Egy váratlan összejövetel

Fejezet

Egy földbevájt üregben élt egy hobbit. Nem valami mocskos, koszos, nedves üregben, ami férgek maradványaival és nyirkos buzzel van tele, és nem is afféle száraz, csupasz, homokos üregben, ahol nincs mire leülni, és nincs mit enni: ez hobbit-üreg volt, ami kényelmet jelent.Az ajtaja tökéletesen kerek volt, mint egy hajóablak, zöldre festve, fényes

sárgaréz fogantyúval pontosan a közepén. Az ajtó egy cso formájú eloszobába nyílt, ami olyan volt, mint egy alagút: nagyon kényelmes, füstmentes alagút, faburkolatú falakkal, szonyeggel borított, kövezett padlóval, fényesített

székekkel ellátva, és sok-sok akasztóval kalapok és kabátok számára - a hobbit nagyon szerette a látogatókat. Az alagút csak kanyargott és kanyargott, szépen, de nem túl egyenesen követte a domb oldalát - a Dombét, ahogy a lakók sokmérföldes körzetben hívták - és kicsi kerek ajtók nyíltak belole eloször az egyik, majd a másik oldalon. A hobbitok nem szeretnek az emeleten lakni: a hálószobák, fürdok, pincék, éléskamrák (ebbol nagyon sok volt), ruhásszobák (egész szobákat foglaltak el a ruhái), konyhák és étkezok mind ugyanazon a szinten voltak, és valójában ugyanabban a járatban. A legjobb szobák mind a baloldalon voltak (a bejárat felol nézve), mert csak ezeknek voltak ablakaik, mélyen ülo kerek ablakok, amelyek a kertjére néztek, és azon túl a mezokre, a folyó felé futó lankán.

Ez a hobbit egy nagyon jómódú hobbit volt. A neve Zsákos. A Zsákosok idotlen idok óta a Domb környékén éltek, és mindenki nagyon tiszteletreméltónak tartotta oket, nemcsak azért, mert gazdagok voltak, hanem mert soha nem voltak kalandjaik, és sosem tettek semmi váratlan dolgot: elore tudni lehetett, hogy egy Zsákos mit válaszol egy kérdésre, anélkül, hogy meg kellett volna kérdezni ot. Ez a történet arról szól, hogy egy Zsákos miképp vett részt egy kalandban, melynek során váratlan dolgokat tett és mondott. Talán elvesztette szomszédjai tiszteletét, de nem járt rosszul. Nos, a végén majd kiderül, nyert-e valamit.A mi különös hobbitunk anyja… mi is az a hobbit? Azt hiszem, manapság már be kell mutatni a hobbitokat, mivel már nagyon ritkák, és félnek a Nagyoktól, ahogy minket neveznek. Kis termetuek (legalábbis azok voltak), hozzánk képest fele magasságúak, kisebbek, mint a szakállas törpök. A hobbitoknak nincs szakálluk. Nincs bennük vagy körülöttük semmi varázslatos, hacsak nem az a mindennapi képességük, hogy csendben és gyorsan el tudnak tunni. Ez akkor hasznos, ha olyan nagy és buta lények közeledtek, mint te vagy én, akik olyan nagy zajt csapnak, mint egy elefánt, amit már mérföldekrol meghallanak. Hajlamosak a hízásra, élénk színu ruhákat viselnek (foleg zöldet és sárgát); nem hordanak cipot, mert talpukon vastag a bor, lábfejüket vastag barna szor tartja melegen, olyan, mint a hajuk (ami göndör); ujjaik hosszúak, ügyesek és barnák, arcuk barátságos természetet sugall, nevetésük mély, és ízes (foleg vacsora után, amit kétszer is elfogyasztanak, ha módjuk adódik rá). Most már eleget tudunk ahhoz, hogy továbbhaladjunk. Ahogy mondtam,ennek a hobbitnak az anyja - Zsákos Bilbóé - a híres Tuk Belladonna volt, a nevezetes Öreg Tuk három lányának egyike, aki a Folyón túl lakó hobbitok feje. A Folyó egy kis vízfolyás, ami a Domb lábánál haladt el. Gyakran azt mondták (más családokban), hogy nagyon régen a Tukok egyik ose egy tündért vett feleségül. Ez

természetesen abszurd, de valóban volt bennük valami nem hobbit-szeru, - és néha a Tuk-család egyik-másik tagja elment kalandokat keresni. Csendben eltuntek, a család pedig hallgatott. Az tény, hogy a Tukok nem voltak annyira

tiszteletreméltók, mint a Zsákosok, bár kétségtelenül gazdagabbak voltak. Ez nem jelenti azt, hogy Tuk Belladonna részt vett volna bármilyen kalandban, mielott Zsákos Bungó felesége lett. Bungó, aki Bilbó apja volt, a legfényuzobb hobbit-üreget építette neki (részben az o hozományából), a Dombon vagy a Folyón túl sem lehetett párját találni, és ott laktak életük végéig. Valószínu, hogy egyetlen fia Bilbó, bár kinézetre és viselkedésre megbízható és kényelemszereto apja mása volt, kapott valami kis beütést a Tuk-ágról. Valamit, ami csak az alkalomra várt, hogy a felszínre törjön. Ez az alkalom nem jött el, míg Bilbó fel nem nott - körülbelül ötvenéves koráig -, amíg az apja által épített hobbit-üregében élt - amit épp az imént mutattam be nektek -, és úgy tunt, hogy mozdíthatatlanul megállapodott.Valamilyen érdekes véletlen folytán egyik reggel, nagyon régen, a világ csendjében, mikor még több volt a zöld és kevesebb a zaj, egy különös dolog történt. Akkoriban a hobbitok még számosan éltek és gyarapodtak. Egy reggel Zsákos Bilbó az ajtóban állt, reggeli után pipázott, egy hosszú, fából faragott pipát szívott, olyan hosszút, ami majdnem a lábfejéig ért (ami szépen meg volt fésülve) - és akkor arra jött Gandalf. Gandalf! Ha csak a negyedét hallottátok volna annak, amit én hallottam róla, és én csak nagyon keveset hallottam abból, amit hallani érdemes, máris valamilyen nagyon érdekes mesét várhatnátok. Mesék és kalandok szövodtek mindenhol, amerre csak járt, méghozzá a legrendkívülibb fajtából. Nagyon-nagyon régóta nem járt már a Domb aljánál, lényegében mióta

barátja, az Öreg Tuk meghalt. A hobbitok már arra is alig emlékeztek, hogy nézett ki Gandalf. A Dombon és a Folyón túl járt a saját dolgai után, és az akkori hobbit-fiúk és hobbit-lánykák mind felnottek azóta.Azon a reggelen gyanútlan Bilbó csak egy bottal járó öregembert látott. Magas, csúcsos kék süveget viselt, egy hosszú szürke köpenyt, ezüstszínu sálat, ami fölött lelógott fehér szakálla, egészen a derekáig, a lábán hatalmas fekete csizma.

