A tündér-gyermek és a pap

A kormányzó bő házikabátban és sapkában volt, amilyet idősebb úriemberek viselnek otthon,

kényelem okáért. Ő haladt legelöl, valószínűleg a kertet mutogatta vendégeinek, és magyarázta,

mit szándékozik változtatni, javítani rajta. Jakab-korabeli nyakfodra széles tányérján

szakállas, ősz feje olyan volt, mint Keresztelő Szent Jánosé a tálon... Kertjéről és házáról

ítélve, nyilván nagy kedvelője volt a földi szépségnek és kényelemnek, bár ez sehogy sem

illett magas korához és rideg, szigorú külsejéhez.

De tévedés lenne azt hinni, hogy ősapáink megvetették a kényelmet. Igaz, hogy a földi létről

mindig úgy beszéltek, mintha az csak megpróbáltatások és küzdelmek sorozata volna, és

készséggel föláldozták vagyonukat, sőt életüket is a kötelességért, de amellett igyekeztek

megszerezni a kényelmet, sőt a fényűzést is, ha módjukban állott. Wilson tiszteletes úr, akinek

ősz szakálla ott fehérlett Bellingham kormányzó válla fölött, sohasem hirdette a szószékről a

puritán vallásnak ezt az igazságát, de most lelkesedéssel fejtegette, hogy meg kellene honosítani

Új-Anglia földjén a körtét és a barackot, sőt a napos oldalon alighanem a bíborszőlő is

szépen megteremne. Az öreg lelkiatya az anglikán egyház dús emlőin nevelkedett, s mély

érzéke volt minden jó és kellemes dolog iránt. A szószékről szigorúan prédikált olyankor, ha

például egy bűnös asszonynak kellett a lelkére beszélni, mint Hester Prynne esetében, de

mindenki tudta róla, hogy a magánéletben derék, melegszívű ember, és főleg ezzel nyerte meg

kortársai bizalmát és szeretetét.

A kormányzó és Wilson tiszteletes úr mögött még ketten jöttek, egyik Arthur Dimmesdale,

aki olyan kurtán és kelletlenül beszélt a pellengéren álló bűnös asszonnyal, amint az olvasó

talán még emlékszik, és közvetlenül mellette Roger Chillingworth, a jó nevű orvos, aki

mintegy két-három évvel azelőtt telepedett meg a városban. Mondták, hogy a tudós ember

bizalmas jó barátja és orvosa a fiatal papnak, akinek egészsége újabban nagyon megromlott.

Nyilván nem kíméli erejét, és túlságosan komolyan veszi lelkészi hivatását.

A kormányzó haladt legelöl, fölhágott az első két lépcsőfokon, és amikor a nagy csarnokajtót

kitárta, egyszer csak ott állt előtte a kis Gyöngy. Hestert a függöny árnyéka majdnem egészen

eltakarta.

- Hát ez micsoda meglepetés? - kiáltott fel az öregúr, és álmélkodva nézegette a bíborba

öltözött kis alakot. - Igazán mondom, sohasem láttam még ilyent. Legfeljebb talán boldogult

ifjúkoromban, amikor Jakab király néha kegyesen meginvitált az udvari álarcosbálra. Ott

láttunk néha ilyen cifra kis bogarakat. Farsangkirály gyerekeinek neveztük őket. De meg nem

foghatom, hogy került ide, az én házamba?

- Az ám, miféle bíbor tollú madárka lehet? - kérdezte Wilson tiszteletes úr is. - Ilyenforma

figurákat rajzol a nap, ha színes üvegablakon szűrődik át a padlóra. Csupa arany meg bíbor

ragyogás. Hej, de ez is csak odahaza volt az óhazában. Mondd meg már, ki vagy, ifjú gyermek,

és miért öltöztet anyád ilyen különösen? Keresztény gyermek volnál? Tudod a katekizmust

is? Vagy talán a rút és gonosz kis tündérek közül szöktél ide, akiket nem akartunk

magunkkal hozni jó öreg angol hazánkból, és reméltük, hogy szerencsésen ott maradtak a

többi pápista babonasággal együtt?

- Anyám gyermeke vagyok - felelte a bíbor tünemény. - Gyöngy a nevem.

- Gyöngy? Talán inkább rubin, vagy korall, vagy még inkább vörös rózsa, amennyire

szirmaidról megítélhetem - felelte az öreg lelkiatya, és kinyújtotta kezét, hogy megcirógassa a

gyermek arcocskáját, de az elhúzódott. - És hol van anyád, kicsikém? Vagy úgy, értem már! -

tette hozzá, és a kormányzó fülébe súgta: - Ez az a gyermek, akiről éppen most beszéltünk.

Íme, itt van a szerencsétlen anya is, Hester Prynne!

- Csakugyan - álmélkodott a kormányzó -, különben hiszen gondolhattuk volna mindjárt, hogy

az ilyen gyermeknek anyja csak a skarlát betűs asszony lehet, méltó párja a babiloninak. De

éppen jókor jön, legalább mindjárt elintézhetjük az ügyet.

Azzal a kormányzó belépett a hallba, nyomában a három vendég.

- Hester Prynne, sokat foglalkoztunk a te dolgoddal mostanában - kezdte, szigorú pillantását a

skarlát bélyeges asszonyra szegezve. - Nagyon komolyan meghánytuk-vetettük a kérdést,

vajon mi, akik a város befolyásos és tekintélyes polgárai vagyunk, vállalhatjuk-e a felelősséget

azért, hogy egy halhatatlan lelket, amilyen e gyermeké, olyan valakinek a vezetésére bízunk,

aki maga is megbotlott és elbukott az élet rögös ösvényén. Szólj te magad, aki a gyermeknek

anyja vagy. Nem gondolod-e, hogy földi és túlvilági java érdekében helyesebb, ha másnak a

gondjára bízzuk őt, aki egyszerűbben öltözteti, fegyelemre neveli és kioktatja az égi és földi

igazságokban? Mit tehetsz te ilyen értelemben gyermeked üdvéért?

