Furcsa szállások

A következo reggel Bilbó a kelő nap első sugaraival a szemében ébredt. Felugrott, hogy megnézze, mennyi az ido, és hogy feltegye a teavizet forrni - majd rájött, hogy egyáltalán nem otthon van. Így tehát leült. Hiába kívánt egy mosdást és egy kefét, egyiket sem kapta meg. Ahogy teát, pirítóst, szalonnát sem a reggelihez, csak hideg báránysültet és nyulat. Ezután pedig el kellett készülnie a korai induláshoz.Most megengedték neki, hogy egy sas hátára másszon, és megkapaszkodjon a szárnyai között. A levego süvített körülötte, o becsukta a szemét. Ahogy a tizenöt nagy madár felemelkedett a hegyoldalról, a törpök kiáltozva búcsúzkodtak, és megígérték, hogy meghálálják a sasok urának, ha tudják. A nap még közel volt a keleti végekhez. A reggel huvös volt, a köd megült a völgyekben

és mélyedésekben, vagy a hegyek csúcsai és a sziklafokok körül kavargott. Bilbó kinyitotta az egyik szemét, hogykukucskáljon, és látta, hogy a madarak már magasan vannak, és a világ messze alattuk van a távolban. Újra becsukta a szemét, és szorosan zárva tartotta.

- Ne szoríts annyira! - mondta a sas. - Nem kell úgy félned, mint egy nyúlnak, még ha úgy is nézel ki. Ez egy szép reggel, egy kis szellovel. Mi lehet jobb a repülésnél?Bilbó azt szerette volna mondani: "Egy meleg fürdo, utána egy késoi reggeli a gyepen" - de úgy gondolta, jobb, ha semmit sem mond, és egy nagyon kicsit engedett aszorításon.Sokkal késobb a sasok már láthatták a célt, ahová tartottak, még nagy magasságból is, mert elkezdtek nagy csigavonalban körözve ereszkedni. Hosszú ideig csinálták ezt, végül a hobbit újra kinyitotta a szemét. A föld már sokkal közelebb volt, alattuk tölgynek és szilnek kinézo fák voltak és egy széles, füves táj, amin egy folyó haladt keresztül. De valami élesen kiemelkedett a tájból, pont a folyó útjában, ami hurkot írt le körülötte. Egy hatalmasszikla volt, majdnem egy kohegy, mint a távoli hegyek utolsó hírmondója, vagy egy hatalmas kodarab, amitegy óriás mérföldekre elhajított a síkságon.A sasok gyorsan, egyenként leszálltak erre a sziklára, és letették az utasaikat.

- Ég veletek - kiáltották - bármerre jártok, az út végén a fészketek várjon rátok! - Ez az udvarias beszéd sasokközött.- A szél a szárnyaitok alatt vigyen benneteket arra, ahol a Nap száll és a Hold jár - mondta Gandalf, aki ismerte a megfelelo választ.Ezzel elindultak. Bár késobb a sasok ura Minden Madarak Királya lett, és aranykoronát viselt, tizenöt vezére pedig arany nyakláncot (abból az aranyból készültek, amit a törpök adtak nekik), Bilbó soha nem látta viszont oket - kivéve egyszer, messze a magasban, az Öt Sereg Csatájában. De ez ennek a mesének a végén következik, most nem mondunk többet róla.Egy sík terület volt ennek a kohegynek a tetején, és egy soklépcsos, jól karbantartott ösvény vezetett le a folyóhoz, amin egy, hatalmas lapos kövekbol épített gázló vezetett át a folyón túli füves síkságra. Volt egy kis barlang (jóféle kavicsos padlóval) a lépcsok lábánál, a köves gázló végénél. Itt összegyult a társaság, és megbeszélték, hogyan tovább.

- Mindig azt szerettem volna, hogy (ha lehet) biztonságban átjussatok a hegyeken - mondta a mágus -, és jó szervezéssel, valamint jó szerencsével el is értem ezt. Már most is sokkal keletebbre vagyunk, mint ameddig valaha is el akartalak kísérni benneteket, végülis ez nem az én kalandom. Mielott vége, valószínuleg visszanézek, de közben más, fontos ügyeim vannak.A törpök sóhajtoztak, nagyon lehangoltnak látszottak, Bilbó sírt. Kezdték azt

hinni, hogy Gandalf végig velük megy, és ott lesz, hogy átsegítse oket a nehézségeken.

- Nem fogok ebben a pillanatban eltunni - mondta. - Egy-két napig még veletek maradok. Talán ki tudlak segíteni benneteket a jelenlegi helyzetetekben, és nekem is kell egy kis segítség. Nincs élelmünk, nincs poggyászunk, nincsenek pónijaink; és nem is tudjátok, hol vagyunk. Ezt elmondhatom nektek. Még mindig

néhány mérfölddel északabbra vagyunk az útvonaltól, amit követnünk kellett volna, ha nem hagyjuk el a hegyi ösvényt olyan sietosen. Nagyon kevés ember él ezen a környéken, hacsak nem költöztek ide azóta, hogy utoljára erre jártam néhány éve. De van valaki, akirol tudok, aki nem lakik messze. Ez a Valaki építette a lépcsoket a nagy sziklán - a Szirtfon, azt hiszem, így hívja. Ritkán jár ide, nappal biztosan nem, és nincs értelme, hogy várjunk rá. Igazság

szerint veszélyes is volna. Mennünk kell, hogy megkeressük. Ha minden jól megy a találkozásunkkor, azt hiszem, elindulok, és mint a sasok, azt kívánom, "ég áldjon, bármerre jártok!"Kérlelték, hogy nem hagyja el oket. Sárkányaranyat ajánlottak neki, ezüstöt és drágaköveket, de o nem gondolta meg magát.

- Majd meglátjuk, meglátjuk - mondta -, és azt hiszem, ki is érdemeltem valamennyit a sárkány-aranyatokból - ha már megszereztétek.Ezután abbahagyták a könyörgést. Levették a ruháikat, és megfürödtek a folyóban, ami sekély volt, tiszta és köves a gázló környékén. Mikor megszáradtak a napon, ami most melegen és erosen sütött, felfrissültek, bár még fájt mindenük, és egy kicsit éhesek voltak. Átkeltek a gázlón (a hobbitot átvitték), majd elkezdtek átvonulni a magas, zöld füvön, a hosszúkarú tölgyek és a magas szilfák mentén

- És miért Szirtfo a neve? - kérdezte Bilbó, ahogy a mágus oldalán ment.

- O nevezte el Szirtfonek, mert o a Szirtfo szót használja erre. Az ilyen dolgokat o szirtfonek hívja, és ez "a" Szirtfo, mert ez az egyetlen, ami közel van az otthonához, és jól ismeri.- Ki hívja így? Ki ismeri?

