám mondott nekem. Most én vagyok a Hegy nagy varjainak vezére. Kevesen vagyunk, de még emlékszünk az osi Királyra a Hegy alatt. Népem többsége távol van, mert nagy dolgok történtek délen - némelyik örömteli neked, másokat nem fogsz annyira jónak tartani.

- Íme! A madarak ismét a Hegynél és Suhatagnál gyülekeznek délrol, keletrol és nyugatról, mert elterjedt a hír, hogy Szmóg halott!

- Halott! Halott? - kiáltozták a törpök. - Halott! Akkor ok nélkül féltünk

- és a kincs a miénk!Mindannyian felugrottak, és örömükben körbe-körbe ugrándoztak.

- Igen, halott - mondta Róac. - A rigó - tollai sose hulljanak ki -, látta meghalni, így bízhatunk a szavában. Látta, hogy elesett az Esgaroth embereivel vívott csatában, három éjszakával ezelott, mikor felkelt a Hold.Beletelt egy kis idobe, mire Thorin le tudta csendesíteni a törpöket, hogy hallhassák a varjú híreit. O pedig, miután elmondta, hogyan zajlott le a csata, tovább folytatta:

- Ennyit az örömrol, Tölgypajzsos Thorin. Biztonságban visszatérhetsz a csarnokaidba; az összes kincs a tiéd pillanatnyilag. De sokan gyulnek ide a madarakon kívül. Az orzo halálának híre már messzire jutott, és Thrór

gazdagságának legendája nem veszett el a sok év alatt; sokan szeretnének részt a zsákmányból. A tündék egyik serege már úton van, dögevo madarak kísérik oket csata és mészárlás reményében. A Tónál az emberek arról suttognak, hogy a gyászukért a törpök a felelosek; otthonaik elvesztek, sokan meghaltak, Szmóg elpusztította a városukat. Azt gondolják, a kincsbol kárpótlást kaphatnak, akár éltek, akár meghaltatok.

- Saját bölcsességednek kell kiválasztani az utat, de tizenhárom csak kis maradéka Durin hatalmas népének, amely egyszer itt élt, de mostanra szétszóródott a világban. Ha hallgatsz a tanácsomra, nem bízol a Tavi-emberek Mesterében, inkább abban, aki lelotte a sárkányt az íjával. O Bard, Suhatag népébol, Girion vérébol; komor ember, de igaz. Szeretnénk újra békét látni a törpök, az emberek és a tündék között, annyi pusztulás után; de ez sok aranyadba kerülhet. Szólottam.Ekkor feltört Thorin dühe: - Köszönetünk illet téged Róac, Carc fia. Rólad és népedrol nem fogunk megfeledkezni. De az aranyunkból sem tolvajlással, sem erovel nem vihet el senki, ameddig életben vagyunk! Meg is kérnélek, ha közületek valaki még eros szárnyú és fiatal, hogy küldjetek hírnököket

rokonainkhoz északra a hegyekbe, innen nyugatra és keletre, és beszéljetek nekik a nehézségeinkrol. De keressétek foleg unokatestvéremet, Dáint a Vasdombokban, mert sok, jól felfegyverzett törpje van, és o lakik legközelebb ehhez a helyhez. Kérjétek, hogy siessen!

- Nem mondom, hogy ez a gondolat jó vagy rossz - károgta Róac -, de megteszem, amit csak lehet. - Ezzel lassan elrepült.

- Most vissza a Hegyhez! - kiáltotta Thorin. - Nincs vesztegetnivaló idonk!

- És nincs sok eszegetnivaló élelmünk sem! - kiáltott fel Bilbó, aki mindig gyakorlatias volt az ilyen dolgokban. Bárhogy is, úgy érezte, hogy a sárkány halálával ténylegesen befejezodött a kaland - ebben nagyot tévedett -, és a ráeso haszon legnagyobb részét odaadta volna, csak hogy békésen rendezodjenek ezek a dolgok.