- Jó reggelt! - mondta Bilbó, és komolyan is gondolta. Sütött a nap, a fu nagyon zöld volt. De Gandalf csak nézett rá bozontos szemöldöke alól, ami még jobban eloreugrott, mint a kalapja széles karimája.

- Mit akarsz ezzel mondani? - válaszolt. - Jó reggelt kívánsz nekem, vagy csak azt akarod mondani, hogy ez egy jó reggel, akár akarom, akár nem; vagy azt, hogy jól érzed magad ma reggel; vagy csak azt, jó, hogy reggel van?

- Mindet egyszerre - mondta Bilbó. - És jó ez a reggel egy kis pipázásra a szabad levegon. Ha lenne nálad egy pipa, foglalj helyet, és tömj rá az én dohányomból. Nem kell sietni, elottünk az egész nap! - Ezzel Bilbó leült egy székre az ajtaja mellett, keresztbe tette a lábait, majd fújt egy csodálatos szürke füstkarikát, ami felszállt anélkül, hogy szétesett volna, majd elúszott a levegoben, a Domb fölött.- Nagyon szép! - mondta Gandalf. - De ma reggel nem érek rá füstkarikákat fújni. Keresek valakit, aki eljönne egy utazásra, amit éppen szervezek, és nehéz dolog ilyen valakit találni.

- Én is így gondolom - foleg errefelé! Mi egyszeru, csendes népek vagyunk, és nincs szükségünk kalandokra. Csúnya, zavaró, kényelmetlen dolgok! Miattuk lekésed a vacsorát! El sem tudom képzelni, másoknak mi tetszik ebben - válaszolt a mi Zsákosunk, hüvelykujját a nadrágtartójába akasztotta, és kifújt egy újabb, még nagyobb füstkarikát. Majd elovette a reggeli újságot, és elkezdett olvasni. Úgy tett, mintha nem venné észre az öregembert. Úgy döntött, hogy o nem kedvére való, és azt akarta, hogy menjen el. De az öregember nem mozdult. A botjára

támaszkodva állt, és a hobbitot nézte szótlanul, míg Bilbó kezdte kényelmetlenül érezni magát, és egy kicsit ingerült lett.

- Jó reggelt! Nincs szükségünk kalandokra, köszönjük. Próbálkozzon talán a Dombon túl, vagy a Folyó másik oldalán - ezzel befejezettnek tekintette a beszélgetést.

- Hogy mennyi mindenre tudod használni a "Jó reggelt" köszöntést! - mondta Gandalf. - Most azt akarod mondani, hogy szeretnél megszabadulni tolem, és addig nem nyugszol, amíg el nem megyek.

- Nem, egyáltalán nem, kedves uram! Lássuk csak, azt hiszem, még nem tudom az ön nevét.

- De igen, igen, kedves uram - ÉN tudom a te nevedet, Zsákos Bilbó úr. És te is tudod az enyémet, bár arra nem emlékszel, hogy az engem takar. Gandalf vagyok, a Gandalf név az enyém! Ezt kellett megérnem, hogy Tuk Belladonna fia úgy kíván nekem jó reggelt, mintha gombokkal házalnék az ajtóban!

- Gandalf, Gandalf! Te jó ég! Csak nem a vándorló mágus, aki gyémánt díszgombokat adott az Öreg Tuknak, amelyek maguktól begombolódtak, és csak parancsra nyíltak ki? Az a jóember, aki olyan csodálatos meséket mondott az ünnepségeken sárkányokról, orkokról, óriásokról, hercegnok megmentésérol, özvegyek fiainak váratlan szerencséjérol? Csak nem az az ember, aki olyan különlegesen szép tuzijátékokkal lepett meg minket? Emlékszem rájuk! Az Öreg Tuk szokta rendezni Nyárközép estéjén. Csodálatosak! Úgy szálltak az égre, mint hatalmas lángoló liliomok, tüzes tátikák, izzó aranyesok, és ott csüngtek a szürkületben egész este! Már biztosan észrevettétek, hogy Zsákos úr nem volt olyan unalmas, ahogy azt o hitte magáról, és rajongott a virágokért.

- Jaj nekem! - folytatta. - Csak nem az a Gandalf, aki felelos azért, hogy sok csendes fiú és lány nekivágott az Ismeretlennek, orült kalandot keresve? Bármit, a fára mászástól tündék látogatásáig - vagy hajózni, más partokat keresni! Ó jaj nekem, az élet régebben olyan nyugalmas volt - akarom mondani, régebben nagyon felforgattad errefelé a dolgokat. Bocsáss meg, de nem gondoltam volna, hogy még mindig a szakmában vagy.

- Miért, hol lehetnék? - válaszolt a mágus. - Örülök, hogy valamire azért még emlékszel rólam. A tuzijátékaimról, bárhogyan is, szép emlékeid vannak, és ez biztató. És ezért, a te Tuk nagyapád kedvéért, és szegény Belladonna

kedvéért, megadom neked, amit kértél.

- Bocsáss meg, de én nem kértem semmit.

- Dehogynem! Már kétszer is. A bocsánatomat. És én megadom neked. Igazából addig elmegyek, hogy elküldelek erre a kalandra. Nekem szórakoztató, neked jó és jövedelmezo is. Az lehet, ha egyszer a végére érsz.

- Elnézést! Én nem akarok kalandokat, köszönöm szépen. Ma nem. Jó napot! Kérlek, gyere el teázni, amikor csak kedved tartja! Például holnap? Gyere el holnap! Viszlát!

Ezzel a hobbit megfordult, besurrant az ajtón, és bezárta, olyan gyorsan, ahogy csak lehetett anélkül, hogy gorombának tunjön. Végülis a mágusok, azok mágusok.

