Tolvaj az éjszakában

A napok csigalassúsággal teltek. Sokan a törpök közül a kincsek felhalmozásával és rendezgetésével töltötték az idejüket. Thorin beszélt nekik Thráin Arkenkövérol, és mohón kérte oket, hogy keressék minden sarokban.

- Mert apám Arkenköve - mondta - egymagában többet ér egy folyónyi aranynál, nekem pedig mindennél drágább. Az egész kincsbol ezt a követ magamnak akarom, és mindenkin bosszút állok, aki megtalálja, és magának tartja meg.

Bilbó hallotta ezeket a szavakat, és kezdett félni. Azon gondolkodott, mi történne, ha megtalálnák a követ azokba a rongyos kendokbe csavarva, amiket párnának használt. Akárhogy is, Bilbó nem beszélt róla, mert ahogy a napok

fáradtsága súlyosabban nehezedett rá, egy terv kezdett kialakulni a kicsi fejében.Így mentek a dolgok egy ideig, mikor a varjak hírt hoztak, hogy Dáin és több, mint ötszáz törp, akik a Vasdombokból siettek feléjük, már kevesebb, mint kétnapi járóföldre vannak Suhatagtól, és északkelet felol közelednek.

- De nem érhetik el a Hegyet észrevétlenül - mondta Róac -, és attól tartok, csata lesz a völgyben. Nem tartom jónak ezt a gondolatot. Bár kemény nép, nem valószínu, hogy legyozik a titeket ostromló sereget; de ha sikerül is

nekik, mit nyertek vele? A tél és a hó gyorsan közeledik mögöttük. Hogy lesz élelmed a környezo földek barátsága és jóakarata nélkül? A kincs a halálodat okozhatja, bár a sárkány már nincs többé!De ez nem hatott Thorinra. - A tél és a hó fogát megérzik mind a tündék, mind az emberek - mondta -, és látni fogják, hogy a szállásuk a Pusztaságban

nagyon nyomorúságos. A barátaimmal a hátukban és a téllel a nyakukon talán nyájasabb hangon akarnak majd tárgyalni.Azon az éjszakán Bilbó elhatározta magát. Az ég fekete volt és holdtalan. Mikor teljes lett a sötétség, behúzódott egy belso kamra egyik sarkába a kapu közelében, elohúzott egy kötelet a batyujából, valamint egy rongyba csavarva az Arkenkövet. Ezután felmászott a fal tetejére. Csak Bombur volt ott, o volt a soros az orségben, és a törpök egyszerre csak egy ort állítottak.

- Borzasztó hideg van! - mondta Bombur. - Bárcsak itt is tüzet gyújthatnánk, mint ott lent a táborban.

- Bent elég meleg van - válaszolt Bilbó.

- Lefogadom; de éjfélig ide vagyok kötve - morgott a kövér törp. - Mindent egybevéve szomorú ügy. Nem mintha mernék ellenkezni Thorinnal - nojön hosszúra a szakálla -, de mindig is vastag nyakú törp volt.

- A lábaim viszont elgémberednek - mondta Bilbó. - Elegem van a lépcsokbol és a kofolyosókból. Mit meg nem adnék, ha füvet érezhetnék a lábujjaim között!

- És én mit adnék, ha egy jó eros italt önthetnék le a torkomon, meg egy puha ágyért egy jó vacsora után!

- Ezt nem adhatom meg neked, amíg tart az ostrom. De régen voltam már orségben, átveszem a helyed, ha akarod. Ma éjjel nem tudok aludni.

- Jó cimbora vagy Zsákos úr, és örömmel elfogadom az ajánlatodat. Ha van bármi érdemleges, eloször engem ébressz fel, jól jegyezd meg! A bal oldali belso kamrában leszek, nem messze.

- Akkor menj! - mondta Bilbó. - Éjfélkor felébresztelek, te pedig felkeltheted a következo ort. - Ahogy Bombur eltunt, Bilbó felhúzta a gyurujét, megszorította a kötelet, lecsúszott a falon és elment. Körülbelül öt órája volt. Bombur aludt (bármikor tudott aludni, és az erdei kaland óta mindig megpróbálta felidézni az akkor látott csodás álmait); a többiek Thorinnal voltak elfoglalva. Nem volt valószínu, hogy bármelyikük, akár még Fili vagy Kili is kimenjen a falhoz, amíg nem kerül rá a sor. Nagyon sötét volt, és egy ido után, mikor elhagyta az újonnan épített utat és lemászott a folyó alsó szakaszához, a táj idegen lett a számára. Végül elért a kanyarhoz, ahol át kellett kelnie a vízen, ha el akart jutni a táborhoz, ahogy tervezte. A folyó medre ott sekély volt, de már széles, és a sötétben való átkelés nem volt könnyu a kicsi hobbitnak. Már majdnem átért, mikor elvétette a lépést egy kerek kövön, és nagy csobbanással a hideg vízbe esett. Alig mászott ki a túlsó partra, reszketett és prüszkölt, mikor tündék jelentek meg fényes lámpásokkal a kezükben, és a zaj okát keresték.

- Ez nem hal volt! - mondta az egyik. - Egy kém van itt valahol. Takarjátok el a fényeket! Többet segít neki, mint nekünk, ha az a furcsa kis teremtmény az, akirol azt mondják, hogy a szolgájuk.

- Igen, a szolgájuk - prüszkölt Bilbó; a prüszkölés közepén hangosan tüsszentett, és a tündék azonnal a hang köré gyultek.

- Adjatok fényt! - mondta a hobbit. - Itt vagyok, ha engem akartok! - Lehúzta a gyurujét és kibukkant egy szikla mögül.A meglepetés ellenére gyorsan elfogták. - Ki vagy? Te vagy a törpök hobbitja? Mit csinálsz itt? Hogy tudtál ilyen messzire jutni, át az oreinken? - kérdezték egymás után.- Zsákos Bilbó vagyok - válaszolt -, Thorin társa, ha tudni akarjátok. Látásból jól ismerem a királyotokat, bár o talán nem ismerne meg. De Bard emlékezni fog rám, és pontosan Bard az, akit látni akarok.

- Igazán? - kérdezték a tündék. - És milyen ügyben?

- Bármi is az, legyen az én dolgom jó tündéim. De ha valaha is vissza akartok jutni az erdeitekbe errol a hideg, szomorú vidékrol - válaszolt a hobbit reszketve -, csendesen vigyetek egy tuz közelébe, ahol megszárítkozhatok - utána hadd beszéljek a vezéreitekkel a leheto leggyorsabban. Csak egy-két fölös órám van.Így történhetett, hogy két órával a Kaputól történt szökése után Bilbó a meleg tuz mellett ült egy nagy sátor elott, mellette kíváncsi tekintettel a Tündekirály és Bard. Egy hobbit tünde-páncélban, részben egy régi lepedobe csavarva; ez valami új volt nekik.