- Vissza a Hegyhez! - kiáltották a törpök, mintha nem is hallották volna Bilbót, tehát neki is velük kellett mennie. Mivel már hallottátok mi történt közben, látni fogjátok, hogy a törpöknek maradt még néhány napjuk. Még egyszer

bejárták a barlangokat, és úgy találták (ahogy várták), hogy csak a Fokapu maradt nyitva; Szmóg minden más bejáratot (természetesen a kicsi titkos ajtó kivételével) régen elpusztított és eltorlaszolt, nyomuk sem maradt. Kemény munkába fogtak, hogy megerosítsék a fobejáratot, és hogy újjáépítsék az utat, ami onnan indult. Boséggel találtak szerszámokat, melyeket a bányászok, kofejtok és építok használtak régen; ezekben a munkákban a törpök még mindig nagyon képzettek voltak.Ahogy dolgoztak, a varjak folyamatosan híreket hoztak nekik. Így tudták meg, hogy a Tündekirály elfordult a Tó felé, így egy kis lélegzethez jutottak. Ami ennél is jobb, meghallották, hogy három pónijuk megmenekült, és most fel-alá kóboroltak a Sebes Folyó partján, nem messze onnan, ahol a készleteik maradékát hagyták. Így miközben a többiek a munkát folytatták, egy varjú irányításával elküldték Filit és Kilit, hogy találják meg a pónikat, és hozzanak vissza mindent, amit csak tudnak.Négy napja elmentek, mikor megtudták, hogy a Tavi-emberek és a tündék egyesített serege a Hegy felé siet. De most már több reményük volt: az élelem

(nagyrészt persze cram, amit már nagyon untak, de az is jobb volt a semminél) több hétre elegendo, ha beosztják. A kaput négyszögletes, habarcs nélkül rakott kövekbol álló fallal torlaszolták el, ami nagyon vastag volt, és magas a

kapunyílásnál. Lyukak voltak a falon, amiken keresztül ki tudtak nézni (vagy loni), de bejárat sehol. Létrákon másztak ki és be, a csomagokat kötelekkel húzták fel. A folyó nyílásához egy alacsony boltívet terveztek az új fal alatt. De a bejárat közelében úgy terelték el a keskeny folyóágyat, hogy egy széles tó terült el a hegy falától a zuhatagig, ahol a folyó Suhatag felé tartott. A Kaput úszás nélkül most már csak a szirt egyik keskeny párkányán lehetett megközelíteni, a fal felol nézve a jobb oldalon. A pónikat csak a régi híd fölötti lépcsok elejéig hozták, mindent lepakoltak róluk, megkérték oket, hogy térjenek vissza a gazdájukhoz, így lovas nélkül visszaküldték mindet délre. Egyik éjszaka hirtelen sok fénypont tunt fel, mintha tüzek és fáklyák lennének elottük messze délen, Suhatagban.- Megjöttek! - kiáltott Balin. - És nagyon nagy a táboruk. Biztos napnyugta alatt értek be a völgybe, a folyó két partja mentén.Azon az éjszakán a törpök keveset aludtak. Még halvány volt a reggel, mikor egy társaságot láttak közeledni. A fal mögül figyelték, ahogy elérik a völgy végét, és lassan felkapaszkodnak. Nemsokára látták, hogy a csapat harcra kész, felfegyverzett Tavi-emberekbol és tünde íjászokból áll. Végül a legelorébb lévok felmásztak a leomlott köveken, és felbukkantak a zuhatag tetejénél. Nagy volt a meglepetésük, mikor meglátták a tavat maguk elott, és az eltorlaszolt Kaput, ahol az újonnan faragott kövekbol épült fal állt. Ahogy ott álltak egymáshoz beszélve és mutogatva, Thorin lekiáltott hozzájuk: - Kik vagytok - szólalt meg nagyon nagy hangon -, hogy mintha háborúban lennétek, úgy jöttök Thorinnak, Thráin fiának, a Hegy alatti Királynak a kapuja elé?

