Home Random Page


CATEGORIES:

BiologyChemistryConstructionCultureEcologyEconomyElectronicsFinanceGeographyHistoryInformaticsLawMathematicsMechanicsMedicineOtherPedagogyPhilosophyPhysicsPolicyPsychologySociologySportTourism






Elszabadult hordók

A pókokkal vívott csata után egy nappal Bilbó és a törpök tettek még egy utolsó kétségbeesett kísérletet, hogy kitaláljanak az erdobol, mielott belehalnak a szomjúságba és az éhségbe. Felkeltek, és elindultak egy olyan irányba, amirol tizenháromból nyolcan azt gondolták, hogy az ösvény arra fekszik. De soha nem tudták meg, hogy jól választottak-e. A nap ugyanúgy fordult az éjszaka sötétjébe az erdoben, ahogy mindig, amikor hirtelen sok fáklya fénye gyúlt ki, mint vörös csillagok százai. Elougrottak az erdotündék az íjaikkal és a lándzsáikkal, és megálljt parancsoltak a törpöknek.Nem is gondoltak harcra. Ha a törpök nem lettek volna olyan szörnyu állapotban, mint most, akkor is örültek volna, hogy elfogták oket Kis késeik semmit sem értek volna a tündék nyilaival szemben, akik egy madár szemét is eltalálnák egy sötét éjszakán. Így hát egyszeruen mind megálltak, leültek és vártak - kivéve Bilbót, aki felhúzta a gyurujét, és gyorsan az egyik oldalra csúszott.Ezért lehetett, hogy mikor a tündék hosszú sorba kötötték a törpöket, egyiket a másik után, és megszámolták oket, nem találták meg, és nem is számolhatták meg a hobbitot. Ahogy elvezették a foglyokat az erdobe, nem hallották és nem is érezték, hogy messze a fáklyáik fénye mögött gyalogol. Minden törp szemét bekötötték, de ez nem számított sokat, mert még Bilbó sem tudta, hogy merre mentek, akárhogy meresztette a szemét, emellett sem o, sem a többiek nem tudták, honnan indultak. Bilbó mindent megtett, amit csak lehetett, hogy lépést tartson a fáklyákkal, mert a tündék olyan gyorsan hajtották oket,

ahogy a gyenge és beteg törpök csak bírták. A király megparancsolta, hogy siessenek. A fáklyák hirtelen megálltak, és a hobbitnak épp csak annyi ideje maradt, hogy beérje oket, mielott elkezdtek átkelni a hídon. Ez az a híd volt,

ami a király ajtaja elott elhaladó folyón ívelt át. A víz sötéten és gyorsan folyt alattuk; a híd távolabbi végénél kapu volt, ami egy hatalmas barlang szájánál nyílt, és a barlang egy meredek, fákkal borított lejto oldalába mélyült. A hatalmas bükkök egészen a vízig értek, ahol a tövük már a folyóba ért. A tündék átlökdösték a foglyaikat a hídon, de Bilbó még hátul tétovázott. Nem tetszett neki a barlang szájának látványa, és mikor úgy döntött, hogy nem hagyja el a barátait, pont annyi ideje volt, hogy a gyors tündék sarkában átsurranjon, mielott a király hatalmas ajtaja egy csattanással bezárult volna.A járatokat vörös fáklyafény világította be, a tünde-orök pedig énekeltek, ahogy végigvonultak a kanyargó, egymásba futó, visszhangzó utakon. Ezek nem is hasonlítottak az ork-városok járataira: kisebbek voltak, nem húzódtak olyan mélyen, és tisztább levego töltötte meg oket. Egy hatalmas csarnokban, aminek az oszlopait az élo kobol faragták ki, ott ült a Tündekirály, egy fából faragott széken. A fején bogyókból és vörös levelekbol álló korona volt, mert megint közeledett az osz. Tavasszal erdei virágokból álló koronát hordott. A kezében egy tölgyfából faragott botot tartott.A foglyokat elébe vitték. A király zordan nézte oket, de intett az embereinek, hogy vegyék le róluk a kötelet: a törpök rongyosnak és nagyon fáradtnak látszottak.



- Egyébként sincs szükség kötelekre idebent - mondta a király. - A varázsajtók mögül nincs menekvés azoknak, akiket egyszer behoztak ide.Hosszan és aprólékosan kikérdezte a törpöket a viselt dolgaikról, hogy hová tartanak és honnan jöttek; de belolük sem tudott sokkal többet kiszedni, mint Thorinból. Komorak és dühösek voltak, még csak nem is tettették az udvariasságot.

