Home Random Page


CATEGORIES:

BiologyChemistryConstructionCultureEcologyEconomyElectronicsFinanceGeographyHistoryInformaticsLawMathematicsMechanicsMedicineOtherPedagogyPhilosophyPhysicsPolicyPsychologySociologySportTourism






Legyek és pókok

Egyes oszlopban haladtak. Az ösvény bejárata olyan boltív volt, ami egy homályos alagútba vezetett. A boltívet két hatalmas, összehajló fa alkotta, nagyon öregek, borostyán fojtogatta oket, zuzmó lógott az ágaikról, és csak néhány megfeketedett levelük volt. Maga az ösvény keskeny volt, és a fatörzsek között kanyargott. Nemsokára a kapun beszurodo fény olyan volt, mint egy fénylo lyuk messze mögöttük, és a csend olyan mély volt, hogy a lábuk zaja dobolásnak hallatszott, miközben a fák föléjük hajoltak és hallgatóztak. Ahogy a szemük hozzászokott a homályhoz, csak kis távolságra láttak el mindkét oldalon, egyfajta sötétzöld csillogásban. Alkalmanként egy vékony napsugár szerencsésen átjutott a leveleken a magasban, ha még nagyobb szerencséje volt, nem nyelték el az összegabalyodott ágak és az alattuk levo fénytelen gallyak, és fényesen, vékonyan csillogott elottük. De ez ritka volt, és egy ido után nem is fordult elo.Fekete mókusok éltek az erdoben. Ahogy Bilbó éles, kutató szeme hozzászokott a sötéthez, egy-egy pillanatra látta oket, ahogy eliszkolnak az ösvényrol, és a fatörzsek mögé bújnak. Furcsa zajokat is hallottak, morgást, kaparászást és surrogást az aljnövényzetben, és a levelek között, amelyek helyenként vastag rétegben feküdtek az erdo talaján; de azt, hogy mi okozhatta a zajokat, nem látták. A legcsúnyább dolgok a pókhálók voltak: sötét, suru pókhálók, különösen vastag pókfonálból, gyakran fától fáig kifeszítve, vagy valamelyik oldalon az

alsó ágakon lengedezve. Egyik sem feszült keresztbe az ösvényen, de hogy ennek varázslat, vagy valami más az oka, nem tudták kitalálni.Nem telt bele sok ido, és annyira megutálták az erdot, amennyire az orkok alagútjait, csak itt még kevesebb volt a remény, hogy az erdo véget ér. De egyre csak tovább kellett menniük, nemsokára már betegesen látni akarták a napot és az eget, és érezni akarták a szelet az arcukon. Nem volt légmozgás az erdo teteje alatt, a levego olyan volt, mintha örökké mozdulatlan, sötét és dohos lenne. Még a törpök is érezték ezt, pedig ok hozzászoktak az alagutak ásásához, és néha hosszú ideig éltek a nap fénye nélkül. De a hobbit, aki szeretett üregekben lakni, de nem akarta a nyarat is bent tölteni, úgy érezte, lassan megfullad.Az éjszakák voltak a legrosszabbak. Akkor vaksötét lett - nem olyan, mint amit mi nevezünk vaksötétnek, hanem igazi vaksötétség. Olyan fekete, hogy valóban semmit sem lehetett látni. Bilbó próbált a saját orra elott hadonászni a kezével, de a sötétség mindent eltakart. De talán pontatlanul fogalmaztam, hiszen szemeket azt láttak. Mindannyian szorosan egymáshoz bújva aludtak, és felváltva orködtek. Mikor Bilbó került sorra, látta a ragyogást maguk körül, néha egy pár sárga, vörös vagy zöld szem bámult rá kis távolságból, lassan elhalványult, majd újra felragyogott egy másik helyen. Néha pont a fölötte lévo ágakról bámultak rá a szemek, ez volt a legijesztobb. De azok a szemek, amelyeket a legkevésbé



szeretett, egyfajta sápadt, kidülledo szemek voltak. "Rovarszemek - gondolta -, nem állati szemek, csak éppen túl nagyok".Bár még nem volt nagyon hideg, megpróbáltak ortüzet gyújtani éjszakára, de hamar feladták. Úgy látszott, szemek százait vonzotta köréjük, bár a lények, akármik legyenek, elég óvatosak voltak ahhoz, hogy ne mutassák meg magukat a pislákoló tuzfényben. Még ennél is rosszabbak voltak a sötétszürke és fekete lepkék, némelyik olyan nagy, mint az ember tenyere, amelyek a fülüknél verdestek és zümmögtek. Ezt nem tudták elviselni, és a hatalmas denevéreket sem, amelyek olyan feketék voltak, mint egy cilinder. Így feladták az éjszakai tuzgyújtást, és a hátborzongató sötétségben szundikáltak. Ez az egész olyan sokáig folytatódott, hogy a hobbit számára éveknek tunt.

Mindig éhes volt, mert nagyon beosztották a készleteiket. Még így is, ahogy nap napot követett és az erdo nem változott körülöttük, egyre nyugtalanabbak lettek. Az élelem nem tart ki örökké: igazság szerint egyre fogyott.Próbáltak mókust lőni, és sok nyilat elpazaroltak, mielott egyet is eltaláltak volna. Mikor megsütötték, az íze szörnyunek bizonyult, ezért nem lottek többet mókusokra.Szomjasak is voltak, nem volt sok vizük, és útközben nem láttak sem forrást, sem patakot. Ilyen állapotban voltak, mikor egyik nap egy folyó keresztezte az

útjukat. Gyors, eros sodrású és fekete volt - vagy legalábbis annak látszott a homályban -, de nem túl széles. Még szerencse, hogy Beorn figyelmeztette oket, egyébként már ittak volna belole, mindegy milyen színu, és a vizestömloiket is megtöltötték volna a partján. De nem tették, és csak az járt a fejükben, hogyan kelhetnének át rajta anélkül, hogy megmártózzanak a vizében. Régen átívelt rajta egy fahíd, de az elkorhadt és leszakadt, csak a cölöpök maradtak meg a parton.Bilbó a parton térdelt és elore bámult, majd így kiáltott:

- A túlparton van egy csónak! Hogy miért nem ezen az oldalon van!

- Mit gondolsz, milyen messze lehet? - kérdezte Thorin, mert mostanra a törpök már tudták, hogy közülük Bilbó szeme a legélesebb.

- Nincs túl messze. Szerintem nincs messzebb tizenkét méternél.