- Megtaníthatom őt mindarra, amit én ettől tanultam - felelte Hester ujjával a vörös betűre

mutatva.

- Hiszen az szégyened jele, asszony - mondta szigorúan a bölcs férfiú. - Éppen ez a jel

figyelmeztet bennünket, hogy gyermekedet másnak a kezére kell bíznunk.

Hester elsápadt, de nyugodt hangon folytatta:

- Mégis úgy van, hogy ez a jel megtanított engem sok igazságra, és tanít ma is... minden áldott

napon... ebben a pillanatban is. Sok olyan igazságra, ami gyermekemet jobbá és bölcsebbé

teheti, bár én magam talán nem sok hasznát láthatom már.

- Megfontoljuk a dolgot - folytatta Bellingham kormányzó -, és alaposan meggondoljuk, mi a

tennivaló. Wilson uram, lesz szíves megvizsgálni Gyöngyöt, ha egyszer ezt a nevet nyerte,

hadd lássuk, korához illő keresztényi táplálékban részesült-e eddig.

Az öreg pap egy hatalmas karosszékben helyezkedett el, és megpróbálta odahúzni térdei közé

a kislányt, de az nem szokta meg az ilyenféle bizalmas érintkezést; más, mint az anyja

sohasem dédelgette, kisurrant tehát a nyitott üvegajtón, és a legfelső lépcsőn megállt, mint

valami dús tollazatú trópusi madárka, aki felrepülni készül. Wilson tiszteletes úr egyáltalában

nem ütközött meg a különös viselkedésen - igazi nagyapó volt, és általában szerették a

gyerekek -, megpróbált hát másként hozzáfogni a vizsgáztatáshoz.

- Ide hallgass, kis Gyöngy - kezdte ünnepélyesen -, ügyelj jól a tanításra, hogy majd annak

idején a legértékesebb gyöngyöt viselhesd szívedben. Meg tudnád mondani nekem, gyermekem,

ki teremtett téged?

Gyöngy igen jól tudta, ki teremtette őt, hiszen Hester istenfélő család gyermeke lévén, igen

korán kioktatta, és sokszor beszélt neki mennyei atyjáról, szívébe oltva az igazságokat,

amelyeket az éretlen gyermek is mohó érdeklődéssel szív magába. Sőt a hároméves gyermek

olyan sokat tudott ezekről a kérdésekről, hogy nyugodtan megállhatta volna a vizsgát az elemi

iskola első osztályából is, vagy a Westminster-káté első fejezeteiből, bár a könyveket sohasem

látta.

De most makacskodott. Ez a tulajdonság minden gyermekben megvan, és ő legalább tízszeres

adagot kapott belőle. Keményen összeszorította cseppnyi száját, vagy ha felelt, szándékosan

rosszul felelt. Ujját szájába dugta, és illetlenül megtagadta a jó öreg lelkész kérdéseire a

választ, végül pedig kereken kijelentette, hogy őt nem teremtette senki, hanem anyja arról a

vadrózsabokorról szedte, amelyik a börtönajtó előtt nőtt.

Részben a kormányzó rózsái idézték fel benne talán a különös ötletet, mert azokat látta éppen

az ablak alatt, részben tényleg a börtön előtt virító csipkebokor, mert idejövet elmentek

mellette.

Roger Chillingworth elmosolyodott, és a fiatal pap fülébe súgott valamit. Hester véletlenül rápillantott

most, és bár a saját sorsa fordulóponton állt, mégis egy pillanatig minden érdeklődését

az öreg orvos foglalta le. Megdöbbenve látta, hogy megváltozott az arca, mennyire

csúnyább lett, sötét bőre még fakóbb, alakja még idomtalanabb, amióta nem látta. Szemük

összeakadt egy pillanatra, de Hester most már minden figyelmét a lelkészre és gyermekére

fordította.

- Hiszen ez szörnyűség! - fakadt ki a kormányzó, amikor nagy nehezen magához tért, mert a

gyermek különös válasza egészen elképesztette. - Íme, egy hároméves gyermek, aki nem tudja

megmondani, ki teremtette őt. Minden valószínűség szerint éppen ilyen sötétben leledzik lelke

jelen bűnös állapotát és jövendő sorsát illetőleg is. Azt hiszem, barátaim, nem is kell tovább

faggatnunk.

Hester felkapta gyermekét és karjába zárta. Így nézett szembe a puritán vénekkel, majdnem

kihívóan. Egyedül volt a világon, számkivetve, más kincse nem maradt, csak ez az egy, ami

szívét dobogásra késztesse. Úgy érezte, elvitathatatlan joga van hozzá, még ha szembe kell is

szállnia az egész világgal, és kész volt megvédeni jogait élete árán is.

- Az Úristen adta nekem ezt a gyermeket - kiáltott szenvedélyesen -, kárpótlásul mindazért,

amit elvettek tőlem! Ő az én boldogságom és kínszenvedésem is egyben. Ő tart meg az

életben, ő az, aki büntet, hát nem látjátok, ő a skarlát betű, de szeretni kell, s így milliószor

erősebben tud büntetni is. Nem szabad, hogy elvegyétek tőlem. Akkor inkább meghalok!

- Szegény asszony - próbálta csitítani az öreg lelkész szelídebb hangon -, gondját fogjuk

viselni gyermekednek, sokkal jobban, mint ahogy te tennéd.