- Mit tettünk, ó király? - kérdezte Balin. Most o volt a legidosebb közöttük. - Bun, hogy eltévedtünk az erdoben, hogy éheztünk, szomjaztunk, és pókok fogságába estünk? A pókok talán a háziállataid, vagy az ölebeid, hogy a

megölésük feldühít téged? - Egy ilyen kérdés természetesen még jobban felbosszantotta a királyt, aki így válaszolt:

- Az bun, hogy engedély nélkül jártatok az erdeimben. Elfelejtettétek, hogy az én királyságomban vagytok, és azt az utat használjátok, amit az én népem épített? Nem ti zavartátok meg háromszor a népemet, üldöztétek oket az erdoben? És a hangoskodásotokkal és a lármátokkal nem ti bolygattátok fel a pókokat? Miután ennyit háborgattatok minket, jogom van tudni, mi hozott benneteket ide, és ha nem mondjátok el nekem most azonnal, mindannyiótokat börtönbe vetlek, amíg nem tértek észre, és nem tanultok jó modort.Majd megparancsolta, hogy a törpöket külön cellákba zárják, adjanak nekik enni és inni, de nem szabad kijönniük a börtönük ajtaján, amíg legalább egyikük

nem akarja elmondani azt, amit a király tudni akar. Azt nem mondta el a törpöknek, hogy Thorin is nála raboskodik. Ezt Bilbó derítette ki.Szegény Zsákos úr - kimerítoen hosszú idot töltött azon a helyen, magányosan, mindig rejtőzködve. Nem merte levenni a gyurujét, alig mert aludni, még a legfélreesobb, legsötétebb sarokban is, amit csak talált. Hogy csináljon valamit, bejárta a tündekirály palotáját. Varázslat zárta le a kapukat, de néha ki tudott jutni, ha gyors volt. Az Erdotündék kis csapatai, néha a király vezetése alatt kilovagoltak vadászni, vagy egyéb ügyeket intézni az erdoben, esetleg a keleti földeken. Ekkor, ha Bilbó elég fürge volt, ki tudott surranni utánuk, bár ez egy veszélyes dolog volt. Többször is majdnem beszorult az ajtóba, ahogy az ajtószárnyak összecsapódtak, mikor az utolsó tünde is áthaladt köztük. Bilbó az árnyéka miatt nem mert a tündék között menni (bár az árnyéka halvány és bizonytalan volt a fáklyafényben), mert attól félt, hogy beleütköznek, és felfedezik. Mikor tényleg kiment, ami ritka volt, azzal sem ért sokat. Nem akarta elhagyni a törpöket, és igazából nem tudta, hová is mehetne nélkülük. Nem tudott mindig lépést tartani a vadászó tündékkel, mikor kimentek, így soha nem talált kivezeto utat az erdobol. Egyedül maradt, hogy nyomorultan kószáljon az erdoben és rettegett attól, hogy eltéved, amíg nem kínálkozott

lehetoség a visszatérésre. Kint éhezett is, mert o nem volt vadász; de a barlangokban kialakított egy életmódot, ételt lopott a raktárból, vagy az asztalokról, mikor senki nem volt ott."Olyan vagyok, mint a tolvaj, aki nem tud kijutni, és szánalmasan mindig ugyanazt a házat kell kirabolnia nap nap után - gondolta - Ez a legszörnyubb és legunalmasabb része ennek a nyomorult, fárasztó, kellemetlen kalandnak! Bárcsak otthon lehetnék a hobbit-üregemben, a saját kandallóm mellett, ahol a lámpa világít!" - Gyakran azt kívánta, hogy bárcsak küldhetne egy segélykéro üzenetet a mágusnak, de ez természetesen lehetetlen volt. Hamar rájött, hogy ha valamit tenni lehet, azt Zsákos úrnak kell megtennie egyedül, segítség nélkül.Végül egy vagy kétheti rejtozködo életmód után, az orök figyelésével,követésével és minden lehetoség kihasználásával sikerült megtudnia, melyik törpöt hol tartják. Megtalálta mind a tizenkettojük celláját a palota különbözo részeiben, és egy ido után már elég jól kiismerte magát azon a helyen. Nagy meglepetésére egyik nap kihallgatta néhány or beszélgetését, és megtudta, hogy még egy törp van fogságban, egy különlegesen mély és sötét helyen. Rögtön kitalálta - természetesen -, hogy Thorinról van szó; és egy ido után kiderült, hogy jól találgatott. Végül, sok nehézség után talált egy helyet, ahol nyugodt