Ok nem válaszoltak. Néhányan gyorsan visszafordultak, a többiek, miután egy ideig a Kaput és a védmuveket bámulták, hamarosan követték oket. Azon a napon a tábor elköltözött, pontosan a Hegy nyúlványai közé. A sziklák visszhangozták az éneklo hangokat, ilyet már nagyon sok ideje nem hallottak. Hallatszott a tünde-hárfák hangja is, és az édes dallamoké; ahogy felért hozzájuk a visszhang, úgy tunt, hogy a csípos levego felmelegedett, és halványan

érezték az erdei virágok tavaszi illatát. Ekkor Bilbó szeretett volna megszökni a sötét erodbol, lemenni és csatlakozni a jókedvhez és a tuz körüli mulatsághoz. Néhányan a fiatalabb törpök közül is erre hajlottak, és arról suttogtak, hogy bárcsak máshogy alakultak volna a dogok, és barátként üdvözölhetnék ezeket a népeket; de Thorin

morgolódott.Most a törpök is elohozták a kincsbol visszaszerzett hangszereket, és

zenéltek, hogy megenyhítsék a szívét. De a daluk nem olyan volt, mint a tündéké, sokkal inkább olyan, mint amit korábban Bilbó hobbit-üregében játszottak.Ez a dal láthatóan tetszett Thorinnak, újra mosolygott és vidám lett;

elkezdte méricskélni a távolságot a Vasdombokig, és találgatta, mennyi idobe telik Dáinnak, hogy elérje a Magányos Hegyet, ha azonnal útnak indul, amint megkapta az üzenetet. Bilbó szíve viszont elszomorodott az ének és a beszéd

miatt: mindketto túlságosan háború-szagúnak tunt. Másnap korán reggel látták, hogy egy lándzsásokból álló csapat átkel a folyón, és felfelé menetel a völgyben. A Tündekirály zöld zászlóját és a Tó kék lobogóját hozták magukkal, és addig mentek, míg oda nem értek a Fokapu elott álló falhoz. Thorin ismét hangosan rájuk kiáltott: - Kik vagytok, akik háborúra készen vonultok Thorinnak, Thráin fiának, a Hegy alatti Királynak a kapujához? - Most megjött a válasz is.Egy magas férfi lépett elo, haja sötét, az arca komor, és így kiáltott: - Üdv Thorin! Miért keríted el magad, mint egy rabló a raktárban? Még nem vagyunk ellenségek, és örülünk, hogy reményeinken túl életben találunk. Úgy jöttünk, hogy nem számítottunk bárki élore itt; és most, hogy találkozunk, volna mirol tárgyalni és tanácskozni.

- Ki vagy, és mirol akarsz tárgyalni?

- Bard vagyok, az én kezemtol pusztult el a sárkány és szabadult fel a kincsed. Ez nem olyan dolog, ami téged is érint? Ezen kívül jog szerint Suhatag urának, Girionnak az örököse vagyok, és a te kincseid között jócskán van Girion csarnokainak és városának gazdagságából, amit az öreg Szmóg elrabolt. Ez nem olyan ügy, amirol beszélnünk kellene? Továbbá utolsó csatájában Szmóg elpusztította Esgaroth népének házait, és én még mindig a Mesterüket szolgálom. Az o nevében beszélek, és kérdezem, hogy osztozol-e a népével a bánatban és

nyomorúságban? Ok segítettek neked, mikor szükséget szenvedtél, és viszonzásul eddig csak pusztulást hoztál rájuk, bár kétségtelenül nem akarattal.Ezek a szavak szépek és igazak voltak, bár büszkén és komoran mondták ki oket; Bilbó azt gondolta, hogy Thorin azonnal elismeri a bennük rejlo igazságot. Arra természetesen nem számított, hogy bárki emlékezne arra, hogy o fedezte fel a sárkány gyenge pontját; pedig ez is igaz volt, mert valóban soha senki nem

emlékezett rá. De Bilbó nem számolt az arany hatalmával, amin a sárkány sokáig kotlott, sem a törp-szívekkel. Az elmúlt napokban Thorin hosszú órákat töltött a kincstárban, és a kapzsiság erot vett rajta. Bár foként az Arkenkövet kereste, észrevett sok más csodás dolgot is, amelyek ott feküdtek, és amelyekben ott volt a régi munka emléke és a népének bánata.

