A kormányzó háza

Bellingham kormányzót a népszavazás lejjebb szállította ugyan egy vagy két fokkal a hatalom

létráján, de azért még tekintélyes helyet foglalt el a gyarmatország tisztikarában. Hester egy

napon felkerekedett, hogy elmenjen hozzá, és átadja a rojtos, hímzett kesztyűt, amit a

kormányzónak készített valami ünnepi alkalomra.

De nemcsak a kesztyű miatt akarta felkeresni a befolyásos férfiút, más, fontosabb oka is volt.

Fülébe jutott, hogy néhány hatalmas polgár, aki vallási és állami ügyekben a legszigorúbb

elveket vallja, meg akarja őt fosztani gyermekétől. Említettük már, hogy a kis Gyöngyben

ördögi sarjat gyanítottak, és így érthető a derék férfiak érvelése. Úgy okoskodtak tudniillik,

hogy amennyiben ez a gyanú alapos, ha Gyöngyben csakugyan ördög lakik, tanácsos az anyja

útjából eltávolítani ezt az akadályt. Ha viszont nem így van, akkor meg a gyermek lelki épülése

szempontjából jobb, ha bölcsebb és erősebb vezetésben részesül, mint otthon az anyja

mellett.

Beszélték, hogy éppen Bellingham kormányzó képviseli legbuzgóbban ezt a felfogást. Kicsit

furcsa ma nekünk, sőt majdnem komikus talán, hogy az ilyen ügyekkel komoly államférfiak

nyilvános tanácskozásokon foglalkoztak. Későbbi időkben legföljebb a község békebírái elé

kerülhetett volna Hester és leánykája dolga. Akkor, a puritán egyszerűség őskorában, még

jóval jelentéktelenebb és a közösséget sokkal kevésbé érintő ügyek is a törvényhozás és állami

intézkedések között szerepeltek gyakran. Történetünkkel körülbelül egyidőben, vagy nem

sokkal előbb, például egy malac jogos tulajdonosának megállapítása körül nemcsak heves és

elkeseredett küzdelem folyt a törvényhozó testületben, de a törvényhozás egész rendszerét

meg kellett változtatni miatta.

Hester tehát, nyugtalan lélekkel ugyan, de igazsága tudatában felkerekedett magányos kunyhójából.

Természet adta igazának tudata olyan mélyen eltöltötte, hogy bár egyedül volt az egész

társadalom ellen, a küzdelem nem látszott egyenlőtlennek.

Leánykája, persze, vele volt most is. Most már a maga lábán tipegett, és reggeltől estig talpon

volt mindig, úgyhogy ennél hosszabb útra is nyugodtan vállalkozhatott. Közben néha, inkább

csak szeszélyből felkívánkozott anyja ölébe, de a következő pillanatban már hevesen követelte,

hogy tegye le, és ott tipegett előtte, botladozva, szökdécselve apró lábacskáin.

Gyönyörű gyermek volt. Szépsége eleven, gazdag színekben pompázott, bőre szinte ragyogó,

szeme mély és izzó, haja csillogó sötétbarna máris, látszott rajta, hogy később csaknem fekete

lesz. Mintha tűz folyt volna az ereiben, olyan volt az egész gyermek. Nem tagadhatta le, hogy

egy forró pillanat mámorából született. Öltözéke pedig csodálatosan illett neki. Hester szabadjára

eresztette pompakedvelő képzeletét, amikor gyermeke ruháját tervezte és díszítette: a

bársonytunikának valami egészen különös szabása volt, és csak úgy csillogott rajta az aranyfonállal

hímzett sok cikornya. A káprázatos, merész színek minden más archoz rosszul illettek

volna, de Gyöngyét csak még jobban felragyogtatták. Olyan volt, mint egy szökdécselő, vakító

fényű lángocska, amelynél szebbet még nem látott a föld.

De ruha és gyermek nemcsak szépségükkel fogták meg a szemet, volt valami egyéb különösségük

is. Az egész jelenség úgy, amint volt, a vörös betűre emlékeztetett, amelyet Hester

büntetésből hordott a mellén. Mintha csak megelevenedett volna a skarlát szégyenjel! Az anya

maga formálta ahhoz hasonlóvá, gonddal, vesződséggel. Olyan mélyen belevésődött a bélyeg,

hogy gondolatai és elképzelései is a jel formáját öltötték fel. Hosszú órák lázas munkáját

fordította rá, hogy kapcsolatba hozza azt, akit legjobban szeret a világon, gyalázata és gyötrelme

jelével. Igaz, hogy Gyöngy az ő számára boldogságot és gyötrelmet jelentett egyben, és

ennyiben hasonlított a skarlát jelhez. Talán éppen azért sikerült Hesternek ezt benne így

kifejezni.

