Szívélyes fogadtatás

A nap egyre fényesebben és melegebben sütött, ahogy leúsztak a vízen. Egy ido után a folyó megkerült egy meredek földnyelvet, ami bal kéz felé esett. Ennek a sziklás alja olyan volt, mint egy szirt; ott volt a legmélyebb a víz,

ahogy bugyogva nyaldosta a partot. A szirt hirtelen elmaradt mögöttük. A part alacsonyabb lett. A fák eltuntek. Majd Bilbó szeme elé ez a látvány tárult: a táj szélesre nyílt körülötte, mindent betöltött a folyó vize, ami lelassult, és

százféle kanyargó ágra vált szét, vagy megállt a mocsarakban és a tavakban, amelyeket szigetek pettyeztek minden oldalon. De középen egy eros sodrású ág haladt át. És a messzeségben, a sötét csúcsa egy tépett felhobe burkolva, ott magasodott a Hegy! A legközelebbi szomszédait északkeleten, és a buckákat, amelyek összekötötték vele, nem lehetett látni. Magányosan állt, és a mocsáron keresztül az erdore nézett. A Magányos Hegy! Bilbó nagy utat tett meg, és sok kalandban volt része, hogy megláthassa, de egyáltalán nem tetszett neki.Ahogy a tutajosok beszélgetését hallgatta és összerakta az információmorzsákat, hamarosan rájött, nagyon szerencsés, hogy egyáltalán láthatja, még ebbol a távolságból is. Amilyen rettenetes volt a rabsága, és kellemetlen a helyzete (nem is beszélve szegény törpökrol alatta), még szerencsésebb volt, mint gondolta. A társalgás a kereskedelemrol szólt, ami a vízi úton zajlott, és a folyó forgalmának növekedésérol, mivel keletrol a Bakacsinerdo felé vezeto utak eltuntek, vagy kikoptak a használatból; beszéltek még a Tavi-emberek és az erdotündék közti viszályról, ami az Erdei Folyó és a partok karbantartásáról szólt.Ezek a földek sokat változtak azóta, mikor a törpök még a Hegyen éltek. De azokra az idokre a legtöbb ember csak homályos hagyományként emlékezett. Még a legutóbbi években is változtak, mióta Gandalf mesélt róla nekik. Hatalmas árvizek és esok felduzzasztották a vizet, ami kelet felé folyt; volt egy vagy két földrengés is (amit legtöbben hajlamosak voltak a sárkány számlájára írni - akit csak átkozódva és a hegy felé rosszallóan bólogatva emlegettek). A mocsarak és az ingoványok egyre jobban terjedtek minden irányban. Ösvények tuntek el, és velük együtt sok lovas és vándor is, akik megpróbálták felkutatni az elveszett utakat. A tünde-út, ami az erdon át vezetett, és amit a törpök Beorn tanácsa alapján követtek, egy bizonytalan és kevéssé használt részen ért véget az erdo keleti szélén. Csak a folyó kínált hosszabb és biztonságosabb utat a Bakacsinerdo szegélyétol észak felé, a hegy által árnyékba borított síkságokon túl, és a folyót az erdotündék királya orizte.Így hát láthatjátok, hogy Bilbó végül az egyetlen jó utat választotta. A hordón vacogó Zsákos úrnak bizonyára jól esett volna, ha megtudja, hogy ezek a hírek eljutottak messzire Gandalfhoz, és nagy aggodalmat keltettek benne.