- A Valaki, akirol beszéltem - egy nagy személyiség. Mindegyikotöknek nagyon illedelmesnek kell lennie, mikor bemutatlak benneteket. Lassan foglak bemutatni, kettesével azt hiszem. Vigyázzatok, hogy nem bosszantsátok fel, különben a jó ég tudja, mi fog történni. Ha dühös, ijeszto tud lenni, bár nyájas, ha jókedvu. Mégis figyelmeztetlek titeket, könnyen dühbe gurul.A törpök köré gyultek, mikor hallották, hogy így beszél Bilbóhoz.

- Ez az a személy, akihez most viszel minket? - kérdezték. - Nem találhatnánk mást, barátságosabbat? Nem kellene jobban elmagyaráznod? - satöbbi.

- Igen, o az! Nem, nem tudnánk! És elég körültekintoen magyaráztam - válaszolt a mágus ingerülten. - Ha tudni akarjátok, a neve Beorn. Nagyon eros, és alakváltó.

- Mi? Egy szucs, egy ember, aki a nyulakat nyúlprémnek hívja, ha a borükbol nem csinál mókust? - kérdezte Bilbó.

- Te jó ég, nem, nem, NEM, NEM! - válaszolt Gandalf. - Ha lehet, ne csinálj bolondot magadból Zsákos úr. És a világ minden kincsére kérlek, ki ne ejtsd a "szucs" szót a szádon, amíg nem vagy száz mérföldre a házától, sem a "szonyeg, köpeny, szormegallér, kézmelegíto" szavakat, vagy bármi hasonlót! O egy alakváltó. Változtatni tudja az alakját. Néha egy hatalmas fekete medve, máskor egy nagy, eros, fekete hajú ember, hatalmas karokkal és nagy szakállal. Nem mondhatok sokkal többet, legyen ennyi elég. Egyesek azt mondják, hogy o egy medve, aki a hegyek hatalmas és osi medvéitol származik, akik azelott éltek ott, hogy az óriások megjelentek volna. Mások szerint o egy ember, aki az elso emberek leszármazottja, akik azelott éltek itt, hogy Szmóg vagy a többi sárkány idejött, a világnak ebbe a részébe, és mielott az orkok északról a hegyekbe jöttek volna. Nem tudom megmondani, de azt hiszem, az utóbbi mese igaz. O nem az a fajta ember, akirol kérdezosködni lehet.

- Bárhogy is van, rajta nincs varázslat, csak a sajátja. Egy tölgyerdoben él, van egy hatalmas faháza. Emberként marhákat és lovakat tart, amelyek majdnem olyan csodálatosak, mint o. Neki dolgoznak, és beszélnek hozzá. O nem eszi meg oket; nem is vadászik vagy eszik vadállatokat. Kaptárai vannak, a kaptárakban vad méhek, o nagyrészt tejszínen és mézen él. Medveként széltében-hosszában kóborol. Egyszer láttam, ahogy egyedül ült a Szirtfo tetején éjszaka, a holdat figyelte, ahogy lenyugszik a Ködhegységnél, és hallottam, ahogy a medvék nyelvén

dörmög: "Eljön majd a nap, amikor mind elpusztulnak, és akkor visszamegyek!" - Ezért gondolom, hogy o maga is a hegyekbol jött.Bilbónak és a törpöknek most már volt min gondolkozniuk, és nem tettek fel több

kérdést. Még hosszú út állt elottük. Emelkedon felfelé, völgybe lefelé vánszorogtak. Nagyon meleg lett. Néha megpihentek a fák alatt, ilyenkor Bilbó olyan éhesnek érezte magát, hogy akár a makkot is megette volna, ha elég érett lett volna ahhoz, hogy a földre essen.Délután közepe felé járhatott az ido, amikor észrevették, hogy nagy foltokban virágok kezdenek noni, sok példány egy helyen ugyanabból a fajtából, mintha ültették volna oket. Foleg lóhere nott, kakastaréj hullámzó foltokban, bíborhere, és széles sávokban alacsony fehér mézillatú virágok. Zümmögés, zizegés és sürgés hallatszott a levegoben. Méhek szorgoskodtak mindenfelé. És micsoda méhek! Bilbó még soha nem látott hozzájuk foghatót."Ha valamelyik megcsípne" - gondolta -, "kétszer akkorára dagadnék, mint amekkora most vagyok!"Nagyobban voltak, mint a lódarazsak. A dolgozók nagyobbak voltak, mint az ember hüvelykujja, sokkal nagyobbak, mélyfekete testükön tuzaranyként ragyogtak a sárga csíkok.

- Közeledünk - mondta Gandalf. - A méh-rétjeinek a szélén vagyunk.Egy ido után öreg tölgyek gyurujéhez értek, majd ezeken túl egy tüskés sövényhez, amin nem lehetett sem átlátni, sem átmászni.

- A legjobb lenne, ha itt várnátok - mondta a mágus a törpöknek. - Mikor szólítalak benneteket, vagy füttyentek, akkor kezdjetek utánam jönni - látni fogjátok, merre megyek - de csak párosával, körülbelül öt perc legyen egy-egy pár között. Bombur a legkövérebb, o kitesz kettot, o egyedül jöjjön, utolsónak. Gyerünk Zsákos úr! Valahol errefelé van egy kapu. - Ezzel elindult a sövény mentén, és magával vitte az ijedt hobbitot.Nemsokára egy magas, széles, fából készült kapuhoz értek, amin túl kerteket láttak, és alacsony faépületek csoportjait, némelyik zsúpfedelu és nyers farönkökbol épült: csuröket, istállókat, fészereket, és egy hosszú, alacsony faházat. Bent, a sövény déli oldalánál kaptárak sorakoztak harang alakú, szalmából készült csúcsokkal. Az ide-oda repkedo és mászkáló méhek zaja megtöltötte a levegot.A mágus és a hobbit egy lökéssel kitárták a súlyos, nyikorgó kaput, és végigmentek egy széles úton a ház felé. Néhány nagyon fényes szoru és ápolt ló ügetett végig a füvön, feszülten, okos arccal nézték őket, majd elvágtattak az épületek felé.

- Elmentek, hogy elmondják neki, idegenek érkeztek - mondta Gandalf.Hamarosan elérték az udvart, aminek három falát a faház, és annak két hosszú szárnya alkotta. Középen egy hatalmas tölgyfa törzse feküdt, a levágott ágai mellette. A közelében állt egy hatalmas ember, vastag fekete szakállal és hajjal, csupasz kezein és lábain dagadtak az izmok. Gyapjútunikát viselt, ami a térdéig ért, és egy hatalmas fejszére támaszkodott.A lovak mellette álltak, orruk a vállánál.