- Tizenkét méter! Én azt hittem, legalább harminc, de az én szemem már nem olyan jó, mint régen volt, száz évvel ezelott. Mégis, majdnem mindegy, hogy tizenkét méter, vagy egy mérföld. Nem ugorhatunk át, és nem merünk átgázolni, vagy átúszni a vízen.

- Valamelyikotök át tud dobni egy kötelet?

- És abból mi hasznunk lenne? Még ha meg is tudnánk akasztani - amit kétlek -, a csónak biztosan ki van kötve.

- Nem hinném, hogy meg van kötve - mondta Bilbó -, bár ezt nem mondhatjuk biztosan, ilyen fényben. De nekem úgy tunik, csak kihúzták a partra, ami elég alacsony ott, ahol az ösvény kiér a folyóhoz.

- Dori a legerosebb, de Fili a legfiatalabb, és neki a legjobb a látása - mondta Thorin. - Gyere Fili, és lássuk, meglátod-e a csónakot, amirol Zsákos úr beszél.Fili úgy gondolta, hogy igen. Így hát ameddig a túlpartot bámulta, a többiek hoztak neki egy kötelet. Több tekercs is volt náluk, és a leghosszabbnak a végére ráerosítettek egy vaskampót, amivel a csomagjaikat akasztották a vállukon lévo pántokra. Ezt a kampót Fili a kezébe vette, egyensúlyozott vele egy kicsit, majd áthajította a folyó fölött.Belecsobbant a vízbe! - Túl messze volt! - mondta Bilbó, aki a túlpartot nézte.

- Még néhány lábnyit kellett volna dobni, és pont a csónakba esik. Próbáld újra. Nem hinném, hogy hat rád a varázslat, ha megérintesz egy vizes kötelet.Fili kételkedve vette újra kézbe a kampót, amit közben visszahúzott.

- Várj! - mondta Bilbó. - Most pont a túloldali fák közé dobtad. Finoman húzd vissza. - Fili lassan visszahúzta a kötelet, egy ido után Bilbó így szólt:

- Óvatosan! A csónakban van; reménykedjünk, hogy a kampó beakad.Így is lett. A kötél megfeszült, Fili hiába húzta. Kili jött segíteni, majd Óin és Glóin. Húzták, csak húzták, majd hirtelen mindannyian hátraestek. Bilbó viszont éber volt, elkapta a kötelet, és egy kis bottal megfékezte a kicsi fekete csónakot, ami átszáguldott a folyón.

- Segítség! - kiáltott Bilbó, és Balin pont idejében kapta el a csónakot, mielott az elúszott volna az áramlattal.

- Mégis ki volt kötve - mondta Balin, ahogy a leszakadt kötelet nézte, ami a csónakról lógott. - Ez egy jó rántás volt,fiúk. És szerencse, hogy a mi kötelünk volt az erosebb.

- Ki megy át eloször? - kérdezte Bilbó.

- Majd én - mondta Thorin -, és te velem jössz, valamint Fili és Balin is. Ennyit bír el a csónak egyszerre. Utánunk jön Óin, Glóin és Dori. Utánuk Ori, Nori, Bifur és Bofur, végül Dwalin és Bombur.

- Mindig én vagyok az utolsó, és ezt nem szeretem - mondta Bombur. - Ma más a soros.

- Nem kellene ilyen kövérnek lenned. De mivel az vagy, neked az utolsó és legkönnyebb fordulóban kell menned. Ne morogj a parancsok ellen, vagy valami rossz fog történni veled.

- Nincsenek evezok. Hogy viszitek vissza a csónakot a túlsó partra? - kérdezte a hobbit.

- Adjatok még egy hosszú kötelet és egy másik kampót - mondta Fili, és amikor ezeket összeszedték neki, elhajította a sötétségbe, olyan magasra, amennyire csak tudta. Mivel nem esett le megint, úgy látták, hogy beszorulhatott az ágak közé.

- Most szálljatok be - mondta Fili -, és egyikotök húzza meg a kötelet, ami a túlparti fán ragadt. A többiek közül valaki fogja meg azt a kampót, amit eloször használtunk. Ha már biztonságban vagyunk a túloldalon, akasszátok a kampót a csónakra, és húzzátok vissza.Ezzel a módszerrel nemsokára mind biztonságban átértek az elvarázsolt folyó

túlsó partjára. Dwalin épp kikecmergett a csónakból, a kötél össze volt tekerve a karján, és Bombur (aki még mindig morgott), éppen követni akarta, mikor valami egy menekülo szarvasbika alakja. Nekirontott a törpöknek, felborította oket, majd ugráshoz készült. Magasra szökkent, és egy hatalmas ugrással átrepült a folyó fölött. De nem érte el biztonságban a másik partot. Thorin volt az egyetlen, aki talpon maradt, és magánál volt. Ahogy kiértek a partra, megfeszítette az íját, és egy vesszot illesztett a húrra, arra az esetre, ha elobukkanna a csónak rejtozködo ore. Most egy gyors és biztos lövést eresztett az ugró vadállat felé. Ahogy az elérte a túlpartot, felbukott. Az árnyak

elnyelték, de még hallották, ahogy a fújtató hang elhalkul, majd megszunik.Mielott felkiálthattak volna a szép lövés miatt, Bilbó szörnyuséges jajveszékelése kitörölte a szarvashús gondolatát a fejükbol.

- Bombur a vízbe esett! Bombur fuldoklik! - kiabálta. Ez sajnos túlságosan igaz volt. Bombur még csak egy lábbal volt a parton, mikor a szarvas ledöntötte a lábáról, és átugrott fölötte. Megbotlott, a csónakot ellökte a parttól, és

beborult a vízbe, a kezei lecsúsztak a part nyálkás gyökereirol, miközben a csónak lassan eltávolodott, majd eltunt.

