Talányok a sötétben

Mikor Bilbó kinyitotta a szemét, egy ideig azon gondolkodott, tényleg kinyitotta-e. Olyan sötét volt, mintha a szeme csukva lenne. Senki nem volt a közelében. Képzeljétek el, mennyire megijedt! Nem hallott semmit, nem látott

semmit, és nem érzett semmit, csak a padló kövét.Nagyon lassan felkelt, és elkezdett négykézláb tapogatózni, amíg meg nem érintette az alagút falát. De akár felfelé, akár lefelé tapogatózott, nem talált semmit: egyáltalán semmit, sem az orkok, sem a törpök nyomát. Szédelgett, még azt sem tudta biztosan, milyen irányban mentek, mikor elesett. A lehetoségekhez képest választott egy irányt, és arra kúszott egy darabig, míg hirtelen a keze rátapintott valamire: egy kicsi, hideg fémbol készült gyurure, ami az alagút padlóján feküdt. Ez volt a karrierje fordulópontja, de ezt akkor még nem tudta. Szinte gondolkodás nélkül a zsebébe rakta a gyurut, pillanatnyilag semmi hasznát nem látta. Nem ment sokkal tovább, inkább leült a hideg kore, és hosszú idore átadta magát a teljes nyomorúság érzésének. Gondolatban szalonnát és tojást sütött otthon, a saját konyhájában - belül érezte, hogy itt van valamelyik étkezés ideje. De ettol csak még nyomorultabbnak érezte magát.Nem tudott azon gondolkodni, hogy mit tegyen. Azon sem tudott gondolkodni, hogy mi történt: miért hagyták itt, és ha itt hagyták, miért nem kapták el az orkok. És egyáltalán: miért fájt ennyire a feje? Az az igazság, hogy csendben feküdt egy sötét sarokban, nem volt szem elott, és hosszú idore elfeledkeztek róla.Egy ido múlva a pipája után tapogatózott. A pipa nem tört el, ez már valami. Kitapogatta a dohányzacskóját, még volt benne némi dohány, ez már jobb volt. Majd gyufát keresgélt, de nem talált, és ez szétfoszlatta minden reményét. De ez így volt jó, és erre o is rájött, mikor észhez tért. Isten tudja, mit hozott volna rá annak a szörnyu helynek a sötét lyukaiból a gyufa sercenése és a dohány illata. De mégis, abban a pillanatban összetörtnek érezte magát. Ahogy végigtapogatta a zsebeit és a ruháját gyufa után kutatva, megtalálta a kis kardja markolatát - az a kis tor volt, amit a trolloktól szerzett, de elfeledkezett róla. Az orkok sem vették észre, mert nadrágjában hordta.Most kihúzta a kardot. Az sápadtan és halványan világított a szeme elott. "Tehát ez is tünde-kard" - gondolta. - "Az orkok nincsenek túl közel, de nincsenek elég messze sem."Ez valahogy megnyugtatta. Jólesett, hogy van egy kardja, ami Gondolinban készült az ork-háborúkra, melyekrol olyan sok ének szól. Azt is észrevette, hogy ezek a fegyverek erosen hatottak az orkokra, ha váratlanul törtek rájuk.

"Visszamenni?" - gondolkozott. - "Nagyon nem jó! Oldalra? Lehetetlen! Elore? Csak ezt tehetem! Gyerünk!" - ezzel felkelt, továbbszaladt, kicsi kardját maga elé tartva, egyik kezével az alagút falát érintette, és a szíve vadul kalapált.

Bilbó valóban olyan helyen volt, amit szuknek lehet nevezni. De emlékezzünk rá, hogy ellentétben velünk, neki ez nem volt olyan szuk. A hobbitok nem olyanok, mint az átlagos emberek. Bár az üregeik rendes, vidám helyek, jó a szellozésük, és nagyon különböznek az orkok járataitól, ok jobban hozzászoktak az alagutakhoz, mint mi, és nem veszítik el az irányérzéküket a föld alatt. Akkor sem, ha a fejük már kitisztult egy esés után. Emellett nagyon csendesen mozognak, könnyen elbújnak, és csodásan kiheverik az esést és zúzódásokat. Ezen kívül nagyon sok mondást és bölcsességet ismernek, amit az emberek többsége soha nem hallott, vagy már régen elfelejtett.De mindezt egybevéve, én nem szívesen lettem volna Zsákos úr helyében. Úgy tunt, az alagútnak nincs vége. Csak annyit tudott, hogy folyamatosan lefelé megy, és egy-két kanyar ellenére tart egy bizonyos irányt. Néha voltak alagutak, amelyek oldalra ágaztak, ezt a kard fénynél látta, vagy a falon lévo kezével érezte.

Ezekkel nem törodött, csak annyit, hogy gyorsan áthaladt elottük, mert félt, hogy orkok, vagy félig elképzelt sötét lények bújnak elo onnan. Csak ment és ment, lejjebb és lejjebb. Még mindig nem hallott semmilyen hangot, kivéve

alkalmanként egy denevér surrogását a füle mellett, ami eloször megijesztette, de késobb túl gyakori volt ahhoz, hogy bosszankodjon miatta. Nem tudom, meddig haladt így, már utált továbbmenni, de nem mert megállni, csak gyalogolt tovább és tovább, míg végül a fáradtnál is fáradtabb lett. Úgy tunt, már átgyalogolt a holnapba, és azon túl a következo napokba.Hirtelen, minden elozetes jel nélkül vízbe toccsant! Hú! Jéghideg volt. Ez rögtön felrázta. Nem tudta, ez csak egy tó volt-e a járatban, vagy egy földalatti vízfolyás széle, ami keresztezte az utat, vagy egy mély földalatti tó partja. A kard már alig világított. Megállt, és amikor erosen hallgatózott, hallotta, ahogy a víz "csipp-csepp", csepegett a láthatatlan plafonról az alatta lévo vízbe. Semmilyen más hang nem hallatszott."Tehát ez egy tó vagy medence, és nem földalatti folyó" - gondolta. Mégsem mert átgázolni rajta a sötétben. Nem tudott úszni, és eszébe jutottak azok a ronda nyálkás dolgok, nagy, kidülledo, vaksi szemekkel, amelyek izegtek-mozogtak a