Gandalf épp befejezte az egyéb ügyeit (amelyek nem tartoznak ehhez a történethez), és készült, hogy megkeresse Thorin csapatát. De Bilbó ezt nem tudta.Annyit tudott csak, hogy a folyó látszólag örökké tart, o pedig éhes, az orrát csúnya nátha kínozta, és nem tetszett neki, ahogy a Hegy látszólag vészjóslóan tekintett rá, és egyre jobban fenyegette, ahogy közeledett. Egy ido után a folyó dél felé kanyarodott, a Hegy ismét hátrált, és végül késo délután a part kezdett kövesedni, a folyó összegyujtötte az összes kóborló vizét egy mély és gyors áramlatba, és sebesen haladtak tovább.A nap akkor ment le, mikor egy kelet felé tett újabb fordulóval az erdei folyó a Hosszú Tóba ömlött. Széles torkolata volt, köves, szirtszeru kokapukkal mindkét oldalon, amiknek a lábát kavicsokkal rakták körül. A Hosszú Tó! Bilbó soha nem tudta elképzelni, hogy a tengeren kívül bármilyen víz ilyen nagy lehet. Olyan széles volt, hogy a túlsó part kicsinek és távolinak látszott, de olyan hosszú, hogy az északi vége, ami a Hegy felé mutatott, egyáltalán nem volt látható. Bilbó csak a térképekrol tudta, hogy ott fent, ahol a Göncölszekér csillagai már ragyogtak, a Sebes Folyó érkezett a Hosszú Tóba Suhatag felol, és az Erdei Folyóval együtt megtöltötték azt, ami régebben egy hatalmas, mély, sziklás völgy lehetett. A déli végén a megduplázott víz magas zuhatagokon keresztül újra kiömlött a tóból, és sebesen haladt ismeretlen földek felé. A mozdulatlan esti levegoben a zuhatagok hangja távoli morajlásnak hallatszott.Az Erdei Folyó torkolatától nem messze volt a furcsa város, amirol a tündéket hallotta beszélni a király borospincéjében. A város nem a partra épült, bár volt néhány kunyhó és épület ott is, hanem pontosan a tó felszínére. A betorkolló folyó kavargó vizétol egy sziklafok védte, ami egy nyugalmas öblöt formált. Egy hatalmas híd nyúlt ki oda, ahol erdei fákból készült cölöpökön egy nyüzsgo, faházakból álló város épült; nem tündék, hanem emberek városa, akik még mertek itt élni, a messzi sárkány-hegy árnyékában. A délrol jövo kereskedelembol éltek, az árukat átszállítottak a zuhatagokon a saját városukba. A régi szép idokben, mikor északon Suhatag még virágzott, gazdagok és hatalmasok voltak, hajóflották álltak a vízen, némelyikük arannyal megtöltve, másikon páncélos harcosok, háborúkat vívtak és olyan tetteket vittek véghez, amelyek akkor már csak legendák voltak. A nagyobb város rothadó cölöpjei még látszottak a part mentén, ahonnan a víz visszahúzódott.De az emberek ebbol már csak kevésre emlékeztek, bár néhányan még énekeltek a Hegy törp-királyairól, Thrórról és Thráinról Durin népébol, a sárkány eljövetelérol, és Suhatag urainak elestérol. Mások azt is énekelték, hogy Thrór és Thráin egy nap majd visszatér, az arany folyóként ömlik majd ki a hegy kapuján, a föld új énekekkel és nevetéssel telik meg. De ez a kedves legenda nem nagyon hatott a mindennapi dolgaikra.Ahogy a hordótutaj látótávolságba ért, csónakok indultak el a várost tartó cölöpöktol, és hangok üdvözölték a tutajosokat. Köteleket dobtak ki, evezoket húztak be, majd kivontatták a tutajt az Erdei Folyó sodrásából, és a sziklafokot megkerülve a Tóváros kicsi öblébe húzták. Itt lehorgonyozták, nem messze a hatalmas híd déli hídfojétol. Hamarosan emberek jönnek majd délrol, és elvisznek néhány hordót, másokat megtöltenek azokkal az árukkal, amelyeket magukkal hoztak, hogy a folyón visszavigyék az erdotündék otthonába. Mindeközben a hordókat a vízben hagyták, a tutajos tündék és az emberek pedig elmentek a Tóvárosba ünnepelni. Meglepodtek volna, ha látják, mi történik lent a parton, miután elmentek

és leszállt az éjszaka sötétje. Eloször is Bilbó elvágta az egyik hordó köteleit, a partra tolta és kinyitotta. Nyögések hallatszottak bentrol, és egy nagyon szerencsétlen törp mászott ki belole. Vizes szalmaszál volt a lucskosszakállában, mindene fájt és elgémberedett, olyan összetört és kiütött volt, hogy alig bírt megállni vagy átvánszorogni a sekély vízen, hogy lefeküdhessen a parton nyögdécselni. Kiéhezett és vad kinézete volt, mint egy kutyáé, akit

megláncoltak, majd a kutyaházban felejtettek egy hétre. Thorin volt, ezt meg lehetett állapítani az arany láncáról, a piszkos és cafatokban lógó égszínkék sapkájának a színérol is, a fénytelen ezüst forgójával együtt. Eltelt egy kis ido, mire legalább udvarias tudott lenni a hobbithoz.