- Hát tudjátok - mondta Bilbó a legjobb üzleti modorában -, ezek lehetetlen dolgok. Személy szerint én belefáradtam az egész ügybe. Azt kívánom, bárcsak ismét nyugaton lehetnék a saját hazámban, ahol a népek sokkal értelmesebbek. De ebben az ügyben érdekeltségem van - egy tizennegyed rész, hogy pontos legyek, egy levél szerint, amit szerencsére azt hiszem, megtartottam. A régi kabátja egyik zsebébol (ezt még mindig a páncél fölött viselte) elohúzta Thorin gyurött és összehajtogatott levelét, amit a törp a kandallón álló óra alá rakott májusban!

- Részesedés a haszonból, jól jegyezzétek meg - folytatta a hobbit. - Ezzel tisztában vagyok. Személy szerint én kész vagyok minden követeléseteket alaposan átgondolni, és levonom a teljes összegbol, mielott megkérem a saját

részem. Viszont ti nem ismeritek annyira Tölgypajzsos Thorint, mint én. Biztosíthatlak, o kész rá, hogy éhezve üljön egy aranykupacon addig, amíg ti itt ültök.

- Hát csak tegye! - mondta Bard. - Egy ilyen bolond megérdemli, hogy éhezzen.

- Ez igaz - mondta Bilbó. - Értem az álláspontodat. De eközben a tél gyorsan közeledik. Nemsokára megérkezik a hó, és az élelem pótlása nehéz lesz - szerintem még a tündéknek is. És lesznek további nehézségek is. Nem hallottatok még Dáinról és a Vasdombok törpjeirol?

- De igen, nagyon régen; de ennek mi köze hozzánk? - kérdezte a Tündekirály.

- Szerintem nagyon is sok. Úgy látszik, vannak olyan információim, ami nektek nincs. Elmondhatom, hogy Dáin kevesebb, mint kétnapi járóföldre van innen, és legalább ötszáz zord törp van vele - sokuknak vannak tapasztalatai a

szörnyu törp-ork háborúkról, amirol kétségtelenül hallottatok. Ha megérkeznek, komoly bajban lesztek.

- Miért mondod el ezt nekünk? Elárulod a barátaidat, vagy fenyegetsz minket? - kérdezte komoran Bard.

- Kedves Bard! - nyöszörgött Bilbó. - Ne siess annyira! Még soha ne találkoztam ennyire gyanakvó népekkel! Egyszeruen azt akarom, hogy senkinek se essen baja. Most teszek nektek egy ajánlatot.

- Halljuk! - mondták mindketten.

- Látni fogjátok! - mondta a hobbit. - Ez az! - elovette az Arkenkövet, és kicsomagolta.Még a Tündekirály is, akinek a szeme hozzászokott a csodás és szép dolgokhoz, csodálkozva állt fel. Bard is némán, elbuvölten bámulta. Olyan volt, mintha egy gömböt megtöltöttek volna holdfénnyel, és a fagyosan ragyogó csillagok fényére akasztották volna a szemük elott.

- Ez Thráin Arkenköve - mondta Bilbó -, a Hegy szíve, és Thorin szíve is. Egy folyónyi aranynál is többre becsüli. Nektek adom. Segíteni fog az üzletelésben. - Ezzel Bilbó, nem borzongás nélkül, nem vágyakozó pillantás

nélkül, de átadta a varázslatos követ Bardnak, aki a kezében tartotta és bámulta.

- De hogyhogy a tiéd, és nekünk adhatod? - kérdezte végül erolködve.

- Nos hát - mondta a hobbit kényelmetlenül -, nem pontosan az enyém, de, nos, ezzel megváltanám a részemet. Talán tolvaj vagyok - legalábbis ezt mondják: személy szerint én nem éreztem magam annak - de én remélhetoleg becsületes tolvaj vagyok, többé-kevésbé. Akárhogy is, most visszamegyek, és a törpök azt tesznek velem, amit akarnak. Remélem, hasznát veszitek.A Tündekirály újult csodálattal nézett Bilbóra.

- Zsákos Bilbó! - mondta - Jobban kiérdemelted a tünde-páncél viselését, mint sokan, akik jobban mutattak benne. De nem tudom, hogy Tölgypajzsos Thorin is így gondolja-e. Általánosságban talán többet tudok a törpökrol, mint te. Azt tanácsolom, maradj velünk, itt háromszoros tisztelettel fogunk bánni veled.

- Nagyon köszönöm, ebben biztos vagyok - mondta Bilbó, és meghajolt. - De nem hiszem, hogy így kellene elhagynom a barátaimat, azok után, amiken együtt keresztülmentünk. És megígértem Bomburnak, hogy éjfélkor felébresztem! Most már igazán mennem kell, gyorsan.Nem tudtak olyat mondani, ami visszatarthatta volna; így hát kíséretet rendeltek mellé, és ahogy elment, a Tündekirály és Bard is tisztelgett neki. Ahogy áthaladtak a táboron, egy sötét köpenybe burkolózó öregember emelkedett fel az egyik sátor ajtajából, ahol ült, és feléjük indult.

- Szép munka, Zsákos úr! - mondta, és hátba veregette Bilbót. - Mindig többre vagy képes, mint amit bárki elvárna toled! - ez Gandalf volt.Hosszú napok óta eloször Bilbó igazán örült. De most nem volt ido mindarra a kérdésre, amit hirtelenjében kérdezni akart.

- Pont a legjobbkor! - mondta Gandalf. - A dolgok lassan a végükhöz közelednek, ha nem tévedek. Most kellemetlen idoknek nézel elébe; de fel a fejjel! Végül talán jól jössz ki mindebbol. Olyan dolgok is készülnek, amikrol még a varjak sem hallottak. Jó éjt!Bilbó zavartan, de boldogan sietett tovább. Egy biztonságos átkelohöz vezették, szárazon átjuttatták, majd búcsút mondott a tündéknek, és óvatosan visszamászott a Kapu felé. Nagy fáradtság kezdett erot venni rajta; de még boven éjfél elott jár az ido, mikor felkapaszkodott a kötélen - pont ott volt, aholhagyta.Kibogozta és elrejtette, majd leült a fal tetején és izgatottan töprengett azon, hogy mi fog történni.Éjfélkor felébresztette Bomburt; bevackolta magát a helyére, meg sem hallgatta az öreg törp köszönetét (amit érzése szerint nem nagyon szolgált meg). Hamarosan mélyen aludt, minden gondját elfelejtette reggelig. Igazság szerint szalonnás tojásról álmodott.