körülmények között szót tudott váltani a törpök vezérével. Thorin túlságosan nyomorultul érezte magát ahhoz, hogy továbbra is dühös legyen a balszerencséje miatt, és már kezdett azon gondolkodni, hogy elmondja a tündekirálynak az igazat a kincsérol és a küldetésérol (ez is mutatja, hogy mennyire elcsüggedt), mikor meghallotta Bilbó vékony hangját a kulcslyuknál. Alig hitt a fülének. Nemsokára úgy érezte, nem tévedhetett, az ajtóhoz ment, és hosszan suttogva elbeszélgetett a hobbittal, aki az ajtó másik oldalán állt.Így sikerülhetett Bilbónak Thorin üzenetét titokban eljuttatni mindegyik bebörtönzött törphöz, és elmondani nekik, hogy vezérük, Thorin is fogságban van a közelben, és hogy egyelore semelyikük sem fedheti fel a küldetésük célját a királynak, mielott Thorin megadná a jelet. Mert Thorin újra fellelkesült, mikor meghallotta, hogyan szabadította ki a társait a hobbit a pókok fogságából. Újra

elszánta magát, hogy nem váltja meg a szabadságát azzal, hogy részt ígér a királynak a kincsébol, amíg a szökés minden esélye el nem száll. Vagyis amíg a híres-nevezetes Láthatatlan Zsákos úr (akirol már kezdett nagyon jó véleménnyel lenni) ki nem talál valami okosat.A többi törp nagyon egyetértett, mikor megkapták az üzenetet. Mindannyian a saját részükre gondoltak a kincsbol (amit már a sajátjuknak éreztek, a nehéz helyzetük, és a még legyozetlen sárkány ellenére), és nehezen viselték volna, ha az erdotündék részt követeltek volna belole, így megbíztak Bilbóban. Pontosan az történt, amit Gandalf megjósolt, ahogy látni fogjátok. Talán ennek is része volt

abban, hogy elment, és elhagyta oket.Bilbó viszont nem volt annyira reménnyel teli, mint a többiek. Nem szerette, ha mindenki tole függött, és azt kívánta, bárcsak kéznél lenne a mágus. De ez nem segített; valószínuleg az egész, sötét Bakacsinerdo ott feküdt közöttük. Bilbó leült, gondolkodott és gondolkodott, míg a feje majdnem belesajdult, de nem támadt egyetlen jó ötlete sem. Egy láthatatlanná tévo gyuru jó volt, de tizennégyen nem vehették hasznát. Végül természetesen megmentette a barátait, ez pedig a következoképpen történt. Egy nap, ahogy szimatolt és

kóborolt, Bilbó nagyon érdekes dolgot fedezett fel: nem a nagy kapu volt az egyetlen bejárat a barlangokba. Egy folyó haladt át a palota legmélyebb részei alatt, majd egyesült az Erdei Folyóval valamivel messzebb keleten, a meredek lejton túl, amibol a fokapu nyílt. Ahol a földalatti vízfolyás elhagyta a hegyoldalt, egy vízi kapu volt. Ott a sziklás plafon közel ért a folyó felszínéhez, és a plafonról egy kapurácsot lehetett a folyómederbe engedni annak

megakadályozására, hogy ott bárki be- vagy kijusson. A kapurács gyakran nyitva állt, mert elég suru volt a vízi kapunál a kimeno és bejövo forgalom. Ha valaki ott jött volna be, egy durva, sötét alagútban találta volna magát, ami a hegy gyomrába vezetett; de egy ponton, ahol a barlangok alatt haladt el, a plafont egy részen kivágták, és nagy tölgyfa csapóajtókkal fedték be. Ezek az ajtók felfelé nyíltak, a király borospincéibe. Hordók, hordók és hordók álltak ott; az erdotündék, foleg a királyuk, nagyon szerette a bort, bár azokon a földeken nem termett szolo. A bort és a többi árut nagyon messzirol hozták, a déli rokonaiktól, vagy a távoli földek embereinek szoloibol.Az egyik legnagyobb hordó mögött elbújva Bilbó felfedezte a csapóajtókat, megleste, hogyan használják oket, és ahogy ott kószált, kihallgatta a király szolgáit, és megtudta, hogy a bor és a többi áru a folyón vagy szárazföldön át