- Nos, élsz vagy meghaltál? - kérdezte bosszúsan a hobbit. Talán elfelejtette, hogy o legalább egyszer jobban étkezett, mint a törpök, használhatta a kezét és a lábait, nem beszélve a sokkal több levegorol.

- Még mindig a börtönben ülsz, vagy szabad vagy? Ha ételt akarsz, ha tovább akarod folytatni a buta kis kalandodat - végül is ez a tiéd nem az enyém -, csapd össze a karjaidat, dörzsöld meg a lábaidat, és próbálj segíteni nekem,

hogy kiszabadítsam a többieket, amíg lehet!Thorin persze látta mindennek az értelmét, így néhány nyögés után felkelt, és segített a hobbitnak, ahogy csak tudott. A sötétségben, a vízben bukdácsolva nagyon nehéz és piszkos munka volt kitalálni, hogy melyek voltak a jó hordók. Kopogtatással és szólongatással megtaláltak hat törpöt, akik válaszolni tudtak. Kicsomagolták és a partra segítették oket, ahol motyogva és nyögdécselve lefeküdtek; olyan vizesek, összetörtek és elgémberedettek voltak, hogy alig fogták fel megmenekülésüket, és alig tudták rendesen megköszönni.Dwalin és Balin volt a legrosszabb állapotban, nem lehetett segítséget kérni tolük. Bifur és Bofur nem volt annyira összeverve, és szárazabbak is voltak, de csak lefeküdtek, és nem csináltak semmit. Viszont Fili és Kili, akik fiatalabbak voltak (mármint a törpök között), jobban be lettek csomagolva, sok-sok szalmával, és kisebb hordókban is utaztak. Többé-kevésbé mosolyogva jöttek elo, egy-két horzsolással, és a merevségük is hamar elmúlt.

- Remélem soha többé nem kell almát szagolnom! - mondta Fili. - A hordóm tele volt almaszaggal. Orjíto, hogy miközben alig tudsz mozogni, fázol, beteg és éhes vagy, almaszagot érzel. A világon bármit meg tudnék enni most, akár órákon keresztül, de nem almát!Fili és Kili készséges segítségével Thorin és Bilbó végül megtalálta a társaság maradékát, és kiszabadították oket. Szegény kövér Bombur aludt, vagy eszméletlen volt; Dorit, Norit, Orit Óint és Glóint elöntötte a víz, és látszólag félholtak voltak. Mindegyiküket egyenként kellett a partra vinni.

- Jól van! Itt vagyunk! - mondta Thorin. - És feltételezem, köszönettel tartozunk a szerencsecsillagunknak és Zsákos úrnak. Biztosra veszem, hogy jogosan várja el, bár azt kívánom, hogy bárcsak kényelmesebb utazást tudott volna szervezni. Mégis - mindannyian újra alázatos szolgáid vagyunk Zsákos úr. Kétségtelen, hogy igazán hálásak leszünk, ha ehetünk és pihenhetünk. Addig is, mi a következo lépés?