Fejezet

Kitör a vihar

Másnap korán reggel trombitaszó hallatszott a táborban. Nemsokára egy magányos küldöncöt láttak, aki a keskeny ösvényen sietett. Tolük távol megállt és szólította oket, azt kérdezte, hogy Thorin fogadna-e egy újabb követséget, mivel új hírek érkeztek, és a dolgok megváltoztak.

- Ez Dáin lesz - mondta Thorin, mikor ezeket hallotta. - Biztos hírét vették, hogy közeledik. Gondoltam, hogy ez hatni fog rájuk! Mondd meg nekik, hogy kevesen jöjjenek és fegyvertelenül, akkor fogadom oket - kiáltotta a hírvivonek.Déltájban meglátták az Erdo és a Tó zászlóit. Egy húszfos társaság közeledett. A szuk út elején letették a kardjukat és a lándzsáikat, és megközelítették a

Kaput. A törpök csodálkozva látták, hogy velük tart Bard és a Tündekirály is. Elottük elott egy köpenybe és csuklyába burkolózó öregember ment, aki egy eros, vasalt faládát vitt.

- Üdv Thorin! - mondta Bard. - Még mindig ugyanúgy gondolkodsz?

- Nem gondolom meg magam, csak mert néhányszor felkel és lemegy a nap - válaszolt Thorin. - Azért jöttetek, hogy buta kérdéseket tegyetek fel? A tündesereg még mindig nem vonult el, ahogy kértem! Addig hiába jöttök üzletelni!

- Tehát nincs semmi, amiért megválnál némi aranytól?

- Semmi, amit te, vagy a barátaid felkínálhatnának.

- És Thráin Arkenköve? - kérdezte a férfi. Ebben a pillanatban az öregember kinyitotta a ládát, és felmutatta a drágakövet. A fény kicsapott a kezébol, ragyogóan és fehéren a reggeli napon.Thorin elképedve állt a döbbenettol és zavarodottságtól. Hosszú ideig senki sem szólalt meg. Végül Thorin törte meg a csendet, a hangja haraggal volt tele. - Ez a ko apámé volt, és most az enyém - mondta. - Miért fizetnék azért, ami az enyém? - Erot vett rajta a csodálkozás, és hozzátette: - Egyáltalán hogy jutottatok a házam örökségéhez - már ha van értelme tolvajoktól ilyet kérdezni?

- Nem vagyunk tolvajok - válaszolt Bard. - Visszaadjuk, ami a tiéd, cserébe azért, ami a miénk.

- Hogy került hozzátok? - kiáltotta Thorin növekvo haraggal.

- Én adtam nekik - nyöszörögte Bilbó, kikukucskálva a fal peremén, most már szörnyen rettegve.

- Te! Te! - kiabált Thorin. Bilbó felé fordult, és a két kezébe kapta. - Te nyomorult hobbit! Te alulméretezett tolvaj! - üvöltötte, és elakadt a szava. Úgy rázta szegény Bilbót, mint egy nyulat.

- Durin szakállára! Bárcsak itt lenne Gandalf! Legyen átkozott, hogy téged választott! Száradjon el a szakálla! Ami pedig téged illet, lehajítalak a sziklák közé! - kiáltotta, és felemelte Bilbót.

- Megállj! A kívánságod teljesült! - mondta egy hang. - A ládát cipelo öregember eldobta a köpenyét és a csuklyáját. - Itt van Gandalf! És egy pillanattal sem korábban a kelleténél. Ha nem tetszik a Tolvajom, attól még ne tegyél kárt benne. Tedd le, és eloször hallgasd meg, mit akar mondani.

- Mindannyian egy húron pendültök! - mondta Thorin, és leejtette Bilbót a fal tetejére. - Soha többé nem üzletelek mágusokkal és a barátaikkal. Mi mondanivalód van, patkányok ivadéka?

- Jaj nekem! Jaj nekem! - mondta Bilbó. - Ez biztosan nagyon kellemetlen lesz. Emlékszel, hogy azt mondtad, magam választhatom ki a saját tizennegyed részem? Talán túlságosan szó szerint vettem - mondták már, hogy a törpök szóban sokkal

udvariasabbak, mint tettekben. Ez akkor volt, mikor úgy gondoltad, valamennyire a hasznotokra vagyok. Patkányok ivadéka, valóban! Ez az a szolgálat, amit a saját és a családod nevében ígértél nekem, Thorin? Vedd úgy, hogy szándékom szerint megváltam a saját részemtol, és nyugodj bele!

- Belenyugszom - mondta Thorin komoran. - Téged pedig elbocsátalak, remélem, soha többé nem találkozunk. - Ezzel elfordult, és a fal túloldalán állókhoz szólt: - Engem elárultak - mondta. - Jól gondoltátok, nem tudom megállni, hogy vissza ne váltsam az Arkenkövet, házam kincsét. Ezért cserébe átadom az ezüst és arany egy tizennegyed részét, a drágakövek nélkül; de ez ennek az árulónak a része lesz, ezzel a jutalommal bocsátom el innen; osszátok el, ahogy akarjátok. Biztos vagyok benne, elég keveset fog kapni belole. Vigyétek ot, ha életben akarjátok tudni; a barátságom nem kíséri el.

- Most pedig menj a barátaidhoz! - mondta Bilbónak. - Különben lehajítalak!

- És mi lesz az arannyal és az ezüsttel? - kérdezte Bilbó.

- Arra is sort kerítünk, ahogy el lehet intézni - válaszolt a törp. - Menj innen!

- Addig is, megtartjuk a követ - kiáltott Bard.

- Nem keltesz túl jó benyomást, mint a Hegy alatti Király - mondta Gandalf Thorinnak. - De még változhatnak a dolgok.

- Talán igen - mondta Thorin. Már annyira elhatalmasodott rajta a kincs orülete, hogy azon töprengett, Dáin segítségével talán visszaszerezheti az Arkenkövet, és visszatarthatja a jutalmat is.Így hát Bilbó lemászott a falról, és semmit nem kapott a fáradozásaiért, kivéve a páncélt, amit Thorin korábban neki adott. Többen a törpök közül szégyenkeztek a szívük mélyén, és sajnálkoztak a távozása miatt.

- Ég veletek! - kiáltott nekik a hobbit. - Talán újra találkozunk, mint barátok.