- Ugh! Hát itt vannak! - mondta a lovaknak. - Nem tunnek veszélyesnek. Elmehettek! - Görgo hangon nevetett, letette a fejszét, és elore lépett.

- Kik vagytok, és mit akartok? - kérdezte mogorva hangon, ahogy megállt elottük,

és Gandalf fölé tornyosult.Ami Bilbót illeti, o átmehetett volna a lábai között, be sem kellett volna húznia a nyakát, és hozzá sem ért volna a tunika széléhez.

- Gandalf vagyok - mondta a mágus.

- Soha nem hallottam rólad - mordult a férfi. - És ez a kis fickó micsoda? -

kérdezte eloregörnyedve és a homlokát ráncolva nézett a hobbitra a busa szemöldöke alól.

- O Zsákos úr, egy jó családból származó hobbit, feddhetetlen hírnévvel - mondta Gandalf. Bilbó meghajolt. Nem volt kalapja, amit levehetett volna, és fájdalmasan tudatában volt a sok hiányzó gombjának.

- Én mágus vagyok - folytatta Gandalf. - Hallottam rólad, ha te nem is hallottál rólam. De talán hallottál kedves rokonomról, Radagastról, aki a Bakacsinerdo déli határának közelében él?

- Igen; nem rossz fickó, már amilyenek a mágusok szoktak lenni, azt hiszem. Néha szoktam látni - mondta Beorn. -Nos, most már tudom, kik vagytok, legalábbis kinek mondjátok magatokat. Mit akartok?

- Az igazat megvallva elvesztettük a poggyászunkat, majdnem eltévedtünk, és igazán szükségünk van segítségre, vagy legalábbis tanácsra. Ha mondhatom, elég rossz idot töltöttünk az orkokkal a hegyekben.

- Orkok? - kérdezte a hatalmas ember kevésbé mogorván. - Ó, szóval bajotok volt velük, igaz-e? Miért kellett a közelükbe mennetek?

- Nem volt szándékunkban. Egy átjárón leptek meg minket éjszaka, ahol át kellett volna kelnünk, a Nyugati Földekrol jöttünk erre a vidékre - ez egy hosszú történet.

- Akkor jobb lesz, ha bejöttök, és elmondjátok egy részét, hacsak nem tart egész nap - mondta a férfi, és bevezette oket a sötét ajtón keresztül, ami az udvarból nyílt a házba.Ahogy követték ot, egy széles csarnokba értek, aminek egy tuzhely volt a közepén. Habár nyár volt, tuzifa égett benne, a füst a megfeketedett tetogerendák közé emelkedett, ahogy a kifelé vezeto utat kereste egy tetonyíláson keresztül. Átmentek ezen a homályos csarnokon, amit csak a tuz és a tetolyukon bejutó fény világított meg, és egy másik kis ajtón keresztül valami verandafélére jutottak, amit fából készült oszlopok tartottak, mindegyiket egyetlen fatörzsbol faragták. A veranda dél felé nézett, még mindig meleg volt ott, betöltötte a lenyugvó nap ferdén beszivárgó fénye, ami aranylóan hullott a virágokkal teli kertre, a virágokra, amelyek felfutottak a lépcsokön.Itt leültek, fából készült padokra, közben Gandalf belekezdett a történetébe, Bilbó pedig a lelógó lábait himbálta, és a kert virágait nézegette, azon gondolkodott, mi lehet a nevük, mert nagy részüket még soha nem látta.

- Épp átkeltem a hegyeken egy-két barátommal… - mondta a mágus.

- Egy-két? Csak egyet látok, mégpedig egy kis fickót - mondta Beorn.

- Nos, az igazat megvallva nem akartalak egy sokasággal zavarni, amíg nem tudom, elfoglalt vagy-e. De idehívhatom oket, ha szabad.

- Tessék, hívd oket!Így hát Gandalf hosszút, éleset füttyentett, most Thorin és Dori jött a házhoz a kerti úton, és mélyen meghajolva álltak meg elottük.

- Úgy látom, azt akartad mondani, egy vagy három! - mondta Beorn. - De ezek nem hobbitok, ezek törpök!

- Tölgypajzsos Thorin, szolgálatodra! Dori, szolgálatodra! - mondta a két törp, és újra meghajoltak.

- Nincs szükségem a szolgálatotokra, köszönöm - válaszolt Beorn -, de azt hiszem, nektek szükségetek van az enyémre. Nem kedvelem túlzottan a törpöket; de ha igaz, hogy te Thorin vagy (Thráin fia, aki Thrór fia, úgy hiszem), hogy a társaid tiszteletreméltók, hogy az orkok ellenségei vagytok, és nem akartok bajt keverni a földemen… Várjunk csak, mi járatban vagytok?

- Úton vannak, hogy meglátogassák atyáik földjét, messze keleten, a Bakacsinerdon túl - szólt közbe Gandalf -, és teljesen véletlen, hogy egyáltalán a te földedre kerültünk. A Magas Átjárónál keltünk át, ami a te földedtol délre

vezeto útra vitt volna bennünket, mikor megtámadtak minket az orkok - ahogy azt épp el akartam mondani neked.

- Akkor folytasd, mondd el! - mondta Beorn, aki soha nem volt nagyon udvarias.

- Szörnyu vihar volt; a koóriások köveket görgettek, az átjáró tetején menedéket kerestünk egy barlangban, a hobbit, én, és több társunk…- A kettot már többnek nevezed?

- Nos, nem. Igazság szerint kettonél többen voltak.

- Hol vannak? Megölték, megették oket, hazamentek?

- Nos, nem. Úgy látszik, nem jöttek, amikor füttyentettem. Azt hiszem, félénkek.

Nézd, nagyon félünk attól, hogy túl sokan vagyunk ahhoz, hogy elszórakoztassunk.

- Gyerünk, fütyülj újra! Úgy látszik, társaságom lesz, eggyel vagy kettovel több már nem nagyon számít - dörmögött Beorn.Gandalf újra füttyentett; de Nori és Ori már majdnem ott voltak, mielott

befejezte volna. Ha még emlékeztek, Gandalf azt mondta nekik, hogy ötpercenként jöjjenek, párosával.

- Hahó! - mondta Beorn. - Igazán gyorsan jöttetek - hol bújtatok el? Gyertek,

kis krampuszok.

- Nori, szolgálatodra, Ori, szol… - kezdték volna, de Beorn félbeszakította oket.

- Köszönöm! Ha kell a segítségetek, szólni fogok. Üljetek le, és haladjunk a történettel, vagy vacsoraidoig sem fejezzük be.