- Isten az én gondomra bízta - hajtogatta Hester, és hangja most már majdnem sikoltássá

erősödött. - Nem mondok le róla! - És most hirtelen ösztönös mozdulattal a fiatal lelkész felé

fordult, akivel addig látszólag nem is törődött. - Beszélj te helyettem - sürgette -, lelkiatyám

voltál, te vezetted lelkemet, és jobban ismersz, mint ezek a férfiak itt. Nem akarom elveszíteni

gyermekemet. Beszélj helyettem! Te tudod, mi lakik a szívemben, és jobban megérted az anya

érzését, mint ők; azt is tudnod kell, mennyivel erősebb ez az érzés, ha az anyának semmije

sincs gyermekén és a szégyenjelén kívül... Gondod legyen rá, hogy el ne veszítsem őt. Gondod

legyen rá!

Ez a különös, szilaj kifakadás eléggé mutatta, hogy Hester lelkiállapota elég közel van a

tébolyhoz. A fiatal lelkész előrelépett, sápadtan, kezét a szívére szorítva, ami újabban szokása

volt, különösen, ha valaki felizgatta amúgy is érzékeny idegzetét. Arca sokkal megviseltebb és

beesettebb volt, mint Hester megszégyenítése napján, amikor utoljára láttuk. Lehet, hogy

egészsége romlott meg azóta, de sötét két nagy szemének fölkavart mélyén végtelen fájdalom

sötétlett.

- Van igazság abban, amit mondasz - kezdte bársonyos, de kicsit remegő hangján, amely

erejével fölverte az egész csarnokot, és megremegtette a vértezetet a falon. - Van igazság ez

asszony szavaiban és érzéseiben is, ami azokat diktálja. Az Úristen adta neki a gyermeket, ő

ismeri anyai ösztöneivel természetét és hajlandóságait... amennyire tapasztaljuk, elég különös

kis teremtés... senki más halandó lény nem tudna annyira hozzáférni. És azonkívül van valami

megdöbbentő szentség ennek az anyának és ennek a gyermeknek a viszonyában.

- Hogy értsük ezt? - szólt közbe csodálkozva a kormányzó. - Lesz szíves ezt jobban

megmagyarázni, Dimmesdale tiszteletes úr.

- Így kell lennie - folytatta a lelkész. - Hiszen ha ezt nem ismerjük el, azzal majdnem annyit

mondtunk, hogy a mennyei Atya, aki minden halandó porhüvelyt alkotott, alig különböztette

meg a bűnt az erénytől, a szentségtelen viszony gyümölcsét a legszentebb szerelem gyümölcsétől.

Ez a kis teremtés, aki apja bűnének és anyja szégyenének gyermeke, Isten kezéből jött,

éspedig azért, hogy a bűnös szíven munkálkodjék. Látjátok, hogy könyörög érte, micsoda

komolysággal és keserűséggel követeli magának A Teremtő áldásnak szánta, ez asszony élete

egyetlen örömének, de ugyanakkor vezeklésnek is, mint ahogy ő maga mondotta. Kínját érzi

ezer meg ezer váratlan pillanatban, szívébe nyilall a fájdalom öröme közepette minduntalan.

Hallottátok, éppen most az imént, hogy a szegény gyermek ruházatában is ezt a gondolatot

fejezte ki, ezért emlékeztet bennünket az égő szégyenjelre.

- Jól beszéltél - kiáltott fel Wilson tiszteletes úr -, már attól féltem, semmi más szándéka nem

volt, mint hogy paprikajancsit csináljon belőle.

- Ó, dehogy, dehogy - tiltakozott Dimmesdale úr -, higgyétek el nekem, ez az asszony mélyen

átérzi, hogy az Úristen csodát tett, amikor ezt a gyermeket adta neki, és azt hiszem, igaza van.

Elsősorban azért nyerte az ajándékot, hogy lelkét épségben megtarthassa, és megóvja a bűn

még sötétebb szakadékaitól, ahová a Sátán különben sodorta volna. Igenis, a Teremtő nagy jót

tett ezzel a szegény bűnös asszonnyal, amikor gondjaira bízta a halhatatlan gyermeki lelket,

ezt az élő lényt, amely a fájdalomnak és örömnek örök forrása, és minden pillanatban bukására

emlékezteti őt, de ugyanakkor a Teremtő szent ígérete, hogy ha ő a mennyekbe juttatja

gyermekét, az is oda fogja juttatni őt. Éppen ezért, a bűnös anya százszor boldogabb a bűnös

apánál. Az ő javát is meg a gyermek javát is szolgáljuk vele, ha ott hagyjuk mellette, ahova a

Gondviselés jónak látta helyezni.

- Valóban különös meggyőző erővel beszélsz, barátom - szólalt meg most az öreg

Chillingworth is, a lelkészre mosolyogva.

- Igen mély értelmű, amit fiatal testvérünk mondott - tette hozzá Wilson tiszteletes úr. - Hát

kegyelmességed hogy vélekedik? Ugye, jól beszélt a szegény asszony érdekében?

- Igen, jól beszélt - felelte a kormányzó -, meg kell hajolnunk érvei előtt, és azt hiszem,

egyelőre nem fogjuk bolygatni a dolgot, legalábbis, amíg az asszonynak újabb botrányos cselekedetéről

nem hallunk. Mindamellett gondunk lesz rá, hogy a gyermek megfelelő oktatást

nyerjen a katekizmusból, és ezért a te kezedre vagy a Dimmesdale tiszteletes úréra bízzuk őt.