- Miért is hívtam meg teára! - mondta magának, ahogy odament az éléskamrához. Csak nemrég reggelizett, de úgy gondolta, egy-két sütemény és egy ital jót fog tenni ekkora ijedtség után. Mindeközben Gandalf odakint állt, és hosszan, de csendesen nevetett. Egy ido után odalépett a bejárathoz, és botjának hegyével egy furcsa jelet karcolt a hobbit szépséges zöld bejárati ajtójára. Ezután elsétált, pont akkor, mikor Bilbó végzett a második süteménnyel, és

elkezdett azon gondolkodni, hogy milyen ügyesen elkerülte a kalandot.Másnap majdnem megfeledkezett Gandalfról. Könnyen elfelejtett dolgokat, hacsak nem írta fel a Találkozók Táblájára, körülbelül így: Gandalf Tea Szerda. Elozo nap túl ideges volt ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzon. Éppen teaido elott borzasztó hangosan megszólalt a bejárati ajtó csengoje, és akkor eszébe jutott! Gyorsan feltette a teafozot, elovett még egy csészét és csészealjat, kirakott még néhány süteményt, majd az ajtóhoz szaladt.

- Nagyon sajnálom, hogy ennyire megvárattalak! - akarta mondani, mikor látta, hogy egyáltalán nem Gandalf áll az ajtóban. Egy törp volt, kék szakálla egy aranyövbe turve, szemei csillogtak a sötétzöld sapka alatt. Ahogy kinyílt az

ajtó, úgy nyomult be, mintha már várták volna.Sapkáját, kabátját a legközelebbi akasztóra tette, és bemutatkozott:

- Dwalin, szolgálatodra! - és mélyen meghajolt.

- Zsákos Bilbó a te szolgálatodra! - válaszolt a hobbit. Pillanatnyilag túlságosan meg volt lepodve ahhoz, hogy bármit is kérdezzen. Mikor a csend már kezdett kínossá válni, hozzátette:

- Éppen teázni készültem; kérlek, csatlakozz. - Kissé talán kimérten mondta, de kedvesnek szánta. Ti mit tennétek, ha egy törp hívatlanul beállítana, és a dolgait csak úgy felakasztaná az eloszobában mindenféle magyarázat nélkül?

Nemrég ültek az asztalnál, igazság szerint éppen túl voltak a harmadik süteményen, mikor még hangosabban szólalt meg a csengo.

- Elnézést! - mondta a hobbit, és az ajtóhoz ment.

- Tehát ideértél végre! - akarta éppen mondani Gandalfnak. De ez nem Gandalf volt. Helyette egy nagyon öregnek kinézo törp állt a küszöbön, fehér szakállal és skarlátvörös sapkában; ahogy az ajtó kinyílt, o is úgy ugrott be,

mintha csak hívásra jönne.

- Látom a többiek is lassan megérkeznek - mondta, mikor megpillantotta Dwalin zöld sapkáját az akasztón. Mellé odaakasztotta a saját piros kabátját, majd kezét a mellére téve így szólt:

- Balin, szolgálatodra!

- Köszönöm! - mondta Bilbó, levego után kapkodva. Nem ezt kellett volna mondania, de ez a "többiek is lassan megérkeznek" kicsit nyugtalanította. Kedvelte a látogatókat, de nem bánta, ha tud róluk, mielott megérkeznek, és jobban szerette, ha o maga hív meg másokat. Az a szörnyu gondolata támadt, hogy kifogyhatnak a süteménybol, és - o, mint házigazda tudta a dolgát, és végezte is, bármilyen fájdalmasnak tunt - a továbbiakban nélkülözniük kell a süteményt.- Kerülj beljebb, igyál egy kis teát! - nyögte ki végül, miután egy nagy levegot vett.

- Egy kis sör jobban esne, ha nem jelent gondot, kedves uram - mondta a fehérszakállú Balin. - De nem utasítanék vissza egy kis süteményt sem - köménymagos süteményt, ha van itthon.

- Persze, hogy van! - válaszolt önkéntelenül Bilbó, és meglepodött saját magán. Nemsokára a pincében találta magát, ahol megtöltött egy pintes söröskorsót, majd az éléskamrába sietett, ahol elovett két szép, kerek köménymagos süteményt, amit aznap délután sütött, vacsora utáni majszoláshoz. Mikor visszatért, Balin és Dwalin úgy beszélgettek az asztalnál, mint régi barátok (igazság szerint testvérek voltak). Bilbó épp eléjük tette a sört és a süteményt, amikor újra megszólalt a csengo, majd még egyszer csengettek.

- Ez már biztosan Gandalf lesz - gondolta, ahogy végigfújtatott a folyosón. De nem. Két újabb törp, mindketto kék sapkában, ezüst övvel, sárga szakállal; egy-egy szerszámos zsákot és egy ásót cipeltek. Ahogy elkezdett kinyílni az ajtó, már bent is voltak - Bilbó szinte meg sem lepodött.

- Mit tehetek értetek, törpjeim? - kérdezte.

- Kili, szolgálatodra! - mondta az egyik. - És Fili - tette hozzá a másik.

Lekapták kék sapkájukat, és meghajoltak.

- A ti és családotok szolgálatára! - válaszolt Bilbó, most már illendően.

- Úgy látom, Balin és Dwalin már itt van - mondta Kili. - Csatlakozzunk a csődülethez!

- Csődület! - gondolta Zsákos úr. - Ez nem hangzik túl jól. Le kell ülnöm egy kicsit, összeszedni magam, és töltenem egy italt. Csak beült a sarokba, miközben a törpök az asztal köré ültek, és közben beszélgettek bányákról,

aranyról, orkok zaklatásáról, sárkányok pusztításáról, és még sok olyan dologról, amit nem értett, és nem is akart érteni, mert túl kalandosnak hallatszottak. Akkor "ding-dong-a ling" megint megszólalt a csengo, mintha egy

vásott kis hobbit-gyerek le akarta volna szakítani a zsinórt.

- Valaki van az ajtó elott - mondta pislogva.

- Valakik négyen, ahogy hallom - mondta Fili. - Mellesleg láttam oket mögöttünk jönni a távolban.

Szegény kis hobbit leült az eloszobában, fejét a tenyerében hajtotta, és azon gondolkozott, hogy mi történhetett, mi történhet még ezután, és hogy mindenki marad-e vacsorára is. A csengo újra megszólalt, hangosabban, mint bármikor, és neki az ajtóhoz kellett szaladnia. Végül is nem négyen voltak, hanem ÖTEN. Még egy törp érkezett, míg o az eloszobában töprengett. Alig nyomta le a kilincset, már mind bent voltak, egymás után meghajoltak és a "szolgálatodra" üdvözlést mondogatták. A nevük Dori, Nori, Ori, Óin és Glóin volt. Nemsokára két bíborszínu, egy szürke, egy barna és egy fehér sapka lógott az akasztókon. A törpök bevonultak, kezük az arany és ezüst övükbe dugva, és csatlakoztak a többiekhez. Lassacskán tényleg kezdett csodület lenni belole. Néhányan gyömbérsört kértek, mások barna sört, egyikük kávét, és mindenki süteményt akart; így a hobbit egy ideig nagyon elfoglalt volt.

