Home Random Page


CATEGORIES:

BiologyChemistryConstructionCultureEcologyEconomyElectronicsFinanceGeographyHistoryInformaticsLawMathematicsMechanicsMedicineOtherPedagogyPhilosophyPhysicsPolicyPsychologySociologySportTourism






Az orvos és betege

Roger Chillingworth egész életében nyugodt és jó érzésű ember volt, bár nem túlságosan

melegszívű. Tisztának és egyenesnek ismerte mindenki. Saját meggyőződése szerint egyszerű

tudományos kísérletbe fogott, mint szigorú és feddhetetlen bíró, aki csakis az igazságot keresi.

Mintha, mondjuk, levegőbe rajzolt vonalakról és idomokról lett volna szó, egy mértani feladat

megoldásáról, és nem emberi szenvedélyek bonyodalmáról, nem a saját sérelméről. De ahogy

tovább haladt kutatásában, valósággal rabja lett feladatának, egyelőre megőrizte ugyan még

nyugalmát, de valami kényszerűség nehezedett rá, vaskeménységgel markolta, és nem eresztette

el, úgyhogy minden erejét ennek a munkának kellett szentelnie.

Úgy ásott a szegény beteg szívében, mint a bányász, ki aranyat keres, vagy inkább a halottrabló,

aki egy drága ékszert vél a sírban a kihűlt szív fölött, de csak romlást és enyészetet talál.

Jaj neki, ha csakugyan ezért zavarta meg a holtak nyugalmát!

Olykor valami vészjósló kék láng villant meg az orvos szemében, mint egy olvasztókemence

visszfénye, vagy inkább a kísérteti tűzé, amily Bunyan13 szörnyű kunyhójából szűrődik ki az

elhagyott hegyoldalon, és a zarándok arcába világít. Ki tudja, talán ez a komor bányász biztató

jeleket talált a feltúrt földben.

„Ez az ember látszólag tiszta és átszellemült - gondolta magában ilyenkor -, de az állati természet

nagyon erős benne. Talán apjától, talán anyjától örökölte. Érdemes lesz ezen a nyomon

tovább kutatni.”

Szorgalmasan ásott a pap lelkében, sok értékes anyagot hozva felszínre, emberszeretetet, tiszta

érzéseket, ösztönös jámborságot, amit az elmélyedés még szilárdított, és az isteni kinyilatkoztatás

megvilágított, de ez a mérhetetlen értékű anyag az ő szemében csak hitvány semmiség

volt. Csüggedten hagyta abba néha a munkát, hogy más oldalról újra kezdje.



Fokról fokra haladt, óvatosan, örökké résen állva, mint a tolvaj, aki olyankor lopódzik a

szobába, mikor áldozata még csak félig alszik vagy egészen ébren van, és mégis föltett szándéka,

hogy ellopja tőle legdrágább, féltve őrzött kincsét. Hiába vigyáz, hol a padló reccsen,

hol a ruhája suhog, vagy árnyéka vetődik túlságosan közelről áldozatára.

Egy bizonyos: Dimmesdale, akinek beteges idegzete a valóságon túl sokat is megérzett néha,

homályosan sejtette, hogy lelki békéjét valami ellenséges erő fenyegeti. De az orvos is

megérzett előre sok mindent, és ha betege néha váratlanul rémülten pillantott fel, ő már helyén

volt megint, éber, nyájas arccal ült ott, mint jó orvos és tapintatos barát.

Lehet, hogy a pap hamarabb átláthatott volna rajta, ha valami beteges gyanú nem él szívében

állandóan minden emberrel szemben. De mert senkit se mert elfogadni barátjának, azért nem

ismerte fel elég jókor ellenségét sem. Rendületlenül folytatta a baráti érintkezést vele.

Naponta fogadta dolgozószobájában, vagy átment hozzá, és érdeklődéssel figyelte, hogy csinál

haszontalan dudvából értékes gyógyszert.

13 Bunyan - John Bunyan (1628-1688), angol író, vallásos-allegórikus főműve A zarándok útja.

Egyszer az ablakpárkányra könyökölve, homlokát kezébe temetve üldögélt, és szemét a sírhantokon

jártatta, miközben Chillingworth kérdéseire felelgetett. Az öreg egy csomó jelentéktelen

formájú növénnyel babrált mellette.