- Épp, hogy elaludtunk - folytatta Gandalf -, megnyílt egy rés a barlang hátuljában; orkok jöttek elo, elkapták a hobbitot, a törpöket, és a póni-seregünket…

- Póni-sereg? Mik vagytok - egy vándorcirkusz? Esetleg sok dolgot cipeltetek? Vagy hatot már seregnek hívjátok?

- Ó nem! Igazság szerint hatnál több pónink volt, és mi is többen voltunk, mint hat, itt van még ketto! - Abban a pillanatban megjelent Balin és Dwalin, olyan mélyen hajoltak meg, hogy a szakálluk a kopadlót söpörte. A hatalmas ember eloször a homlokát ráncolta, de ok mindent megtettek, hogy szörnyen udvariasak legyenek, csak bólogattak, görnyedtek, hajlongtak, a sapkájukat lobogtatták a térdük elott (normális törp-szokás szerint), míg az ember abbahagyta a homlokráncolást, és gurgulázó nevetésben tört ki. Olyan bohókásan néztek ki.

- Tényleg sereg volt - mondta -, egy igazán vicces sereg. Gyertek be, kedveseim, hogy hívnak titeket? Nem akarom a szolgálataitokat, csak a neveteket. Utána üljetek le, és hagyjátok abba a hajlongást!

- Balin és Dwalin - mondták, és nem mertek megsértodni, leültek a földre, nagyon meglepett ábrázattal.

- Most pedig folytasd! - mondta Beorn a mágusnak.

- Hol is tartottam? Ó igen - engem ne kaptak el. Megöltem egy-két orkot egy villámmal…

- Jó! - morgott Beorn. - Tehát van valami haszna, ha az ember mágus.

- … és besurrantam a résen, mielott bezárult. Követtem oket a nagyterembe, ami tele volt orkokkal. Harminc vagy negyven fegyveres orrel körülvéve ott volt a Nagy Ork. Azt gondoltam magamban "még ha nem lennének megláncolva, akkor is, mit tehet egy tucat ilyen sok ellen?"

- Egy tucat! Most hallom eloször, hogy nyolcat egy tucatnak hívnak! Vagy van még néhány figurád, akik nem ugrottak elo a dobozból?

- Nos igen, úgy tunik, itt vannak még néhányan, Fili és Kili, azt hiszem - mondta Gandalf, ahogy azok ketten feltuntek, és mosolyogva, hajlongva megálltak.

- Elég! Üljetek le, és csend legyen! Most pedig folytasd Gandalf!Így hát Gandalf folytatta a történetet, míg elért a harchoz a sötétben, az alsó kapu felfedezéséhez, és a rémülethez, mikor rájöttek, hogy Zsákos urat elvesztették.

- Megszámoltuk magunkat, és rájöttünk, hogy a hobbit sehol sem volt. Csak tizennégyen voltunk!

- Tizennégy! Most hallom eloször, hogy tízbol egy, az tizennégy. Arra gondoltál, hogy kilenc, vagy még nem mondtad meg a társaság összes tagjának a nevét.

- Nos, természetesen még nem láttad Óint és Glóint. És hála az égnek, itt vannak. Remélem, megbocsátasz nekik, hogy alkalmatlankodnak.

- Ó, hadd jöjjenek! Siessetek! Gyertek ti ketten, és üljetek le! De figyelj ide Gandalf, még mindig csak tíz törpöd van, és a hobbit, aki elveszett. Ez még mindig csak tizenegy (plusz egy, aki eltunt), és nem tizennégy, hacsak a mágusok nem számolnak másként, mint más emberek. De kérlek, folytasd a történetet.Beorn amennyire csak lehetett, nem mutatta, de kezdte nagyon érdekelni a történet. Tudjátok, régen ismerte a hegyeknek azt a részét, amit Gandalf leírt. Bólogatott és morgott, mikor hallott arról, hogy a hobbit újra megjelent, meg arról, hogyan küszködteka földindulással, és a farkasok gyurujérol az erdoben. Mikor Gandalf odaért, hogy felmásztak a fákra, alattuk a farkasokkal, felállt, fel-alá járkált, és mormogott:

- Bárcsak ott lehettem volna! Többet kaptak volna egy tuzijátéknál!

- Nos - mondta Gandalf, és örömmel látta, hogy a története jó benyomást tett -, megtettem mindent, amit lehetett. Ott voltunk, a farkasok orjöngtek alattunk, az erdo elkezdett lángolni néhány helyen, mikor az orkok megérkeztek a hegyekbol, és felfedeztek minket. Örömükben kiabáltak, és énekelve csúfoltak minket: 'Tizenöt madárka öt fán ül…'

- Te jó ég - mordult fel Beorn. - Nehogy azt mondd, hogy az orkok nem tudnak számolni. Tudnak. A tizenketto az nem tizenöt, és ok tudják ezt.

- Akárcsak én. Ott volt Bifur és Bofur is. Eddig nem akartam bemutatni oket, de most itt vannak.

Bejött Bifur és Bofur. - És én! - kapkodott levego után Bombur, ahogy utolérte oket. Kövér volt, és mérges is, amiért utolsónak hagyták. Nem akart öt percet várni, és rögtön a másik ketto után indult.

- Nos, hát most tizenöten vagytok. És mivel az orkok tudnak számolni, felteszem, ennyien voltatok a fákon is. Most már talán be tudjuk fejezni a történetet újabb megszakítások nélkül. - Zsákos úr látta, hogy Gandalf milyen agyafúrt volt. A megszakítások miatt Beornt egyre jobban érdekelte a történet, és a történet miatt nem küldte el azonnal a törpöket, mintha azok gyanús koldusok lettek volna. Beorn hacsak tehette, soha nem hívott meg senkit a házába.Nagyon kevés barátja volt, akik nagyon távol éltek, és közülük is csak néhányat hívott meg

egyszerre a házába. Most tizenöt idegen üldögélt a tornácán!Mire a mágus befejezte a történetet, és elmesélte, asasok hogyan mentették meg, és hogyan vitték oket a Szirtfore, a nap már lenyugodott a Ködhegység csúcsai mögött, és az árnyékok hosszúra nyúltak Beorn kertjében.

- Nagyon jó történet! - mondta Beorn. - A legjobb, amit hosszú ideje hallottam. Ha minden koldus ilyen jókat tudna mesélni, kedvesebbnek látnának. Persze lehet, hogy mindezt csak kitaláltátok, de ezért a történetért mindenképpen megérdemeltek egy vacsorát. Harapjunk valamit!