vízben. Furcsa lények élnek a pocsolyákban és tavakban a hegyek gyomrában: halak, akiknek az osei beúsztak, isten tudja hány évvel ezelott, és soha nem úsztak ki. Eközben a szemük egyre nagyobb és nagyobb lett, ahogy próbáltak látni a sötétben. De vannak sokkal undorítóbb dolgok, mint a halak. Azokban a barlangokban és járatokban is, melyeket az orkok építettek maguknak, számukra ismeretlen lények élnek, amelyek a külvilágból lopóztak be, és elrejtoztek a sötétségben. A barlangok közül is néhány öregebb, mint az orkok, ok csak

kiszélesítették oket, és járatokkal kötötték össze az üregeket, de az eredeti lakók még mindig ott vannak a sötét sarkokban, ott ólálkodnak és motoszkálnak mindenfelé.Itt a mélyben, a sötét tó mellett élt az öreg Gollam, egy kicsi, undorító teremtmény. Nem tudom, honnan jött, sem azt, hogy ki volt. O Gollam volt - sötét, mint a sötétség, kivéve a két nagy, kerek, sápadt szemét a sovány arcában. Volt egy kis csónakja, nagyon csendesen evezgetett a tavon. Mert ez egy tó volt: széles, mély, és halálosan hideg. Hosszú lábaival evezett, amelyek kilógtak a csónakból, de soha egy hullámot nem vert. O nem. Sápadt, lámpaszeru szemeivel vak halakat keresett, amiket a gondolatnál is sebesebben ragadott meg hosszú ujjaival. Szerette a húst is. Az orkokat szerette, ha el tudott kapni egyet közülük. De arra vigyázott, hogy ot ne vegyék észre. Hátulról fojtotta meg oket, ha nagyritkán a víz közelébe mentek, mikor o ott ólálkodott. Ez nagyon ritkán fordult elo, mert az orkoknak olyan érzésük volt, hogy valami kellemetlen dolog bujkált ott lent, a hegyek gyökerénél. Régen rátaláltak a tóra, mikor arrafelé ástak, és úgy találták, ott már nem tudnak továbbmenni ezért az út véget ért ebben az irányban. Nem is volt okuk, hogy arra menjenek -kivéve, ha a Nagy Ork küldte oket. Néha a tóban élo halakra fájt a foga, és elofordult, hogy sem ork, sem hal nem jött vissza onnan.

Nos, Gollam egy nyálkás kis koszigeten élt a tó közepén. A távolból figyelte Bilbót a sápadt szemeivel, mintha távcsövek lennének. Bilbó nem láthatta ot, de Gollam nagyon elcsodálkozott Bilbón, mert látta rajta, hogy egyáltalán nem egy ork.Gollam beszállt a csónakjába, és elindult a szigetrol, miközben Bilbó a parton ült, teljesen megzavarodva, útja és ötletei végén járt. Hirtelen megjelent Gollam, suttogott és sziszegett:

- Ejha, drágaszágom! Azt hiszem, ez egy ünnepi lakoma; legalábbisz egy ízletesz falat lesz nekünk, gollam! - Mikor azt mondta, gollam, szörnyu gurgulázó hang jött ki a torkán. Errol kapta a nevét, bár o mindig "Drágaságomnak" hívta saját magát.A hobbit majdnem kiugrott a nadrágjából, mikor a sziszegés elért a füléhez, és hirtelen meglátta a rámeredo, sápadt fényu szemeket.

- Ki vagy te? - kérdezte, és a torét maga elé tartotta.

- Mi lehet ez, drágaszágom? - suttogta Gollam (mindig magában beszélt, mert soha nem volt más, akihez szólhatott volna). Azért jött, hogy ezt kitalálja, és pillanatnyilag nem volt túl éhes, csak kíváncsi. Más esetben eloször elkapja a

nyakat, és csak utána suttog.

- Zsákos Bilbó vagyok. Elvesztettem a törpöket, elvesztettem a mágust, és nem

tudom, hol vagyok. De nem is akarom tudni, ha kijuthatok innen.

- Ész mi van a kezében? - kérdezte Gollam, ahogy a kardra nézett; ez nem nagyon tetszett neki.

- Egy kard, egy penge, ami Gondolinból származik!

- Sssssssz! - sziszegte Gollam, és nagyon udvarias lett. - Talán itt maradunk, ész beszélgetünk egy kicit vele, drágaszágom. Szereti a fejtöroket, talán szereti, ugye? Igyekezett, hogy barátságosnak látsszon, legalábbis

pillanatnyilag, amíg többet nem tud a kardról és a hobbitról: tényleg egyedül van-e, jó-e az íze, és hogy Gollam igazán éhes-e. Csak a fejtörokre tudott gondolni. Találós kérdéseket feladni, néha megfejteni oket, ez volt az egyetlen játék, amit valaha más vicces teremtményekkel játszott az üregeikben. De ez nagyon-nagyon régen volt, mielott minden barátját elvesztette és eluzték, o pedig lekúszott, egyre lejjebb, a hegyek alatti sötétségbe.

- Rendben - mondta Bilbó. Örömmel beleegyezett, amíg többet nem tud errol a lényről, hogy valóban egyedül van-e,vajon harcias, vagy éhes, és vajon az orkok barátja-e.