- Hol szedte azt a fonnyadt, sötét levelű zöldséget, doktor? - kérdezte féloldalról sandítva

barátjára. Mostanában jóformán sohasem nézett egyenesen semmire és senkire.

- Éppen itt a temetőben - felelte az orvos, vizsgálódását folytatva. - Ezt a fajtát nem ismerem.

Ott találtam egy jeltelen síron, ahol semmi nem emlékeztetett már a halottra, csak ez a rút gaz;

úgy látszik, ez vállalta magára, hogy megőrzi emlékét. Biztosra veszem, hogy a szívéből nőtt

ki, és valami undok titkot jelent, amit a szerencsétlen sírba vitt magával, ahelyett, hogy még

életében megvallotta volna.

- Ki tudja, mennyire szerette volna megvallani - felelte Dimmesdale -, csak nem tehette.

- Ugyan miért? Miért ne tehette volna? Hiszen maga a természet is minden erejével igyekszik

a bűnt felderíteni. Lám, ez a fekete, rút gaz is csak azért nőtt ki a porladó szívből, hogy az

elhallgatott bűnt kikiáltsa.

- Ez csak olyan képzelődés, barátom - felelte a pap -, én azt hiszem, nincs más hatalom, az

Isten kegyelmén kívül, amely egy emberi szívet megnyisson, és az eltemetett titkot akár

szóban, akár jelképben kifejezze. Ha valakinek ilyen titok nyomja a lelkét, az kénytelen

magában hordozni, amíg eljön a nap, amikor minden titok kivilágosodik. Nem is értelmeztem

úgy az Írás szavait soha, mintha az ítélet napján büntetésből leplezné le az egek ura az emberek

gondolatait és tetteit. Ez az értelmezés nagyon is sekélyes. Sőt ellenkezőleg. A leleplezés

éppen arra való, hogy az értelmes lények végre kielégíttessenek, és az élet sötét problémái,

amelyeknek megoldására hiába vártak addig, kitáruljanak előttük. Mert ezt a kérdést nem

lehet megoldani az emberi szív mély ismerete nélkül. Éppen ezért biztosra veszem, hogy akik

rút titkot őriztek a szívükben, ahogy az előbb kifejezte, az utolsó ítélet napján nem pusztán

kénytelenségből, de mérhetetlen örömmel fogják azt megvallani.

- Hát akkor mért nem teszik meg előbb? - kérdezte az orvos, nyugodtan a szemébe nézve. -

Mért nem sietnek megszerezni már előbb ezt a mondhatatlan enyhülést?

- Sokan megteszik - felelte a pap hirtelen szívéhez kapva, mintha fájdalom nyilallott volna

belé. - Hány szerencsétlen bízta rám ilyen módon a titkát, nemcsak halálos ágyán, de életereje

és jó hírneve teljében. És igazán mondom, minden ilyen megnyilatkozás után mondhatatlan

könnyebbséget tapasztaltam bűnös testvéreimen, mintha addig mérgezett levegőt szíttak

volna, és most végre teli tüdőből lélegzenének. Nem is lehet másképp. Mért hurcolná szívében

a gyilkos például áldozata hulláját, ha egy mozdulattal ledobhatja, és azontúl a világegyetem

veszi át a gondját?

- Pedig mégis van, aki makacsul elássa titkait - jegyezte meg csöndesen az orvos.

- Igaz, vannak ilyenek, de semmi egyéb okuk nincs, mint az, hogy legbelsőbb mivoltuk így

követeli. Elképzelhető például, hogy ha valaki mégolyan bűnös is, azért marad benne sok jó,

buzgón szolgálja Isten dicsőségét és felebarátai javát, és éppen ezért irtózik attól, hogy feketén

és mocskosan odaálljon az emberek színe elé, mert hiszen akkor nem lesz többé módjában jót

tenni, és az elkövetett rosszat ezáltal enyhíteni. Ha irtózatos is nekik, az ilyen emberek nem

tehetnek egyebet, ott járnak-kelnek tovább embertársaik között, látszólag hófehéren, de ők

tudják, hogy szívük csupa mocsok és rút szeplő, és nyomorúságukat senkivel meg nem

oszthatják.