- A legrosszabb ürügyet hagytad utoljára, és ezt tetted a fo helyre - válaszolt Thorin. - A népem kincsére senki emberfia nem formálhat jogot, csak mert Szmóg, aki ellopta tolünk, oket is megfosztotta életüktol vagy otthonuktól.

Ez nem a sárkány kincse volt, így a gonosz tetteit nem lehet ezzel jóvátenni. A Tavi-emberektol kapott javak és a segítség ára meg lesz fizetve - a megfelelo idoben. De semmit, még egy lyukas garast sem adunk fenyegetés vagy eroszak hatására. Amíg egy fegyveres sereg áll az ajtónk elott, úgy tekintünk rátok, mint ellenségekre és tolvajokra. Azon gondolkodom, megkérdezlek, milyen részt adtál volna a rokonainknak, ha a kincset orizetlenül, minket pedig legyilkolva találtál volna?

- Jogos kérdés - válaszolt Bard. - De ti nem vagytok halottak, mi pedig nem vagyunk rablók. Ezenfelül a gazdagok a szükségesnél jobban is megkönyörülhetnek a bajbajutottakon, akik a barátságukba fogadták, mikor szükséget szenvedtek. És a többi kérdésem is válasz nélkül maradt.

- Ahogy mondtam, nem tárgyalok fegyveresekkel a kapum elott. Foleg nem a Tündekirály embereivel, akirol nincsenek kedves emlékeim. Ebben a vitában nincs keresnivalójuk. Tunjetek el, mielott a nyilaink kiröppennek! Ha újra beszélni kívánsz velem, eloször küldd vissza a tündék seregét az erdobe, ahová tartoznak, majd gyere vissza, és tedd le a fegyveredet, mielott a küszöbömhöz közelítesz.

- A Tündekirály a barátom, segített a Tó emberein szükségük idején, bár nem tartozott semmivel, csak barátsággal - válaszolt Bard. - Adunk idot, hogy megbánd a szavaidat. Szedd össze a bölcsességed, mielott visszatérünk! - Ezzel

elindult, és visszatért a táborba.Sok óra elteltével a zászlóvivok visszatértek, trombitások álltak elo, és ezt harsogták:

- Esgaroth és az Erdo nevében - kiáltott egyikük -, szólunk Tölgypajzsos Thorinhoz, Thráin fiához, aki a Hegy alatti Királynak vallja magát, és kérjük, jól fontolja meg az eloadott kéréseinket, vagy ellenségünknek nyilvánítjuk. Legalább a kincs egy tizenketted részét adja át Bardnak, a sárkányölonek, és mint Girion örökösének. Ebbol a részbol Bard maga járul hozzá Esgaroth megsegítéséhez; de ha Thorin el akarja nyerni a környezo földek barátságát és tiszteletét, ahogy osei is annak idején, adjon valamennyit a sajátjából, hogy jobbítson a Tó embereinek helyzetén. - Ekkor Thorin felkapott egy szaruíjat, és kilott egy nyílvesszot a hírnökre. A vesszo beleállt a pajzsba, és ott rezgett

benne.

- Mivel ilyen választ adtál - kiáltott válaszul a hírnök -, a Hegyet ostrom alá vesszük. Senki sem juthat ki onnan, amíg fegyverszünetet nem kérsz, és nem akarsz tárgyalni. Nem fogunk fegyvert ellened, de itt hagyunk az aranyaddal. Edd meg, ha akarod!Ezzel a hírnökök gyorsan visszaindultak, és otthagyták a törpöket, hogy

átgondolják a helyzetet. Thorin annyira komor lett, hogy a többiek még ha akartak volna, akkor sem mertek volna ellenkezni vele; viszont a legtöbben osztották a véleményét - kivéve talán az öreg, kövér Bomburt, Filit és Kilit.

Bilbó természetesen nem értett egyet az események ilyen alakulásával. Mostanra már több mint elege volt a Hegybol, és az, hogy ostrom alá veszik, nagyon nem tetszett neki.

- Még mindig buzlik az egész hely a sárkánytól - morogta magában -, émelygek tole. A cram pedig már egyszeruen nem megy le a torkomon.

Fejezet

Date: 2015-12-18; view: 706