jut el a Tóvárosig. Úgy látszott, hogy ott még virágzott az emberek egy városa, amit mélyen a víz fölé nyúló hidakon építettek, hogy mindenféle ellenségtol védve legyenek, foleg a Hegy sárkányától. A Tóvárosból az Erdei Folyón hozták fel a hordókat. Gyakran csak összekötözték oket, mintha hatalmas tutajok lennének, és feleveztek rajtuk a folyón; néha lapos csónakokra pakolták oket.Mikor a hordók kiürültek, a tündék a csapóajtón keresztül a vízbe dobták oket, felnyitották a vízi kaput, és a hordók kiúsztak, végigbukdácsoltak az árral, míg az áramlat le nem vitte oket a folyón, a part egyik kiugró pontjáig, közel a Bakacsinerdo keleti szegélyéhez. Ott összegyujtötték oket, és

visszaúsztatták a Tóvárosba, ami közel állt ahhoz a helyhez, ahol az Erdei Folyó a Hosszú Tóba ömlött.Bilbó egy ideig csak ült, és a vízi kapun gondolkodott, hogy lehetne-e menekülési út a barátainak, így végül volt egy kétségbeesett terv-kezdeménye.A rabok megkapták az estebédet. Azorök végiggyalogoltak a folyosókon fáklyákkal a kezükben, minden mást sötétségben hagytak. Majd Bilbó hallotta, ahogy a király pincemestere jóéjszakát kíván az orök vezetojének.

- Gyere velem - mondta -, és kóstold meg az új bort, ami most érkezett. Kemény munka lesz, amíg eltakarítom a pincébol az üres hordókat, ezért eloször igyunk valamit, hogy segítse a munkát.

- Nagyon jó - nevetett az orök vezetoje. - Megkóstolom veled, és meglátjuk, elég jó-e a király asztalára. Ma éjjel ünnep van, nem küldhetünk fel gyenge italt!

Mikor Bilbó meghallotta ezt, lázas izgalom vett erot rajta, mert látta, hogy szerencséje van, és lehetoséget kapott, hogy kipróbálja a reménytelen tervét. Követte a két tündét, amíg beléptek egy kis pincébe, és leültek egy asztalhoz, amin két nagy kancsó állt. Elkezdtek inni és vidáman nevetni. Bilbónak különlegesen nagy szerencséje volt. Nagyon eros az a bor, amitol egy erdotünde elalszik, de ez a bor, úgy látszik Dorwinion hatalmas kertjeinek részegíto termésébol származott. Nem a katonáknak vagy a szolgálóknak szánták, hanem csak a király ünnepeire, és kisebb edényekbe, nem a pincemester hatalmas kancsóiba.Hamarosan az orök vezetojének elnehezült a feje, az asztalra dolt, és gyorsan álomba merült. A pincemester csak tovább beszélt és nevetett magában egy ideig, mintha nem is vette volna észre, ami történt, de nemsokára az o feje is az asztalon koppant, elaludt, és a barátja mellett horkolt. Ekkor lopózott be a hobbit. Hamarosan az orök vezetojének nem voltak kulcsai, és Bilbó olyan gyorsan szaladt a cellák felé a folyosókon, ahogy csak tudott. A hatalmas kulcscsomó nagyon nehéznek tunt a kezében, és a gyuruje ellenére a szíve gyakran a torkában dobogott, mert nem tudta megakadályozni, hogy a kulcsok néha ne csörömpöljenek hangosan. Ettol egész testében reszketett.Eloször Balin ajtaját nyitotta ki, majd óvatosan visszazárta, mikor a törp már kint volt. Balin nagyon meglepodött - képzelhetitek -, de bármennyire örült, hogy kijutott a nyomasztó kis koszobából, meg akart állni kérdezosködni, tudni akarta, Bilbó mire készült, és minden egyebet.

- Erre most nincs ido! - válaszolt a hobbit. - Kövess! Együtt kell maradnunk, nem kockáztathatjuk, hogy elveszítsük egymást. Mindannyiunknak meg kell szökni, vagy senkinek sem, és ez az utolsó esélyünk. Ha ez kiderül, a jó ég tudja, hová csukat be titeket a király legközelebb, valószínuleg kezeteket-lábatokat megláncolva. Ne vitatkozz, kedves barátom!Ezzel ajtótól ajtóig ment, mígnem a társasága már tizenkét tagú volt, de semelyikük sem értette, mi ez a sötétség és a hosszú fogság. Bilbó szíve minden alkalommal megugrott, mikor valamelyikük beleütközött a másikba, esetleg felmordultak vagy suttogtak a sötétben.