- Az ilyen ember csak ámítja magát - mondta Roger Chillingworth valamivel nagyobb

nyomatékkal, és mutatóujját alig észrevehetően felemelte. - Nem merik vállalni a gyalázatot,

amely joggal illetné őket. Lehet, hogy szeretik az embereket, hogy Isten dicsőségét akarják

szolgálni; lehet, hogy sok nemes és szent érzés is lakik szívükben, de mindig együtt van azzal

a gonosszal, amit bűnük felszabadított. Ebből a közösségből mi egyéb születhetik, mint pokolfajzat?

Ha Istent dicsőítik, ne merjék égnek emelni tisztátalan kezüket! Ha felebarátaik javát

szolgálják, vállalják inkább a nyilvános megalázkodást, mert ezzel bebizonyítanák előttük a

lelkiismeret hatalmas valóságát! Csak nem akarod elhitetni velem, én bölcs és kegyes barátom,

hogy a szemfényvesztéssel inkább szolgálhatjuk Isten dicsőségét vagy az emberek javát,

mint Isten igazságának bizonyságával?! Hidd el, az ilyen emberek csak ámítják magukat.

- Lehetséges. - A lelkész közömbösen félrevonult, mintha megelégelte volna a meddő és

jelentéktelen vitát. Általában elég ügyesen és gyorsan elhárított minden olyan témát, ami

bántotta érzékeny lelkét. - De most inkább valami egyebet kérdeznék az én kitűnő orvosomtól.

Mi a véleménye, sikerült-e javítania valamit gyarló porhüvelyem állapotán?

De mielőtt Chillingworth válaszolhatott volna, harsány gyermeki kacaj hatolt fel hozzájuk a

szomszédos temetőből. A lelkész önkéntelenül kihajolt az ablakon - meleg nyári nap volt -, és

megpillantotta Hestert és kislányát a temetőn át vezető ösvényen. Gyöngy ragyogott, mint a

nap, de féktelen kedvében volt megint. Ilyenkor valósággal kiszakadt minden emberi közösségből.

Tiszteletlenül ugrált egyik sírhantról a másikra, aztán valami megboldogult nagyság

lapos, hatalmas címerrel ékesített sírkövén megállt - lehet, hogy tán éppen Isaac Johnson porai

fölött -, és ott bolond táncra kerekedett. Anyja előbb rászólt, aztán kérve kérte, hogy viselkedjék

illedelmesen. Erre leugrott, és összeszedett egy marékra való bogáncsot ott mindjárt a

sír mellett, és azt szépen feltűzdelte a skarlát betű mentén az anyja mellére. A bogáncs persze

odatapadt, és Hester ujját se mozdította, hogy leszedje.

Roger Chillingworth, aki közben odalépett az ablakhoz, keserű mosollyal jegyezte meg:

- Ennek a gyermeknek semmi köze a törvényhez, tekintélyhez, tisztelethez, az emberek véleménye

és intézményeik helyeslése vagy bírálata nem ér el hozzá. A minap tulajdon szememmel

láttam, amikor a tehénvályúból lefröcskölte magát a kormányzó őkegyelmességét. Az

Úristen a megmondhatója, miféle kis lény ez. Csakugyan rossz volna lelke mélyéig, vagy

vannak érzések benne? Egyáltalában van valami alapja a létének?

- Semmi. Csak az a szabadság, amit a törvény megszegése teremt - felelte Dimmesdale nyugodtan,

mintha magában gondolkodna a dologról. - Hogy jó is telik-e tőle, nem tudom.

A gyermek nyilván meghallotta a hangokat, hirtelen fölnézett az ablakra, ragyogó, de gúnyos,

ijesztően értelmes mosollyal fölkapott egy rögöt a sírhantról, és a lelkésznek hajította. Az ijedten

hátrahőkölt a könnyű lövedék elől, ami csak fokozta a gyermek örömét. Szinte elragadtatva

tapsolt apró kezecskéivel. Most már Hester is fölnézett, akarva-akaratlan, és egy pillanatig

néma csöndben figyelték egymást mind a négyen. Végre a gyermek hangosan felkacagott, és

ezt kiáltotta:

- Gyere, anyám, gyere innen, különben téged is elvisz a Fekete Ember. Odanézz, a papot már

viszi is! Gyere, gyere, anyám, mert megfog, de a kis Gyöngyöt nem tudja megfogni!