Ha pedig eljön az ideje, iskolába és templomba is kell járnia.

A fiatal lelkész most elhallgatott, pár lépéssel hátrább húzódott, arcát majdnem elfedték az

ablakfüggöny súlyos redői, de árnyékát a nap odarajzolta a padlóra, és az elárulta, hogy egész

testében reszket, olyan mélységes szenvedéllyel beszélt az imént.

Gyöngy, a szilaj, röpke kis tündér, lopva odaosont hozzá, kezét két csöppnyi kezébe fogta, és

arcát rászorította. Olyan végtelenül gyöngéd és csöppet se tolakodó volt ez a mozdulat, hogy

anyja szinte elképedve nézte. „Ő lenne ez, az én Gyöngyöm?” - kérdezte magában csodálkoz58

va. Mindig tudta, hogy a gyermek szívében sok szeretet lakik, bár inkább csak a szenvedély

árulta el legtöbbször, és ilyenféle gyöngédséget kétszer se tapasztalt nála, amióta él.

A lelkész körülnézett, egy pillanatig tétovázott, aztán a gyermek fejére tette kezét, lehajolt, és

homlokon csókolta. Nem is csoda, hiszen a rég áhított asszony szerelmét kivéve, talán nincs

semmi édesebb, mint egy gyermek érzésének, ragaszkodásának ilyen ösztönszerű megnyilatkozása.

Ezt mindennél jobban meg kell becsülni. A kislány érzelmes hangulata azonban nem

sokáig tartott. Nagyot nevetett, és szökdelve kisietett a nyitott ajtón át, olyan leheletkönnyűséggel,

hogy Wilson tiszteletes úr már-már azt hitte, lába nem is éri közben a földet.

- Bűvös erő lakik ebben a csöppségben, azt mondom - fordult oda Dimmesdale úrhoz. - Ennek

aztán nincs szüksége vénasszonyok seprűjére, anélkül is elrepül.

- Különös gyermek - jegyezte meg az öreg Chillingworth -, az anyját könnyű megtalálni

benne. Kíváncsi vagyok, meghaladná-e egy filozófus képességeit, hogy a gyermek tulajdonságainak

gondos vizsgálata és boncolgatása révén esetleg rámutathasson az apára. Mit

gondoltok, uraim, nem lenne érdemes megpróbálni?

- A világért sem - tiltakozott Wilson tiszteletes úr. - Bűnös dolog lenne ilyen kérdésben a

világi filozófia gyarló módszereihez folyamodni. Inkább böjttel és imádsággal próbálkozzunk,

ha ilyen titok megfejtéséhez akarunk fogni. Vagy ami még jobb, ne bolygassuk, amíg a gondviselés

maga jószántából le nem leplezi. Viszont addig minden jó keresztény férfinak módjában

áll apai gyöngédséget éreztetni a szegény, elhagyott kis teremtéssel.

Így tehát szerencsésen elintéződött a kérdés, és Hester gyermekével együtt megnyugodva

távozott. Állítólag, mielőtt a lépcsőn lement volna, hirtelen kinyílt az egyik ablak, és Hibbinsné,

a kormányzó gonosz lelkű nővére dugta ki rajta a fejét a napra, ugyanaz, akit pár évvel

később mint boszorkányt kivégeztek.

- Hess, hess! - motyogta, és vészjósló ábrázattal szinte árnyékot vetett az egész derűs házra. -

Nem jössz velünk ma éjszaka? Víg társaság lesz odakinn az erdőn, és én megígértem a Fekete

Embernek, hogy Hester Prynne is velünk tart majd.

- Ments ki, nagyon kérlek - felelte Hester diadalmas mosollyal -, otthon kell maradnom, hogy

gyermekemre ügyeljek. Ha elvették volna tőlem, kész örömmel veled tartanék, hogy beírjam

nevemet én is a Fekete Ember könyvébe, éspedig a tulajdon véremmel.

- Na mindegy, előbb-utóbb úgyis odakerülsz - felelte a boszorkányhölgy, és visszahúzta sötét

fejét.

Ha tényleg megtörtént a dolog, és nemcsak mese az egész, ez a párbeszéd is eléggé mutatja,

mennyire igaza volt a fiatal papnak, amikor a bűnös anya és bűnben fogant gyermeke viszonyáról

beszélt. Lám, már az első percekben sikerült a gyermeknek megmentenie anyját a Sátán

karmaiból.

IX.

A felcser

Az olvasó bizonyára emlékszik, hogy a Chillingworth név mögött egy másik rejtőzött, amelyet

viselője ebben az életben nem akart többé hallani. Míg Hester a pellengéren szenvedte

büntetését, amint már említettük, ott állt a néptömegben egy hosszú út fáradalmaitól megviselt,

öregebb férfi. Éppen akkor szabadult a vadak kezéből, és a városba érkezve, az első,

ami szeme elé tárult, ez a látvány volt. Az asszony, akit kedves családi tűzhely mellett hitt, ott

állt a pellengéren a nép színe előtt, mint a gyalázat eleven szobra. Asszonyi jó hírét ezer meg

ezer láb tiporta sárba. Gyalázkodás zsivajgott körülötte a piactéren. Rokonai, ha eljut hozzájuk

a hír, vagy régi szeplőtelen életének társai nem várhattak tőle egyebet, mint a becstelenségnek

rájuk háramló részét, ami annál tetemesebb, mennél szentebb és meghittebb volt a kapcsolat,

amely őket hozzá fűzte.