- Igen, kérünk! - mondták mind egyszerre. - Nagyon köszönjük!A csarnokban már elég sötét volt. Beorn összeütötte a tenyerét, erre négy csodálatos póni ügetett be és néhány hosszútestu, szürke kutya. Beorn mondott nekik valamitegy furcsa nyelven, mint amikor az állathangokat beszédre használják. Az állatok kimentek, és hamarosan fáklyákat hoztak be a szájukban, amiket a tuznél meggyújtottak, és alacsony foglalatokba tettek a csarnok oszlopain, a központi tuzhelynél.A kutyák a rá tudtak állni a hátsó lábaikra, amikor csak akartak, és a mellso

lábaikkal cipekedhettek. Gyorsan asztallapokat és lábakat vettek elo a falak mellol, és felállították oket a tuz közelében.Majd beeee-beeeee-beeee hangot hallottak, és bejött néhány hófehér birka, akiket egy szénfekete kos vezetett. Egyikük egy fehér terítot hozott, aminek a szélére állatfigurákat hímeztek; mások tányérokkal, tálakkal, késekkel és fakanalakkal teli tálcákat hoztak a széles hátukon, amiket a kutyák elvettek, és gyorsan megterítették a bakokon álló asztalokat. Ezek az asztalok nagyon alacsonyak voltak, még Bilbónak is megfelelo ahhoz, hogy kényelmesen odaülhessen. Egy póni melléjük tolt két alacsony padot, aminek széles kákabélés volt az

alján, miközben az asztal távolabbi végénél elhelyezte Beorn hasonló, nagy fekete székét (amin úgy ült, hogy a hatalmas lábait messzire kinyújtotta az asztal alatt). Ez volt az összes szék a csarnokában, és valószínuleg az ot kiszolgáló csodálatos állatok miatt voltak ilyen alacsonyak, akárcsak az asztalok. A többiek mire ültek? Róluk sem feledkeztek meg. Más pónik jöttek be, és dob-alakú fatörzs-darabokat görgettek, amelyek simák és fényesek voltak, és pont elég hosszúak még Bilbónak is. Nemsokára mindannyian Beorn asztalánál ültek, és a csarnok hosszú évekig nem látott hasonló összejövetelt.Olyan vacsorát vagy estebédet kaptak, amilyenben azóta nem volt részük, mióta elhagyták az Utolsó Meghitt Otthont, és búcsút intettek Elrondnak. A fáklyák és a tuz fénye körülöttük pislákolt, az asztalon két magas, piros méhviasz gyertya állt. Mindvégig, ahogy ettek, Beorn - mély görgo hangján - történeteket mesélt a hegyeknek ezen az oldalán elterülo vad földekrol, foleg a sötét és veszélyes erdorol, ami messze kiterjedt észak és dél felé, egy napi lovaglásra elottük. Elzárta az utat kelet felé a Bakacsin félelmetes erdeje.A törpök hallgatták, és a fejüket rázták, mert tudták, hogy nemsokára be kell merészkedniük abba az erdobe, ami a hegyek után a legnagyobb legyozendo veszélyt jelentette, mielott a sárkány várához érnek. Mikor befejezték a vacsorát,

elkezdték a saját történeteiket mesélni, de Beorn látszólag kezdett elálmosodni, és nem nagyon figyelt rájuk. Leginkább aranyról, ezüstrol és ékszerekrol beszéltek, a kovácsmesterséggel készítheto dolgokról, de Beornt láthatóan nem érdekelték az ilyenfajta dolgok. Nem voltak arany, vagy ezüst tárgyak a csarnokában, és fémtárgyak sem nagyon, kivéve a késeket.Sokáig ültek az asztalnál, méhsörrel töltött fakupákkal. Kint megérkezett a sötét éjszaka. Újabb rönköket raktak a csarnok közepén égo tuzre, a fáklyákat eloltották, és csak ültek a lángok táncoló fényében. A ház oszlopai magasan álltak mögöttük, a tetejük sötét volt, mint a fáknak az erdoben. Akár varázslat

volt, akár nem, Bilbónak úgy tunt, hogy az ágak között fújó szél hangját hallja a tetogerendák között, és a bagolyhuhogásét. Nemsokára lekókadt a feje az álmosságtól, és a hangok kezdtek eltávolodni tole, míg egyszer csak hirtelen felriadt.A hatalmas ajtó nyikorgott, és becsapódott. Beorn eltunt. A törpök törökülésben ültek a tuz körül, és éppen énekelni kezdtek. A versszakok egy része olyan volt, mint ami itt következik, de sokkal több volt, és az ének hosszú ideig eltartott.

Bilbó feje újra kezdett lekókadni. Gandalf hirtelen felállt.

- Itt az ido, hogy aludjunk - mondta -, legalábbis nekünk, de nem Beornnak. Ebben a csarnokban biztonságban alhatunk, de figyelmeztetlek benneteket, ne feledjétek, amit Beorn mondott, mielott itt hagyott minket: ne kóboroljatok odakint napfelkeltéig, csak saját felelosségetekre.Bilbó látta, hogy az ágyakat már elhelyezték a csarnokfalánál, egy megemelt dobogón, az oszlopok és a külso fal között. Neki ott volt egy kis szalmazsák gyapjútakarókkal. Nagy örömmel burkolózott beléjük, annak ellenére, hogy nyár volt. A tuz kis lánggal égett, és o elaludt. Éjszaka azonban felébredt: a tuz néhány darab parázzsá esett össze; a törpök és Gandalf aludtak, amennyire a lélegzetvételükbol meg lehetett állapítani; egy fehér folt látszott a padlón, ahogy a magasan jár hold bekukucskált a teton lévo füstnyíláson.Dörmögo hang jött kintrol, és olyan hang, mintha valami nagy állat mocorgott volna az ajtónál. Bilbó azon gondolkodott, hogy mi az, vajon Beorn lehet-e elvarázsolt alakban, és hogy bejön-e medveként,hogy megölje oket.Bebújt a takaró alá, a fejére húzta, és újra álomba merült a félelmei ellenére.Mikor újra felébredt, késo reggel volt. Az egyik törp átesett rajta a sötétségben, ahol feküdt, legurult a dobogóról, és a padlón koppant. Bofur volt, és emiatt morgolódott, amikor Bilbó kinyitotta a szemét.

- Kelj fel lustaság - mondta a törp -, vagy nem marad neked reggeli.Bilbó felugrott. - Reggeli! - kiáltott fel. - Hol a reggeli?

- Nagyrészt a hasunkban - válaszolt a többi törp, akik a csarnokban mászkáltak -, de ami maradt, az kint van a verandán. Azóta keressük Beornt, amióta felkelt a nap. Sehol nem láttuk nyomát, bár a reggelit azon nyomban megtaláltuk, ahogy kimentük.

- Hol van Gandalf? - kérdezte Bilbó, és elindult, hogy a leheto leggyorsabban ennivalót találjon.