Még látták a sapkáját a víz fölött, mikor a partra futottak. Gyorsan kidobtak neki egy kötelet egy kampóval. A keze elkapta, ok pedig a partra húzták. Természetesen tetotol talpig elázott, de nem ez volt a legrosszabb. Mikor lefektették a parton, már mélyen aludt, az egyik keze még a kötelet markolta, olyan szorosan, hogy nem tudták kiszedni a markából. És bármit csináltak, továbbra is mélyen aludt. Még ott álltak fölötte, átkozták a balszerencséjüket, Bombur ügyetlenségét, és siratták a csónak elvesztését, ami miatt nem tudtak visszamenni, hogy megkeressék a szarvasbikát, mikor kürtök halk hangját hallották az erdoben, és mintha kutyák csaholtak volna a távolban. Ekkor mind elhallgattak; ahogy ültek, úgy tunt, hogy egy nagy vadászat hangját hallják, ami

az ösvénytol északra zajlott, bár semmi más jelét nem látták. Sokáig ültek ott, mozdulni sem mertek. Bombur mosollyal az arcán aludt, mintha már nem is érdekelnék az oket veszélyezteto bajok.Hirtelen megjelent az ösvényen néhány fehér szarvas, egy nostény néhány annyira hófehér borjúval, mint amilyen sötét a szarvasbika volt. Fénylettek a homályban. Mielott Thorin kiálthatott volna, három törp is talpra ugrott, és nyilakat eresztettek utánuk. Úgy látszott, semelyik sem talált. A szarvasok megfordultak, eltuntek a fák között, olyan csendben, ahogy jöttek, és a törpök hiába lövöldöztek utánuk az íjakkal.

- Állj! Állj! - kiabált Thorin, de már késo volt, az izgatott törpök elhasználták az utolsó nyilakat is, és most az íjak, amiket Beorn adott nekik, használhatatlanok voltak.Aznap éjszaka a csapat komor volt, és a komorság még jobban nyomasztotta oket a következo napokban. Átkeltek az elvarázsolt folyón, de azon túl az ösvény ugyanúgy kanyargott, mint korábban, és az erdon nem láttak változást. Ha többet tudtak volna az erdorol, ha ismerték volna a vadászat és a fehér szarvas jelentését, ami elobukkant az ösvényen, tudták volna, hogy lassan közelednek az erdő keleti széléhez. Ha a bátorságuk és lelkesedésük kitartott volna, nemsokára karcsúbb fákhoz, és olyan helyekhez értek volna, ahová újra besütött a nap.De ok nem tudták ezt, és nyomta oket Bombur nehéz testének a terhe is, akit úgy vittek magukkal, ahogy tudtak. Négyes csoportokban váltották egymást a fárasztó feladatban, miközben a többiek elosztották a csomagjaikat. Ha ezek a csomagok nem lettek volna sokkal könnyebbek az utóbbi néhány napban, nem bírták volna ki az utat. De egy alvó és mosolygó Bombur szegényes kárpótlás volt az élelemmel teli csomagokért, akármilyen nehezek is lettek volna. Néhány napon belül elérkezett az az ido, amikor gyakorlatilag már nem volt mit enni vagy inni. Nem láttak semmi ehetot noni az erdoben, csak gombákat, és sápadt levelu,

kellemetlen szagú füveket.Körülbelül négy napra az elvarázsolt folyótól olyan helyre értek, ahol a fák

legnagyobb részben bükkök voltak. Eloször kezdtek örülni a változásnak, mert ott nem volt aljnövényzet, és a homály nem volt olyan mély. Zöldes fény volt körülöttük, és helyenként kis távolságra elláttak az ösvény mindkét oldalán. De a fény csak egyenes, szürke fatörzsek végtelen vonalát mutatta nekik, mintha egy hatalmas, homályos csarnok oszlopai lennének. Volt légmozgás és hallatszott a szél hangja, de az a hang szomorú volt. Néhány levél susogva hullott le, és arra emlékeztette oket, hogy odakint közeledett az osz. A lábuk a számtalan elozo osz lehullott leveleiben gázolt, amelyek az ösvényre sodródtak az erdo mély, vörös szonyegérol.Bombur még mindig aludt, ok pedig nagyon elfáradtak. Néha nyugtalanító nevetést hallottak. Máskor ének is szólt a távolban. A nevetés szép hangok nevetése volt, nem orkoké, az ének gyönyöru volt, bár hátborzongató és furcsa volt. Nem nyugtatta meg oket, inkább igyekeztek elhagyni azokat a részeket a maradék erejükkel.Két nappal késobb úgy látták, hogy az út lefelé visz, és nemsokára egy völgyben találták magukat, amit szinte teljesen benottek a hatalmas tölgyfák.

- Hát nincs vége ennek az átkozott erdonek? - kérdezte Thorin.- Valakinek fel kell másznia egy fára, és meg kell nézni, hogy ki tudja-e dugni a fejét a lombok fölé, és körül tud-e nézni. Az egyetlen mód, hogy kiválasztjuk a legmagasabb fát, ami az ösvény fölé nyúlik.Természetesen a "valaki" Bilbóra vonatkozott. Azért választották ot, mert annak, aki felmászik a fára, ki kell dugnia a fejét a levelek fölé, ezért elég könnyunek kell lennie ahhoz, hogy a legmagasabb és legvékonyabb ágak is elbírják. Szegény Zsákos úrnak soha nem volt nagy gyakorlata fáramászásban, de a törpök felrakták ot egy hatalmas tölgyfa legalsó ágára, ami az ösvény fölött volt, és fel kellett másznia, ahogy tole tellett. Átfurakodott az összegabalyodott ágak között, amelyek sokszor a szemébe csapódtak; összekarmolta és összepiszkolta a nagyobb ágak öreg kérge; többször is megcsúszott, és épphogy meg tudott kapaszkodni; szörnyu szenvedés után átküszködte magát egy olyan helyen, ahol egyáltalán nem látott megfelelo ágat, és végre a csúcs közelébe jutott. Mindvégig azon gondolkodott, hogy vannak-e pókok a fán, és majd hogyan jut vissza a földre (mármint leesés nélkül).Végül kidugta a fejét a legfelso levelek között, és tényleg megtalálta a pókokat. De ezek kicsik voltak, normális méretuek, és lepkékre vadásztak. Bilbót majdnem megvakította a fény. Hallotta, ahogy a törpök mélyen lentrol kiabálnak neki, de nem tudott válaszolni, csak kapaszkodott és pislogott. A nap ragyogóan

sütött, sok idobe telt, mire el tudta viselni a fényt. Mikor sikerült, sötétzöld levéltengert látott maga körül, amit itt-ott felborzolt a szello; mindenhol százával voltak a lepkék. Azt hiszem, bíbor császárlepkék lehettek, ez a fajta