- A fene ebbe a törp ricsajba! - mondta magában. De minden jól ment, nem találkoztak orökkel. Az az igazság, hogy egy nagy oszi ünnepséget tartottak az erdoben és felettük lévo csarnokokban. A király majd' minden embere ünnepelt. Végül hosszadalmas szerencsétlenkedés után elérték Thorin celláját nagyon mélyen, de szerencsére közel a pincékhez.

- Szavamra! - szólalt meg Thorin, mikor Bilbó azt suttogta neki, hogy

jöjjön ki, és csatlakozzon a barátaihoz. - Gandalf igazat beszélt, mint mindig. Nagyon jó tolvaj tudsz lenni, amikor arra kerül sor. Biztos vagyok benne, mindannyian örökre az adósaid vagyunk, történjék bármi ezután. De mi lesz a

következo lépés?Bilbó látta, eljött az ido, hogy elmagyarázza az ötletét, ameddig csak lehet; de nem tudta, a törpök hogyan fogadják majd. A félelmei beigazolódtak, mert egyáltalán nem tetszett nekik, és elkezdtek hangosan morgolódni a veszély ellenére.

- Kékre-zöldre verodünk, darabokra törünk, és biztos, hogy megfulladunk! - morogták. - Azt hittük, hogy valami normális elképzelésed van, mikor megszerezted a kulcsokat. Ez egy orült ötlet!

- Nos, rendben - válaszoltan letörten és bosszúsan Bilbó. - Gyertek szépen vissza a kellemes kis celláitokba, visszazárlak titeket, ott kényelmesen üldögélhettek, és kitalálhattok egy jobb tervet - de nem hiszem, hogy még

egyszer meg tudom szerezni a kulcsokat, még akkor sem, ha meg akarnám próbálni. Ez túl sok volt nekik, így hát lecsillapodtak. Végül is azt kellett tenniük, amit Bilbó javasolt, mert természetesen lehetetlen volt, hogy utat találjanak a felso csarnokokhoz, vagy átverekedjék magukat a varázslattal lezárt kapukon; és nem volt jó ötlet a morgás sem, mert újra elkaphatták oket. Így hát követték a hobbitot, lelopakodtak a legmélyebb pincékig. Átmentek egy ajtón, amin keresztül látták, hogy az orök vezetoje és a pincemester még mindig vidáman horkoltak, mosollyal az arcukon. Dorwinion bora mély és kellemes álmokat hoz. Következo nap más képet vágott az orök vezetoje, bár mielott tovább mentek, Bilbó jószívuen visszaakasztotta a kulcsokat az övére.

- Ez majd kihúzza a bajból, amibe épp most került - mondta magában Zsákos úr. - Nem rossz fickó, elég rendes volt a rabokkal. Ez mindannyiukat meg fogja zavarni. Azt fogják hinni, nagyon eros varázslatunk volt, hogy át tudtunk jutni azokon a zárt ajtókon, és eltuntünk. Eltunni! Gyorsan munkához kell látnunk, ha ezt akarjuk elérni!Balinra bízták, hogy figyelje az ort és a pincemestert, és jelezzen, ha megmozdulnak. A többiek a szomszédos pincébe mentek, ahol a csapóajtók voltak. Nem volt vesztegetni való idejük. Nemsokára, ahogy Bilbó tudta, néhány tündének

utasítás szerint le kellett jönnie, és segíteni kellett a pincemesternek, hogy az üres hordókat a csapóajtókon keresztül a folyóba dobják. A hordók már sorban álltak középen a padlón, és várták, hogy kilökjék oket. Némelyik boroshordó volt, ezeket nem nagyon tudták használni, mert nem lehetett egykönnyen nagy zaj nélkül kinyitni oket, és nem lehetett könnyen visszazárni sem. De volt ott több másféle hordó is, amelyekben más árukat, vajat, almát és minden egyebet szállítottak a király palotájába.Hamarosan találtak tizenhárom hordót, ami elég tágas volt egy-egy törpnek.