- Ó, valahol kint - mondták a többiek. De egész nap nem látta a mágus nyomát, egészen estig. Épp naplemente elott besétált a csarnokba, ahol a hobbit és a törpök vacsoráztak; Beorn csodálatos állatai szolgálták ki oket, ahogy egész nap tették. Nem látták Beornt, nem is hallottak róla múlt este óta, és kezdtek zavarba jönni.

- Hol a házigazdánk, és te hol voltál egész nap? - kiáltottak fel mind.

- Egyszerre csak egy kérdést, de egyet se vacsora végéig. Egy falatot sem ettem reggeli óta.

Végül Gandalf eltolta magától a tányért és a korsót - megevett két teljes kenyeret (sok-sok vajjal, mézzel és aludttejjel), megivott legalább egy liter mézsört, majd elovette a pipáját.

- Eloször a második kérdést válaszolom meg - mondta -, de istenem, ez egy csodálatos hely a füstkarikáknak! – És valóban, sokáig semmi mást nem tudtak kihúzni belole, annyira lefoglalta, hogy füstkarikákat eregessen, amik a csarnok oszlopai között kergetoztek, mindenféle színure és alakúra változtak, és egyik a

másikat üldözve kirepült a tetonyíláson.Kívülrol biztos nagyon furcsának nézhettek ki, ahogy egyik a másik után

kibukkant a levegobe, zöld, kék, piros, ezüstszürke, sárga, fehér; nagyok és kicsik, a kicsik átmentek a nagyokon, nyolcast formáltak, és elszálltak a távolba, mint egy madárcsapat.

- Medvenyomokat találtam - mondta végül. - Egy szabályos medve-gyulés lehetett odakint elozo éjszaka. Nemsokára rájöttem, nem lehetett mind Beorn nyoma: túl sok volt belolük, és többféle méretuek voltak. Azt mondanám, hogy voltak kicsi medvék, nagy medvék, átlagos medvék, és óriási medvék, mind odakint táncolt egész éjszaka, majdnem hajnalig. Majdnem minden irányból jöttek, kivéve nyugat felol, a folyón túlról, a Hegyekbol. Abban az irányban csak egy lábnyom vezetett, nem idefelé, hanem el innen.

- Követtem a nyomokat egészen a Szirtfoig. Ott eltuntek a folyóban, de a víz nagyon mély és eros sodrású a sziklán túl ahhoz, hogy átkelhessek rajta. Ha emlékeztek, elég könnyu átkelni errol a partról a Szirtfohöz a gázlónál, de

a túloldalon egy szirt áll ki a kavargó vízbol. Mérföldeket kellett gyalogolnom, mire találtam egy helyet, ahol a folyó elég széles és sekély volt, hogy átgázoljak és átússzak rajta, majd mérföldeket gyalogoltam vissza, hogy újra kövessem a nyomokat. Akkora már késo volt, hogy messzire kövessem. Egyenesen a fenyoerdo felé tartottak, a Ködhegység keleti oldala felé, ahol a kellemes kis partink volt a vargokkal tegnapelott éjszaka. Most már, azthiszem, megválaszoltam az elso kérdéseteket is - fejezte be Gandalf, és sokáig csendben ült.Bilbó azt gondolta, érti, mirecélzott a mágus. - Mit tegyünk - kiáltott fel -, ha idevezeti a vargokat és az orkokat? Mindannyiunkat elkapják és megölik! Azt hittem, azt mondtad, hogy o nem a barátjuk.

- Igen, ezt mondtam. És ne légy bolond! Inkább menj aludni, az idegeid elfáradtak.A hobbit nagyon összetörtnek érezte magát, és mivel nem volt mit tenni, valóban lefeküdt. Miközben a törpök még mindig énekeltek, o elaludt, még mindig Beornon törte a kis fejét, és fekete medvék százairól álmodott, akik lassú, nehézkes táncot lejtettek körbe-körbe a holdfényben, az udvaron. Ekkor felébredt, mikor mindenki más aludt, és megint hallotta ugyanazt a kaparászást, mocorgást és dörmögést, mint korábban. Következo reggel maga Beorn ébresztette oket,

- Tehát még itt vagy! - mondta. Felkapta a hobbitot, és nevetett. - Még nem ettek meg a vargok, az orkok, vagy a gonosz medvék, ahogy látom - és nagyon tapintatlanul megbökte Zsákos úr mellényét. - A kis nyulacska megint szép kövérre hízik kenyéren és mézen - kuncogott. - Gyere, és egyél még!Így hát mind vele tartottak reggelizni. Változatosságképpen Beorn nagyon vidám volt, csodálatos humorával, mulatságos történeteivel mindegyiküket megnevetette. Nem kellett sokáig gondolkozniuk, hogy merre járt, vagy miért volt olyan kedves velük, mert o maga mondta el. A folyón túl járt, fent a hegyekben - ebbol kitalálhatjátok, hogy medve alakban nagyon gyorsan tud járni, bármi történjék is. A felperzselt farkas-tisztásról hamar kitalálta, hogy a történetüknek az a része igaz volt. De ennél többet is talált. Elkapott egy vargot és egy orkot, akik az erdoben kószáltak. Ezektol híreket kapott: az ork orjáratok a vargokkal még mindig a törpökre vadásztak, ádáz dühösek voltak a Nagy Ork halála miatt, és amiatt is, hogy megperzselték a farkasvezér orrát, és hogy a mágus tüze megölt sokat a legnagyobb szolgái közül. Ennyit mondtak el neki, amikor kényszerítette oket, de kitalálta, hogy ennél több gonoszság volt tervbe véve. Lehet, hogy nemsokára egész ork-sereg a farkas-szövetségeseikkel együtt lerohanja az egész földet, amire a hegyek árnyéka vetül, hogy megtalálják a törpöket, vagy bosszút álljanak az embereken és más lényeken, akik ott élnek, és akik szerintük a törpöket bújtatják.

- Jó történet volt a tiétek - mondta Beorn -, de most még jobban tetszik, mióta biztos vagyok benne, hogy igaz. Meg kell bocsátanotok, hogy nem hittem a szavatoknak. Ha közel éltek a Bakacsinerdo széléhez, nem hinnétek senkinek sem, akit nem ismertek úgy, mint a testvéreteket, vagy még jobban. Akárhogy is, csak annyit mondhatok, hogy a leheto leggyorsabban hazasiettem, hogy lássam, biztonságban vagytok, és hogy felajánljak nektek minden segítséget, amit csak tudok. Ezután kedvesebben fogok gondolni a törpökre. Megölték a Nagy Orkot, megölték a Nagy Orkot! - kuncogott vadul magában.

- Mit csináltál az orkkal és a varggal? - kérdezte hirtelen Bilbó.