Mi oka lett volna a törődött arcú idegennek, akit nyilván a legszentebb és a legszorosabb

szálak fűztek a meggyalázott asszonyhoz, előrelépni, és ezt a csöppet sem kívánatos örökséget

követelni? Semmi kedve sem volt önként odaállni Hester mellé a szégyen talapzatára. Senki

más nem ismerte, csak a bűnös asszony, és az ő hallgatását megvásárolta. Éppen azért elhatározta,

hogy nevét eltagadja az emberiség előtt, régi törekvéseit és érdekeit leveti, és eltűnik

az életből, mintha csakugyan az óceán fenekén heverne, amint híresztelték róla. Bízott benne,

hogyha elhatározását valóban végrehajtja, a régiek helyett új törekvések, új célok támadnak,

habár komorak, sőt talán bűnösek is, mégis elég erősek ahhoz, hogy tehetségeit kiváltsák, és

érdeklődését elfoglalják.

Így tehát letelepedett a puritánok városában, mint Roger Chillingworth. Más ajánlólevele nem

volt tudásán és tehetségén kívül, de az messze meghaladta az átlagos mértéket.

Fiatalkorában nagy buzgalommal foglalkozott az orvostudománnyal, éppen ezért tehát orvosnak

mondta magát, és nagy örömmel fogadták. A gyarmatváros nem nagyon bővelkedett

ugyanis ügyes orvosokban és hivatásos sebészekben. Ezekre nem ragadt át a vallásos

buzgalom, amely a többi kivándorlót hajtotta az új világ felé.

Lehet, hogy az orvos, aki az ember halandó porhüvelyét vizsgálja, lelki képességek dolgában

bizonyos mértékig elcsenevészedik. Túlságosan anyagiassá válik a gondolkozása, és annyira

elmerül a csodálatos szerkezet bonyodalmaiban, amely látszólag megmagyarázza az élet

minden titkát, hogy a lét másik értelmét nem is látja.

Annyi bizonyos, hogy a derék bostoni polgárok egészsége mindeddig egy idős diakónus és

egy gyógyszerész gondjaira volt bízva, aki diplomával nem rendelkezett ugyan, de annál több

jámborsággal és vallásos buzgósággal. Az egyetlen sebész pedig ezt a nemes mesterséget csak

igen ritkán gyakorolta, közben pedig a többi napokon egyszerűen borbély volt.

Nem csoda, ha ez a díszes testület nagy örömmel fogadta az új kartársat. Hamarosan kiderült,

hogy behatóan ismeri a régiek orvostudományának minden csínját-bínját, a gyógyszereket,

amelyeknek legapróbb alkotó elemeit is a világ távoli csücskeiről kell összeszedni, olyan

bonyolult módon, mintha minden egyes gyógyszer az élet elixírje volna.

Indián fogsága idején meg az ottani gyógyfüveket is alaposan kiismerte, és sohasem titkolta

betegei előtt, hogy a természetnek ezeket az ajándékait, amelyeket a tudatlan vadak felhasználnak,

legalább annyira becsüli, mint az európai gyógyszereket, bár azokat tudós doktorok

sokszázados munkája állította elő.

A tekintélyes idegen legalább külsőleg pontosan megtartotta a vallásos élet szabályait, és

mindjárt megérkezése után lelki vezetőt is választott magának, éspedig éppen Dimmesdale

tisztelendő úr személyében.

A fiatal pap nagy tudós hírében állott már Oxfordban is, itt pedig rajongó hívei voltak. Sőt

akárhányan az Ég választott apostolát látták benne, és biztosan hitték, hogyha az Úristen elég

időt ad neki itt a földön, éppen olyan sokat tehet majd a most még gyenge új-angliai egyház

megerősödése érdekében, mint amennyit a régi egyházatyák tettek az ifjú kereszténységért.

De sajnos, Dimmesdale tiszteletes úr egészsége fokról fokra romlott. Akik közelebbről

ismerték, azt mondták, hogy túlságosan sokat dolgozik, nagyon is lelkiismeretesen végzi papi

munkáját, és főleg többet virraszt és böjtöl a kelleténél, mert az a meggyőződése, hogy porhüvelyének

durvasága szellemi lámpása fényét elhomályosítja. Azt is mondták, hogyha

tényleg fiatalon ragadná el a halál, az csak azért volna, mert ez a világ nem méltó hozzá. Ő

maga viszont éppen ellenkezőképp indokolta a dolgot, ami jellemző szerénységére. Azt

állította, hogyha a gondviselés elmozdítaná hivatalából, csak azért tenné, mert még erre a

legalázatosabb feladatra sem alkalmas.

Ha a magyarázatok eltértek is, a tényre vonatkozólag nem lehetett kétség. A lelkész arca egyre

sápadtabb lett, teste egyre véznább, és bár hangja még zengő és bársonyos volt, mintha a

pusztulás gyógyíthatatlan mélabúja rezgett volna benne. Sokszor, ha csak egy kicsit megijedt,

vagy meglepetés érte, kezét hirtelen szívére szorította, és elpirult vagy elsápadt, mintha

kínozná valami. Hívei már-már attól tartottak, hogy életének fogyó lángja hamarosan végleg

kialszik, amikor Roger Chillingworth a városba érkezett. Jóformán senki se tudta, mikor

került oda. Csak úgy felbukkant hirtelen, mintha az égből pottyant volna alá, vagy valahonnan

a föld gyomrából bújt volna elő. Megjelenése is titokzatos volt, és a titok könnyen fokozódik

csodává.