Egy nagy kancsó kávé került a tuzhelyre, a köménymagos sütemény elfogyott, a törpök nekiláttak egy adag vajas lángosnak, mikor hangos kopogás hallatszott. Nem csengetés, hanem egy eros "kopp-kopp" a hobbit gyönyöru, zöld ajtaján. Valaki egy bottal verte az ajtót!Bilbó végigszaladt a folyosón, nagyon dühösen, és ezzel együtt zavarodottan; ez volt a legkínosabb szerda, amire emlékezett. Egy rántással kinyitotta az ajtót, és mindannyian beestek, egymás hegyén-hátán. Még több törp, még négy! És ott volt Gandalf, a botjára támaszkodva, és nevetett. Eléggé behorpasztotta a szép ajtót; mellékesen eltüntette, kivakarta a titkos jelet, amit elozo reggel karcolt oda.

- Óvatosan! Óvatosan! - mondta. - Ez nem jellemzo rád Bilbó, hogy megváratod a barátaidat, majd hirtelen felrántod az ajtót! Hadd mutassam be Bifurt, Bofurt, Bomburt, de legfoképpen Thorint!

- Szolgálatodra! - mondta sorban Bifur, Bofur és Bombur, majd felakasztották sárga sapkáikat, és egy halványzöld színut; végül egy égszínkék is odakerült, egy hosszú ezüst bojttal. Ez utóbbi Thorin sapkája volt, aki egy borzasztóan fontos törp, valójában nem más, mint maga a nagy Tölgypajzsos Thorin, akinek nagyon nem volt ínyére, hogy hasra esett Bilbó küszöbén, Bifurral Bofurral és Bomburral a hátán. Foleg azért, mert Bombur borzasztónak kövér volt

és nehéz. Thorin nagyon magasan hordta az orrát, semmi "szolgálatodra" dolgot nem mondott, de szegény Bilbó annyiszor kért bocsánatot, hogy a végén csak mordult egyet "ugyan, felejtsd már el", és kicsit megenyhült.

- Végre mind itt vagyunk! - mondta Gandalf, ahogy ránézett az akasztókon lógó tizenhárom sapkára, a legszebb sapkákra, és mellettük a saját kalapjára. Szép kis összejövetel!

- Remélem, maradt még valami étel és ital a késon jövoknek is! Mi az? Tea! Nem köszönöm! Inkább egy kis vörösbort kérnék.

- És nekem is - szólt Thorin.

- És málnalekvárt, almás lepényt - mondta Bifur.

- Gyümölcsös pitét és sajtot - mondta Bofur.

- Húsos pitét és salátát - mondta Bombur.

- És még egy kis süteményt, gyömbérsört és kávét, ha nem gond - mondta a többi törp az ajtón keresztül.

- Tegyél fel néhány tojást is kedves barátom! - szólt utána Gandalf, ahogy a hobbit kitámolygott az éléskamrába. - És hozd ki a hideg csirkét az uborkával együtt!

"Úgy látszik, ugyanúgy ismeri az éléskamrám tartalmát, ahogy én" - gondolta Zsákos úr, aki már nagyon zavarban volt, és azon kezdett gondolkodni, hogy nem egy szerencsétlen kaland költözött-e a házába. Mire összeszedte az

üvegeket, tálcákat, késeket, villákat, poharakat, tányérokat, kanalakat és egyéb kellékeket, és nagy kézikocsikra tornyozta fel oket, nagyon kimelegedett, az arca kipirult, és bosszús volt.

- A fene vinné el ezeket a törpöket! - mondta hangosan. - Miért nem jönnek segíteni?

És lám! Ott állt a konyhaajtóban Balin és Dwalin, mögöttük Fili és Kili, és Bilbó azt se mondta, "fapapucs", már be is vitték a kocsikat, meg egy pár kisasztalt a szobába, és újra megterítettek.Gandalf az asztalfon ült, körben a tizenhárom törp helyezkedett el: Bilbó egy lócára ült a kandalló mellé egy kekszet rágcsálva (eléggé elment az

étvágya), és megpróbált olyan képet vágni, mintha minden a legnagyobb rendben volna, és ez a legkevésbé sem volna egy kaland. A törpök csak ettek és ettek, csak beszéltek és beszéltek, az ido pedig csak telt. Végül hátratolták a széküket, és Bilbó már mozdult, hogy összeszedje a tányérokat és poharakat.

- Gondolom, maradtok vacsorára is - mondta a legudvariasabb és nem tolakodó hangján.

- Természetesen! - mondta Thorin. - És még utána is. - Az üzleti ügyekkel csak nagyon sokára végzünk, és elotte még zenélnünk is kell. Most gyerünk rendet rakni!

Erre a tizenkét törp - Thorin kivételével, mert o túlságosan fontos volt, és az asztalnál maradt, hogy Gandalffal beszélgessen - talpra ugrott, és magasra feltornyoztak mindent az asztalon. Kiszaladtak, nem vártak a kocsikra, egy kézben egyensúlyozták a tányéroszlopokat, amelyek tetején egy-egy üveg volt. A hobbit rémülten szaladt utánuk, és félelmében majdnem nyüszített: "csak óvatosan, óvatosan", meg "kérlek, ne fáradjatok, el tudom intézni". De a törpök csak énekelni kezdtek:

Persze semmit sem csináltak az említett szörnyu dolgok közül, mindent elmostak, és villámgyorsan biztos helyre tettek, míg a hobbit csak forgolódott körbe-körbe a konyha közepén, és próbálta követni, mi folyik ott. Ezután

visszamentek, és meglátták, hogy Thorin kandallórácson pihenteti a lábát, és pipázik. Nagyon nagy füstkarikákat fújt ki, és azok oda szálltak, ahová mondta: fel a kéménybe, az óra mögé a kandallópárkányon, az asztal alá, vagy körbe-körbe a plafonon; de akárhová ment nem tudott megszökni Gandalf elol. Popp! Kifújt egy kisebb karikát rövidszárú agyagpipájából, egyenesen Thorin karikáin át. Gandalf füstkarikája bezöldült, és visszalebegett a mágus feje fölé. Már egy egész felho volt ott, és a halvány fényben valahogy furcsának és boszorkányosnak tunt. Bilbó mozdulatlanul állt, és figyelt - szerette a füstkarikákat -, majd elszégyellte magát, hogy tegnap milyen büszke volt a saját füstkarikáira, amiket a Domb fölé eregetett.