- Hordd el magad! - kiáltott rá Thorin. - Olyan páncél van rajtad, amit az én népem készített, ez a szerencséd. A nyilak nem ütik át; de ha nem igyekszel, átlyukasztom a nyomorult lábadat. Siess hát!

- Csak ne olyan hevesen! - mondta Bard. - Holnapig adunk idot. Délben visszatérünk, hogy lássuk, kiadtad-e a kincstárból a részt, ami a ko ellenértéke. Ha ezt cselszövés nélkül megteszed, elmegyünk, és a tündesereg visszatér az Erdobe. Addig is, ég veled!Ezzel visszatértek a táborba; de Thorin Róac segítségével üzenetet küldött Dáinnak a történtekrol, és óvatos haladásra kérte.Eltelt a nap és az éjszaka is. Másnap a szél nyugatira fordult, az ég sötét volt és ködös. Még kora reggel volt, mikor egy kiáltás hallatszott a táborban. Futárok jelentették, hogy egy törp-sereg jelent meg a Hegy keleti nyúlványa körül, és most Suhatag felé igyekszik. Dáin megérkezett. Egész éjjel sietett, így korábban odaért, mint várták. A sereg minden tagja térdig éro páncélinget viselt, a lábaikat finom és rugalmas fémlemezekkel burkolták, ennek a titkát csak Dáin népe birtokolta.A törpök rendkívül erosek a termetükhöz képest, de ezek még a törpökhöz képest is erosek voltak. Csatában nehéz, kétkezes csákányokkal harcoltak; de mindegyiküknek volt még egy rövid, széles kardja az oldalán és egy kerek pajzs a hátára vetve. A szakálluk kettos copfba fonva és az övükbe turve. Sisakjuk vasból volt, vasszegekkel kiverve, az arcuk komor. A trombitaszó fegyverbe

szólította az embereket és a tündéket. Nemsokára látták, hogy a törpök gyors ütemben közelednek a völgy felé. Megálltak a folyó és a keleti nyúlvány között, de néhányan tovább mentek, átkeltek a folyón, és megközelítették a tábort; ott

letették a fegyvereiket, és a béke jeleként feltartották a kezüket. Bard eléjük ment, hogy találkozzon velük, és Bilbó vele tartott.

- Dáin, Náin fia küldött bennünket - mondták, mikor kikérdezték oket. A Hegyen lévo rokonainkhoz sietünk, mióta megtudtuk, hogy a régi királyság feltámadt. De ti kik vagytok, akik itt ültök a síkságon, mint ellenségek a védett falak elott?

- Ez természetesen a törpök udvarias, és régimódi nyelvén, amit ilyen alkalmakkor használtak, egyszeruen azt jelentette: "Semmi dolgotok itt. Továbbmegyünk, el az útból vagy megküzdünk veletek!" Be akartak nyomulni a Hegy és a folyó kanyarulata közé, mert az ottani keskeny földsáv nem látszott erosen védettnek.Bard természetesen nem engedte, hogy a törpök egyenesen a Hegyhez vonuljanak. Elhatározta, hogy megvárja, amíg megérkezik az arany és az ezüst cserébe az Arkenkoért. Nem hitte, hogy erre sok kerülhet, ha az erodöt már ilyen nagy és harcias csapat védi. Nagyon nagy készleteket hoztak magukkal, mert a törpök

nehéz terheket képesek vinni, és Dáin majdnem minden harcosa, a gyors menet ellenére hatalmas csomagokat cipelt a hátán a fegyvereik mellett. Akár hetekig tartó ostromot is átvészelnének és addig még több és több törp érkezhet, mert

Thorinnak sok rokona volt. Ezen kívül újra megnyithatják és orizhetik valamelyik kaput, így az ostromlóknak körbe kellene venniük az egész hegyet, de ehhez nem voltak elegen.Pontosan ez volt a törpök terve (a varjú-küldöncöknek sok munkát adott Thorin és Dáin); de pillanatnyilag az út el volt zárva, így haragos szóváltás után a törp-követek a szakálluk alatt morogva visszatértek a seregükhöz. Bard azonnal követet küldött a Kapuhoz, de nem találtak sem aranyat, sem más fizetséget. Ahogy lotávolba értek, nyílzápor fogadta oket, így rémülten siettek vissza. Az egész tábor mozgolódott, mintha csatára készülnének, mert Dáin törpjei a keleti parton nyomultak elore.

- Bolondok! - nevetett Bard. - Így jönnek a Hegy nyúlványa alatt! Nem értenek a földfölötti harchoz, bármit is tudnak a bányában folytatott csatákról. Sok íjászunk és lándzsásunk rejtozik a sziklák között a jobb szárnyuknál. A törp-páncél talán jó, de hamarosan már zavarni fogja oket. Támadjunk most, mindkét oldalról, mielott teljesen pihentek lennének!De a Tündekirály így szólt: - Sok idobe telne, amíg én aranyért kezdeném ezt a háborút. A törpök nem kényszeríthetnek minket, hacsak mi nem akarjuk, vagy nem teszünk valamit, amit megbánnánk. Reménykedjünk, hogy valami majd enyhülést hoz. A számbeli fölényünk elég lesz, ha végül mégis harcra kényszerülünk.De nem számolt a törpökkel. A tudat, hogy az Arkenko az ostromlók kezében van, égette az elméjüket; emellett látták Bard és barátainak tétovázását, és arra jutottak, hogy támadniuk kell, amíg a másik oldal vitatkozik.Váratlanul, elozetes jel nélkül csendben eloreugrottak, hogy támadjanak. Íjak pendültek, nyilak süvítettek; a csata kezdett kialakulni.Még váratlanabbul sötétség közeledett, rettento gyorsasággal! Egy fekete felho száguldott az égen. Egy télivihar a vad szél szárnyán felzúgott és a hegynek ütközött, villám ragyogta be a csúcsát. A viharfelho alatt egy másik, kavargó

sötétség is látszott; nem a széllel jött, hanem észak felol, mintha madarak hatalmas felhoje lenne, olyan suru, hogy a fény nem tudott áttörni a szárnyak között.

- Állj! - kiáltott fel Gandalf, aki hirtelen bukkant fel; magában állt, felemet kezekkel az elorenyomuló törpök és a rájuk váró sereg között. - Álljatok meg! - kiáltott mennydörgo hangon, botja úgy ragyogott fel, mintha villám csapott volna ki belole. - A rettegés elért titeket! Sajna! Gyorsabban jött, mint ahogy számítottam rá. Rajtatok az orkok! Északról Bolg* közeledik! Ó Dáin, az o apját ölted meg Móriában! Íme! A denevérek a serege fölöttük, mint egy sáskaraj. Farkasokon lovagolnak, és vargok is vannak a soraikban!Mindannyiukat megszállta a döbbenet és a zavarodottság. Miközben Gandalf beszélt, nott a sötétség. A törpök megálltak és az eget bámulták. A tündék sok hangon kiáltoztak.