- Te kérdezz eloször - mondta, mert nem volt ideje, hogy kitaláljon egy fejtörot.

Így Gollam ezt sziszegte:

Gyökere van, de szenki sze látja.

Nagyobb, mint a világ legnagyobb fája.

Fel, fel, tör az égbe,

Anélkül, hogy nonie kéne.

- Ez könnyu! - mondta Bilbó. - Feltételezem, a hegy.

- Ilyen könnyen kitalálja? Fogadászt kell kötnie velünk drágaszágom. Ha a Drágaszág kérdez, ész o nem találja ki, megesszük ot drágaszágom. Ha o kérdez, ész mi nem találjuk ki, akkor o mit kér cerébe? Megmutatjuk a kivezeto utat, igen!

- Rendben van! - mondta Bilbó, és nem mert ellenkezni. Szinte sajgott a feje, ahogy megpróbált egy fejtörot kiagyalni, ami megmentheti attól, hogy ennivaló legyen.

Harminc fehér paripa egy vörös dombon

Eloször roppant,

Azután dobbant,

Majd végül nyugton marad.

Csak ezt tudta kigondolni - leginkább az evésen járt az esze. Ez elég régi darab volt, és Gollam tudta a választ, akárcsak ti.

- Szemmiszég, szemmiszég - sziszegte. - Fogak, fogak drágaszágom! De nekünk cak hat van belolük! Majd ez volt a második rejtvénye:

Kiált hangja nélkül,

Repül szárnya nélkül,

Harap foga nélkül,

Szuttog szája nélkül.

- Egy pillanat türelmet! - kiáltotta Bilbó. Még mindig kényelmetlenül érezte magát amiatt, hogy akár meg is ehetik. Szerencsére egyszer már hallott valami hasonlót, és ahogy visszagondolt, eszébe jutott a válasz.

- Szél, hát persze, a szél - mondta, és annyira megörült, hogy rögtön kigondolt egy újabb fejtörot. "Ez majd összezavarja ezt a randa földalatti lényt" - gondolta:

Egy szem egy kék arcban

Látott egy szemet egy zöld arcban.

"Az a szem olyan, mint ez a szem"

Mondta az elso szem,

"Csak lejjebb,

És nem a magasban."

- Ssssz, sssssssssz - sziszegett Gollam. Nagyon-nagyon hosszú ideje élt már a föld alatt, és kezdte elfelejteni az efféle dolgokat. De ahogy Bilbó kezdett reménykedni, hogy a nyomorult nem tudja kitalálni, Gollam emlékei elojöttek a

hosszú-hosszú korokkal ezelotti idokbol, amikor nagyanyjával egy folyómenti üregben élt.

- Ssssz, sssssssssz, drágaszágom - sziszegte újra. - A Nap ész a margaréták, azok lesznek, biztoszan.

Ezek a mindennapos földfölötti rejtvények fárasztóak voltak neki. Arra az idore emlékeztették, mikor még nem volt magányos, sunyi és rossz, ez viszont kihozta a sodrából. Még éhesebb lett, és ezúttal valami nehezebbel és kellemetlenebbel próbálkozott:Nem látható, ész nem tapintható,

Nem hallható, ész nem szagolható.

A cillagok mögött van, ész a hegyek alatt,

Ez tölti ki az üresz lyukat.

Elszonek érkezik, ész mindent ez követ,

Megöli a nevetészt, bevégzi az életet.

Gollam szerencsétlenségére Bilbó már hallotta ezt a fajta rejtvényt. A válasz egyébként is ott volt körülötte.

- A sötétség! - vágta rá azonnal, még a mindent tudó sapkáját sem kellett felvennie.

Egy doboz pántok, kulcs, vagy fedél nélkül

Mégis arany kincset rejt legbelül.

Ezt kérdezte, hogy idot nyerjen, amíg kitalál egy igazán nehezet. Ezt nagyon könnyunek gondolta, bár nem a szokásos formában tette fel a kérdést. Gollam számára viszont kemény diónak bizonyult. Sziszegett magában, de nem válaszolt, csak suttogott és köpködött.Bilbó egy ido után kezdett türelmetlen lenni.

- Nos, mi a válasz? - kérdezte. - Biztos nem egy fütyülo teáskanna, mint ahogy a sziszegésedbol gondolhatnám.

- Adjál nekünk egy kisz idot. Hadd próbálkozzunk drágaszágom.

- Rendben - mondta Bilbó, miután hosszú idon keresztül várt. - Mi lesz a válasszal?

Hirtelen Gollamnak eszébe jutott, hogy régen fészkeket rabolt ki, és a folyópart oldalában ülve a nagyanyja tanította, hogyan szívja ki a …

- Tojászokat! A tojász lesz az! - Majd o kérdezett:

Él lélegzettelen;

Él halott-hidegen;

Neki a szomj ész ital idegen;

Páncélinge szoszem rezzen.

Ezt viszont Gollam találta nagyon könnyunek, mert mindig a válasz járt az eszében. Pillanatnyilag semmi jobbat nem tudott kitalálni, annyira felbosszantotta a tojás-fejtöro.Bilbónak így is-úgy is kemény dió volt, mert ha csak tehette, távol tartotta magát a víztol. Azt hiszem, ti már tudjátok a választ, természetesen, vagy legalábbis egy szempillantás alatt kitaláljátok, mert otthon ültök kényelmesen, és nem zavarja a gondolkodást az a veszély, hogy valaki meg akar enni titeket. Bilbó csak ült, egyszer-kétszer megköszörülte a torkát, de a válasz csak nem jött.

Egy ido után Gollam elkezdett gyönyörködve saját magának sziszegni:

- Jó falat drágaszágom? Jó szaftosz? Fenszégeszen ropogósz? És eközben Bilbót bámulta a sötétben.