- Gyertek, és nézzétek meg! - mondta Beorn, és ok utánamentek a ház mögé. Egy ork feje volt kituzve a kapun túl, és közvetlenül mögötte egy varg-bunda volt kiszögezve. Beorn kemény ellenfél volt. De most a barátjuk volt, és Gandalf úgy gondolta, okosabb, ha elmondják neki az egész történetüket, és az utazásuk célját, hogy megkaphassák a leheto legtöbb segítséget, amit csak adhat.Megígérte, hogy mindegyiküknek ad egy pónit, Gandalfnak egy lovat az erdei útra. Ellátja oket élelemmel, ami hetekig kitart, ha beosztják, és úgy csomagolja be, hogy a leheto legkönnyebb legyen cipelni: diót, lisztet, szárított gyümölcsöt lepecsételt korsókban, vörös agyagedényekben mézet, kétszersültet, ami hosszú ideig eláll, és olyan, hogy egy kevéssel is sokáig tudnak gyalogolni. Ennek a receptje volt az o egyik titka; méz volt benne, mint a legtöbb ételében, jóízuek voltak, de az ember megszomjazott utána. Azt mondta, hogy vizet nem kell cipelniük az erdonek ezen az oldalán, mert folyók és patakok voltak az út mentén.

- De az út a Bakacsinerdon keresztül sötét, veszélyes, és nehéz - mondta. - Nem könnyu vizet találni, sem élelmet. A dió még nem érik (bár lehet, hogy lehullik, mielott a túloldalra értek), és szinte csak dió terem ott, ami eheto. Ott bent a vad dolgok sötétek, furcsák és kegyetlenek. Ellátlak benneteket tömlokkel a víznek, adok nektek néhány íjat és nyilat. De kétlem, hogy találnátok bármit a Bakacsinerdoben, ami eheto vagy iható lenne. Van ott egy folyó, amirol tudok, fekete és eros sodrású, ami keresztezi az utatokat. Ebbol ne igyatok, ne is fürödjetek benne; azt hallottam, hogy varázslat van benne, álmosságot és feledést hoz. És a sötét árnyak között nem hinném, hogy loni fogtok valamit, hasznosat vagy károsat anélkül, hogy le ne térnétek az útról. Ezt NEM SZABAD megtennetek, semmilyen okból sem. Ennyi tanácsot adhatok nektek. Az erdo szélén túl nem segíthetek sokat, a szerencsétekben és a bátorságotokban kell bíznotok, valamint az élelemben, amit nektek adok. Meg kell kérnem titeket, hogy az erdo

kapujánál küldjétek vissza a pónikat és a lovamat. De a leheto legnagyobb gyorsaságot kívánom nektek, a házam pedig nyitva áll elottetek, ha valaha visszajöttök ezen az úton.Megköszönték neki, természetesen sok hajlongással, sapkarázással, és sok "Szolgálatodra, ó széles csarnokok ura!" köszöntéssel. De elszorult a szívük a súlyos szavaktól, és érezték, hogy a kaland sokkal veszélyesebb, mint gondolták, miközben ha még ki is állják az út veszedelmeit, a végén ott vár rájuk a sárkány.Egész reggel az elokészületekkel voltak elfoglalva. Nem sokkal dél után utoljára

ettek Beornnal, és az étkezést követoen felültek a lovaikra, amiket o kölcsönzött nekik, majd sok istenhozzád után jó ütemben kilovagoltak a kapuján.Ahogy kelet felé elhagyták az o elkerített földjének magas sövényét, északnak fordultak, majd északnyugat felé tartottak. A tanácsa szerint többé nem a fo erdei út felé mentek, Beorn földjétol délre. Ha az átjárót követték volna, az útjuk egy folyó mellett vezetett volna le a hegyrol, ami a nagy folyamba ömlik, mérföldekkel délre a Szirtfotol. Azon a ponton volt egy mély gázló, amin átkelhettek volna, ha még meglettek volna a pónijaik, és azon túl egy ösvény vezetett volna az erdo szegélyéig és a régi erdei út bejáratáig. De Beorn figyelmeztette oket, hogy azt az utat mostanában az orkok gyakran használták, míg az erdei utat, ahogy hallotta, benotte a gyom, nem használták a keleti végén, és áthatolhatatlan mocsarakhoz vezetett, ahol az ösvények rég elvesztek. A keleti kijárata mindig is nagyon messze délre volt a Magányos Hegytol, és onnan még egy hosszú, nehéz északi menet várt volna rájuk, ha elérik azt az oldalt.A Szirtfotol északra a Bakacsinerdo széle közelebb húzódott a Nagy Folyóhoz, Beorn azt tanácsolta, válasszák ezt az utat. Egy hegyen, a Szirtfotol néhány napilovaglásra észak felé volt egy kevéssé ismert ösvény kapuja, ami majdnem egyenesen vezetett keresztül a Bakacsinerdon a Magányos Hegyhez.

- Az orkok - mondta Beorn -, nem mernek átkelni a Nagy Folyón a Szirtfotol száz mérföldre északra, és nem mernek a házam közelébe jönni - éjszaka jól orzik! De én gyorsan lovagolnék, mert ha hamarosan elindul a támadás, délen fognak átkelni a folyón, és átfésülik az egész erdo szélét, hogy elétek vágjanak, és a vargok gyorsabban futnak a póniknál. Még mindig biztonságosabb, ha észak felé mentek, bár úgy fog tuni, hogy közelebb mentek a váraikhoz. Itt várnak legkevésbé, és hosszabb utat kell megtenniük, hogy elkapjanak titeket. Induljatok olyan gyorsan, ahogy csak tudtok!Ezért volt, hogy csendben lovagoltak, és vágtattak, ahol a föld füves volt és sima. A hegy sötétlett balról, és a távolban a folyó vonala a fákkal egyre közelebb húzódott. A nap épp csak nyugatra fordult, mikor elindultak, és estig bearanyozta a földet körülöttük. Nehéz volt az oket üldözo orkokra gondolni, és mikor már sok mérföld választotta el oket Beorn házától, újra elkezdtek beszélgetni és énekelni, és elfeledkeztek a sötét erdei útról, ami még elottük volt.