- Gyertek! - szólt Gandalf. - Még van ido haditanácsra. Hadd jöjjön Dáin, Náin fia gyorsan ide!Így kezdodött az a csata, amire senki sem számított: az Öt Sereg Csatájának nevezték, és rettenetes volt. Egyik oldalon álltak az Orkok és a vad Farkasok, a

másikon a Tündék, az Emberek és a Törpök. A csata így zajlott le:Mióta a Ködhegység Nagy Orkja meghalt, fajtájának gyulölete a törpök iránt újra fellobbant. Hírvivok jártak oda-vissza a városaik, kolóniáik és erodjeik között; akkorra elérték, hogy ok uralják Északot. Titkos utakon híreket gyujtöttek; a hegyekben mindenhol zajlott a kovácsmunka és a fegyverkezés. Ezután masíroztak és gyülekeztek hegyen-völgyön át, alagutakban és a sötétségben, mígnem északon, Gundabad hatalmas hegye körül, ahol a fovárosuk volt, összegyult egy óriási sereg, amely kész volt, hogy viharként lecsapjon a gyanútlan Délre. Ekkor

tudomást szereztek Szmóg haláláról, és örvendeztek neki: éjszakáról éjszakára siettek a hegyeken át, így végül váratlanul érkeztek meg, közvetlenül Dáin nyomában. Még a varjak sem tudtak a közeledésükrol, amíg ki nem értek az elpusztított földekre, melyek elválasztották a Magányos Hegyet a mögötte fekvo domboktól. Hogy Gandalf mennyit tudott, nem lehet megmondani, de az világos volt, hogy nem számított erre a hirtelen támadásra.A következo tervet eszelte ki a tanácsban Gandalf a Tündekirállyal és Barddal, valamint Dáinnal, a törp-uralkodóval, aki most csatlakozott hozzájuk: az orkok mindannyiuk ellenségei voltak, és a jövetelükkel minden más vita elfelejtodött. Az egyetlen reményük az volt, ha be tudják csalni az orkokat a Hegy nyúlványai között fekvo völgybe, és ok pedig tartani tudják a dél és kelet felé álló nyúlványokat. Ez veszélyes lehet, ha az orkok elegen vannak ahhoz, hogy elfoglalják magát a Hegyet, és így alulról-felülrol is támadhatják a védoket; de nem volt ido bármilyen más tervet készíteni, vagy bármilyen segítséget hívni.A vihar nemsokára elvonult, délkelet felé húzódott; de a denevér-felho jött, alacsonyan szállt a hegygerinc fölött; fölöttük kavargott, elzárta a fényt, és rémülettel töltötte el oket.

- A Hegyhez! - kiáltott Bard. - A Hegyhez! Foglaljuk el a helyünket, amíg van ido!A déli nyúlványon, az alsóbb lejtokön és a lábánál lévo sziklák között a tündék álltak fel; a keleti nyúlványon voltak az emberek és a törpök. De Bard néhány

fürgébb emberrel és tündével felmászott a keleti gerincre, hogy kilásson észak felé. Nemsokára látták, hogy a Hegy lába elotti föld egy gyorsan mozgó tömegtol feketéllik. Hamarosan a sereg éke a nyúlvány végénél kavargott, és sebesen

Suhatag felé tartott. Ezek voltak a leggyorsabb farkaslovasok, a kiáltásaik és az üvöltésük belehasított a levegobe. Néhány bátor ember eléjük állt, ellenállást színlelt, és sokan elestek, mielott a többiek visszavonultak és kétfelé elmenekültek. Ahogy Gandalf remélte, az ork-sereg összegyult a feltartott eloörs mögött, orjöngve beözönlött a völgybe, és vadul tört felfelé a Hegy nyúlványai között az ellenséget kutatva. Számtalan zászlójuk volt, fekete és vörös, úgy jöttek, mint egy dühödt, rendezetlen áradás.Szörnyu harc volt. A legrémisztobb Bilbó minden emléke közül, az, amit akkoriban a legjobban gyulölt - késobb viszont erre volt a legbüszkébb, ezt szerette a legjobban felidézni, bár o eléggé jelentéktelen volt benne.Igazság szerint el kell mondanom, hogy felhúzta a gyurujét, eltunt a szemek elol, de nem minden veszély elol. Az effajta varázsgyuruk nem adnak teljes védelmet egy ork-támadásban, nem állítják meg a repülo nyílvesszot és a célt tévesztett lándzsát; de segít, hogy az ember ne legyen útban, és megakadályozza, hogy a viseloje fejét megcélozza egy ork harcos kardcsapása. A tündék támadtak eloször. Az orkok iránt gyulöletük hideg és keseru. A lándzsáik és a kardjaik hideg csillogással fénylettek a homályban, olyan halálos

volt az oket tartó kezek haragja. Mikor az ellenségeik tömege elég suru volt a völgyben, nyílzáport zúdítottak rájuk, mindegyik nyíl tuzcsíknak látszott, amikor kiröppent. A nyilak után ezer lándzsás ugrott elo, és támadott. A kiáltások fülsüketítok voltak. A sziklák mocskosak voltak a fekete ork-vértol. Ahogy az orkok magukhoz tértek a támadásból, és a tündék rohama megállt, mély