- Javaslom a Tóvárost - mondta Bilbó. - Mi más van még itt? - Természetesen semmi mást nem lehetett javasolni. A többieket a parton hagyták, Thorin, Fili, Kili és a hobbit a part mentén a hídhoz mentek. Orök álltak a hídfonél, de nem figyeltek túlságosan, mert nagyon rég volt igazán szükség rájuk. Az idonkénti folyódíj-vitákat leszámítva az erdotündék a barátaik voltak. Más népek messze éltek, és néhányan a város fiatal lakói közül nyíltan kételkedtek a hegy sárkányának létezésében, és kinevették azokat az osz apókákat és anyókákat, akik azt mondták, hogy fiatal korukban látták, ahogy az égen repül. Ezek után nem meglepo, ha az orök ittak és nevettek a tuznél a kunyhójukban, és nem hallották a törpök kiszabadításának hangjait, sem a négy felderíto lépteit. A döbbenetük hatalmas volt, mikor Tölgypajzsos Thorin belépett az ajtón.

- Ki vagy és mit akarsz? - kiáltottak fel. Talpra ugrottak és a fegyvereikért nyúltak.

- Thorin, Thráin fia, aki Thrór fia, aki Király volt a Hegy alatt! - szólt a törp nagy hangon. Úgy is festett, mint egy király örököse, a szakadt ruhája és az elázott sapkája ellenére. Az arany csillogott a nyakában és a derekán, a szeme sötét és mély volt. - Visszatértem. Látni akarom a városotok Mesterét.Szörnyu izgalom lett. A butábbak úgy rohantak ki a kunyhóból, mintha azt várták volna, hogy a Hegy arannyá változik az éjszakában, és a tó vize azonnal

sárgára színezodik. Az orök kapitánya elore lépett.

- És ezek kik? - kérdezte, ahogy Filire, Kilire és Bilbóra mutatott.

- Apám lányának fiai - válaszolt Thorin -, Fili és Kili Durin nemzetségébol, és Zsákos úr, aki velünk együtt utazott idáig Nyugatról.

- Ha békével jöttök, tegyétek le a fegyvereiteket! - mondta a kapitány.

- Nincs fegyverünk - mondta Thorin, és ez valóban igaz volt: a késeiket elvették az erdotündék, a hatalmas Orcrist kardot is. Bilbónak megvolt a kicsi tündepengéje, szokás szerint eldugva, de egy szót se szólt róla. - Nincs szükségünk fegyverekre, mert végül visszatérünk oda, ami a miénk, ahogy a régiek mondták. És ennyi ellen nem is harcolhatnánk. Vigyetek a Mesteretekhez!

- Éppen ünnepet tart - válaszolt a kapitány.

- Eggyel több ok arra, hogy elébe vigyetek minket - vágott közbe Fili, akit már bosszantott ez a körülményesség. - Kimerültek és kiéhezettek vagyunk egy hosszú utazás után, és beteg társaink is vannak. Siessünk, és ne pazaroljunk

több szót, vagy a Mesternek lesz mondanivalója hozzád.

- Akkor kövessetek - mondta a kapitány, és hat emberrel átvezette oket a hídon, át a kapun, a város piacterére. Ez egy nyugodt vizu, kör alakú tér volt, amit magas cölöpök vettek körül, ezeken épültek a nagyobb házak, valamint

hosszú, soklépcsos, fából készült mólók, amelyekrol sok létra ereszkedett le a tó vizéig. Az egyik hatalmas épületbol sok lámpa fénye ragyogott, és sok beszéd hangja hallatszott. Beléptek az ajtón, és pislogva nézték a vendégekkel teli

hosszú asztalokat.

- Thorin vagyok, Thráin fia, aki Thrórnak a Hegy alatti Királynak a fia! Visszatértem! - kiáltott Thorin hatalmas hangon az ajtóból, mielott a kapitány bármit mondhatott volna. Mindenki talpra ugrott. A város Mestere felugrott a

hatalmas székbol. De senki nem állt fel nagyobb meglepetéssel, mint a tündék tutajosai, akik a csarnok távolabbi végében ültek. A Mester asztala elé nyomakodtak, és így kiáltottak:

- Ezek a királyunk foglyai, akik megszöktek! Kóborló vándor törpök, akik nem tudtak számot adni magukról, átsompolyogtak az erdon, és zaklatták a népünket!

- Ez igaz? - kérdezte a Mester. Igazság szerint inkább az utóbbit vélte igaznak, mintsem a Hegy alatti Király visszatérését, már ha valaha létezett ilyen személy.