De este, mikor beköszöntött a szürkület, és a hegyek csúcsai csillogtak a naplemente fényében, tábort vertek, orséget állítottak, és sokan nyugtalanul aludtak olyan álmokkal, amelyekben ott volt a vadászó farkasok üvöltése és az orkok kiáltásai. A következo nap mégis fényes és szép reggellel köszöntött be.Oszihez hasonló köd borította a földet, a levego huvös volt, de nemsokára a nap vörösen felkelt keleten, és a köd eltunt. Az árnyékok még hosszúak voltak, mikor újra elindultak. Így lovagoltak még két napig, és mindeközben nem láttak mást, mint füvet és virágokat, madarakat, elszórtan fákat, alkalmanként kis szarvascsordákat, akik legelésztek, vagy délidoben az árnyékban ültek. Bilbó néha látta, ahogy a szarvasbikák szarva kiáll a magas fubol, és eloször azt hitte, hogy azok fák letört ágai. A harmadik estén annyira szerettek volna sietni, mert Beorn azt mondta, hogy a negyedik napra elérik az erdo kapuját, hogy alkonyat után is tovább lovagoltak, és éjszaka is, a hold fénye alatt. Ahogy a fény elhalványult, Bilbó azt hitte, hogy messze jobbra vagy balra egy hatalmas medve homályos alakját látja, ahogy velük egy irányba baktat. De ha meg merte említeni Gandalfnak, a mágus csak annyit mondott: - Ne figyelj rá!Következo nap hajnal elott elindultak, bár az éjszaka rövid volt. Ahogy kivilágosodott, láthatták, hogy az erdo közeledik, mintha eléjük akarna jönni, vagy úgy várna rájuk, mint egy fekete, fenyegeto fal. A talaj elkezdett emelkedni, és a hobbitnak úgy tunt, a csend kezd rájuk telepedni. A madarak egyre kevesebbet énekeltek. Nem volt több szarvas, még nyulakat sem lehetett látni. Délutánra elérték a Bakacsinerdo szélét, és majdnem a külso fák föléjük nyúló ágai alatt pihentek. A fák törzse hatalmas és bütykös volt, az ágaik csavarodottak, a leveleik sötétek és hosszúak. Repkény nott rajtuk, a földön is

az kúszott

.- Hát itt van a Bakacsinerdo - mondta Gandalf. - Az északi világ legnagyobb erdosége. Remélem, tetszik a kinézete. Most vissza kell küldenetek ezeket a kiváló pónikat, amiket kölcsönbe kaptatok. A törpök zúgolódni kezdtek emiatt, de a mágus azt mondta, hogy bolondok.

- Beorn nincs olyan messze, mint gondolnátok, és egyébként is jobb lenne, ha betartanátok az ígéreteteket, mert oegy kemény ellenfél. Zsákos úr szeme élesebb a tiéteknél, és ti nem láttatok minden éjjel, sötétedés után egy nagy fekete medvét, aki kísért minket, vagy messze ült a holdfényben, és a táborunkat figyelte. Nem csak azért, hogy vigyázzon rátok és irányítson titeket, hanem azért is hogy szemmel tartsa a pónikat. Beorn talán a barátotok, de az állatait

úgy szereti, mint a gyerekeit. Nem is tudjátok, milyen kedvességet mutatott felétek, hogy engedett törpöket lovagolni rajtuk ilyen messze és ilyen gyorsan. Azt sem tudjátok, mi történhet veletek, ha be akarnátok vinni oket az erdobe.

- Mi legyen akkor a lóval? - kérdezte Thorin. - Nem mondtad, hogy azt is vissza kell küldeni.

- Nem, mert nem küldöm vissza.

- És mi lesz az ígéreteddel?

- Ezt majd elintézem. Nem küldöm vissza a lovat, én ellovagolok vele.Ekkor már tudták, Gandalf el fogja hagyni oket a Bakacsinerdo legszélén, és kétségbeestek.De semmit nem tudtak mondani, amitol meggondolta volna magát.

- Ezt már egyszer megbeszéltük, mikor megérkeztünk a Szirtfore - mondta. - A vitának nincs értelme. Ahogy mondtam, van némi sürgos elintéznivalóm délen. Már így is sokat késtem azzal, hogy veletek törodtem. Talán találkozunk, mielott ez véget ér, de természetesen lehet, hogy nem. Ez a szerencsétektol, a bátorságotoktól, és a józan eszetektol függ. Veletek küldöm Zsákos urat. Már korábban is mondtam, hogy több van benne, mint gondolnátok, és ezt nemsokára meg fogjátok látni. Fel a fejjel Bilbó, és ne vágj olyan savanyú képet. Fel a fejjel Thorin és Társai! Végülis ez a ti expedíciótok. Gondoljatok a kincsre a célnál, felejtsétek el az erdot és a sárkányt, legalábbis másnap reggelig!Mikor elérkezett a másnap reggel, ugyanazt mondta.Így hát nem tehettek mást, megtöltötték a vizestömloket egy tisztavizu forrásnál, amit az erdo kapujának közelében találtak, és lemálházták a pónikat. Elosztották a csomagokat annyira igazságosan, amennyire tudták, bár Bilbó úgy gondolta, a sajátja szörnyen nehéz volt, és nagyon nem tetszett neki az ötlet, hogy mérföldeken át ezzel a csomaggal a hátán gyalogoljon.

- Ne aggódj! - mondta Thorin. - Nagyon hamar könnyebb lesz. Úgy hiszem, nemsokára azt kívánjuk majd, legyen nehezebb a csomagunk, mikor az élelem kezd elfogyni.Végül búcsút mondtak a póniknak, akik a fejüket hazafelé fordították. Vidáman elügettek, örültek, hogy a farkukat mutathatják a Bakacsinerdo homályának. Ahogy elmentek, Bilbó meg mert volna esküdni, hogy egy medvére hasonlító valami kilépett a fák árnyékából, és gyorsan utánuk cammogott.Most Gandalf is elbúcsúzott. Bilbó nagyon szomorúan ült a földön, azt kívánta, bárcsak a mágus mellett lehetne a magas lován. Bement az erdobe épp reggeli után (ami nagyon szegényes volt), és bár reggel volt, olyan sötétnek tunt, mint az éjszaka, és nagyon titokzatosnak: "egyfajta figyelo és várakozó érzés" - mondta magának.

- Ég veled - mondta Gandalf Thorinnak. - És ég veletek, mindannyiótokkal, ég veletek! Most egyenes az utatok az erdon át. Ne térjetek le az ösvényrol! Ha letértek, egy az ezerhez az esély, hogy újra megtaláljátok, és soha nem juttok ki a Bakacsinerdobol. És akkor, azt hiszem, sem én, sem más nem fog titeket újra látni.- Valóban át kell mennünk rajta? - sóhajtott fel a hobbit.

- Igen, át kell mennetek! - mondta a mágus -, ha át akartok jutni a másik oldalára. Át kell mennetek, vagy adjátok fel a küldetést. És én nem engedem, hogy most kiszállj, Zsákos úr. Szégyellem, hogy egyáltalán gondolsz ilyenre.

Vigy&aacu

Date: 2015-12-18; view: 781