Igazság szerint némelyik túl tágas volt, és ahogy a törpök bemásztak, aggódva gondoltak a rázkódásra és ütodésekre, ami odabent vár rájuk, bár Bilbó mindent megtett, hogy a leheto legrövidebb ido alatt szalmával és más anyaggal kényelmesen kibélelje oket. Végül tizenkét törpöt bepakoltak. Thorin nagyon sok gondot jelentett, forgolódott és ficánkolt a helyén, és úgy morgott, mint egy hatalmas kutya egy kicsi kutyaházban. Balin, aki utolsónak jött, nagy huhót csapott a légzonyílások miatt, azt mondogatta, hogy fuldoklik, még mielott a fedo rákerült volna. Bilbó mindent elkövetett, hogy betömje a lyukakat a hordók oldalán, és hogy a leheto legbiztosabban rögzítse a fedeleket. Újra egyedül maradt, körbe-körbe szaladgált, az utolsó simításokat végezte a csomagoláson, és reménykedett, hogy a terve beválik.Egy pillanattal sem végezhetett volna korábban. Egy-két perccel azután, hogy Balin fedelét feltette, hangokat hallott, és pislákoló fények közeledtek. Néhány tünde jött a pincébe, nevetgéltek, beszélgettek, és dalocskákat énekeltek. Egy vidám ünnepséget kellett otthagyniuk az egyik csarnokban, és a leheto leghamarabb vissza akartak térni.

- Hol van Galion, a pincemester? - kérdezte az egyik. - Nem láttam az asztalnál ma este. Remélem, itt van, és megmutatja, mit kell csinálni.

- Mérges leszek, ha a vén csataló késik - mondta egy másik. - Nem szeretném itt vesztegetni az idomet, mikor fent szól az ének!

- Ha ha! - hallatszott egy kiáltás. - Itt a vén csirkefogó, a feje egy korsón! Saját kis ünnepséget szervezett magának, meg a barátjának, a kapitánynak.

- Rázzátok fel! Keltsétek fel! - kiabáltak türelmetlenül a többiek. Galion nagyon nem örült, hogy rázogatják és felébresztik, annak meg végképp nem, hogy ki is nevetik.

- Mind elkéstetek - morgott. - Csak várok és várok rátok, miközben ti barátaim isztok, ünnepeltek, és elfeledkeztek a munkátokról. Nem csoda, hogy elalszom a fáradtságtól.

- Nem csoda - mondták a többiek -, ha a magyarázat kéznél van egy korsóban. Adj egy kóstolót az álom-italodból, mielott nekilátunk! Nem kell felébreszteni a foglárt. Ahogy látszik, o már megkapta a részét.Ezután mind ittak egy kört, és hirtelen nagyon vidámak lettek. De a józan eszüket nem vesztették el.

- Ne csináld ezt velünk Galion! - kiabáltak néhányan. - Kicsit korán kezdtél el ünnepelni, és elittad az eszedet. Néhány teli hordót is beraktál az üresek helyett, ahogy a súlyukból látszik.

- Folytassátok a munkát! - mordult fel a pincemester. Ti lusta borisszák, a karotok nem is tudja, mi az, hogy súly. Ezeknek kell menniük, és nem másoknak. Tegyétek, amit mondtam!

- Jól van, jól van - válaszoltak, ahogy a nyílás felé görgették a hordókat. - A te fejed bánja, ha a király teli vajasbödöneit és a legjobb borát a folyóba dobjuk a Tavi-embereknek, hogy ingyen lakomázhassanak!

Így énekeltek, ahogy az elso, majd a többi hordó is a sötét nyílás felé gurult, majd a hideg vízbe lökték oket, néhány lábnyi mélységbe. Némelyik hordó tényleg üres volt, másokban egy-egy törp volt szépen becsomagolva. De mind legurult, egyik a másik után, csattantak és koppantak, egymás tetejére puffantak, a vízbe csobbantak, az alagút falához koccantak, egyik a másikhoz ütodött, és lefelé bukdácsoltak az árral.Bilbó ebben a pillanatban ismerte fel a gyenge pontot a tervében. Valószínuleg egy ideje már rájöttetek, és nevettetek rajta, de nem hiszem, hogy a helyében akár fele olyan jól dolgoztatok volna. Természetesen o nem volt egyik hordóban sem, és nem volt, aki otbecsomagolta volna, még akkor sem, ha lett volna lehetoség! Úgy tunt, ez alkalommal tényleg elveszti a barátait (majdnem mindegyikük eltunt már a csapóajtón keresztül), és hátra marad, hogy állandó tolvajként örökre a tündebarlangokban kószáljon. Ha egyszer ki tudna szökni a felso kapukon, nagyon kicsi lenne az esélye, hogy újra megtalálja a törpöket. A szárazföldön nem tudta az utat arrafelé, ahol a hordókat összegyujtik. Azon gondolkodott, vajon mi a csuda történne a törpökkel nélküle; nem volt ideje, hogy mindent elmondjon a törpöknek, amit megtudott, vagy amit tenni akart, ha egyszer kijutnak az erdobol. Miközben ezek a gondolatok átfutottak az elméjén, a tündék, mivel nagyon jó kedvük volt, belekezdtek egy dalba a csapóajtó körül. Néhányan elkezdték felhúzni a kapurácsot a vízi kapunál, hogy kiengedjék a hordókat, amikor már az összes a vízben van.A legutolsó hordót gurították az ajtóhoz! Kétségbeesésében, és mivel nem látott más lehetoséget, szegény kicsi Bilbó megkapaszkodott a hordóban, és vele együtt kilökték a csapóajtón. Placcs! Beleesett a vízbe, a hideg, sötét vízbe, a hordó pedig fölötte volt. Prüszkölve bukkant fel, úgy kapaszkodott a fába, mint egy patkány, de minden erofeszítése ellenére nem tudott felmászni a hordóra. Akárhányszor megpróbálta, a hordó körbefordult, és megint a víz alá nyomta.