- Igaz, hogy a Tündekirály jogtalanul elfogatott bennünket, és ok nélkül börtönbe vetett, ahogy a saját földünkre utaztunk - válaszolt Thorin. - De sem zár, sem rács nem akadályozhatja meg azok visszatérését, akikrol a régiek

beszéltek. Ez a város pedig nem az erdotündék birodalmában van. Én a Tó embereinek városát irányító Mesterrel beszélek, és nem a király tutajosaival. A Mester habozott, egyikrol a másikra nézett. A Tündekirálynak nagy

hatalma volt azon a vidéken, és a Mester nem akart ellenséges viszonyt vele. Nem nagyon érdekelték a régi dalok, mert csak a kereskedelemmel, díjakkal, árukkal és arannyal foglalkozott, ennek köszönhette a pozícióját. A többiek viszont másképp gondolkodtak, és az ügyet hamar lezárták nélküle. A hír futótuzként terjedt el a csarnok ajtajából az egész városban. Az emberek kiáltoztak a csarnokban és a csarnokon kívül is. A mólók a sietos lábak zajával teltek meg. Néhányan daltöredékeket kezdtek énekelni a Hegy alatti Király visszatérésérol. Hogy Thrór unokája tért vissza, és nem Thrór maga, egy cseppet sem zavarta oket. Mások is csatlakoztak a dalhoz, ami hangosan és magasan szállt a tó felett.Így énekeltek, vagy ehhez hasonlóan, csak ennél sokkal több versszak volt. Sokan kiáltoztak, hárfák és furulyák zenéje keveredett a dalba. Még a legöregebb nagyapó emlékeiben sem élt hasonló felfordulás a város történetébol. Az erdotündék is nagyon elcsodálkoztak, és kezdtek félni. Azt persze nem tudták, Thorin hogyan szökött meg, de kezdték úgy érezni, hogy a királyuk súlyos hibát követett el. Ami a Mestert illeti, o látta, hogy semmit nem tehet, kénytelen behódolni az általános lármának, legalábbis egy idore, és úgy tesz, mintha elhinné, hogy Thorin valóban az, akinek mondja magát. Így hát átadta neki a saját hatalmas székét, Filit és Kilit mellé ültette a díszvendégek helyére. Még Bilbó is helyet kapott a nagy asztalnál, és semmi magyarázatot nem kértek tole a hatalmas felfordulásban - a régi dalok egyáltalán nem említették ot, még a leghalványabb utalással sem.Nem sokkal késobb a többi törpöt is behozták a városba, meglepetéssel vegyes lelkesedés közepette. Mindannyiukat meggyógyították, feltáplálták, elszállásolták és kényeztették, a legörömtelibb és legkielégítobb módon. Egy hatalmas házat bocsátottak Thorin és társai rendelkezésére, csónakokat és evezosöket rendeltek a szolgálatára; a tömeg a házkörül ült, és dalokat énekelt egész nap, vagy éljeneztek, ha valamelyik törp legalább az orra hegyét kidugta.A dalok egy része régi volt, de némelyik új szerzeménynek tunt, és bizakodóan beszélt a sárkány gyors haláláról és a gazdag ajándékokról, amelyek majd a folyón érkeznek a Tóvárosba. Ezeket a dalokat nagyrészt a Mester inspirálta, és nem voltak különösebben a törpök kedvére valók, de ok eközben elégedettek voltak, ismét gyorsan meghíztak és megerosödtek. Egy hét alatt felépültek, finom ruhákba öltöztek a saját színeik szerint, a szakállukat megfésülték, megnyírták, és büszkén lépkedtek. Thorin úgy nézett és úgy járt, mintha máris visszanyerte volna a birodalmát, és Szmógot miszlikbe aprították volna.Késobb, ahogy korábban mondta, a törpök jó érzése a kis hobbit iránt