Mikor a két vándorló a városhoz közeledett, a puritán gyermekek felpillantottak játékaikból -

vagy abból, amit ezek a sötét pillantású kis fickók játéknak neveztek -, és odaszóltak egymásnak

nagy komolyan:

- Oda nézz, ott jön a skarlát betűs asszony, és ni csak: ott ugrál mellette a skarlát betű hasonmása!

Gyerünk, hajigáljuk meg őket sárral!

De Gyöngy nem ismert félelmet. Homlokát összeráncolta, lábával dobbantott, fenyegetően

rázta feléjük cseppnyi kis öklét, aztán vadul nekik rohant, úgyhogy megfutamította az egész

sereget. Mintha valami gyermekölő csapás, a skarlát veszedelem rohant volna a menekülők

nyomában, vagy valami büntetőangyal, akinek az a feladata, hogy a növekvő nemzedék bűneit

büntesse. És visított, ordított, fülsiketítő hangon, úgyhogy a kis lurkókban szinte meghűlt a

vér. Aztán, miután a diadalt kivívta, nyugodtan visszament anyjához, és mosolyogva nézett fel

rá.

Most már kalandok nélkül jutottak tovább a kormányzó házáig. Terjedelmes faépület volt ez,

amilyeneket ma is látunk ódon városainkban. Azóta már benőtte a moha, gerendái szétestek,

és régi örömök és fájdalmak mélységes szomorúsága árad a poros szobákból. De abban az

időben még a jelen üdeségében állt a ház, napos ablakai derűsen tekintettek az utcára, élő

emberek hajléka volt, ahol nem járt még a halál.

Valóban vidám hatást keltett. Homlokzatát gipszhabarcs borította, amelybe üvegtörmeléket

kevertek, és ha rézsútosan érte a napfény, csillogott, villogott, mintha gyémánttal szórták

volna tele. Aladdin palotájának jobban beillett volna, mint szigorú puritán kormányférfiú hajlékának.

Azonkívül furcsa babonás alakzatok és különféle ákombákomok díszítették, a kor

ízlésének megfelelően. Ezeket a még lágy vakolatba rajzolták bele, hogy aztán megkeményedve

az utódoknak is gyönyörűségére szolgáljanak.

Gyöngy egy darabig nézte a tündöklő csodapalotát, aztán toporzékolni kezdett, hogy vegyék le

a házról a napfényt, és rögtön adják oda neki, mert játszani akar vele.

- Nem, kicsikém - felelte az anyja -, napsugarat már csak magadnak kell majd gyűjtened. Én

nem adhatok neked.

A boltíves kapu két felén keskeny tornyocskák nyúltak fel, rácsos ablakukon zsalu, hogy be is

lehessen zárni, ha kell. Hester bekopogott a kapufélfára akasztott kis kalapáccsal, mire megjelent

a kormányzó jobbágyinasa, egy szabad angol ember, aki hét évre elszegődött jobbágynak.

Ezalatt gazdája tulajdona, eladhatja, mint egy ökröt, tehet vele, amit akar. A jobbágyok

kék kabátja volt rajta, amit az angol úri kastélyok szolgái is hordtak, de sok-sok idővel azelőtt.

- Itthon van a kormányzó őkegyelmessége? - kérdezte Hester.

- Igenis, kérem alássan - felelte a szolga, és tágra nyílt szemmel bámult a skarlát betűre.

Nemrég került Új-Anglia földjére, és nem látott még olyat. - Őkegyelmessége idehaza van, de

benn vannak nála a tiszteletes urak meg egy felcser. Most nem lehet bemenni hozzá.

- Én mégis bemegyek - mondta Hester Prynne, és a szolga, aki határozott modoráról és a

mellén tündöklő jelképről ítélve valami magas rangú hölgynek tartotta, nem is ellenkezett

tovább. Bebocsátotta őket a csarnokba.

Bellingham kormányzó óangol hazája ősi kastélyait akarta utánozni itt, az Újvilágban, mikor

házát építette. De persze, itt más volt az éghajlat és építőanyag, mások a társadalmi szokások,

úgyhogy sok mindent meg kellett változtatni. Viszont megmaradt a tágas és megfelelően

magas csarnok, amely végignyúlt az épület egész hosszán, és innen nyíltak, közvetve vagy

közvetlenül az összes belső helyiségek. A tágas csarnok egyik fele a kapualjból nyíló tornyok

ablakain át kapta a világosságot, a másik egy boltíves, hatalmas ablakon át, amely túlságosan

sokat bocsátott volna be, ha el nem függönyözik. A boltíves nagy ablakon belül párnázott

fülkék voltak, amint azt a régi könyvekben látni, és egyik ilyen párnás ülésen hatalmas fóliáns

hevert, valószínűleg egy régi krónika vagy más efféle épületes irodalom. Mint ahogy

manapság az asztalra rakjuk ki a díszköteteket, hogy a váratlan vendég elszórakozzék velük.