- Egy pillanat türelmet - mondta a hobbit. - Épp most adtam neked jó hosszú gondolkodási idot.- Szietnie kell, szietnie! - mondta Gollam, és elkezdett kimászni a partra a csónakjából, hogy Bilbóra vesse magát. Mikor a hosszú, úszóhártyás lábát a vízbe mártotta, felugrott egy hal az ijedtségtol, és Bilbó lábára esett.

- Jujj! - kiáltott fel Bilbó -, hideg és nyirkos! - és eszébe jutott a válasz. - Hal! Hal!

Gollam nagyon csalódott volt. Bilbó feltett egy újabb kérdést, olyan gyorsan, ahogy csak tudott, így Gollamnak vissza kellett másznia a csónakjába gondolkodni.Lábatlan fekszik az egylábún, kétlábú a közelében ül a háromlábún, négylábúnak is jut egy kicsi.Ez a fejtöro nem volt éppen idoszeru, de Bilbó sietett. Ha máskor kérdezi,

Gollamnak problémát okozott volna, hogy kitalálja. Mivel halakról volt szó, a "lábatlant" nem volt nehéz kitalálni, és ezután a többi már könnyu volt. "Hal egy kis asztalon, egy ember ül az asztalnál egy háromlábú széken, és a macska

megkapja a maradékot" - természetesen ez volt a válasz, és Gollam hamar meg is adta. Majd arra gondolt, hogy eljött az ido, hogy valami nehezet és szörnyut kérdezzen. Ez volt a feladvány:

Ez a dolog elnyel mindent:

Madarat, vadat, fát virágot, rétet;

Megrágja az acélt ész a vaszat;

Felaprítja a kemény sziklafalat;

Királyokat öl, városzokat dönt romba,

A magasz hegyet isz o töri halomba.

Szegény Bilbó csak ült a sötétben, és azokra a hatalmas orgékre és óriásokra gondolt, amelyekrol a mesékben hallott, de semelyikük nem csinált ilyen dolgokat. Úgy érezte, hogy a válasz más lesz, és neki tudnia kellene, de nem jutott az eszébe. Kezdett félni, és ez nem tesz jót a gondolkodásnak. Gollam elkezdett kimászni a csónakjából. A vízbe ereszkedett, és kievezett a partra. Bilbó látta, hogy a szemek közelednek felé. A nyelve mintha a szájába ragadt volna. Azt akarta kiáltani "Adj még idot, adj idot!". De egy hirtelen sikoltással csak ennyi jött ki belole:

- Idő! Idő!

Bilbót a vakszerencse mentette meg. Természetesen ez volt a válasz.Gollam még csalódottabb lett. Most már kezdett dühös lenni, és a játék kezdte fárasztani. És nagyon éhes is lett. Most már nem mászott vissza a csónakba. A sötétben leült Bilbó közelében. Ez a hobbitot szörnyen nyugtalanította és összezavarta.

- Kérdeznie kell tolünk drágaszágom, igen, igen, igen. Még egy kérdész, amit ki kell találnunk, igen, igen - sziszegte Gollam.De Bilbónak egy kérdés sem jutott eszébe, míg az a csúnya nedves dolog ott ült mellette, és tapogatta, piszkálta. A fejét vakarta, megcsípte magát, de semmi másra nem tudott gondolni.

- Kérdezz! Kérdezz! - sziszegte Gollam.

Bilbó megcsípte magát, megpofozta magát, megmarkolta a kicsi kardját, a másik kezével még a zsebébe is benyúlt. Ott megtalálta a gyurut, amit a járatban szedett fel, és elfeledkezett róla.

- Mi van a zsebemben? - kérdezte fennhangon. Magához beszélt, de Gollam azt hitte, hogy ez egy rejtvény, és rettentoen feldühödött.

- Nem igazszág! Nem igazszág! - sziszegte. - Ez nem igazszágosz drágaszágom, ugye, azt kérdezni, hogy mi van az o koszosz kisz zebében?

Bilbó látta, hogy mi történt, de mivel nem tudott jobbat kitalálni, ragaszkodott a kérdéshez. - Mi van a zsebemben? - kérdezte hangosabban.

- Ssssssz - sziszegett Gollam. - Adnia kell nekünk három lehetoszéget drágaszágom, három lehetoszéget.

- Jó, rendben! Találgass! - mondta Bilbó.

- A kezei! - mondta Gollam.

- Rossz válasz - mondta Bilbó, szerencsére korábban már kivette a kezét a zsebébol. - Találgass újra!

- Ssssssssz - sziszegte Gollam még dühösebben. Végiggondolta, o mit tartott a zsebeiben: halcsontokat, ork-fogakat, vizes kagylókat, egy darab denevérszárnyat. Egy éles követ a fogai élezéséhez, és más ronda dolgokat. Próbálta elképzelni, mások mit tarthatnak a zsebükben.

- Zebkész! - mondta végül.

- Rossz válasz - mondta Bilbó. O nemrég vesztette el a sajátját. - Utolsó próbálkozás!

Gollam most sokkal rosszabb állapotban volt, mint amikor Bilbó a tojás-rejtvényt adta fel neki. Sziszegett és köpködött, elore-hátra hintázott, a talpát a padlóhoz csapkodta, morgott és nyöszörgött, izgett-mozgott, fészkelodött, de nem merte elhasználni az utolsó lehetoségét.

- Gyerünk! - mondta Bilbó. - Mire várjak? Bátornak és vidámnak próbált látszani, de egyáltalán nem érezte biztosan, hogyan végzodik a játék, akár kitalálja Gollam, akár nem.

- Lejárt az ido! - mondta.

- Szpárga, vagy szemmi! - nyöszörgött Gollam, és ez nem volt igazságos, két találgatás egyszerre.