hangú kiáltás harsant végig a völgyben. "Mória!" és "Dáin! Dáin!" kiáltásokkal a Vasdombok törpjei nyomultak be, forgatták a csákányaikat a másik oldalon; mellettük jöttek a Tó emberei hosszú kardjaikkal. Pánik tört az orkokra; ahogy az újabb támadás felé fordultak, a tündék újult erovel ismét rohamoztak. Már sok ork menekült vissza a folyó felé, hogy kijusson a csapdából: sokan a saját farkasaik közül ellenük fordultak, szétszaggatták a halottakat és a sebesülteket. A gyozelem már közel volt, mikor egy kiáltás harsant a magasban.Orkok mászták meg a Hegyet a másik oldalról, és már sokan voltak a Kapu fölötti lejtokön is, mások vakmeroen jöttek lefelé - nem figyeltek azokra, akik sikítva estek le szirtekrol a szakadékokba -, hogy felülrol támadják a hegy nyúlványait. Mindegyiket ösvényeken lehetett elérni a központi Hegyrol; a védok túl kevesen voltak ahhoz, hogy hosszú idore elzárják az utakat. A gyozelem reménye elillant. A fekete áradat elso támadását tudták csak visszaverni. Telt az ido. Az orkok újra összegyultek a völgyben. Ott a vargok egy dühöngo csapata jött, és velük tartottak Bolg testorei is, hatalmas méretu orkok, acélkardokkal. Hamarosan a valós sötétség jelent meg a viharos égen; közben a hatalmas denevérek keringtek a tündék és az emberek feje és füle körül, vagy vámpír módjára az elesettekre tapadtak. Bard a keleti nyúlvány védelmében harcolt, de lassan visszavonult; a tünde-urak beszorítva álltak a királyuk körül a déli nyúlványon, közel a varjúdombi orházhoz. Hirtelen hatalmas kiáltás hallatszott, és a Kapuból a trombita hívó szava. Elfeledkeztek Thorinról! A fal egy része, amitfogantyúkkal lehetett mozgatni, nagy zajjal elorebukott a tóba. Kiszökkent a Hegy alatti Király, és a társai követték. A sapka és a köpeny eltunt; csillogó páncélban voltak, szemük vörös tüzet lövellt. A homályban a hatalmas törp úgy ragyogott, mint az arany a hamvadó tuz fényében.Kövek zuhantak le a magasból, az orkok hajigálták le oket; de a törpök kitartottak. Leugráltak a zuhatag lábától, és szaladtak a csatába. Farkas és lovasa elbukott, vagy menekült elolük. Thorin hatalmas csapásokkal forgatta a fejszéjét, látszólag semmi nem árthatott neki.

- Hozzám! Hozzám! Tündék és emberek! Hozzám! Ó rokonaim! - kiáltotta. A hangja, mint egy kürt hangzott a völgyben.

A parancsra fittyet hányva siettek a segítségére Dáin törpjei. Lejöttek sokan a Tavi-emberek közül is, Bard nem tudta visszatartani oket; a másik oldalon a tündék sok lándzsása jött. Az orkokat megint a völgybe szorították, halomra

ölték oket, mígnem Suhatag sötét és iszonyú lett a hulláiktól. A vargok szétszóródtak, Thorin egyenesen Bolg testoreinek rontott. De nem tudta áttörni a soraikat. A halott orkok között már sok ember, sok törp feküdt, és sok szép tünde, akik még hosszú ideig élhettek volna vidáman az erdoben. Ahogy a völgy kiszélesedett, Thorin rohama egyre lassult. Túl kevesen voltak. A szárnyak

orizetlenül maradtak. Hamarosan a támadókat támadták, egy nagy gyurube kényszerítették oket, minden oldalról körbevéve orkokkal és farkasokkal, akik újra belevetették magukat a harcba.Bolg testorsége üvöltve támadt rájuk, úgy rontottak a soraiknak, ahogy a hullámok a homokszirtnek. A barátaik nem segíthettek nekik, mert a Hegyrol indult támadás kettozött erovel ismétlodött, lassan minden oldalon leverték az embereket és a tündéket.Bilbó szomorúan nézte mindezt. A Varjúdombon állt fel a tündék között - egyrészt, mert itt volt a legnagyobb az esély a menekülésre, másrészt (jobbára a Tuk-oldala szerint) ha ez lesz az utolsó állásuk, szerette volna a Tündekirályt védeni. Talán mondhatom, Gandalf is ott volt, a földön ült, mélyen a

gondolataiba merülve, talán egy utolsó mágikus lövésre készült a vég elott. Ez nem látszott túl távolinak. "Már nem kell sok - gondolta Bilbó -, hogy az orkok elfoglalják a Kaput, és lemészároljanak minket, vagy lekergessenek és elkapjanak. Ez már elég ahhoz, hogy sírjon a hobbit, foleg azután, amin eddig keresztülment. Talán jobb lenne, ha Szmóg megtartotta volna az egész nyomorult kincset, mintsem ezek a gonosz lények kaparintsák meg, és szegény öreg Bombur, Balin, Fili, Kili meg a többiek ilyen csúnya véget érjenek; és Bard is, meg a Tavi-emberek, és a vidám tündék. Jaj nekem! Hallottam már csatákról szóló

énekeket, és mindig megértettem, hogy a vereség lehet dicsoséges. Nagyon kellemetlen, sot, mi több, elszomorító. Bárcsak ne keveredtem volna bele."A szél felszaggatta a felhoket, a vörös naplemente hasította át a nyugati eget. A hirtelen fényt látva a homályban Bilbó körülnézett. Nagyot kiáltott: olyant látott, amitol a szíve megugrott; sötét alakokat, kicsik, mégis fenségesek a

távoli ragyogás elott.

- A Sasok! A Sasok! - kiabálta. - Jönnek a Sasok!

Bilbó szeme ritkán tévedett. A sasok jöttek a szelek szárnyán, egyik sor a másik után, olyan tömegben, mintha összegyultek volna Észak minden sasfészkébol.- A Sasok! A Sasok! - kiabált Bilbó, táncolt, akarjaival hadonászott. Ha a tündék nem is látták, hallották a hangját. Nemsokára ok is átvették a kiáltást, ami visszhangzott a völgyben. Sok csodálkozó szem tekintett fel, bár még semmit sem lehetett látni, csak a Hegy déli gerincérol.

- A Sasok! - kiáltott még egyet Bilbó, de abban a pillanatban egy ko gurult le fentrol, erosen a sisakjának csapódott, o pedig a földre zuhant, és másra nem emlékezett.

Fejezet

A visszaút

Mikor Bilbó magához tért, teljesen egyedül volt. A Varjúdomb lapos szikláin feküdt, senki nem volt a közelében. A levego hideg volt, az ég felhotlen, ahogy szélesen terült el fölötte. Reszketett, a teste hideg volt, mint a ko, de a feje mintha égett volna.

- Csak tudnám, mi történt! - mondta magának. - De bármi is történt, még nem tartozom az elesett hosök közé; de azt hiszem, arra még lesz elég ido!Fájdalmasan ült fel. Ahogy lenézett a völgybe, nem látott élo orkot. Egy ido után kicsit kitisztult a feje, és azt hitte, tündéket lát mozogni a lenti sziklákon. Megdörgölte a szemét. Igen, még ott volt egy tábor, távol a síkságon; és mintha jövés-menés lett volna a Kapu körül? Úgy tunt, törpök szorgoskodnak, hogy eltávolítsák a falat. De minden halálosan mozdulatlan volt. Nem hallatszott kiáltás, vagy ének visszhangja. Mintha bánat lett volna a levegoben.