Ügyes orvos hírében állott, látták, hogy szorgalmasan gyűjti a füveket és vad növények

virágait; gyökereket ás ki, és letör egy-egy ágat az erdei fákról, mint aki ismer és megbecsül

sok olyan értéket, amit más közönséges szem észre sem vesz. Sir Kenelm Digbyről és más

híres emberekről, akik kortársaik hite szerint természetfeletti tudással rendelkeztek, úgy

beszélt, mint kollégáiról és jó barátairól. Csak azt nem értette senki, hogy kerülhetett ilyen

kiváló tudós a vadonba? Mit keresett ott közöttük, ő, akinek a világ nagy városaiban volna a

helye, a tudomány hatalmasai között? Erre a kérdésre senki nem tudott józan választ adni, és

talán éppen azért egészen különös hír kapott szárnyra. Az tudniillik, hogy a mennyei Atya

csodát tett, és ezt a kiváló orvostudóst a német egyetemről a szó szoros értelmében iderepítette

a levegőn át, hogy letegye pontosan Dimmesdale tiszteletes úr küszöbe elé. Egy-két értelmes

ember is elfogadta ezt a magyarázatot, de voltak bölcsebb hitűek, akik tudva, hogy a Teremtő

ilyen csodatételnek nevezett színpadi hatások nélkül is el tudja érni a maga céljait, inkább a

gondviselés kezét látták a szerencsés véletlenben.

Még jobban megerősítette ezt a hitet az, hogy az orvos olyan meleg érdeklődést tanúsított

mindjárt kezdetben a lelkész iránt. Nemcsak hogy beállt hívei közé, de iparkodott mindjárt

baráti módon is közeledni hozzá, és megtörni ösztönös tartózkodását és zárkózottságát.

Nagyon aggódott lelkipásztora egészségéért, és szerette volna megkezdeni a gyógykezelést;

azt állította, hogy ha jókor alkalmazhatja, föltétlenül eredményt ér el.

A város vénei, diakónusai, a tisztes családanyák és szép fiatal lányok, akik Dimmesdale

tiszteletes úr híveinek seregét alkották, mind szenvedélyesen követelték, hogy fogadja el az

orvos segítségét. De ő szelíden elhárította.

- Gyógykezelésre, orvosságra nincs szükség.

Hogy is beszélhetett így? Hiszen minden vasárnap sápadtabb és keskenyebb volt az arca, és a

hangja még erősebben reszketett. Sőt most már állandó szokása lett, ami azelőtt inkább csak

önkéntelen mozdulatnak tűnt, hogy kezét a szívére szorítsa. Talán belefáradt a munkába?

Kívánja a halált?

Ezt kérdezték tőle a város idősebb papjai és az egyház diakónusai is, mégpedig ünnepélyes

komolysággal. Elhatározták, hogy - saját kifejezésük szerint - beszélnek a fejével, meggyőzik

róla, milyen vétkes dolog elutasítani a segítséget, amit a Gondviselés nagylelkűen kínál neki.

Ő csöndesen végighallgatta őket, és végül megígérte, hogy kikéri az orvos tanácsát.

Meg is tartotta, amit ígért.

- Ha az Úristen úgy akarja, én igazán készséggel belenyugszom, hogy munkám, bűneim és

örömeim hamarosan véget érjenek velem együtt - mondta, amikor ígéretéhez híven az orvossal

beszélt. - Ami halandó bennük, azt temessék el testemmel a sírba, ami pedig örök, az úgyis

elkísér végső lakóhelyemre. Sokkal inkább kívánnám ezt, mint hogy a tudomány kipróbálja

rajtam ügyességét.

Roger Chillingworth rendületlen nyugalommal felelte (akár színlelte ezt a nagy nyugalmat,

akár őszinte volt, mindenesetre lénye legjellemzőbb sajátságai közé tartozott):

- Így csak egy fiatal lelkész beszélhet. A fiatal ember még nem eresztett elég mély gyökeret a

földbe, és azért könnyen elszakad tőle; szent ember viszont, aki már ezen a földön is az

Úristen oldalán járkál, érthető módon vágyik arra, hogy a mennyek aranymezőin állandóan

mellette járhasson.

- Nem, nem! - sóhajtott a fiatal pap, és fájdalmas arckifejezéssel kezét a szívére szorította. -

Ha méltóbb lennék erre az életre, talán jobban ragaszkodnám is hozzá, minden bajával együtt.

- A derék emberek nagyon szigorúan ítélnek magukról - mondta az orvos.

Így történt tehát, hogy a titokzatos Chillingworth doktor Dimmesdale tiszteletes úr orvosi

tanácsadója lett, és miután nemcsak betege testi állapota érdekelte, hanem iparkodott jelleme

és lelki élete titkaiba is behatolni, komoly barátság fejlődött köztük. A nagy korkülönbség

ellenére sok időt töltöttek együtt. Nagy sétákat tettek a tengerparton, az erdőben, ez egyrészt

jót tett a lelkész egészségének, másrészt az orvosnak is módot adott gyógyerejű növények

gyűjtésére. Sokat beszélgettek, hangjuk összeelegyedett a hullámok morajával meg a

fasudarak közt zúgó szél duruzsolásával.

Máskor fölkeresték egymást a dolgozószobák elzárt csendjében. A lelkészt vonzotta a tudós

ember rendkívüli szellemi műveltsége és a gondolkozásnak az az elfogulatlansága, amit

kartársai körében még sohasem tapasztalt, és hiába is keresett volna. Sőt nemcsak érdekelte,

de szinte megdöbbentette ez a szabadgondolkodás.

Dimmesdale tiszteletes úr igazi pap volt és igazi puritán. A tekintélytisztelet igen nagy mértékben

kifejlődött benne, és szigorúan ragaszkodott vallása hittételeihez, csak azokat követte,

éspedig mennél idősebb lett, annál szigorúbban. Sehol a világon nem foghatták volna rá, hogy

szabadelvű. Sőt lelke békességét nem tudta megőrizni másképp, mint a hit nyomása alatt, ez

valósággal ránehezedett és leszorította, mint valami vasszerkezet, de ugyanakkor támogatta is.