- Mindketto rossz! - kiáltott fel Bilbó, és nagyon megkönnyebbült. Azonnal talpra ugrott, a hátát a falnak vetette, és eloretartotta a kis kardját. Persze tudta, hogy a kitalálós-játék szent és nagyon régi, és még a leggonoszabb lények

sem mernek csalni, ha játszanak. De érezte, hogy nem bízhat meg ebben a nyálkás lényben, hogy betartja az ígéretét. Bármilyen kifogást kitalálhat, csak hogy kibújjon az ígéret alól. És végülis az utolsó kérdés nem volt az osi szabályok szerinti igazi fejtöro.Akárhogy is, Gollam nem támadt rá azonnal. Látta a kardot Bilbó kezében. Mozdulatlanul ült, reszketett és suttogott. Végül Bilbó nem tudott tovább várni.

- Nos? - kérdezte. - Mi lesz az ígéreteddel? Indulni akarok. Meg kell mutatnod a kivezeto utat!

- Ezt mondtuk volna drágaszágom? Mutasszuk meg a mockosz kisz Zákosznak a kivezeto utat, igen igen. De mi van a zebében, mi? Nem szpárga, de valami mász. Jaj nem, gollam!

- Ne törodj te azzal - mondta Bilbó. - Az ígéret szép szó.

- Igen az, türelmetlen drágaszágom - sziszegett Gollam. - De várnia kell, igen, kell. Nem mehetünk az alagutakba olyan szietoszen. Eloször elo kell keresznünk valamit, igen, valamit, ami majd szegít.

- Jól van, de siess! - mondta Bilbó, és megkönnyebbült, hogy Gollam elment. Arra gondolt, csak kifogást keresett, és nem akart visszajönni. Mirol beszélhetett Gollam? Milyen hasznos dolgot tarthat a tóban? Bilbó tévedett. Gollam vissza akart jönni. Most már dühös volt és éhes. Mellesleg egy nyomorult gonosz lény volt, és már kitervelt valamit.

A szigete nem volt messze, de Bilbó errol nem tudott semmit, és ott, egy rejtekhelyen néhány nyamvadt maradékot tartott, és egy gyönyöru dolgot, egy nagyon szép, nagyon csodálatos dolgot. Volt egy gyuruje, egy aranygyuruje, egy

drága gyuruje.

- A születésznapi ajándékom! - suttogta magában, ahogy gyakran szokta a végtelen sötét napok alatt. - Moszt ez kell nekünk, igen kell nekünk!Kellett neki, mert ez egy hatalom-gyuru volt, és ha valaki az ujjára húzta, az

láthatatlanná vált. Csak a teljes napfényben lehetett látni, akkor is csak az árnyéka miatt, de az is halvány volt és reszketo.

- A születésznapi ajándékom! A születésznapomon került hozzám drágaszágom. - Mindig ezt mondta magának.

Ki tudja, hogy tett szert Gollam erre az ajándékra, hosszú korokkal ezelott, még a régi idokben, mikor az ilyen gyuruk még a világon voltak? Talán még a Mester, aki uralkodott rajtuk, o sem tudná megmondani. Az elso idokben Gollam viselte a gyurut, mígnem az kifárasztotta ot. Majd egy erszényben tartotta, a boréhez közel, addig, amíg nem kezdte perzselni ot. Mostanában egy szikla repedésében rejtegette, és gyakran visszament, hogy megnézze. Néha felhúzta, mikor már nem tudta elviselni, hogy elváljon tole, vagy amikor már nagyon-nagyon

éhes volt, és megunta a halat. Ilyenkor végigkúszott a sötét járatokon, és orkokra vadászott. Néha még oda is bemerészkedett, ahol a fáklyák égtek, és a szemébe világítottak, mert biztonságban volt. Igen, eléggé biztonságban volt. Senki sem láthatta, senki sem vehette észre, csak akkor, mikor már a torkukon voltak az ujjai. Pár órája még rajta volt a gyuru, és elkapott egy kicsi orkot. Hogy visított! Még volt egy-két lerágható csont belole, de most valami puhábbra vágyott.

- Igen, biztonszágban leszek - suttogta magában. - Nem fog látni minket drágaszágom? Nem. Nem fog látni minket, és a mockosz kisz kardját szem tudja majd használni, igen. Ez járt a gonosz kis agyában, ahogy hirtelen eltunt Bilbó mellol, visszacsattogott a csónakjához, és eltunt a sötétben. Bilbó azt hitte, hogy akkor látta utoljára. Mégis várt egy kicsit, mert nem volt ötlete, hogyan találhatná meg a kivezeto utat egyedül. Hirtelen egy sikoltást hallott. A háta beleborsódzott. Gollam átkozódott és jajveszékelt a homályban, a hangjából ítélve nem túl messze. A szigetén volt,

négykézláb szaladgált ide-oda, hiába keresgélt és kutatott.

- Hová lett? Hová tunt? - Bilbó hallotta, ahogy kiabál. - Elveszett a drágaszágom, elveszett, elveszett! Átok ránk, capász nekünk, a drágaszágom elveszett!

- Mi a baj? - kérdezte Bilbó. - Mit vesztettél el?

- Ne kérdezz minket - nyöszörgött Gollam. - Nem a te dolgod, nem, gollam. Elveszett, gollam, gollam, gollam.

- Akárcsak én - kiabált Bilbó -, és szeretnék kikeveredni innen. Megnyertem a játékot, és te ígéretet tettél. Gyerünk! Gyere és vezess ki, utána mehetsz vissza keresgélni!Akármilyen nyomorultnak hallatszott Gollam, Bilbó nem sok szánalmat érzett iránta. Az volt az érzése, hogy akármi is az, amit Gollam olyan nagyon keres,

nem lehet semmi jó.

- Gyerünk! - kiáltotta.