- Végülis, azt hiszem, gyoztünk! - mondta, ahogy megtapogatta a fájó fejét. - Hát, nagyon szomorú dolognak látszik.Hirtelen észrevett egy embert, aki felfelé mászott, és felé közeledett.

- Hahó! - kiabált remego hangon a hobbit. - Hahó! Mi újság?

- Miféle hang ez a kövek között? - kérdezte a férfi. Megállt, és körbenézett, közel ahhoz a helyhez, ahol Bilbó ült.

Ekkor Bilbónak eszébe jutott a gyuru! - Meg vagyok én áldva ezzel! - mondta. - Úgy látszik, a láthatatlanságnak is vannak hátrányai. Máskülönben talán már meleg, kényelmes ágyban töltöttem volna az éjszakát.

- Én vagyok, Zsákos Bilbó, Thorin társa! - kiáltotta, és gyorsan lehúzta a gyurujét.

- Jó, hogy rád találtam! - mondta a férfi, ahogy felé ment. - Szükség van rád, már régóta kereslek. Rég a halottak közé számoltak volna, akik sokan vannak, ha Gandalf, a mágus nem mondta volna, hogy a hangod utoljára ezen a helyen hallatszott. Ide küldtek, hogy még utoljára körbenézzek. Súlyosan megsérültél?

- Csak egy csúnya ütés a fejemen, azt hiszem - mondta Bilbó. - De volt sisakom, és kemény a fejem. Bárhogy is, rosszul érzem magam, a lábaim mintha rongyból lennének.

- Leviszlek a völgybe, a táborba - mondta a férfi, és óvatosan felemelte.Az ember gyors volt és biztos léptu. Hamarosan letette Bilbót egy sátor elott Suhatagban; ott állt Gandalf, a keze felkötve. Még a mágus sem úszta meg sebesülés nélkül, és csaknéhányan voltak a seregben, akik nem sérültek meg.Mikor Gandalf meglátta Bilbót, felderült. - Zsákos úr! - kiáltott fel. -

Nem hittem volna! Végülis életben vagy - örülök! Már azon gondolkoztam, vajon segített-e a szerencséd! Szörnyu dolog volt, majdnem katasztrófa lett belole. De a többi hír várhat. Gyere! - mondta sokkal komolyabban. - Már hívattak - és

bevezette a hobbitot a sátorba.

- Üdv Thorin - szólt a mágus, mikor belépett. - Elhoztam ot.Ott feküdt Tölgypajzsos Thorin, sok sebbol vérezve, meghasadt páncélja és kicsorbult fejszéje a földre dobva. Felnézett, ahogy Bilbó mellé lépett.

- Ég veled, jó tolvaj - mondta. - Most a várakozás csarnokaiba megyek, hogy apáim mellé ülhessek, míg a világ meg nem változik. Mivel itt hagyom az összes aranyat és ezüstöt, és olyan helyre megyek, ahol ezek nem sokat érnek, barátságban akarok elválni toled, visszavonom minden szavam és tettem, ami a Kapunál esett.

Bilbó szomorúan fél térdre ereszkedett. - Ég veled, Hegy alatti Király! - mondta. - Szomorú ez a kaland, ha így kell véget érnie; ezen egy hegynyi arany sem változtathat. Mégis örülök, hogy osztozhattam veled a megpróbáltatásokban - ez több, mint amit bármelyik Zsákos megérdemelhet.

- Nem! - mondta Thorin. - Több jóság van benned, mint gondolnád, Nyugat kedves fia. Némi bátorság, némi bölcsesség, mértékkel keverve. Ha közülünk többen többre becsülnék az ételt, a vidámságot és az éneket, mint az aranykincset, ez egy boldogabb világ lenne. De szomorú vagy boldog, nekem most el kell hagynom. Ég veled!Ezután Bilbó elfordult, magányosan elvonult, egy pokrócba csavarva leült, és akár hisztitek, akár nem, addig sírt, míg a szeme ki nem pirosodott, és be

nem rekedt. Nagyon érzékeny kis lélek volt. Sok idobe telt, mire újra volt kedve viccelodni. - Különös kegy volt - mondta végül magának -, hogy pont akkor tértem magamhoz. Azt kívánom, bárcsak Thorin élne, de örülök, hogy barátságban váltunk el. Bolond vagy Zsákos Bilbó, nagy zurt kavartál azzal a kovel, hogy békét vásárolj, de csata volt minden erofeszítésed ellenére, azonban azt hiszem, ezértnem nagyon lehet téged hibáztatni.Hogy mi minden történt azután, hogy elájult, azt csak késobb tudta meg, de több bánatot okozott neki, mint örömet. Mostanra már nagyon belefáradt a kalandba. Minden porcikája azt kívánta, hogy induljon haza. Ez egy kicsit késett, ezért közben elmesélem a történtek egy részét: A Sasok régóta gyanították, hogy az orkok gyülekeznek, mert a mozgolódás a hegyekben nem kerülte el a figyelmüket. Ezért ok is nagy számban gyultek össze, a Ködhegység nagy Sasmadarának vezérlete alatt. Mikor végül érezték a csata eloszelét - pont idoben -, lecsaptak a viharos szelek szárnyán. Ok voltak, akik kiuzték az orkokat a lejtokrol, a szakadékokba kergették, vagy sikítozva és összezavarodva a rájuk váró ellenségeik közé hajtották oket. Rövid ido alatt felszabadították a Magányos Hegyet, így a völgy mindkét oldalán jöhettek a tündék és az emberek, hogy segítsenek a lent folyó csatában.De még a Sasokkal együtt is kevesen voltak.Az utolsó pillanatban maga Beorn is megjelent - senki sem tudta, hogyan vagy honnan. Egyedül jött, medve alakjában; dühében szinte óriás méreture nott. A hangja úgy harsogott, mint az ágyúdörgés, vagy mint a dobok; úgy hajigálta félre az orkokat és a farkasokat az útjából, mint szalmaszálakat és tollakat. Hátba támadta oket, viharként tört át a támadók gyurujén. A törpök még mindig uraik körül álltak egy alacsony, kerek dombon. Beorn lehajolt, majd felemelte Thorint, aki már elesett a lándzsák okozta sebektol, és kihozta a csatából. Gyorsan visszatért, a dühe megkétszerezodött, semmi nem állhatott az útjába, és látszólag semmilyen fegyver nem fogott rajta. Szétszórta a testoröket, majd magára Bolgra támadt, és összezúzta. Rémület szállta meg az orkokat, minden

irányban menekültek. Az új remény jövetele elfújta a fáradtságot az orkok ellenségeirol, üldözobe vették oket, és nagyrészt megakadályozták, hogy elszökjenek. Sokakat a Sebes Folyóba szorítottak; aki dél vagy nyugat felé menekültek, azokat az Erdei Folyó körüli mocsarakba uzték, ott a szökevények nagy része elpusztult. Akik elérték az Erdotündék birodalmát, azokat megölték, vagy becsalták a Bakacsinerdo úttalan sötétjébe, hogy ott pusztuljanak el. Az énekek azt mondják, az északi orkok háromnegyede odaveszett azon a napon, és a hegyekben hosszú évekig béke volt.A gyozelmet még az est leszállta elott kivívták, de a hajsza még tartott, mikor Bilbó visszatért a táborba; nem voltak sokan a völgyben, csak a súlyos sebesültek.