Valóban üres volt, és úgy lebegett a vízben, mint a parafa dugó. Bár a füle telement vízzel, hallotta, hogy a tündék még mindig énekelnek fölötte a pincében. Majd hirtelen a csapóajtó egy csattanással bezárult, és a hangok elhalkultak. Egy sötét alagútban volt, a jeges vízben lebegett teljesen egyedül - az ember nem számolhatja meg a barátait, ha azok hordókba vannak csomagolva.Hamarosan egy szürke folt tunt fel elöl a sötétségben. Hallotta a vízi kapu nyikorgását, ahogy felhúzták. Látta, hogy bukdácsoló, összekoccanó ládák és bödönök tömege között van, amelyek egymásnak nyomódtak, ahogy áthaladtak a boltív alatt, és kijutottak a nyílt folyóra. Mindent elkövetett, hogy ne taszigálják, és ne törjék darabokra, de végül a nyomakodó tömeg elkezdett feloszlani, egyenként kisodródtak a koboltozat alatt, és még tovább. Majd látta, hogy az sem lett volna jó, ha sikerül meglovagolnia a hordót, mert nem volt elég hely, még egy hobbitnak sem a hordó teteje és a hirtelen alacsonyodó plafon között, ahol a kapu volt.Kijutottak a fák víz fölé nyúló ágai közé, amelyek mindkét parton álltak Bilbó azon gondolkodott, vajon a törpök hogyan érezhetik magukat, és hogy sok víz folyt-e a hordóikba. Néhány, ami mellette bukdácsolt a homályban, elég mélyen merültek a vízbe, és arra gondolt, hogy ezekben törpök vannak. "Nagyon remélem, elég szorosan raktam fel a fedeleket!" - gondolta magában, de nemsokára annyira el volt foglalva magával, hogy nem tudott a törpökre gondolni. Sikerült a fejét a víz fölött tartania, de reszketett a hidegtol, és azon töprengett, vajon meghal-e, mielott a szerencséje megfordul, vajon meddig bírja tartani magát, és vajon el merje engedni a hordót, és megpróbáljon kiúszni a partra.A szerencséje nemsokára valóban megfordult: az örvénylo áramlat egy ponton

néhány hordót a part közelébe sodort, és ott egy idore fennakadtak néhány rejtett gyökéren. Ekkor Bilbó megragadta az alkalmat, és felmászott a hordója tetejére, amíg az szilárdan egy másikhoz szorult. Úgy mászott fel, mint egy ázott patkány, elterült a tetején, hogy a leheto legjobban egyensúlyban tartsa. A szello hideg volt, de jobb, mint a víz. Abban reménykedett, hogy nem fog hirtelen lefordulni, mikor a hordók újra elindulnak. Nemsokára a hordók

kiszabadultak, pörögtek, forogtak, úsztak az áramlatban, és kiúsztak a fosodrásba. Bilbó rájött, hogy pont olyan nehéz fennmaradni, mint ahogy képzelte; valahogy sikerült neki, de szörnyen kényelmetlen volt. Szerencsére nagyon könnyu volt, a hordó pedig jó nagy darab, és kicsit eresztett is, ezért mostanra már volt benne egy kis víz. Mindent együttvéve olyan volt, mintha kantár vagy kengyel nélkül próbálna lovagolni egy nagy hasú pónin, ami folyton a