- Nem, még nem drágaszágom! - válaszolt Gollam. - Meg kell keresznünk, elveszett, gollam.

- De nem találtad ki az utolsó fejtöromet, és ígéretet tettél - mondta Bilbó.

- Nem találtam ki! - mondta Gollam. Majd hirtelen egy éles szisszenés hallatszott a homályból. - Mi van a zebedben? Mondd meg. Eloször mondd meg.Amennyire Bilbó tudta, nem látott okot, hogy miért ne mondhatná meg. De Gollam elméje hamarabb rátalált a megoldásra, mint ahogy kimondhatta volna. Természetesen, hiszen Gollam hosszú idon át kotlott ezen a dolgon, és mindig attól félt, hogy egyszer ellopják. Bilbót idegesítette a késlekedés. Végülis megnyerte a játékot, becsületesen, szörnyu veszélyek közepette. - A választ ki kell találni, nem elárulni - mondta.

- De ez nem volt igazszágosz kérdész - mondta Gollam. - Nem fejtöro volt drágaszágom.

- Jó, rendben, de ha már a hagyományos kérdéseknél tartunk - válaszolt Bilbó -, én kérdeztelek elobb. Mit vesztettél el? Mondd meg!

- Hogy mi van a zebében? - A sziszegés élesebben és közelebbrol hallatszott, és Bilbó rémületére két kicsi világító pont bámult rá. Ahogy Gollamban nott a gyanú, a szeme fakó fénnyel égett.

- Mit vesztettél el? - kötötte az ebet a karóhoz Bilbó. A fény Gollam szemében zöld tuzre változott, és gyorsan közeledett. Gollam újra a csónakjában volt, vadul evezett a sötét part felé. A veszteség miatti dühe és a gyanakvás olyan eros volt a szívében, hogy semmilyen kard nem tudta visszarettenteni többé.Bilbó nem tudott rájönni, mi orjíthette meg ennyire a nyomorult jószágot, de látta, hogy mi történik, és Gollam mindenáron meg akarja ölni ot. Épp idejében megfordult, és vakon elkezdett rohanni a sötét járat felé, ahonnan jött, szorosan a fal mellet haladva, bal kezével a falat érintve.

- Hogy mi van a zebében? - hallotta a hangos sziszegést a háta mögött, és a csobbanást, ahogy Gollam kiugrott a csónakjából.

- Tényleg, mi lehet a zsebemben? - kérdezte magától a hobbit, ahogy lihegett és tovább bukdácsolt. A bal kezét a zsebébe dugta. A gyurut nagyon hidegnek érezte, ahogy a tapogatózó mutatóujjára csúszott.A sziszegés már közel volt mögötte. Megfordult, és látta, hogy Gollam szemei zöld lámpaként világítanak, ahogy jön felfelé az emelkedon. Rémülten próbált gyorsabban futni, de hirtelen beverte a lábát egy göröngybe, és elvágódott a

földön, a kardja a teste alá került.Egy pillanat múlva Gollam már fölötte volt. De mielott Bilbó bármit tehetett

volna - levegot venni, összeszedni magát, meglendíteni a kardját -, Gollam túlment rajta, észre se vette, átkozódott és suttogott, ahogy futott.Ez mit jelenthetett? Gollam látott a sötétben. Bilbó még hátulról is látta, ahogy a sápadt fény világított a szemében. Mindene fájt, ahogy felkelt, kivonta a kardját, ami újra halványan fénylett, és óvatosan Gollam után ment. Láthatóan mást nem tehetett. Az nem volt jó megoldás, hogy visszamásszon Gollam tavához. Talán ha követi, Gollam akaratlanul is elvezeti valamilyen kijárathoz.

- Átkozott! Átkozott! Átkozott! - sziszegte Gollam. - Átkozott Zákosz! Eltunt! Hogy mi lehet a zebében? Kitaláltuk, kitaláltuk drágaszágom. O megtalálta, biztoszan. A születésznapi ajándékom.Bilbó hegyezte a fülét. Végül o is kezdett rájönni. Kicsit sietett, annyira közel ment Gollamhoz, amennyire csak mert, aki még mindig gyorsan haladt, de a fejét egyik oldalról a másikra forgatta, ahogy Bilbó látta a falak halvány csillogásából.

- A születésznapi ajándékom! Átkozott! Hogyan veszíthettük el drágaszágom? Igen, ez az! Mikor utoljára erre jártunk, ész kitekertük annak a mockosz kisz viszítónak a nyakát. Ez az. Átkozott! Lecúszott az ujjunkról, ennyi, ennyi ido után! Elveszett, gollam.Gollam hirtelen leült, és sírni kezdett, egy fütyülo és gurgulázó hangon, még

hallgatni is rémes volt. Bilbó megállt, és az alagút falához lapult. Egy ido után Gollam abbahagyta a sírást, és beszélni kezdett. Úgy tunt, saját magával vitatkozik.

- Az nem jó, ha visszamegyünk kereszgélni, nem. Nem emlékszünk az összesz helyre, ahol jártunk. Ész ninc szemmi értelme. A Zákosznál van, a zebében. A mockosz caló megtalálta, szerintünk.

- Találgatunk, cak találgatunk. Nem tudhatjuk, amíg meg nem találjuk ész meg nem szorongatjuk a mockosz jószágot. De nem tudja, hogy az ajándék mire képesz, ugye? Cak a zebében fogja tartani. Nem tudja, ész nem jut messzire. El fog tévedni, a mockosz, kívánci jószág. Nem iszmeri a kivezeto utat. O mondta.

- Igen, o mondta. De o becapósz. Nem azt gondolja, amit mond. Nem mondta, mi van a zebében. Tudja. Iszmeri a bevezeto utat, ész iszmernie kell a kivezetot isz, igen. A hátszó ajtó felé megy. A hátszó ajtóhoz, ez az.