- És most egy kis zenét! - szólt Thorin. - Hozzátok a hangszereket!Fili és Kili kiszaladtak a zsákjaikhoz, és kicsi hegeduket hoztak be; Dori, Nori és Ori furulyákat vettek elo valahonnan a kabátjukból, Bombur egy dobot hozott be az eloszobából; Bifur és Bofur is kiment, és klarinétokkal tértek vissza, amiket az eloszobában hagytak, a sétabotok között. Dwalin és Balin azt mondta:

- Elnézést, a sajátomat a tornácon hagytam.

- Hozzátok be az enyémet is - szólt Thorin.

Csellókkal tértek vissza, amelyek olyan nagyok voltak, mint ok maguk, és Thorin hárfáját is hozták, ami egy zöld ruhába volt csavarva. Ez egy gyönyöru arany hárfa volt, és ahogy Thorin megpendítette, rögtön megszólalt a zene, olyan hirtelen, hogy Bilbó minden másról elfeledkezett, és a muzsika elragadta ot sötét földekre, melyekre furcsa hold világít, messze a Folyón túl, nagyon messze az o hobbit-üregétol, a Domb alján.A sötétség beköltözött a szobába egy kis ablakon keresztül, ami a Domb oldalából nyílt; a tuz fénye táncolt - április volt -, és ok tovább játszottak, miközben Gandalf szakállának árnyéka a falon tekergett.A sötétség megtöltötte a szobát, a tuz kialudt, az árnyékok eltuntek, és ok még mindig csak játszottak. Hirtelen egyikük, majd más is énekelni kezdett, a törpök mély énekhangján, ahogy osi otthonaikban mélyén szokták. Ez csak egy töredéke a daluknak, olyan, mintha zene nélkül hallgatnánk az éneküket:

Ahogy énekeltek, a hobbit érezte a szeretetüket a csodálatos dolgok iránt, amiket kezükkel, ügyességükkel és varázslattal alkottak, egy kemény, féltékeny szeretetet, a törpök szívének vágyát. Akkor valami Tuk-szeru ébredt fel benne, és o el akart menni, látni a hatalmas hegyeket, hallani a fenyok és a vízesések hangját, barlangokban kutakodni, és kardot hordani sétabot helyett. Kinézett az ablakon. A csillagok ragyogtak a sötét égbolton a fák fölött. A törpök csillogó ékszereire gondolt a sötét barlangokban. Hirtelen az erdoben, a Folyó túloldalán, láng csapott fel - valaki biztos tüzet rakott - és o máris a fosztogató sárkányokra gondolt, akik az o csendes kis Dombján telepednek le, és az egészet lángba borítják. Megborzongott, és nagyon gyorsan újra az egyszeru Zsákos úr lett Zsákvégrol, Domb-aljából.Reszketett, ahogy felkelt. Gondolatainak kisebbik része azon járt, hogy egy lámpát keressen, a nagyobbik része inkább csak tettette ezt, és azt akarta, hogy bújjon el a pincében, a söröshordók mögött, és ne is jöjjön elo, amíg az összes törp el nem megy. Hirtelen azt vette észre, hogy a zene és az ének elhallgatott, és mindenki ot nézte sötétben ragyogó szemmel.

- Hová mész? - kérdezte Thorin, olyan hangon, ami azt sejttette, hogy kitalálta a hobbit minden gondolatát.

- Mit szólnátok egy kis világossághoz? - kérdezte Bilbó bocsánatkéron.

- Mi szeretjük a sötétséget - mondták a törpök. - Sötétség kell a sötét üzlethez! Még hosszú órák vannak hajnalig.

- Hát persze! - mondta Bilbó, és gyorsan leült. Elvétette a lócát, és a kandallórácsra ült, hatalmas robajjal felborítva a piszkavasat és a lapátot.

- Pszt! - szólt Gandalf. - Hadd beszéljen Thorin - és Thorin rákezdte:

- Gandalf, törpök, és Zsákos úr! Összegyultünk itt, kedves barátunk, és összeesküvésünk tagjának házában, aki egy kiváló, és vakmero hobbit - lábfejének szore sose hulljon ki, dicsérjük finom borát, valamint gyömbérsörét! - itt egy lélegzetvételnyi szünetet tartott, és udvarias megjegyzést várt a hobbittól. De szegény Zsákos Bilbó nem nagyon figyelt a dicséretekre. Remego szájjal akart tiltakozni, hogy vakmeronek, sot, mi több, egy összeesküvés tagjának nevezték, és bár hang nem jött ki a torkán, nagyon zavarban volt. Tehát Thorin így folytatta:

- Azért gyultünk itt össze, hogy beszéljünk terveinkrol, szempontjainkról, anyagi lehetoségeinkrol, módszereinkrol és eszközeinkrol. Még hajnalhasadás elott elindulunk hosszú utunkra, arra az útra, melyrol néhányan, de talán

mindannyian (kivéve barátunk és tanácsadónk, Gandalf, a csavaros eszu mágus) nem fogunk visszatérni. Ez egy ünnepélyes pillanat. Célunk, feltételezem, mindannyiunk elott ismert. Tiszteletreméltó Zsákos úrnak, és talán egy-két

fiatalabb törpnek (itt talán megemlíteném Filit és Kilit) szükséges egy rövid kis magyarázat a pontos helyzetet illetoen.Ez volt Thorin stílusa. O nagyon fontos törp volt. Ha megengedik, így beszélt volna addig, amíg kifogy a szuszból, anélkül, hogy bármi olyat mondott volna, amit már mindenki tudott. De gorombán félbeszakították. Szegény Bilbó nem bírta tovább. Annál a résznél, hogy "senki sem tér vissza", érezte, hogy egy halk kiáltás akart kijönni belole, ami végül olyan hanggal tört ki, mint amilyet a mozdony ad, mikor kijön az alagútból. A törpök mind felugrottak, és felborították az asztalt. Gandalf varázsbotjának végén kék fény villant, és a szikrázó fényben látták, ahogy a szegény kis hobbit a kandalló elotti szonyegen térdel, és remeg, mint a kocsonya. Majd elterült a padlón, folyamatosan azt kiáltozta, hogy "megcsapott a villám, megcsapott a villám!"; sokáig csak ennyit tudtak kiszedni belole. Felkapták hát, és elvitték az útból, lefektették egy kanapéra a társalgóban, egy itallal a könyökénél, és visszatértek a sötét üzletekhez.