- Hol vannak a Sasok? - kérdezte Bilbó Gandalftól azon az estén, meleg takarókba burkolva.

- Néhányan a hajszában vesznek részt - mondta a mágus -, de a többségük visszatért a fészkeikbe. Nem akartak itt maradni, a nap elso sugaraival elindultak. Dáin arannyal koronázta meg a vezérüket, és örök barátságot fogadott nekik.

- Sajnálom. Akarom mondani, szerettem volna újra látni oket - mondta Bilbó álmosan. - talán láthatom oket a hazaúton. Feltételezem, hamarosan hazamehetek, ugye?

- Olyan hamar, ahogy akarod - mondta a mágus.Eltelt néhány nap, amíg Bilbó valóban elindult. Eltemették Thorint, mélyen a Hegy alatt, Bard a mellére fektette az Arkenkövet.

- Feküdjön itt, míg a Hegy össze nem omlik! - mondta. - Hozzon jó szerencsét a népének, akik itt élnek majd ezután! - A sírjára a Tündekirály lefektette az Orcrist kardot, a tündepengét, amit a fogságban vettek el Thorintól. A dalok azt mondják, mindig ragyogott a sötétben, ha ellenség közeledett, így a törpök erodjét nem lehetett váratlanul megtámadni. Dáin, Náin fia itt telepedett le, o lett a Hegy alatti Király. Idovel sok törp gyult a trónja köré és az osi csarnokokba. Thorin tizenkét társa közül tíz marad. Fili és Kili úgy esett el, hogy a pajzsukkal és testükkel védték a vezérüket; Thorint aki anyjuk bátyja volt. A többiek Dáin mellett maradtak, mert Dáin bokezuen osztotta el a kincsét. Természetesen nem volt kérdés, hogyan osszák el a kincset Balin, Dwalin, Dori, Nori, Ori, Óin, Glóin, Bifur, Bofur, Bombur vagy Bilbó között. Az arany és ezüst (nyers és megmunkált) egy tizennegyed részét Bardnak engedték át, mert Dáin ezt mondta: - Tiszteletben tartjuk az elhunyt egyezségét, és most már nála van az Arkenko.Még a tizennegyed rész is rendkívül nagy vagyon volt, nagyobb, mint sok halandó király kincse. Ebbol Bard sok aranyat elküldött a Tóváros Mesterének; a barátait és követoit gazdagon megjutalmazta. A Tündekirály megkapta Girion smaragdjait: olyan drágaköveket, amiket nagyon szeretett, ezeket Dáin adta neki.Bilbónak ezt mondta: - Ez a kincs annyira atiéd, mint amennyire az enyém, de annyian vettek részt az elnyerésében és a védelmében, hogy a régi megállapodások

már nem érvényesek. És bár te le akartál mondani a saját követelésedrol, azt kívánom, hogy Thorin szavai, amiket visszavont, ne igazolódjanak be: hogy keveset adjunk neked. Én téged jutalmaználak meg a leggazdagabban!

- Nagyon kedves vagy - mondta Bilbó. - De ez nagy megkönnyebbülés nekem. Fogalmam sincs, hogy tudnám ezt a rengeteg kincset hazavinni háború és gyilkolás nélkül. Azt sem tudom, mit kellene tennem, ha hazaértem. Biztos vagyok benne, a ti kezetekben jobb helye van.Végül csak két kis ládát vitt el, az egyiket ezüsttel töltve, a másikat arannyal, amit egy eros póni elbír. - Ennyivel talán még megbirkózok - mondta a hobbit.Eljött az ido, hogy elbúcsúzzon a barátaitól. - Ég veled Balin! - mondta-, és ég veled, Dwalin, ég veletek Dori, Nori, Ori, Óin, Glóin, Bifur, Bofur és Bombur! A szakállatok soha ne vékonyodjon el! - Majd a Hegy felé fordult, és hozzátette: - Ég veled Tölgypajzsos Thorin! Ég veletek, Fili és Kili! Emléketek sose halványuljon el!Ezután a törpök meghajoltak a Kapunál, de a torkukon akadtak a szavak. - Isten veled, sok szerencsét, bármerre jársz! - mondta végül Balin. - Ha valaha újra meglátogatsz minket, mikor a csarnokaink ismét teljes pompájukban ragyognak, az ünnep valóban fényes lesz!

- Ha valamikor nálunk jártok - mondta Bilbó -, csak kopogjatok be! Négykor teázom; de bármelyikotöket szívesen látom bármikor!Ezzel elfordult.A tünde-sereg menetelt; bár elszomorítóan megfogyatkozott, sokan örvendeztek, mert most az északi világ hosszú ideig boldogabb lesz. A sárkány elpusztult, az orkokat legyozték, a szívük már a tél utáni tavasz örömét várta. Gandalf és Bilbó a Tündekirály mögött lovagolt, mellettük ment Beorn, ismét ember-alakban, hangosan nevetett és énekelt útközben. Így mentek, míg a Bakacsinerdo határának közelébe nem értek, északra attól a helytol, ahol az Erdei Folyó kiér az erdobol.Itt megálltak, mert a mágus és Bilbó nem akart belépni az erdobe, bár a király kérte oket, hogy idozzenek kicsit a csarnokában. Ok az erdo széle mentén akartak továbbmenni, megkerülni az északi végét a pusztaságban, ami a

Szürkehegységtol délre feküdt. Hosszú és örömtelen út volt, de most, hogy az orkokat szétverték, biztonságosabbnak tunt, mint a fák alatt vezeto szörnyu ösvények. Emellett Beorn is arra ment.

- Ég veled, ó Tündekirály! - mondta Gandalf. - Legyen boldog a zölderdo, míg a világ fiat

Date: 2015-12-18; view: 632