A súlyos tölgyfa székek magas támláját faragott virágfüzérek ékesítették, az asztalt hasonlóképpen.

Az egész berendezés Erzsébet korának vagy talán egy még régebbi korszaknak ízlését

mutatta, és nyilván családi öröksége volt a kormányzónak, amit apái házából hozott magával.

Az asztalon ott állt egy hatalmas, fedeles ónkupa, hirdetve, hogy az angol vendégszeretet nem

maradt odaát az óceán túlsó partján, és ha Hester belenéz, sörhabot talál benne, annak jeléül,

hogy nemrégen ittak belőle.

A falakon egy sereg arckép függött, természetesen a Bellingham ősök, ki páncélosan, ki díszes

nyakfodorral, békébe illő ruhában. Csupa komor, szigorú arc, amilyet régi képeken megszoktunk,

mintha nem festett képmások, de a megboldogultak kísértetei lennének, akik türelmetlen

kicsinyléssel szemlélik az élők dolgait.

A hosszú tölgyfa burkolatú fal közepe táján egy teljes vértezet függött. Ez már nem régiség,

sőt nagyon is új holmi. Egy híres londoni fegyverkovács keze műve, amelyet Bellingham

kormányzó kivándorlása előtt készíttetett. Sisak, mellvért, nyakpáncél és lábvért, mellette a

kard és kesztyű. Az egész, de főleg a sisak meg a mellvért, olyan vakítóan csillogott, hogy

fehér ragyogással öntötte el a padlót is körös-körül.

De nemcsak látványosságnak szánták a fényes fegyverzetet, Bellingham kormányzó nem egy

csapatszemlén és hadgyakorlaton viselte, sőt ebben nyargalt csapata élén, a pequot indiánok

elleni háborúban is. Ügyvédnek készült ugyan, s Bacont és a többi nagy filozófus jogászt mint

kollégáit emlegette, az új élet követelményei azonban katonát és államférfit faragtak belőle.

Gyöngy éppen olyan élvezettel csodálta a csillogó vértet, mint az imént a ház homlokzatát.

Egy darabig saját képmását nézegette benne.

- Anyám! - kiáltott elragadtatva. - Téged is látlak benne; ide nézz!

Hester kedvére akart tenni, hát odanézett. Akkor látta, hogy a mellvért domború tükre a vörös

betűt óriásira megnagyítja, mintha az lenne a legfontosabb rajta. Valósággal eltűnt a betű

mögött. Gyöngy előbb rá, aztán a tükörre mutatott, és megint elmosolyodott azzal a gonoszkodó

kifejezéssel, amit Hester olyan jól ismert már. De most a tükör ezt a kaján mosolyt is

felnagyította, túlozta, úgyhogy Hester ebben a pillanatban maga is azt hitte, valami gonosz kis

manót lát a csillogó tükörben, aki gyermeke alakját öltötte fel.

- Gyere, kicsikém, nézzük meg inkább a kertet - mondta, és elhúzta onnan a kislányt. - Talán

még szebb virágokat találunk itt, mint a mezőn.

Gyöngy odaszaladt a nagy ablakhoz, a csarnok másik végébe, és kinézett a kertbe. Az alacsonyra

nyírt fűvel kárpitozott ösvényt valami díszcserjének rosszul sikerült példányai szegték

kétfelől, de úgy látszik, a tulajdonos azóta felhagyott a hiábavaló erőfeszítéssel, és lemondott

arról, hogy itt, Új-Anglia köves, kemény földjében a létért való küzdelem gondjai között,

óhazája díszkertjeit utánozza. Kelkáposzta nőtt elöl a dísznövények helyén, a kúszótök indái

fedték be a kert többi részét, óriási gyümölcsüket éppen az ablak alatt kínálgatva, mintha azt

akarnák tudtára adni a kormányzónak, hogy ez a legkülönb kerti dísz, amit Új-Anglia földje

csak terem.

Egy-két rózsa- és almafa is megélt valahogy, ősüket valószínűleg még Blackstone tiszteletes

úr ültette, a legendás hírű első telepes, aki fekete bika hátán lovagolt a krónika szerint.

Gyöngy megkívánta a piros rózsát, és sírt, követelőzött, hogy adják neki. Anyja nem tudta

lecsillapítani.

- Csitt, kislányom - szólt rá végre komolyan -, ne sírj, Gyöngyöm, hangokat hallok a kertben.

Ott jön a kormányzó az urakkal.

Csakugyan, néhány sötét ruhás alak közeledett a kerti ösvényen a ház felé. Gyöngy nem sokat

törődött a figyelmeztetéssel, ahelyett kísérteti üvöltést hallatott, aztán elnémult hirtelen. Nem

mintha engedelmeskedni akart volna, de mert gyors, mozgékony kíváncsisága fölébredt az új

jövevények láttára.

VIII.

Date: 2016-01-14; view: 431