- Izgatott kis kópé - mondta Gandalf, mikor újra leültek. - Néha fura rohamai vannak, de o egyike a legjobbaknak Olyan ádáz tud lenni, mint egy sarokba szorított sárkány.Ha már láttatok sarokba szorított sárkányt, rájöhettek, hogy ez csak egy költoi túlzás volt, ha hobbitra mondták, még ha az Öreg Tuk ük-nagybátyjáról van is szó; a Bikabúgóról, aki olyan hatalmas volt (hobbit létére), hogy meg tudott ülni egy lovat. Megtámadta a hegyi orkok bandáját a zöldmezei csatában, és egy bunkóval fejbe csapta a királyukat, Golfimbult. Az ork majdnem száz métert repült a levegoben, és egy nyúlüregben landolt; így a csatát megnyerték, ugyanakkor feltalálták a Golf nevu játékot.

Eközben Bikabúgó szelídebb leszármazottja kezdett magához térni a társalgóban. Egy kis ido, és egy ital után idegesen a nagyszoba ajtajához mászott. Hallotta, hogy Glóin beszél:

- Humff! - (vagy valami hasonló morgásfélét hallott) - Gondoljátok, beválik majd? Az rendben van, hogy Gandalf szerint ez a hobbit kemény legény, de egy ilyen sikoltás egy izgatottabb pillanatban felébreszti a sárkányt, és a sárkány minden rokonát, akik majd szépen halomra ölnek minket. Inkább úgy hallatszott, hogy fél, és nem úgy, mintha izgatott lenne! Igazság szerint, ha a jel nem lett volna az ajtón, biztos lettem volna, hogy rossz házba jöttünk.

Ahogy megláttam ezt a kis fickót, hogyan hajlong és szuszog a küszöbön, kétségeim voltak. Inkább nézném fuszeresnek, mint tolvajnak!Ekkor Zsákos úr lenyomta a kilincset, és belépett. A Tuk-oldal gyozött. Hirtelen úgy érezte, meglesz o ágy és étel nélkül is, csak hogy ádáznak látsszon. A "kis fickó hajlong és szuszog a küszöbön" majdnem igazán ádázzá tette. Késobb a Zsákos-oldala sokszor megbánta azt, amit most tett, és azt mondogatta magának: "Bilbó, egyenesen bementél, és nyakig belekeveredtél."

- Bocsássatok meg - mondta - de kihallgattam, amit mondtatok. Nem is tettetem, hogy értem azt, amirol beszéltek, vagy a tolvajokra való hivatkozást, de úgy gondolom, joggal hihetem (ezt o úgy hívta: a méltóságához illo), hogy azt gondoljátok, nem vagyok elég jó. Majd megmutatom nektek. Nincs jel az ajtómon - egy hete lett átfestve -, és eléggé biztos vagyok abban, hogy rossz házba jöttetek. Ahogy megláttam a vicces képeteket az ajtóm elott, máris kétségeim voltak. De kezeljetek úgy, mint a megfelelo személyt. Mondjátok el, mit akartok elvégeztetni velem, és én megpróbálom, még ha el is kell mennem a Legmesszibb Keletre, és Szörnyeteg Férgekkel kell harcolnom az Utolsó Sivatagban. Volt egy ük-ük-ük-nagybátyám, a Bikabúgó Tuk, és…

- Igen, igen de ez már régen volt - mondta Glóin. Én rólad beszéltem. És biztosíthatlak, van jel az ajtódon - az üzletben megszokott jel, vagy legalábbis az volt. "Tolvaj jó állást keres, izgalomban bovelkedot, megfelelo díjazásért" általában így olvassák. "Hozzáérto kincsvadász"-t is mondhatunk "tolvaj" helyett, ha úgy jobban tetszik. Néhányan így is mondják. Nekünk teljesen mindegy. Gandalf azt mondta, van errefelé egy ilyenfajta személy, aki azonnali állást keres, és megszervezett itt egy találkozót, most szerdára, teaidőre.

- Persze, hogy ott a jel - mondta Gandalf, - én tettem oda. Jó okom volt rá. Ti kértetek, hogy keressek egy tizennegyedik embert az expedíciótokhoz, és én Zsákos urat szemeltem ki. Csak mondja bármelyikotök, hogy rossz személyt, vagy rossz házat választottam, és maradhattok tizenhárman, érhet benneteket annyi balszerencse, amennyit csak akartok, vagy mehettek vissza szenet bányászni.Olyan haragos tekintettel nézett Glóinra, hogy a törp visszakuporodott a székre; Bilbó kinyitotta a száját, hogy kérdezzen valamit, Gandalf megfordult, és rávillantotta a szemét busa szemöldöke alól, így Bilbó szája egy csattanással szorosan bezárult.

- Jól van! - mondta Gandalf - Ne vitatkozzunk többet. Bilbót választottam, és jobb, ha mindenki megelégszik ezzel. Ha azt mondom, hogy o egy tolvaj, akkor o egy tolvaj, vagy legalábbis az lesz, ha eljön az ido. Sokkal több van benne, mint gondoljátok, és annál is több, mint amirol magának fogalma lenne. És ti (remélhetoleg) megélitek, hogy megköszönhessétek ezt nekem. Most, Bilbó fiam, keríts egy lámpát, derüljön fény ezekre a dolgokra!Az asztalon, a piros ernyos lámpa fényénél kiterített egy tekercset, ami egy térképre hasonlított.

- Ezt, Thrór, a nagyapád készítette, Thorin - mondta Gandalf, válaszul a törpök izgatott kérdéseire. - Ez a Hegy térképe.

- Nem hinném, hogy ez sokat fog segíteni nekünk - mondta Thorin csalódottan, egy pillantás után. - Elég jól emlékszem a Hegyre, és a körülötte lévo földekre. Tudom, hol van a Bakacsinerdo, és a Kiszáradt Hangás, ahol a

hatalmas sárkányok születtek.

- A térképen van egy pirossal jelölt sárkány,- szólt Balin - de e nélkül is könnyen rátalálunk, ha valaha odaérünk.

- De van egy dolog, amit nem vettetek figyelembe, - mondta a mágus - a titkos bejáratot. Látjátok a rúnát a nyugati oldalon, ahová a kéz mutat a többi rúna felol? Ez jelzi a titkos átjárót az Alsó Csarnokokhoz.

- Lehet, hogy régen titkos volt - mondta Thorin, - de honnan tudhatjuk, hogy még mindig titkos-e? Az Öreg Szmóg olyan hosszú ideje él ott, hogy mindent megtudhatott azokról a barlangokról.

- Az lehet, de évek óta nem használhatta.

- Miért?

- Mert túl kicsi a nyílás. "Öt láb magas az ajtó, és hárman férnek el egymás mellett" ezt mondják a rúnák, de Szmóg nem mászhatott be egy ekkora lyukba, sem fiatal sárkány korában, sem késobb, foleg miután felfalt annyi törpöt, és sokat Suhatag emberei közül.