fuben akart hemperegni. A sötét folyó hirtelen szélesre tárult, és ott egyesült az Erdei Folyó fo áramlatával, ami sebesen érkezett a király hatalmas ajtaja felol. Volt egy halvány folt a víz tükrén, amire nem vetült árnyék, ezen a

felületen táncolt és megtört a felhok, valamint a csillagok tükörképe. Az Erdei Folyó gyors vize a ládák és hordók kupacát az északi part felé vitte, ahol kimélyített egy széles öblöt a parton. Kavicsos partja volt, magas partfallal, a

keleti oldalát egy kiugró, kemény kobol álló sziklafok zárta le. A sekély vízben a legtöbb hordó partra futott, de néhány beleütközött a kemény komólóba.Emberek figyeltek a parton. Minden hordót gyorsan a sekély vízbe toltak,

majd megszámolták, összekötözték és reggelig otthagyták oket. Szegény törpök! Bilbó most már nem volt olyan rossz állapotban. Lecsúszott a hordójáról és kigázolt a partra, majd belopakodott a kunyhók közé, amelyeket a víz széléhez közel látott. Nem kellett kétszer meggondolnia, mielott hívatlanul elemelt némi vacsorát, ha lehetoség adódott. Olyan régen rákényszerült erre, túlságosan jól tudta, milyen az, amikor nagyon éhes, és nem csak udvariasságból érdeklodött egy jól megtöltött éléskamra csemegéi iránt. Megpillantotta a tüzet is a fák közül,

ami nagyon hívogató volt, mert a csöpögo, szakadt ruhái hidegen és nyirkosan tapadtak rá.Nem kell túl sokat mondanom arról, milyen kalandjai voltak aznap éjjel, mert már közeledünk a keleti utazás végéhez és az utolsó, legnagyobb kalandhoz, ezért hát sietnünk kell. Persze a varázsgyuruje segítségével Bilbó eloször nagyon jól elvolt, de a vizes lábnyomai és a vízcseppek nyomai, amiket mindenhol ott hagyott, ahová csak leült, végül elárulták. Megfázott, és akárhol akart elbújni, felfedezték a hatalmas, elnyomott tüsszentései miatt. Hamarosan szép

kis felfordulás lett a folyó menti faluban, de Bilbó elszökött az erdobe, magával vitt egy cipót, bort egy borflaskában, és egy tortát, ami nem az övé volt. Az éjszaka hátralevo részét olyan vizesen kellett töltenie, ahogy volt, mert messze volt a tuztol, de az ital segített rajta. Még szunyókált is egy kicsit némi száraz levélen, bár az év a végéhez közeledett, és a levego csípos volt. Egy különlegesen hangos tüsszentéssel ébredt fel. Már hajnali szürkület

volt, és vidám ricsaj volt a folyónál. Hordótutajokat készítettek, és a tutajos tündék nemsokára elindultak, hogy lehajózzanak a Tóvároshoz. Bilbó újra tüsszentett. Már nem volt vizes, de nagyon fázott. Olyan gyorsan lopakodott, ahogy az elgémberedett lábai bírták, és pont sikerült felugrania a hordókra úgy, hogy nem vették észre a nagy sürgés-

forgásban. Szerencsére a nap nem sütött, hogy kellemetlen árnyékot vessen, és hála az égnek, egy jó ideig nem tüsszögött.Hatalmas rúdtologatás kezdodött. A tündék, akik a sekély vízben álltak, húzták-vonták a hordókat. Azok most mind összekötözve recsegtek és egymásnak feszültek.

- Ez aztán nehéz rakomány! - morogtak egyesek. - Túl mélyre merülnek - néhány ezek közül sosem üres. Ha nappal értek volna partot, belekukkanthattunk volna - mondták.

- Erre most nincs ido! - kiáltott a tutajos. - Lökjétek!Végül mind elindultak, eloször lassan, amíg el nem hagyták a sziklát, ahol más tündék álltak, és hosszú rudakkal tolták el oket, majd gyorsabban, ahogy a fosodrás elkapta oket, és lecsorogtak a Tó felé.Megszöktek a király börtönébol, átjutottak az erdon, de hogy élve vagy holtan, az majd kiderül.

Fejezet


Date: 2015-12-18; view: 695


<== previous page | next page ==>
Legyek és pókok | Szívélyes fogadtatás
doclecture.net - lectures - 2014-2024 year. Copyright infringement or personal data (0.015 sec.)