szereti a tölgyerdok tetejét, de ezek nem bíborszínuek voltak, hanem sötétek, selyemfényu feketék, mindenféle jel nélkül.Hosszan nézte a fekete császárlepkéket, élvezte a szello érintését a hajában és az arcán; de végül a törpök kiáltozása, akik mostanra már egyszeruen türelmetlenül toporogtak odalent, eszébe juttatta a valódi feladatát. Ez nem volt jó. Nézelodhetett olyan sokáig, amíg csak akart, nem látta a fák és a levéltömeg végét semelyik irányban sem. A szíve, amit felderített a nap látványa és a szél, megint elszomorodott; nagyon nehezére esett visszamenni.Valójában, ahogy már elmondtam nektek, nem voltak messze az erdo szélétol. Ha Bilbónak lett volna érzéke hozzá, hogy lássa, a fa, amit megmászott, bár magában is magas volt, majdnem egy széles völgy alján állt, és így a tetejérol nézve úgy

tunt, hogy körben a fák úgy emelkednek, mint egy hatalmas tál pereme, és nem lehet látni, meddig tart az erdo. Bilbó újra leért a földre, összekarmolva, kimelegedve, nyomorúságosan, és nem látott semmit a homályban, mikor leért. A

beszámolója nemsokára ugyanolyan nyomorúságossá tette a többieket, mint ahogy o érezte magát.

- Az erdo csak megy és megy minden irányban! Ugyan mit tehetnénk? És mi értelme van egy hobbitot felküldeni? - kiabáltak, mintha ez mind Bilbó hibája lenne. Egyáltalán nem érdekelték oket a pillangók, és csak jobban feldühödtek, amikor Bilbó beszélt nekik a csodás szellorol, mert túl nehezek voltak ahhoz, hogy felmásszanak, és ok is érezzék. Azon az éjszakán megették az élelmük legutolsó morzsáit és maradékait is. Következo reggel, mikor felébredtek, az elso dolog, amit észrevettek az volt, hogy még mindig kegyetlenül éhesek. A következo dolog, ami feltunt nekik, az eso volt. Itt-ott a kövér esocseppek estek az erdo talajára. Ez is csak arra emlékeztette oket, hogy szörnyen szomjasak voltak, és ezt semmi sem enyhíthette. Nem lehet egy szörnyu szomjúságot úgy oltani, hogy az ember odaáll egy hatalmas tölgy alá, és vár, hogy egy esocsepp véletlenül a nyelvére hulljon. Az egyetlen apró, de kellemes meglepetést Bombur szolgáltatta.Hirtelen felébredt, és a fejét vakargatva felült. Nem tudta, hol van éppen, azt sem, mitol olyan éhes. Mindent elfelejtett, ami azóta történt, hogy egy távoli május reggelen elindultak erre az utazásra. Az utolsó dolog, amire emlékezett, a hobbit házában tartott összejövetel volt, és csak nehezen tudták elhitetni vele annak a sok kalandnak a történetét, ami azóta esett meg velük.Mikor meghallotta, hogy nincs mit enniük, Bombur leült és sírt, mert nagyon gyengének érezte magát, a lába remegett.

- Hogy miért kellett felébrednem! - kiáltott fel. - Olyan szép álmaim voltak. Azt álmodtam, hogy egy erdoben sétálok, majdnem olyanban, mint ez, csak ott fáklyák világítottak, a fákon lámpák himbálóztak az ágakon, a földön tüzek égtek. Egy hatalmas ünnepség zajlott, ami öröké tartott. Volt ott egy erdei király, levélkoronával a fején, szép énekszó hallatszott, és meg sem tudtam számolni, annyiféle enni- és innivaló volt.

- Nem kell, hogy megpróbáld - mondta Thorin. - Sot, ha nem tudsz másról beszélni, inkább maradj csendben. Már így is eléggé idegesek vagyunk. Ha nem ébredtél volna fel, itt hagytunk volna az idióta álmaiddal az erdoben. Nem volt jó tréfa téged cipelni, még néhány hét fogyókúra után sem.Mivel nem tehettek mást, meghúzták a nadrágszíjat az üres gyomruk körül, felvették az üres zsákjaikat és csomagjaikat, és tovább vánszorogtak az ösvényen anélkül, hogy reményük lett volna kijutni az erdobol, mielott lefekszenek és éhen halnak. Így mentek egész nap, lassan és fáradtan, miközben Bombur folyton panaszkodott, hogy a lábai nem viszik tovább, és o lefekszik aludni.

- Nem, nem fogsz! - mondták a többiek. - Most hadd dolgozzanak a lábaid, mi már elég messzire hoztunk téged.

Bárhogy is, egyszer csak nem akart egy lépéssel többet sem megtenni, és a földre vetette magát.

- Menjetek, ha kell - mondta. - Én csak lefekszem itt, alszom, és ételrol álmodok, ha már nem szerezhetek másképpen. Remélem, soha többé nem ébredek fel.Ebben a pillanatban Balin, aki egy kicsit elorébb volt, felkiáltott:

- Mi volt az? Azt hiszem, láttam egy fényvillanást az erdoben.Mindannyian néztek, és messze a távolban úgy tunt, hogy pislákoló vörös fényt látnak a sötétben; majd még egy, és még egy villant fel mellette. Még Bombur is

felkelt, és tovább siettek, nem érdekelte oket, hogy trollok-e vagy orkok. A fény elottük volt, és az ösvénytol balra; mikor egy szintbe kerültek vele, már világosan látszott, hogy fáklyák és tüzek égtek a fák alatt, de jó messze az

ösvényüktol.

- Mintha valóra válna az álmom - sóhajtott fel Bombur, ahogy leghátul szuszogott. Egyenesen a fák közé akart szaladni, a fények után. A többiek viszont túl jól emlékeztek a mágus és Beorn figyelmeztetésére.

- Semmi haszna egy lakomának, ha nem jutunk ki élve belole - mondta Thorin.