- Szerintem ez egy nagyon nagy lyuk - nyöszörögte Bilbó (akinek semmi tapasztalata nem volt a sárkányok terén, lyukakból is csak a hobbit-üregeket ismerte). Újra izgatott lett, és érdeklodo, így elfelejtett lakatot tenni a

szájára. Szerette a térképeket, az eloszobájában lógott egy nagy a Négy Fertályról, rajta a kedvenc sétái, piros tintával megjelölve. - Ha a sárkányt nem számítjuk, hogy lehet egy ilyen nagy ajtót elrejteni a külvilág elol? - kérdezte. Emlékezzünk rá, hogy o csak egy kicsi hobbit volt.

- Sokféleképpen - mondta Gandalf. - De hogy mi módon, nem tudhatjuk meg anélkül, hogy oda ne mennénk. Ami itt áll, abból úgy gondolom, hogy ott van egy zárt ajtó, amit pontosan olyanra készítettek, mint a Hegy oldala. Ez a szokásos törp-módszer - igazam van, ugye?

- Azt hiszem, igen - válaszolt Thorin.

- Továbbá - folytatta Gandalf - elfelejtettem megemlíteni, hogy a térképhez jár egy kulcs is, egy kicsi, érdekes kulcs. Itt van! - mondta, majd átadott Thorinnak egy hosszú szárú, bonyolult tollú, ezüstbol készült kulcsot. - Tartsd biztos helyen!

- Úgy lesz - mondta Thorin, és egy finom, vékony láncra csatolta, ami a nyakában lógott, a kabátja alatt. - Most már reménytelibbnek látszanak a dolgok. Ez a hír sokat javított rajtuk. Eddig nem volt világos, mit is tegyünk. Úgy gondoltuk, kelet felé megyünk, olyan csendben és óvatosan, ahogy csak lehet, egészen a Hosszú Tóig. Azután kezdodnek a bajok…

- Sokkal korábban, már ha jól ismerem a keleti utakat - vágott közbe Gandalf.

- Onnan továbbmehetünk a Sebes Folyót követve - folytatta Thorin, aki nem vett tudomást a közbeszólásról - tovább, egészen Suhatag romjaiig - ez egy régi város a völgyben, a Hegy árnyékában. De közülünk senkinek sem tetszett a Fokapu ötlete. A folyó közvetlenül onnan jön ki, keresztülfolyik a nagy koszirten, a Hegytol délre, és a sárkány is ott jön ki - túlságosan gyakran, hacsak nem változtak a szokásai.

- Ez nem fog menni, - mondta a mágus - egy Harcos, vagy inkább egy Hos nélkül. Próbáltam találni egyet; de a harcosok egymással küzdenek a távoli földeken, a hosök pedig ritkák ezen a környéken, vagy egyszeruen nem lehet megtalálni oket. A kardok itt csorbák, a fejszéket favágásra használják, a pajzsokat bölcsonek, vagy lábosfedonek; a sárkányok kényelmes távolságra vannak (ezért csak a legendákban élnek). Emiatt alapoztam a tolvajlásra - különösen

akkor, mikor eszembe jutott az Oldalsó Ajtó létezése. És itt van a mi kis Zsákos Bilbónk, a kiválasztott és kijelölt tolvaj. Üljünk neki, és készítsünk terveket.- Rendben - mondta Thorin. - Feltételezem, tolvaj-szakértonk eloállnéhány

ötlettel, vagy javaslattal - fordult Bilbóhoz gúnyos udvariassággal.

- Eloször is egy kicsivel többet kellene tudnom a dolgokról - válaszolt Bilbó, kissé zavarodottnak érezte magát, és egy kicsit remegett legbelül, de Tukos elszántsággal folytatni akarta a kalandot. - Akarom mondani, az aranyról,

és a sárkányról, és minden másról, hogy került oda, kihez tartozik, satöbbi.

- Te jó ég! - mondta Thorin. - Nem láttad a térképet? És nem hallottad az énekünket? Nem errol beszélünk órák óta?

- Nekem mindegy, én mindent tisztán és egyszeruen szeretnék hallani - válaszolt makacskodó hangon a hobbit, és elovette üzleti modorát (amit foleg azoknak tartogatott, akik pénzt akartak kölcsönözni tole), és megpróbált a leheto legjobban bölcsnek, körültekintonek, és hozzáértonek látszani, és megfelelni Gandalf ajánlásának.

- Jó, rendben - mondta Thorin. - Nagyon régen, a nagyapám, Thrór idejében a családunkat eluzték északról, és minden vagyonukkal, szerszámaikkal visszatértek a térképen is látható Hegyhez. Ezt még távoli osöm, Thráin, az Öreg fedezte fel, és addigra már bányásztak, alagutakat ástak, hatalmasabb csarnokokat és nagyobb muhelyeket építettek - és ezek mellett, azt hiszem, nagy halom aranyat, és sok drágakövet is találtak. Akárhogy is, borzasztó gazdagok és híresek lettek, újra nagyapám volt a Király a Hegy alatt. Tisztelték a halandó emberek, akik dél felé éltek, és fokozatosan észak felé terjeszkedtek a Sebes folyó mentén, egészen a völgyig, amire a Hegy árnyéka borul. Azokban az idokben építették fel Suhatag szép városát. Királyok hívták dolgozni a kovácsainkat, és

a legkisebb tehetségut is gazdagon megjutalmazták. Az apák kérleltek minket, hogy fiaikat fogadjuk tanítványainknak, és bokezuen megfizettek, foleg élelemmel, mivel mi nem fáradtunk azzal, hogy növényeket termesszünk, vagy élelmet keressünk. Mindent egybevéve azok szép napok voltak nekünk: a legszegényebbnek is volt mit a tejbe aprítania, és volt ideje, hogy csodás dolgokat alkosson csak a szórakozás kedvéért, nem beszélve a legcsodálatosabb varázsjátékokról, amelyekhez hasonlót ma már nem találni. Nagyapám csarnokai megteltek fegyverekkel, ékszerekkel, szobrokkal és kupákkal. Suhatag játékpiacának pedig az északi világ a csodájára járt.