napról napra erosödött. Már nem volt sóhajtozás és morgás. Ittak az egészségére, hátba veregették, hatalmas huhót csaptak körülötte. Ez pont jó volt, mert nem érezte különösebben vidámnak magát. Nem felejtette el a Hegy kinézetét, sem a sárkány gondolatát, és mellesleg borzasztóan megfázott. Három napig tüsszögött és köhögött, nem tudott kimenni a házból, és utána is az ünnepeken tartott beszédei arra korlátozódtak, hogy "Dagyod széped köszödöb." Eközben az erdotündék visszahajóztak az Erdei Folyón a rakományukkal, és nagy izgalom kerekedett a király palotájában. Sosem hallottam, hogy mi lett az orök vezetojével és a pincemesterrel. Természetesen szó sem volt kulcsokról vagy hordókról, amíg a törpök a Tóvárosban tartózkodtak, és Bilbó ügyelt rá, hogy ne váljon láthatatlanná. Mégis, merem állítani, többet kitaláltak, mint amennyit tudtak, bár kétségtelen, hogy Zsákos úr egy kis titok maradt. Bárhogy is, a király most már tudott a törpök céljáról, vagy legalábbis tudni vélte, és ezt gondolta magában:"Rendben! Majd meglátjuk! Nem jöhet át kincs a Bakacsinerdon anélkül, hogy nekem ne lenne egy-két szavam a dologhoz. De azt hiszem, végül mindegyikük csúnya véget ér, azt kapják, amit megérdemelnek!" - Bárhogy is, o nem hitt abban, hogy a törpök megvívnak olyan sárkányokkal, mint Szmóg, és megölik oket. Inkább tolvajlásra, vagy valami hasonlóra gyanakodott, ez azt mutatja, hogy bölcs tünde volt, bölcsebb, mint a város emberei, bár nem teljesen, ahogy azt végül látni fogjuk. Kémeket küldött a tó partjára, északra a Hegyek felé, a

leheto legmesszebbre, és várt.Két hét után Thorin elkezdett a távozáson gondolkodni. Addig kellett segítséget kérni, amíg a lelkesedés tartott a városban. Az nem jó, ha idovel hagyják lehulni a hangulatot. Így hát beszélt a Mesterrel és a tanácsadóival, elmondta, hogy neki és a társainak hamarosan el kell indulniuk a Hegy felé.Ekkor eloször a Mester meglepodött és kicsit megijedt. Azon gondolkozott, hogy Thorin valóban régi királyok leszármazottja-e. Soha nem gondolta, hogy a törpök tényleg meg merik közelíteni Szmógot, inkább azt hitte, a törpök egyszeru szélhámosok, akik elobb-utóbb leleplezodnek, és el lesznek kergetve. De tévedett. Thorin valóban a Hegy alatti Király unokája volt, és nem lehet tudni, hogy egy törp mire képes a bosszúért, és hogy visszaszerezze azt, ami az övé. De a Mester nem bánta, hogy útjukra kell engednie oket. Túl sokban került az eltartásuk, az érkezésük egy hosszú vakációba fordította az életet, közben az üzlet leállt."Hadd menjenek, és zaklassák Szmógot, majd meglátjuk, hogyan fogadjaoket!" - gondolta. - Természetesen, ó Thorin, Thráin fia, aki Thrór fia - ezt mondta. - Vissza kell szerezned,ami a tiéd. Itt az ido, ahogy a régiek mondták. Minden segítséget megadunk, amit csak tudunk, és bízunk a háládban, mikor a királyságodat visszakapod.Így hát egy napon, miközben az osz már a végére járt, a szél hideg volt,

és a levelek gyorsan hullottak, három hatalmas csónak hagyta el a Tóvárost, rajtuk evezosök, törpök, Zsákos úr és a készletek. Kerülo úton pónikat és lovakat küldtek utánuk, hogy a tervezett kikötohelyen csatlakozzanak hozzájuk. A

Mester és tanácsadói a városháza hatalmas lépcsoin búcsúztak el tolük, amelyek a tó felé vezettek. Az emberek énekeltek a mólókon és az ablakokban. A fehér evezok elmerültek, csapkodtak, és elindultak észak felé a tavon, a hosszú utazásuk utolsó szakaszán. Bilbó volt az egyetlen, aki teljesen boldogtalan volt.

Fejezet

Date: 2015-12-18; view: 638