Éppen azért valami szorongó örömet érzett, amikor most egyszerre más oldalról látta meg a

világot, egy egészen másféle szellem közvetítésével, mint amilyennel addig alkalma volt érintkezni.

Mintha hirtelen kitárult volna egy ablak, és azon át friss levegő áradna a dolgozószoba

fülledtségébe. Addigi élete ott folyt le lámpafény vagy tompított napvilág mellett, dohos

szagú, ódon könyvek között. De ezt a nagyon is éles, nagyon is hűvös levegőt sokáig nem

szívhatta nyugodtan. Így hát ő is, meg az orvos is nemsokára megint csak visszavonultak a

régi korlátok mögé, amelyeket az egyház hívei gondolkodása számára kijelölt.

Roger Chillingworth tehát alaposan szemügyre vehette betegét, most már nemcsak a rendes,

megszokott környezetében, amikor ismerős gondolatok ösvényét járta, de ezen az új szellemi

és erkölcsi színtéren is, ahol esetleg éppen a dolgok meglepő volta könnyen kiválthatott valami

titkosabb önkéntelen megnyilatkozást, felszínre hozhatta lényének egy titkos vonását is.

Nyilván nagyon fontos volt neki, hogy alaposan kiismerje előbb, csak azután foghatott hozzá a

gyógyításhoz. Akinek szíve és esze van, annak minden testi nyavalyája is szorosan összefügg

belső élete bajaival. Arthur Dimmesdale meg éppenséggel rendkívül finom lelkű és mély

érzésű, erős képzelőtehetséggel megáldott ember volt, úgyhogy testi letörésének gyökerét az

orvos joggal kereshette a lelki életében. Barátsággal, gyöngéd gondoskodással közeledett

hozzá a kitűnő szakember, egyre mélyebben turkált a szívében, megvizsgálta elveit, kifürkészte

gondolatait, mindent megtapintott óvatos kézzel, mint az aranyásó egy sötét akna mélyén.

Nehéz bármiféle titkot megőrizni olyan valaki előtt, akinek nemcsak alkalma és joga van

lelkünkben kutatni, de elég tehetséges is ebben a munkában. Orvosával ne próbáljon barátilag

érintkezni az, akinek lelkét valami titok súlya nyomja. Mert ha az orvos elég éles eszű, sőt

annál valamivel több is van benne, amit talán megérzésnek nevezhetünk; ha amellett nem

tolakodó, nem hangsúlyozza soha a saját lényét; ha ráadásul vele született az a különös

képesség, hogy észrevétlenül közel tud férkőzni páciense lelkéhez, úgyhogy az nem is tudja,

mikor árulja el magát hangosan, abban a hitben, hogy csak gondolta, amit mondott; s ha ilyenkor

nem mutat sem örömet, sem csodálkozást, hanem vagy hallgatva fogadja a bizalmas

közlést, vagy éppen csak egy fejbólintással, sóhajtással jelzi, hogy mindent megértett; és ha

nemcsak bizalmas barátnak alkalmas, de amellett kiváló hírű orvos is: akkor egész biztos,

hogy elérkezik a pillanat, amikor a szenvedő lélek görcsös zárkózottsága fölenged, és megindul

a sötét, de áttetsző folyamat, amely kimos és napvilágra hoz minden titkot.

Roger Chillingworth körülbelül mindezekkel a tulajdonságokkal rendelkezett. Telt-múlt az

idő, lassanként bizalmas viszony fejlődött a két nagy műveltségű ember között, érintkezésük

tere átfogta az emberi gondolat és tudomány egész széles mezejét. Megvitatták a vallás és

erkölcs összes kérdéseit, a köz- és magánélet dolgait, sőt mindketten beszéltek személyes

dolgaikról is. De a titok, amelyet az orvos betegének lelke mélyén sejtett, sohase pattant ki.

Egyetlen áruló szó nem jutott a fülébe. Sőt most már azt is gyanította, hogy barátja még testi

bajának természetét sem fedte fel egészen előtte. Igazán csodálatos tartózkodás.

Roger Chillingworthnek sikerült valahogy Dimmesdale baráti segítségével elérnie, hogy mind

a ketten ugyanabban a házban vegyenek ki szállást, és így betege lelki életének minden apró

hullámzása az ő éber figyelő szeme előtt folyt le.

Nagy volt az öröm a városban, amikor így beteljesedett a lelkész híveinek régi, forró

kívánsága. Mindenki azt hitte, ez az egyetlen mód Dimmesdale egészségének helyreállítására.

Talán csak az lett volna még jobb, ha a ragyogó fiatal hölgyek közül, akik szellemileg már

úgyis régen odaadták magukat neki, hitvest választ. Ezt sokan ajánlották neki, sürgették, biztatták

eleget, de úgy látszik, a fiatal pap egyelőre nem szándékozott megházasodni. Kereken

elutasított minden efféle tanácsot, mintha egyháza szigorú cölibátust parancsolt volna rá.

Önként választotta a magános ember sorsát, arra ítélte magát, hogy ízetlen falatját mindig más

asztalánál költse el, és életfogytiglan fagyoskodjék, mint azok, akik idegen tűzhelynél

melegszenek. Ha pedig így van, akkor a tapasztalt, éles elméjű, jó lelkű öreg orvos, aki olyan

apai szeretettel és megértő tisztelettel veszi körül, mégis a legalkalmasabb arra, hogy

állandóan ott legyen a közelében.