- De egy lakoma nélkül nem sokáig maradhatunk életben - válaszolt Bombur, és Bilbó szívbol egyetértett vele. Hosszasan vitatkoztak a dologról, míg végül megegyeztek abban, hogy küldenek néhány kémet, akik odakúsznak a fények közelébe, és megpróbálnak többet megtudni róluk. E abban nem tudtak megegyezni, hogy kit küldjenek: senki sem akarta megkockáztatni, hogy eltévedjen, és soha többé ne találjam meg a barátait. Végül a figyelmeztetésekkel szemben az éhség döntött, mert Bombur tovább beszélt a finom falatokról, amiket álmában ettek az erdei lakomán. Így hát mindannyian elhagyták az ösvényt, és együtt nyomultak be az erdőbe.Hosszas kúszás és mászás után kikukucskáltak a fatörzsek közül, és kinéztek a tisztásra, ahol néhány fát kivágtak, és elegyengették a földet. Sokan voltak ott, tünde-kinézetu népek, mindegyikük zöldbe és barnába öltözött, a kivágott fákból lefurészelt gyurukön ültek egy nagy körben. Középen tuz égett, körben néhány fára fáklyákat erosítettek; de mind közül a legszebb látvány: vidáman ettek, ittak és nevetgéltek.A sült húsok illata annyira varázslatos volt, hogy mindenféle közös megbeszélés nélkül mindegyikük felkelt, és beszaladt a tisztásra, azzal az egy gondolattal, hogy némi élelmet kolduljanak. Ahogy az elso belépett a tisztásra, abban a pillanatban minden fény kialudt, mintha csak varázslat lett volna. Valaki szétrúgta a tüzet, a csillogó szikrák rakétaként szálltak fel, majd eltuntek. A társaság eltévedt a teljesen fénytelen sötétségben, hosszú ideig még egymást sem találták meg. Miután sokáig botladoztak a homályban, elestek a rönkökben, fáknak ütköztek, kiáltoztak és egymást hívogatták, biztosan felébresztettek mindent mérföldekre az erdoben, de végül összeszedték a társaságot, és tapogatózva megszámolták egymást. Addigra természetesen már

teljesen elfelejtették, milyen irányban feküdt az ösvény, és reménytelenül eltévedtek, legalábbis reggelig.

Nem tehettek mást, éjszakára letáboroztak ott, ahol voltak; nem is mertek maradékok után keresgélni a földön, mert attól féltek, hogy újra elszakadnak egymástól. Alig feküdtek le, Bilbó épp kezdett elálmosodni, mikor Dori, akire

elsoként esett az orség, hangosan suttogva mondta:

- Ott újra kigyulladtak a fények, és több van belolük, mint valaha.Mindannyian felugrottak. Arrafelé, nem túl messze rengeteg pislákoló fény látszott, nagyon tisztán hangokat és nevetést hallottak. Lassan lopakodtak arrafelé, egyes oszlopban, mindegyikük megérintette az elotte lévo hátát. Mikor közel értek, Thorin így szólt:

- Most nem rohanunk elore! Senki nem mozdul a búvóhelyérol, amíg nem szólok. Eloször elküldöm Zsákos urat egyedül, hogy beszéljen velük. Tole nem fognak megijedni ("És én tolük?" - gondolta Bilbó), és mindenesetre remélem, nem csinálnak vele semmi csúfságot. Mikor a fénykör szélére értek, hirtelen hátulról belökték Bilbót. Mielott felhúzhatta volna a gyurujét, elorebukott a tuz és a fáklyák teljes fényébe. Ez nem volt jó. A fények újra kialudtak, teljes sötétség borult rájuk. Ha korábban nehéz volt összegyujteni oket, akkor most még nehezebb volt. És egyszeruen nem találták a hobbitot. Akárhányszor számolták meg magukat, mindig csak tizenhárman voltak. Kiabáltak és hívogatták:

- Zsákos Bilbó! Hobbit! Te istenverte hobbit! Hahó, hobbit, a fene essen beléd, hol vagy? - és még másokat is mondtak, de nem jött válasz.Már kezdték feladni a reményt, mikor Dori tiszta véletlenségbol átesett rajta. A sötétben azt hitte, egy farönkben botlott el, de látta, hogy a hobbit az, ahogy összegömbölyödve mélyen alszik. Jó sok rázogatásba került, mire felébresztették, és mikor felébredt, egyáltalán nem örült.

- Olyan szépet álmodtam - morgott -, egy csodálatos vacsoráról.

- Te jó ég! Tisztára, mint Bombur - mondták a többiek. - Ne beszélj nekünk álmokról. Az álom-vacsorák nem jók, mert nem oszthatjuk meg oket.

- Ezek a legjobbak, amit ezen a ronda helyen kaphatok - motyogott Bilbó, ahogy lefeküdt a törpök mellé, és megpróbált újra elaludni, hogy visszataláljon az álmába. De nem ezek voltak az utolsó fények az erdoben. Késobb, mikor már múlóban volt az éjszaka, Kili, aki akkor orségben volt, jött, újra felébresztette oket, és így szólt:

- Nem messze igazi ragyogó fényesség gyúlt - fáklyák százai és sok tábortuz gyulladt ki hirtelen, valami varázslattal. Hallgassátok az éneket és a hárfákat. Egy ideig feküdtek és hallgatóztak, és úgy találták, hogy nem tudnak ellenállni a vágynak, hogy közelebb menjenek, és még egyszer megpróbáljanak segítséget kérni. Újra felkeltek, és az eredmény most katasztrofális volt. A lakoma, amit láttak, még nagyobb és csodálatosabb volt, mint korábban; a lakomázók hosszú sorának elején egy erdei király ült, arany hajában levélkorona volt, nagyon hasonlított arra, akit Bombur leírt az álmában. A tündenép tálakat adott kézbol kézbe és a tuz fölött, néhányan hárfán játszottak, és sokan énekeltek. Fénylo hajukba virágokat fontak; nyakláncaikon és öveiken zöld és fehér drágakövek csillogtak; arcukról és énekükbol vidámság sugárzott. Hangosan, tisztán és szépen szóltak a dalok, és Thorin belépett közéjük.Hirtelen halálos csend lett. Minden fény kialudt. A tüzekbol fekete füst csapott fel. Hamu és parázs szállt a törpök szemébe, az erdo újra megtelt a lármájukkal és a kiáltásaikkal. Bilbó csak körbe-körbe szaladgált (ahogy o gondolta), és kiáltozott:

- Dori, Nori, Ori, Óin, Glóin, Fili, Kili, Bombur, Bifur, Bofur, Dwalin, Balin, Tölgypajzsos Thorin! - miközben olyanok, akiket nem látott vagy érzett, ugyanezt csinálták körülötte (alkalmanként egy "Bilbó!" is felhangzott). De a többiek kiáltásai folyamatosan távolodtak és halkultak, és bár úgy tunt neki, hogy már segélykiáltásokat hall a távolból, végül minden zaj elült, és o egyedül maradt a teljes sötétségben és csendben.Ez volt az egyik legnyomorúságosabb pillanata. Nemsokára arra jutott, hogy nincs értelme bármit is csinálni hajnalig, amíg nem lesz egy kis fény. Haszontalan lett volna mindenfelé bukdácsolni, és kifárasztani magát bármilyen, erőt adó reggeli reménye nélkül. Így háttal egy fának leült, és nem utoljára elmerült a messzi-messzi hobbit-üregében lévo csodálatos éléskamrákról szóló gondolataiban. Szalonnára, tojásra és vajas pirítósra gondolt, mikor érezte, hogy valami

megérintette. Valami eros, ragacsos fonal volt a bal keze körül, és mikor próbált megmozdulni, érezte, hogy a lábait már becsomagolták ugyanabba az anyagba, így mikor fel akart állni, elesett.Ekkor a hatalmas pók, aki azzal volt elfoglalva, hogy álmában megkötözze ot, hátulról közelített hozzá, és megtámadta. Bilbó csak a lény szemeit látta, de érezte a szorös lábakat, ahogy próbálta lerázni az ot körülvevo utálatos fonalakat. Szerencséje volt, hogy idejében magához tért. Nemsokára egyáltalán nem tudott volna mozogni. De most elkeseredett harcot vívott, mielott kiszabadult. A kezeivel visszaszorította a lényt - az meg akarta mérgezni ot, hogy elhallgattassa, ahogy a kis pókok csinálják a legyekkel - mígnem eszébe jutott a kardja, és elohúzta. Ekkor a pók hátra ugrott, így volt ideje hogy a lábait kiszabadítsa. Ezután rajta volt a sor, hogy támadjon. A pók természetesen nem volt ilyen lényekhez szokva, akik ilyen dolgokat hordanak maguknál, különben gyorsabban menekült volna el. Bilbó utolérte mielott eltunhetett volna, és a szemei közé sújtott a kardjával. Ettol a pók megbolondult, ugrált, táncolt, a lábai szörnyen rángatóztak, mígnem Bilbó egy újabb csapással megölte. Ezután a hobbit összeesett, és sokáig nem emlékezett semmi másra.A nappali erdo szokásos halványszürke fénye volt körülötte, mikor magához tért. A pók ott feküdt mellette, a kard pengéjén fekete folt látszott. Az óriási pók megölése, amit a mágus vagy a törpök segítsége nélkül vitt véghez, valahogy nagyon megváltoztatta Zsákos urat. Más személynek érezte magát az üres gyomra ellenére, sokkal ádázabbnak és bátrabbnak, ahogy letisztogatta a kardját a fuben, és visszatette a hüvelyébe.

- Nevet adok neked - mondta a kardnak -, és Fullánknak foglak hívni.Ezután felfedezoútra indult. Az erdo komor volt és csendes, eloször nyilvánvalóan a barátait kellett megkeresnie, akik nem lehettek nagyon messze, hacsak a tündék (vagy még rosszabb lények) nem ejtették fogságba oket. Bilbó érezte, nem volna biztonságos kiabálni, sokáig állt, azon töprengve, hogy melyik irányban lehet az ösvény, és melyik irányban kellene eloször indulnia a törpök keresésére.

- Ő miért nem fogadtuk meg Beorn és Gandalf tanácsát! - siránkozott. - Micsoda pácban vagyunk mi most! Mi! Bárcsak mi lennénk: szörnyu dolog egyedül lenni.Végül megpróbálta a leheto legjobban eltalálni, hogy éjszaka melyik irányból jöhettek a segélykiáltások, és szerencsével (jó nagy adaggal született) többé-kevésbé el is találta, ahogy látni fogjátok. Miután döntött, olyan ügyesen kúszott, ahogy csak tudott. A hobbitok nagyon értenek a csendes mozgáshoz, foleg az erdőkben, ahogy arról már beszéltem nektek. Bilbó felhúzta a gyurujét is, mielott elindult. Ezért volt, a pókok nem látták ot, de nem is hallották közeledni.Egy jó darabon lopakodott, mikor észrevett egy sötét, homályos helyet maga elott. Még az erdohöz képest is fekete volt, mint egy darab éjfél, ami soha nem múlik el. Ahogy közelebb húzódott, látta, hogy pókhálókból készült, egy hátul, egy felül, és egy másikkal összegabalyodva. Hirtelen meglátta a pókokat is, hatalmasak és szörnyuek voltak, ahogy a fölötte lévo ágakon ültek. Gyuru vagy nem gyuru, reszketett a félelemtol, hogy véletlenül felfedezik ot. Egy fa mögött állva egy darabig nézett egy kisebb csoportot, majd az erdo csendjében és nyugalmában felfedezte, hogy ezek az undorító lények egymáshoz beszéltek. A hangjuk egyfajta vékony nyekergés és sziszegés volt, de sok szót ki tudott venni a beszélgetésükbol. A törpökrol beszéltek!

- Kemény harc volt, de megérte - mondta az egyik. - Micsoda ronda vastag borük van, de lefogadom, hogy belül jó a levük.

- Aha, nagyon jó eledel lesznek, ha kicsit kilógattuk oket - mondta egy másik.

- Ne lógassátok túl sokáig - mondta egy harmadik -, nem olyan kövérek, mint amilyennek látszanak. Azt hiszem, mostanában nem voltak túl jól táplálva.

- Megölni oket - sziszegte egy negyedik. - Öljük meg oket most, és a hullákat lógassuk ki egy kicsit.

- Biztosra veszem, már meghaltak - mondta az elso.

- Ezek ugyan nem. Láttam, hogy az egyik még épp ficánkolt. Biztos magához tért egy csoo-dálatos alvás után.Megmutatom.Ezzel a kövér pókok egyike felszalad egy kötélen, mígnem elért egy tucat csomaghoz, amelyek egy magas ágról lógtak le. Bilbó elszörnyedt, most vette észre, ahogy a homályban himbálóztak, hogy törp lábak állnak ki némelyik csomagból, vagy itt-ott egy orrhegy, egy darab szakáll, vagy sapka.Ezek közül a legkövérebb csomaghoz ment a pók. "Fogadni mernék, hogy ez szegény öreg Bombur" - gondolta Bilbó. A pók keményen belecsípett a kiálló orrba. Egy elfojtott segélykiáltás hallatszott odabentrol, egy láb megmozdult, és egyenesen, keményen megrúgta a pókot. Bomburban még volt élet. Olyan hangot lehetett hallani, mint amikor megrúgnak egy leeresztett focilabdát, majd a feldühödött pók leesett az ágról, és éppen csak meg tudott kapaszkodni a saját pókfonalában.A többiek nevettek. - Nagyon igazad volt - mondták -, ez a hús még él, és rugdalózik!

- Hamarosan véget vetek ennek - sziszegett a dühös pók, ahogy visszamászott az ágra.