- Akkor az orkok majd elkapják. Ott nem juthat ki drágaszágom.

- Sssssssz, ssssz, gollam! Orkok! Igen, de ha nála van az ajándék, a mi drága ajándékunk, akkor az orkok megtalálják, gollam! Megtalálják, ész rájönnek, mit tud. Szoha többé nem leszünk biztonszágban! Az egyik ork felhúzza majd, ész szenki szem fogja látni. Ott lesz, de láthatatlanul. Még a mi okosz szemünk szem

veszi észre; ész akkor idekúszik, ész idemászik, ész elkap minket, gollam, gollam!

- Akkor elég a beszédbol, ész siesszünk. Ha a Zákosz arra ment, gyorszan utána kell menni, ész megnézni. Menjünk! Ninc messze. Sziesszünk!Gollam egy ugrással felkelt, és gyorsan elcsoszogott. Bilbó utána sietett, még

mindig óvatosan, bár most a legjobban attól félt, hogy újra elbotlik egy göröngyben, és zajt csap. A fejében remény és csodálkozás kavargott. Úgy látszott, hogy a gyuruje egy varázsgyuru volt: láthatatlanná tette! Már hallott ilyen dolgokról, persze csak régi mesékben, de nehezére esett elhinni, hogy véletlenül tényleg talált egy ilyet. Tényleg az volt: Gollam a fénylo szemeivel elment mellette, egy méterrel az egyik oldalon.Tovább mentek, Gollam elöl claptatott, sziszegve és átkozódva. Bilbó mögötte, olyan halkan ment, ahogy egy hobbit csak tud. Nemsokára olyan helyekre értek, ahol, ahogy Bilbó lefelé észrevette, erre is, arra is oldaljáratok nyíltak. Gollam azonnal számolni kezdte oket.

- Egy balra, igen. Egy jobbra, igen. Ketto jobbra, igen, igen. Ketto balra, igen, igen. - És így tovább.Ahogy tovább számolt, lelassított, reszketni kezdett, és sírós lett, mert egyre jobban és jobban maga mögött hagyta a vizet, és kezdett félni. Orkok lehettek a közelben, és o elvesztette a gyurujét. Egyszer csak megállt egy alacsony nyílásánál a bal oldalon, ahogy felfelé mentek.

- Hét jobbra, hat balra, igen! - suttogta. - Ez az! Ez vezet a hátszó ajtóhoz. Itt az átjáró!

Bekukucskált, majd visszakuporodott. - De nem merünk bemenni drágaszágom, nem merünk. Orkok vannak ott. Szok-szok ork. Érezzük a szagukat. Ssssz!

- Mit tegyünk? Átok rájuk, capász rájuk! Itt kell várnunk drágaszágom, várjunk ész meglátjuk.

Tehát megálltak. Gollam végülis kivezette Bilbót, de Bilbó nem tudott kimenni! Gollam görnyedten ült, pont a nyílás elott, a szemei hidegen fénylettek az arcában, ahogy a térdei között billegett a feje.Bilbó elkúszott a faltól, csendesebben, mint egy egér, de Gollam azonnal megmerevedett, szimatolt, és a szeme zölden fénylett. Lágyan, de fenyegeton sziszegett. Nem látta a hobbitot, de mivel most éber volt, a többi érzékét kiélesítette a sötétség: a hallását és a szaglását. Úgy látszott, azonnal lekuporodott a széles, lapos kezeire, a fejét eloreszegezte, az orra majdnem a követ érte. Bár csak egy fekete árnyék volt a saját szemének fényénél, a hobbit látta vagy inkább érezte, hogy megfeszült, mint az íjhúr: ugráshoz készült.Bilbónak majdnem elállt a lélegzete, o is megmerevedett. Elszánt volt. Ki

kellett jutnia ebbol a szörnyu sötétségbol, amíg maradt ereje. Harcolnia kell, le kell szúrnia ezt a gonosz jószágot, kioltania a szemek fényét, meg kell ölnie. Meg akarta ölni ot. De ez nem volt egyenlo küzdelem. O épp láthatatlan volt. Gollamnak nem volt kardja. Gollam nem tört az életére, legalábbis még nem próbálta. És nyomorult volt, magányos, elveszett. Bilbó szívébol hirtelen elotört a megértés, a szánalom, és a rémület keveréke: egy futó pillantás az egybefolyó, egyforma, fény nélküli napokra a javulás reménye nélkül, a kemény kore, a hideg halra,sompolygásra, suttogásra. Ezek a gondolatok a másodperc tört része alatt villantak át rajta. Megremegett. Majd

váratlanul, egy másik pillanat alatt, mintha új ero és elhatározás költözött volna belé, ugrott.Egy embernek nem volt nagy ugrás, de egy ugrás volt a sötétbe. Egyenesen átugrott Gollam feje fölött, hét lábnyit elore, és három lábnyi magasságban. Tudtán kívül pont elkerülte, hogy beverje a fejét az alacsony átjáró boltívébe.Gollam hátravetette magát, és kinyúlt, ahogy a hobbit átrepült fölötte, de elkésett: a keze csak levegot markolt, és Bilbó, ahogy szilárdan a lábaira érkezett, már futott is az új alagútban. Nem fordult meg, hogy lássa, mit csinál Gollam. Sziszegést ésátkozódást hallott, eloször majdnem a sarkában, majd ez elhallgatott. Majd egyszerre egy vérfagyasztó sikoltás hallatszott, telve gyulölettel és reménytelenséggel. Gollamot legyozték. Nem mert tovább menni. Vesztett: elvesztette a prédáját, és ugyancsak elvesztette az egyetlen dolgot, amit valaha szeretett, a drágaságát. A kiáltástól majdnem kiugrott Bilbó szíve, de o tovább ment. Most halványan, mint a visszhang, de fenyegetoen, hátulról jött egy hang:

- Tolvaj, tolvaj, tolvaj Zákosz! Gyulöljük, gyulöljük, örökre gyulöljük!Ezután csend lett. De Bilbóra ez is fenyegetoen hatott. "Ha az orkok olyan közel voltak, hogy érezte a szagukat - gondolta -, hallhatták a sikoltását és az átkozódását. Most óvatosan, vagy ez az út még rosszabb dolgokhoz vezethet."A járat alacsony volt, és durván kivájt. Nem volt túl nehéz a hobbitnak, kivéve mikor minden elovigyázatossága ellenére megint beverte szegény lábát, többször is, a padló éles köveibe. "Egy kicsit alacsony az orkoknak, legalábbis a nagyobbaknak" - gondolta Bilbó, mert nem tudta, hogy még a nagyobbak, a hegyi orkok is gyorsan tudnak menni, ha összegörnyednek úgy, hogy a kezük majdnem a földig lóg.Nemsokára a járat, ami lefelé lejtett, újra felfelé vezetett, és egy ido után meredeken emelkedett. Ez lelassította Bilbót. De végül az emelkedo véget ért, a járat elkanyarodott, újra lejtett, és ott, egy rövid lejto alján fényt látott villanni, ahogy a fordulón átszurodött. Nem vörös fényt, mint a tuz vagy lámpás fénye, hanem sápadt, külvilági fényt. Ekkor Bilbó futni kezdett.Sietett, ahogy csak a lábai vinni bírták, befordult az utolsó sarkon, és hirtelen egy tágas téren találta magát, ahol a fény, annyi sötétben eltöltött ido után, vakítóan fényesnek tunt. Ez valójában csak egy ajtónyíláson beszurodo napfény volt, egy nagy ajtónál, egy koajtónál, ami tárva-nyitva állt.Bilbó pislogott, majd hirtelen meglátta az orkokat: orkokat, teljes fegyverzetben, kivont karddal. Pont az ajtó belso oldalán ültek, tágra nyitott szemmel orködtek, és vigyázták az odavezeto járatot. Figyeltek, éberek voltak,

mindenre készen.Hamarabb látták meg ot, mint ahogy o látta meg oket. Igen, látták ot. Lehet, hogy véletlen volt, lehet, hogy a gyuru utolsó trükkje, mielott új gazdát talált, de nem volt Bilbó ujján. Az orkok örömittas kiáltásokkal rárontottak. A félelem és veszteség fájdalma, mint Gollam nyomorúságának visszhangja, lesújtott Bilbóra. Még a kardját is elfelejtette kirántani, mindkét kezét zsebre vágta. A gyuru még mindig ott volt, a bal zsebében, és az ujjára csúszott. Az orkok megtorpantak. A nyomát sem látták. Eltunt. Kétszer hangosabban kiabáltak, mint elobb, de most nem az örömtol.

- Hová lett? - kiabáltak.

- Menjetek vissza a járatba! - kiabálták néhányan.

- Erre! - üvöltötték néhányan. - Arra! - ordítottak mások.

- Figyeljétek az ajtót! - bömbölt a kapitány.Sípokat fújtak, páncélok csattogtak, kardok csörögtek, az orkok átkozódtak, káromkodtak, ide-oda szaladgáltak, elbotlottak egymásban, és nagyon feldühödtek. Szörnyu lárma, zurzavar és kavarodás lett. Bilbó szörnyen megijedt, de volt annyi esze, hogy felfogja mi történt, és hogy egy nagy hordó mögé lopakodjon, ami az ork-orök italát rejtette, hogy ne legyen útban, és ne ütközzenek bele, ne tapossák halálra, vagy ne akadjon valakinek a kezébe.

- Az ajtóhoz kell jutnom! Az ajtóhoz kell jutnom! - mondogatta magának, de beletelt egy kis idobe, mire meg merte kockáztatni. Olyan volt az egész, mint egy szörnyu szembekötosdi. A helység tele volt fel-alá rohangáló orkokkal, és

szegény hobbit csak ugrált egyik-másik irányba. Feldöntötte egy ork, aki nem is tudta, mibe ütközött, négykézláb mászott arrébb, pont idoben csúszott át a kapitány lábai között, felkelt, és az ajtóhoz futott.Még félig nyitva volt, de egy ork majdnem teljesen becsukta. Bilbó küszködött, de nem tudta megmozdítani. Megpróbálta átpréselni magát a résen. Nyomta, csak nyomta magát, és beszorult! Ez szörnyu volt! A gombjai beékelodtek az ajtó széle és az ajtófélfa közé. Kilátott az ajtón kívülre: néhány lépcso vezetett le egy szuk völgybe, a magas hegyek között. A nap kibújt egy felho mögül, és fényesen ragyogott az ajtó külso felén - de Bilbó nem tudott átjutni.Hirtelen bent az egyik ork felkiáltott:

- Egy árnyék van az ajtónál! Valami van kint!

Bilbó szíve a torkában dobogott. Elkezdett orülten fészkelodni. A gombjai minden irányban repkedtek. Átjutott, a kabátja és a mellénye elszakadt, bakugrásokkal szaladt le a lépcsokön, miközben a megzavarodott orkok az o szép rézgombjait szedegették össze a küszöbrol.Persze nemsokára utána mentek, kiabálva, ordítozva, kutakodva a fák között. De ok nem szeretik a napot: a lábuk remegni kezd, a fejük szédül tole. Rajta volt a gyuru, ezért nem találták meg Bilbót, ahogy fák árnyékai között suhant, gyorsan és csendben suhant, kerülte napfényt. Így nemsokára az orkok morogva és átkozódva visszatértek az ajtót orizni. Bilbó megszökött.

Fejezet

Date: 2015-12-18; view: 898