Erővel odább húzta az anyját, és közben ugrált, táncolt a halottak fölött, mint akinek semmi

köze nincs elmúlt, elhantolt nemzedékekhez, nem érez velük semmiféle rokonságot. Olyan

volt ez a kis teremtés, mintha csupa új elemekből alkották volna frissen, és éppen ezért talán

ki tudja kényszeríteni magának a jogot, hogy a maga külön életét saját kedve szerint élje,

önmagának legyen törvénye, és különcködését ne róják fel bűnéül.

- Lám, ez az asszony - folytatta rövid hallgatás után az orvos -, ha mégolyan gyarló is talán

különben, titkos bűn terhét nem hordja, pedig éppen te mondtad, barátom, hogy ez mindennél

keservesebb. Mit gondolsz, Hester Prynne kevésbé szánnivaló, amiért a skarlát betű ott lángol

a mellén?

- Én lehetségesnek tartom, de megmondani csak ő maga tudná. Olyan fájdalmas kifejezés volt

az arcán, hogy bár inkább ne láttam volna. Mégis azt hiszem, könnyebb annak, aki fájdalmát

szabadon kitárhatja, mint aki kénytelen egészen a szívébe zárni.

Megint hallgattak egy darabig. A doktor növényeit vizsgálgatta, rendezgette.

- Azt kérdezted az előbb, barátom, hogy ítélem meg egészséged állapotát.

A lelkész kapott a szón.

- Igen, és nagyon kérlek, beszélj nyíltan, akár életről, akár halálról van szó.

- Szóval, őszinte leszek - mondta az orvos, még mindig növényeinek szentelve figyelmét, de

közben azért éberen figyelve a másikat. - A betegség egészen különös természetű. Nem külső

tüneteiben, legalább amennyire azokat alkalmam nyílt megfigyelni. Naponta látlak és figyellek,

jó uram, immár hónapok óta, és azt kell mondanom a külső jelek alapján, hogy súlyos

betegségben szenvedsz. Lehet, hogy az eset nem reménytelen, és kellőképpen tájékozott,

gondos orvos talán kigyógyíthatna belőle. De igazán nem tudom, hogy fejezzem ki... ismerem

is, nem is a bajodat.

- Rejtvényekben beszélsz, bölcs férfiú - mondta a lelkész, és fél szemmel az ablak felé fordult.

- Hát megpróbálom magam világosabban kifejezni, de igazán megbocsáss, ha nagyon is

nyíltan beszélek. Azt kérdezem mint jó barátod és orvosod, akire a gondviselés halandó

testedet bízta, azt kérdezem tőled, elmondottál-e mindent őszintén a betegségedről?

- Hogy kérdezhetsz ilyet? Ostoba gyerekség volna orvost hívni, és eltitkolni előtte a bajt.

Roger Chillingworth átható, okos szemét most hosszan rászegezte a beteg arcára.

- Szóval azt állítod, hogy mindent tudok? Hát legyen. De még akkor is, ha az orvos csak a

testi tüneteket ismeri, gyakran csak félig ismeri a bajt, amelynek gyógykezelésére fölkérték. A

betegség látszólag különálló valami, és mégis... talán csak egy lelki baj kifejezése. Még

egyszer bocsánatot kérek, jó uram, ha szavaim talán rosszul esnek. De alig ismerek embert a

földön, akinek teste annyira egy volna a lelkével, annyira elválaszthatatlan attól, mint a tiéd.

- Akkor hiába is kérdezősködöm tovább - mondta a pap egy kicsit szokatlanul gyorsan

emelkedve fel helyéről. - Mert ha jól tudom, gyógyfüveid a léleknek nem sokat használnak.

Az orvos tovább beszélt, a megszakításokkal nem is törődve, de ő is felkelt, és most ott állt

alacsony, korcs alakjával a sápadt arcú fiatal pap előtt.

- A léleknek is lehet valami betegsége, sérülése, hogy úgy mondjam, és ennek megfelelően a

testi tünetekben is bizonyos zavar áll be. Hogy kívánhatjuk az orvostól, hogy a testi bajt

meggyógyítsa? Hogy tehetné ezt, amíg a lélek baját, sebét meg nem mutatjuk neki?