Bilbó látta, hogy elérkezett a pillanat, amikor tennie kellett valamit. Nem támadhatott a pókokra, és nem volt semmi, amivel lohetett volna. De ahogy körbenézett, látta, hogy ezen a helyen, ami egy kiszáradt folyómedernek nézett

ki, sok ko hevert a földön. Bilbó elég jól tudott kovel célba dobni, és nem kellett sok ido, hogy találjon egy szép, sima, tojás alakú követ, ami kényelmesen elfért a kezében.Kölyökként gyakorolta a célba dobást mindenféle dolgon, míg egy ido után a nyulak, mókusok, még a madarak isvillámgyorsan menekültek az útjából, ha látták ot lehajolni. Még felnottként is az ideje nagy részét karikadobálással, dart-játékkal, célba lövéssel, tekézéssel, és mindenféle csendes, célzást és dobást igénylo játékkal töltötte. Igazából nagyon sok mindenhez értett a füstkarikák fújásán, találós kérdéseken és fozésen kívül, de ezeket még nem volt idom elmesélni. Erre most sincs ido. Miközben Bilbó köveket szedett össze, a pók elérte Bomburt, aki nemsokára meghalt volna. Ebben a pillanatban Bilbó dobott. A

ko váratlanul találta fejen a pókot, aki öntudatlanul leesett a fáról, zsupsz! le a földre, a lábait maga alá húzva.

A következo ko átsüvített egy nagy pókhálón, eltépte a szálait, és eltalálta a közepén ülo pókot, aki puff! kimúlt. Ezután nagy kavarodás támadt a pók-kolóniában, és mondhatom, kis idore elfeledkeztek a törpökrol. Nem látták

Bilbót, de látták, hogy honnan jönnek a kövek, és kitalálhatták, hol van. Villámsebesen futottak és lengtek a hobbit felé, minden irányba kidobták a fonalakat, mígnem úgy tunt, hogy a levego tele van lengedezo csapdákkal. Bilbó

azonban gyorsan átfutott egy másik helyre. Az az ötlete támadt, hogy egyre messzebb és messzebb csalja a dühös pókokat a törpöktol, hogy kíváncsiak, izgatottak és dühösek legyenek egyszerre. Mikor már vagy ötvenen mentek arra a helyre, ahol korában állt, még néhány követ rájuk dobott, és azokra is, akik megálltak mögöttük. Majd a fák között táncolva elkezdett énekelni, hogy felbosszantsa, és maga után csalja oket, valamint, hogy a törpök hallják a

hangjátTalán nem túl jó, de emlékezzetek rá, hogy egyedül kellett kitalálnia, egy nagyon kellemetlen pillanatban. Bárhogy is, a dal megtette a hatását. Ahogy énekelt, még eldobott néhány követ, és topogott. Lényegében az ott lévo összes pók utána ment: néhányan leugrottak a földre, mások az ágakon futottak, fáról fára lengtek, vagy új fonalakat vetettek ki a sötétebb helyeken. Sokkal gyorsabban követték a hangját, mint Bilbó várta volna. Rémisztoen dühösek

voltak. A kövektol függetlenül egyetlen pók sem szereti, ha Görbelábnak hívják, a Pókhas pedig mindenképpen sértés.Bilbó gyorsan egy új helyre szaladt, de több pók különbözo helyekre sietett a tisztáson, ahol éltek, és buzgón hálót szottek minden helyen a fák tövénél. Nemsokára a hobbit mindenhol egy vastag falba ütközött volna, legalábbis ez volt a pókok szándéka. Most, a vadászat közepén, a szövögeto pókok között állva Bilbó

összeszedte a bátorságát, és új dalba kezdett:Ezzel megfordult, és látta, hogy az utolsó helyet két magas fa között egy

pókháló zárja le, de szerencsére nem rendes háló volt, hanem csak hatalmas, dupla vastagságú pókfonalak oda-vissza kifeszítve a fatörzsek között. Kihúzta a kis kardját. Darabokra vágta a szálakat, majd énekelve tovább ment.

A pókok látták a kardot, bár szerintem nem tudták, mi volt az. Egyszerre nagyon sokan a hobbit után siettek a földön és az ágakon, a szorös lábak hadonásztak, a rágóik csattogtak, a szemük kidülledt, tajtékzottak dühükben. Követték ot az erdobe, amíg Bilbó olyan messze ment, ameddig csak mert.Majd olyan csendben, mint egy egér, visszalopakodott. Tudta, hogy csak kevés drága ideje van, amíg a pókok megunják, és visszajönnek a fáikra, ahol a törpök voltak fellógatva. Eközben meg kell mentenie a törpöket. A feladat legrosszabb része az volt, hogy fel kellett másznia a hosszú ágra, ahol a csomagok lógtak. Ne hiszem, hogy sikerült volna neki, ha az egyik pók nem hagy ott egy lelógó fonalat. Ennek segítségével, bár a kezéhez ragadt, és felsértette, felügyeskedte magát, csak hogy szembetalálkozzon egy öreg, lassú, gonosz, hájas testu pókkal, aki hátra maradt, hogy a foglyokat orizze. Azzal volt elfoglalva, hogy csipkedte oket, hogy lássa, melyikük a leglédúsabb, hogy megegye. Arra gondolt, hogy elkezdi a lakomát, amíg a többiek távol vannak, de Zsákos úr sietett, és mielott a pók feleszmélt volna, megérezte a Fullánkot, és holtan gurult le az ágról. Bilbó következo feladata az volt, hogy kiszabadítson egy törpöt. Mit tehetett? Ha elvágja a fonalat, amivel fellógatták ot, a szerencsétlen törp becsapódik a földbe, mélyen lent. Ahogy végigkúszott az ágon (miközben a szegény törpök táncoltak és himbálóztak), elérte az elso csomagot."Fili vagy Kili - gondolta a kék sapka csúcsából, ami legfelül kilátszott. - A legvalószínubb, hogy Fili" - gondolta a hosszú orr hegyébol, ami kibújt a

csavarodó szálak között. Sikerült annyira kinyúlnia, hogy elvághassa a legtöbb eros, ragadós fonalat,

amelyek összekötözték a törpöt, majd egy rúgással és némi ficánkolással Fili nagy része elokerült. Attól tartok, Bilbó jót nevetett a látványon, ahogy a törp elmerevedett karjai és lábai rángatóztak, ahogy táncolt a pókfonálon, ami a