Egy jámbor életű, özvegy úriasszonynál vettek ki szállást, annak a teleknek a közelében, ahol

később a King’s Chapel épült. Közvetlenül szomszédságában volt a temető, eredetileg Isaac

Johnson telke, és így maga a hely is elég alkalmas lehetett arra, hogy mind az orvosban, mind

a lelkészben hivatásukkal kapcsolatos, komoly gondolatokat ébresszen.

Az özvegy anyai gondjába fogadta a lelkészt, és a homlokzati szobákat bocsátotta rendelkezésére,

ahová besütött a nap, de a nehéz ablakfüggönyöket délben össze lehetett húzni, hogy

a hőség kellemetlenné ne váljék. A falakat szőnyegek borították, állítólag mind csupa

gobelinszövés. Az egyik Dávid és Bethsabé bibliai történetét ábrázolta, és Nathan prófétát,

aránylag kevéssé fakult színekben, bár igaz, hogy a szép hölgy majdnem éppen olyan

fájdalmas arcot vágott a képen, mint a szörnyű jövendőt látó próféta.

A sápadt arcú lelkész itt rendezte be könyvtárszobáját, megrakva a polcokat nagy pergamenbe

kötött fóliánsokkal, az egyházatyák, tudós rabbik és szerzetesek munkáival, amelyeket a

protestáns papok megvetettek és lenéztek ugyan, de azért sokszor felhasználtak.

A ház túlsó felén az öreg orvos rendezte be dolgozószobáját és laboratóriumát. Mai tudós

igényeit ugyan nem elégítette volna ki egyik sem, de amire neki szüksége volt, az nem

hiányzott belőle. Ott volt a pároló készülék és a különféle eszközök, amelyeknek segítségével

gyógy- és vegyszereket állíthatott elő az efféle mesterségben járatos alkimista.

Így hát mind a két tudósnak megvolt a maga kényelmes, külön lakosztálya, de amellett

könnyen átlátogathattak egymáshoz, állandó érdeklődéssel kísérve egymás munkáját.

Arthur Dimmesdale tiszteletes legjobb barátai szentül hitték, hogy a gondviselés keze intézte

így a dolgokat, azért, hogy teljesítse a sok nyilvánosan és titokban elrebegett imát, amit a fiatal

pap felépüléséért mondtak.

De meg kell vallanunk, hogy a jámbor gyülekezetnek egy része egészen más szemmel nézte

Dimmesdale és a titokzatos vén orvos barátságát. Ha a műveletlen tömeg a maga szemével

akar nézni, rendesen csalódik. De ha nagy, meleg szíve szerint ítél - mint legtöbbször -, akkor

mély és csalhatatlan igazságokra jut, éppúgy, mint azok, akiket természetfölötti látással

ajándékozott meg az ég.

Nem tudták semmiféle ténnyel indokolni az orvos iránt érzett ellenszenvüket, nem is hoztak

fel semmi olyat, amit megcáfolni érdemes lenne. Bár akadt egy öreg iparosember, aki Londonban

élt Thomas Overbury12 meggyilkolása idejében, körülbelül harminc évvel azelőtt, és ez

égre-földre állította, hogy látta ezt az orvost, aki akkor más néven szerepelt, mégpedig Forman

doktor társaságában. Ez a Forman pedig varázsló hírében állott, és bele volt keverve a gyilkossági

históriába is.

Néhányan rebesgették azt is, hogy a tudós férfiú indián fogsága idején kitanulta a vadak

papjainak tudományát is, akik pedig mind hírhedt varázslók, és a betegeket nemegyszer a

fekete mágia segítségével gyógyítják meg. Sokan azt is állították - köztük nem egy józan eszű

12 Thomas Overbury - Sir Thomas Overbury (1581-1613), angol költő, börtönben gyilkolták meg -

állítólag a barátja, Robert Carr, Somerset grófja és Carr felesége.

és elfogulatlan ember, akinek a véleménye más tekintetben megszívlelésre érdemes volt -,

hogy Roger Chillingworth feltűnően megváltozott, amióta odakerült a városba, és különösen

most, amióta együtt lakik a lelkésszel. Eleinte nyugodt, gondolkodó, igazi tudós arca volt,

most pedig valami rút, kaján kifejezés ült vonásaira, és ez annál jobban feltűnik az embernek,

mennél gyakrabban néz rá. A tudatlanabbak olyasmit emlegettek, hogy a tűz, ami laboratóriumában

ég, a föld alól jön, és az ördögök tüzelőjével szítják, így hát nem is csoda, ha az

öreg ábrázata ennek a tűznek füstjétől olyan fekete.

Egyszóval, lassanként mindjobban elterjedt az a hír, hogy Arthur Dimmesdale tiszteletes úr

ugyanolyan sorsra jutott, mint sok más kiválóan szent életű férfiú a kereszténység régebbi

korszakaiban: vagy maga a Sátán kísérti, vagy annak egy küldötte, az öreg Chillingworth

képében. A kísértő nyilván engedélyt kapott a mennyei Atyától bizonyos időre, hogy befurakodjék

a szent lelkű férfiú bizalmába, és lelkét megrontani próbálja. De józan ember nem is

kételkedhetik benne, mi lesz a küzdelem végső eredménye. Általában rendületlenül bíztak

papjukban az emberek, és szentül hitték, hogy dicsfénnyel övezve fog kikerülni a tusából.

Viszont mélységes fájdalommal gondoltak arra, milyen kínokat kell elszenvednie még addig.

Pedig ha valaki a fiatal pap szemébe néz, és megpillantja abban a sötétlő rémületet, az nem

meri ilyen biztosra venni győzelmét.

X.

Date: 2016-01-14; view: 743