- Soha! Neked soha!... Földi orvosnak nem! - kiáltott szenvedélyesen Dimmesdale, és ragyogó

nagy szemét keményen szegezte az öreg emberre. - Neked nem. De ha csakugyan a lelkem

beteg, inkább a lelkek egyetlen orvosára bízom magam. Meggyógyít vagy megöl, ahogy jónak

látja. Cselekedjék velem igazsága és bölcsessége szerint. De ki vagy te, aki beleártod magad a

dolgokba, aki vakmerően ide tolakodtál a szenvedő és az ő Istene közé?!

Elragadta az indulat, kirohant a szobából.

- Ez a lépés nem volt hiábavaló - mormogta magában Chillingworth, és komor mosollyal

nézett a lelkész után. - Nem vesztettem semmit. Jó barátok leszünk megint egykettőre. De

lám-lám, micsoda vad indulat lakik ebben az emberben! Hogy ki tud vetkőzni magából.

Márpedig egyik szenvedély csak olyan, mint a másik. Fogadok, nem először történik, hogy

féktelen szenvedélye elragadja a kegyes életű tiszteletes urat...

Aránylag elég könnyen helyreállt a jó viszony kettejük között. Látszólag semmi sem változott.

A lelkész pár órára magába vonult, de akkor megértette, hogy oktalanul és méltatlanul viselkedett,

hiszen az orvos szavaiban semmi sem volt, ami a féktelen kitörést indokolta volna.

Nem tudta megérteni, mért lázította annyira fel a jó öreg ártatlan tanácsa, hiszen csak kötelességét

teljesítette, és ő maga kérte rá.

Nem is vesztegette most már az időt, sietett megkövetni barátját, sőt kérte, folytassa a gyógykezelést,

hiszen, ha nem is értek el eddig különösebb eredményt, mégis csak az ő

buzgalmának köszönheti, hogy életét idáig tengethette.

Roger Chillingworth persze nemigen kérette magát, továbbra is ellenőrizte betege minden

lépését, és megtett mindent, ami csak telt tőle, de valahányszor kilépett a szobából, hivatalos

látogatása végeztével, egész különös, titokzatos mosoly ült ki az ajkára. Dimmesdale jelenlétében

ez a kifejezés eltűnt, de abban a pillanatban, amikor hátat fordított neki, rögtön ott volt

megint.

- Érdekes eset - dörmögte, alighogy a küszöböt átlépte. - Mélyebben bele kell hatolni.

Csodálatos ez az összeműködés lélek és test között. Már csak tudományos szempontból is

végére kell járnom a dolognak.

Nem sokkal az imént leírt jelenet után Dimmesdale tiszteletes úr déltájban egyszer egész

váratlanul mély álomba merült. Karosszékében ült, egy nagy vaskos kötetet olvasgatott, az

altató műfajnak egy kiváló példánya lehetett az illető munka, mert a tiszteletes úr soha ilyen

mélyen nem aludt még. Általában a legkisebb neszre elrebbent szeméről az álom, mint az ág

hegyén ülő kismadár. Most viszont úgy elmerült benne, szelleme olyan messzire távozott a

földről, hogy meg sem mozdult, amikor az öreg doktor belépett. Pedig nem is jött olyan

óvatosan, mint máskor, egyenesen odament betegéhez, kezét mellére tette, és félrehúzta a

ruhát, amelyet betege soha le nem vetett, még az orvosi vizsgálatok alatt sem.

Dimmesdale most összerezzent, de azért tovább aludt. Egy perccel később az orvos félrefordult

- ó, de micsoda elképedés, micsoda öröm és iszonyat ült most az arcán!

Mintha gonosz elragadtatását szemével és vonásaival nem tudta volna eléggé kifejezni,

minden tagja, minden torz mozdulata is arról beszélt. Két karját fellódította, lábát szétvetette.

Aki ebben a pillanatban látja, könnyen elképzelheti, hogy viselkedik a Sátán, amikor egy

értékes emberi lelket sikerült elkaparintania a mennyország elől, és elragadnia a maga

birodalmába.

De valami megkülönböztette az öreg Chillingworth örömtobzódását a Sátánétól: a csodálkozás.

XI.


Date: 2016-01-14; view: 554


<== previous page | next page ==>
A tündér-gyermek és a pap | Egy szív belseje
doclecture.net - lectures - 2014-2024 year. Copyright infringement or personal data (0.019 sec.)