hónaljánál tartotta ot, mint azoknál a mókás játékoknál, amelyek egy madzagon lógnak.Fili valahogy kimászott az ágra, és legjobb tudása szerint segített a hobbitnak, bár nagyon betegnek és gyengének érezte magát a pókméregtol és attól, hogy az éjszaka legnagyobb részében, valamint a következo napon az ágon lógott körbetekerve úgy, hogy csak az orra hegye látszott ki, hogy lélegezhessen. Hosszú idobe telt, amíg azt az undorító anyagot kitisztította a szemébol és a szemöldökébol, meg a szakállából is, de ehhez nagy részét le kellett vágnia. Nos, ketten elkezdték felhúzni az egyik törpöt, majd egy másikat, és kivágták oket a csomagolásból. Semelyikük nem volt jobb állapotban, mint Fili,néhányan pedig rosszabbul voltak. Némelyikük alig tudott lélegezni (látjátok, a hosszú orr néha hasznos), másokat jobban megmérgeztek.Így mentették meg Kilit, Bifurt, Bofurt, Dorit és Norit. Szegény öreg Bombur

annyira ki volt merülve - o volt a legkövérebb, folyamatosan ot csipkedték és szurkálták -, hogy egyszeruen legurult az ágról, lehuppant a földre - szerencsére egy kupac levélre -, és ott elterült. Még öt törp lógott az ág végén, mikor a pókok kezdtek visszajönni, sokkal dühösebben, mint bármikor. Bilbó azonnal az ág törzshöz közeli végére ment, és

visszaverte azokat, akik fel akartak mászni. Levette a gyurujét, mikor kiszabadította Filit, és elfelejtette visszahúzni, ezért a pókok elkezdtek köpködni és sziszegni:

- Most már látunk, mocskos kis teremtmény! Megeszünk, a csontjaidat és a borödet kilógatjuk a fára. Ugh! Fullánkja van, ugye? Nos, akkor is elkapjuk, és fejjel lefelé fellógatjuk egy-két napra.Miközben ez történt, a törpök a többi fogoly kiszabadításán dolgoztak, a fonalakat a késeikkel vagdosták. Nemsokára mindannyian kiszabadultak, de nem tudták, mi következik azután. Elozo éjjel a pókok elég könnyedén kapták el oket, de akkor felkészületlenek voltak, és sötét volt. Most viszont, egy szörnyu csata kezdett kialakulni.Hirtelen Bilbó észrevette, hogy némelyik pók az öreg Bombur köré gyult a földön, újra megkötözték, és éppen elvonszolták. Nagyot kiáltott, és az elotte álló pókok felé sújtott. Azok gyorsan elhúzódtak az útjából, o lemászott, és pont a földön lévo pókok közé pottyant. Az o kis kardja valami újfajta fullánk volt a szemükben. Hogy szúrt oda és vissza! Örömében fénylett, ahogy a hobbit a pókokba mártotta. Egy fél tucat meghalt, mielott a többiek visszahúzódtak, és otthagyták Bomburt és Bilbót.

- Gyertek le! Gyertek le! - kiabált az ágon lévo törpöknek. - Ne maradjatok ott, mert újra behálóznak! - Látta, hogy a pókok felfelé sietnek a szomszédos fákon, és másznak a törpök feje fölött lévo ágakon.A törpök lemásztak, leugrottak, vagy leestek a fáról, tizenegyen egy kupacban, a legtöbbjük reszketett, és nem tudott lábra állni. Végül mind a tizenketten ott voltak, szegény öreg Bomburral együtt, akit egyik oldalról az unokatestvére, Bifur támogatott, a másik oldalról a testvére, Bofur. Bilbó körbetáncolt és a Fullánkkal hadonászott; körben és a fejük fölött dühös pókok százai bámultak rájuk. Elég reménytelennek látszott a helyzet.Ekkor elkezdodött a csata. Némelyik törpnél kés volt, másoknál botok, és mindegyikük felvett néhány követ; Bilbónál pedig ott volt a tündetor. Újra és újra visszaverték a pókokat, és sokukat megölték. De ez nem tarthatott sokáig. Bilbó majdnem teljesen kifáradt; a törpök közül csak négyen tudtak szilárdan kitartani, nemsokára mindegyiküket legyurték volna, mint a fáradt legyeket. A

pókok már elkezdték a hálókat szoni körülöttük, megint fától fáig. Bilbónak végül már semmilyen terv nem jutott eszébe, csak az, hogy beavatja a törpöket a gyuruje titkába. Eléggé sajnálta, de nem volt mit tenni.

- Most el fogok tunni - mondta -, és ha tudom, elcsalom a pókokat; nektek együtt kell maradnotok, és induljatok az ellenkezo irányba. Ott balra, többé-kevésbé arra van az a hely, ahol a tünde-tüzeket utoljára láttuk.Csak nehezen tudták felfogni a kavargó fejükkel, hogy mi van a kiáltásokkal, a botütésekkel, és a kodobálással; de Bilbó végül úgy érezte, nem várhat többet - a pókok már egyre szorosabbra vonták a kört. Hirtelen felhúzta a gyurujét, és a törpök legnagyobb elképedésére eltunt. Hamarosan felhangzott a "Lusta Tökfej" és a "Görbeláb" hangja a jobb oldalon, a fák között. Ez nagyon felbosszantotta a pókokat. Abbahagyták az elorenyomulást, és néhányan a hang irányába mentek. A "Görbeláb" annyira felboszítette oket, hogy eszüket vesztették. Ekkor Balin, aki a többieknél jobban felfogta Bilbó tervét, támadást indított. A törpök egy csomóba gyultek, kozáport zúdítottak a bal oldalon álló pókokra, és áttörték a gyurut. Messze mögöttük hirtelen elhallgatott a kiabálás és az ének. Ahogy a törpök továbbmentek, kétségbeesve reménykedtek, hogy Bilbót nem kapták el. Betegek voltak és gyengék, és akárhogypróbálták, csak bicegve-sántikálva tudtak menni, bár sok pók közel volt a hátuk mögött. Néha-néha meg kellett fordulniuk, és kénytelenek voltak harcolni azokkal, akik megelozték oket, néhány pók már fölöttük volt a fákon, és leengedték a hosszú, lengedezo fonalaikat.A dolgok megint elég rosszul álltak, mikor Bilbó hirtel


Date: 2015-12-18; view: 653


<== previous page | next page ==>
Furcsa szállások | Elszabadult hordók
doclecture.net - lectures - 2014-2024 year. Copyright infringement or personal data (0.021 sec.)