- Kétségtelen, hogy ez hozta ide a sárkányt. A sárkányok, mint tudod, aranyat és drágakövet rabolnak az emberektol, tündéktol és a törpöktol; a zsákmányukat életük végéig orzik (ami valójában egy örökkévalóságot jelent,

hacsak meg nem ölik oket), de még csak egy rézgyuruben sem gyönyörködnek, nem érdekli oket. Valójában nem tudják megkülönböztetni az értéktelent az értékestol, bár valahogy ráéreznek az áru piaci értékére. Ok maguk semmit sem tudnak készíteni, még a páncéljuk kilazult pikkelyeit sem tudják helyre tenni. Azokban az idokben sok sárkány élt északon. Valószínuleg az arany ritka kincs lett, attól fogva, hogy a törpök délre menekültek, megölték oket, vagy a többi szokásos sárkánypusztítás miatt, ami a dolgokat rosszról a még rosszabbra fordítja. Volt egy különösen kapzsi, eros, és gonosz féreg, akit Szmógnak hívtak. Egy napon felszállt a levegobe, és délre indult. Eloször csak egy olyan hangot hallottunk, mintha vihar közeledne észak felol: a Hegy fenyofái recsegtek-ropogtak a szélben. Azok a törpök, akik véletlenül kint voltak, (én is egy ilyen szerencsés voltam - egy kituno, kalandozó ifjú azokban az idokben, mindig csak mászkáltam és aznap ez mentette meg az életemet) - nos, a távolból megláttuk a sárkányt,ahogy leszáll a hegyünkre, lángcsóvát fújva. Ezután lemászott a lejton, és amikor elérte az erdot, az teljesen lángba borult. Akkor már minden harang megszólalt Suhatagban, a harcosok fegyvert fogtak. A törpök kirohantak a hatalmas kapujukon; de a sárkány ott várt rájuk. Elole senki sem szökhetett meg. A folyóból goz csapott fel, köd borult Suhatagra, és a homályban a sárkány lecsapott rájuk, és megölte a harcosok nagy részét - a szokásos szomorú történet, csak azokban az idokben túl gyakran történt ilyen. Ezután a sárkány visszament, a Fokapun keresztül bemászott, és átkutatott minden csarnokot, utat, alagutat, folyosót, pincét, termet és átjárót. Ezután bent nem

maradt élo törp, o pedig magához vette minden kincsüket. Halomba hordta mindet a hegy mélyén, és azóta is ágynak használja, azon alszik (valószínuleg ez a sárkányok szokása). Késobb gyakran kimászott a nagy kapun, és éjszaka Suhatagba ment. Embereket hurcolt el, foleg szüzeket, hogy megegye oket, míg végül Suhatag romba dolt, és az emberek meghaltak, vagy elmenekültek. Hogy most mi folyik ott, nem tudom biztosan, de nem hiszem, hogy manapság bárki élne a Hosszú Tó távolabbi végénél közelebb a Hegyhez.

- Azok a kevesek, akik kint maradtak, ültek és sírtak a rejtekhelyükön, és átkozták Szmógot. Váratlanul csatlakozott hozzánk apám és nagyapám, megperzselt szakállal. Nagyon zordak voltak, és keveset mondtak el. Mikor megkérdeztem, hogyan sikerült elmenekülniük, azt mondták, fékezzem a nyelvem, és azt is, hogy egy napon majd megtudom, ha eljön az ido. Ezután útra keltünk, és úgy kellett megélnünk, ahogy tudtunk: széltében-hosszában a földeken, gyakran odáig süllyedve, hogy patkolókovácsnak álltunk, vagy szenet bányásztunk. De soha nem

feledkeztünk meg az ellopott kincseinkrol. Még most is azt mondhatom, hogy nem állunk rosszul, sikerült elég sokat megtakarítanunk - itt Thorin végigsimította a nyakában lógó aranyláncot -, de vissza akarjuk szerezni a többit, és átkunkat be akarjuk teljesíteni Szmógon - ha tudjuk.

- Sokszor töprengtem apám és nagyapám szökésén. Most már látom, kellett lennie egy titkos Oldalsó Ajtónak, amirol csak ok tudtak. De nyilvánvalóan készítettek egy térképet, és most már tudni szeretném, Gandalf hogyan kaparintotta meg, és miért nem hozzám került, a jogos örököshöz.

- Nem megkaparintottam, nekem adták - mondta a mágus. - Emlékszel, nagyapádat, Thrórt megölte Móriában Azog, az Ork.

- Igen, legyen átkozott a neve - válaszolt Thorin.

- És Thráin, az apád, elment április huszonegyedikén, múlt csütörtökön száz éve, és azóta sem látták.

- Igaz, igaz - mondta Thorin.

- Nos, apád adta nekem, hogy majd neked adjam; és azért, hogy én választottam meg az idot, és az átadás módját, engem nem nagyon hibáztathatsz, ha számításba vesszük a gondjaimat, amíg rád találtam. Apád a saját nevére sem

emlékezett, mikor átadta a papirost, és a te nevedet sem mondta meg soha; tehát az egészért áldás és köszönet illetne engem! Tessék - mondta, ahogy átadta a térképet Thorinnak.

- Nem értem - mondta Thorin, és Bilbó úgy érezte, o is ezt akarta mondani. A magyarázat nem tunt érthetonek.

- A nagyapád - mondta a mágus lassan és komoran - a fiának adta a térképet, hogy biztonságban legyen, mielott Móriába ment. Apád elment, hogy szerencsét próbáljon a térképpel, miután nagyapádat megölték. Nagyon sok kalandja volt a legkellemetlenebb fajtából, de soha nem jutott a Hegy közelébe. Hogy került oda nem tudom, de a Varázsló börtönében raboskodott, mikor rátaláltam.

- Mi a csudát muveltél ott? - kérdezte Thorin remegve; az összes törp reszketett.

- Ne törodj azzal. Dolgok után nyomoztam, ahogy szoktam; veszélyes és piszkos ügy volt. Még én, Gandalf is, alig tudtam megszökni. Megpróbáltam megmenteni apádat, de már késo volt. Eszét vesztetten kóborolt, majdnem mindent elfelejtett, a térkép és a kulcs kivételével.

- Régen megfizettünk a móriai orkoknak - mondta Thorin. - Most gondolnunk kell a Varázslóra is.

- Ne légy nevetséges! O olyan ellenség, aki túltesz minden törp egyesített erején, már ha újra össze lehetne szedni oket a világ négy sarkából. Az egyetlen dolog, amit apád a fiának kívánt, hogy olvasd el a térképet, és használd fel a kulcsot. A sárkány és a Hegy elég nagy feladat lesz neked!

- Hallgassatok! Hallgassatok! - mondta Bilbó, és véletlenül túl hangosan mondta.

- Mire hallgassunk? - kérdezték mind hirtelen felé fordulva. A hobbit nagyon izgatott volt, és azt mondta:

- Hallgassátok meg,

Date: 2015-12-18; view: 1076